Vas Népe, 1960. május (5. évfolyam, 102-128. szám)

1960-05-01 / 102. szám

B"_r ..... ' n I­V. évfolyam, 102. szám Ára : 80 fillér 1960. május 1. Vasárnap Ünnepi köszöntő t T­­avaszi ünnepeink sorában kiemelkedő helyet foglal el május elseje, a világ dolgozói­nak több mint hét évtizedes tradícióra tekintő harci sereg­szemléje. Az emberiség számára a május­nak régtől fogva valamilyen kü­lönös varázsa van. Májusra esik a tavasz kibontakozása, az újjá­éledő természet lenyűgözően gyönyörű kitárulkozása. Régi nemzeti hagyomány nálunk is a kiviruló természet s az újjászü­lető vágyak, remények köszön­tése. Ilyenkor az ifjú szerelmes segélyigkék fölpántlikázott, illatos orgonával díszített májusfát állí­tanak szerelmesük ablaka elé. Május elsején tánccal, dallal kö­szöntik az emberek a megifjodó természetet, boldog vidámság költözik ifjak és öregek szívébe, túláradó jókedv feledteti a gon­dot, a bút és bánatot, varázsolja szebbé a szépet, nemesebbé a ne­meset, emberibbé az emberit. Új tartalommal töltötte meg hetvenegy évvel ezelőtt a nemzetközi munkásmozgalom a tavasz e hagyományos ünnepét, amikor a II. Internacionálé hatá­rozata május elsejét a munka ünnepévé és egyszersmind a mun­kások, a dolgozó emberek harcos seregszemléjévé nyilvánította. 1890-ben, hetven évvel ezelőtt, amikor első ízben ünnepelték a munkát a földkerekségen, még „csak” százezrek sorakoztak a májusi zászlók alá, hogy eleven valósággá tegyék a munkásosz­tály Marx által megfogalmazott jelszavát: ,,Világ proletárjai, egye­süljetek!” Ám szavuk már messze hangzott, felvette, megzavarta a kastélyok és paloták zsarnokság­gal körülbástyázott csendjét, jo­got követelt a dolgozóknak, meg­becsülést a munkának, amely létrehozza az emberi élet fenn­tartásához, fejlődéséhez szükséges anyagi javakat és szellemi kin­cseket. A munka megbecsülésével együtt a felvonulók nagyobb ke­nyeret, politikai egyenjogúságot, békés emberi életet követeltek az elnyomottaknak. A megrémült burzsoázia — Párizsban és Buda­pesten, Berlinben és Bécsben — készenlétbe helyezte a rendőr­séget és a katonaságot, fogvacogva bújtak az urak palotáik mélyén. Az összefogás első próbája nagy győzelemmel végződött. „A mai nap látványa az egész világ tőké­seinek és földesurainak megmu­tatja — írta ezen a napon En­gels —, hogy manapság a világ proletárjai valóban egyesültek. Bár mellettem állna Marx, hogy ezt saját szemével láthatná.” H­etven év alatt a vörös zászlókkal felvonuló em­bercsapatok hatalmas emberfolya­mokká, tengerré dagadtak, a száz­ezrek százmiliókká sokasodtak. S a burzsoázia évről évre jobban rettegett a munkát ünneplő, a ha­talomért harcoló, békét igenlő emberáradat növekedése láttán. Egyre gyakrabban dördültek el a rendőr- és csendőrsortüzek — munkások vére öntötte az utcák kövezetét. Ám hasztalan volt — s hiába ma is — a legkegyetle­nebb terror, hiába tiltják be egy sor tőkés országban még ma is a munkások május elsejei felvo­­nulását: a májusi munkásünnepen felvonulók tábora ma már olyan erős, hogy legyűrni többé nem lehet. A­z emberiség közel egyhar­­mada már szabadon ün­nepli május elsejét. A szocialista országokban piros betűs ünneppé vált május elseje és a felvonulók zászlain a szocializmus, a kom­munizmus építésének lelkesítő jelszavai ragyognak. Moszkvában és Pekingben, Berlinben és Buka­restben, Varsóban és Prágában, Szófiában és Budapesten — a szo­cialista országok városaiban és falvaiban a vezetők, a munkások, a dolgozó parasztok és az értel­miségiek kéz a kézben vonulnak fel, együtt köszöntik május else­jét, éltetik a dolgozók nemzetközi összefogását. S nemcsak ünnepi szimbólum ez, hanem eleven, megtestesült valóság, amely a hétköznapokon, az alkotó munka hevében, az egy célért folytatott küzdelemben, gondok és örömek közepette kovácsolódott ki. A tőkés világ vezetői selyem­­függönyös ablakaik mögül fog­csikorgatva nézik a munkások május elsejei felvonulását. Ná­lunk ezen a napon is együtt vi­gadnak a vezetők a dolgozókkal és a mai, 16. szabad május elsején is közösen készítik a számvetést az elmúlt tizenöt év politikai, gazdasági és kulturális vívmá­nyairól, amelyeket immár az egész magyar nép mond joggal magáénak, s amelyre alapozva mind merészebben tervezhetünk. Alig egy hónapja, hogy meg­ültük felszabadulásunk, nemzeti újjászületésünk 15. évfordulóját, köszöntöttük felszabadítónkat, a kommunizmust építő Szovjet­uniót, a szocializmus és a béke legfőbb támaszát. Április negye­dikén is meggyőződhettünk arról, hogy barátaink velünk örülnek elért sikereinknek. Mi a szocialista táboron belül közösen harcolunk azért, hogy mielőbb elérhessük a kommunizmus csúcsait. Ez az együttműködés megsokszorozza erőnket, gyorsítja a szocializmus építését. Az idei május elsejét egy sor népi demokratikus ország már azzal köszönti, hogy a szo­cialista ipar gyors ütemű fejlődé­sével együtt a mezőgazdaságban is uralkodóvá vált a gazdálkodás szocialista formája. Ebben az előrehaladásban mi sem mara­dunk el, hiszen már a magyar dolgozó parasztság döntő több­sége is a szövetkezeti gazdálko­dás útját járja. Ezek a sikerek — amelyekkel együtt jár a lakos­ság életszínvonalának emelkedése­i lelkesítően hatnak azokra a népekre is, amelyek még a hata­lomért, a szabadságért, a nemzeti függetlenségért harcolnak.­­K­ülönös jelentőséget kölcsö­­nöz az idei seregszemlének az, hogy hamarosan tárgyaló­­asztalhoz ülnek Párizsban a nagy­hatalmak kormányfői. A csúcs­­értekezlettel kapcsolatosan nagy reményeket táplál a békére vágyó emberiség. Bár egyes nyugati po­litikusok — mindenekelőtt Adenauer, aki még mindig nem mondott le háborús terveiről — zavarják a kormányfői találkozó előkészítésének légkörét és a tár­gyalásokat üdvözlő százmilliók egyöntetű helyeslésébe itt-ott disszonáns hang is vegyül, mégis az a tény, hogy a kormányfők tárgyalások útján akarják meg­oldani az országok közötti vitás kérdéseket — új tavasz közeledtét jelzi a nemzetközi diplomáciá­ban is. A májusi felvonulóknak min­den eddiginél hangosabban kell hallatniuk szavukat, hogy a békét akarók hangja, követelése is be­hatoljon a kormányfők tanács­kozó termébe. Az emberiség har­cos békeakaratának eddig sikerült lefognia a háborús gyújtogatók kezét, megakadályozni a harma­dik világháború kirobbantását, elhallgattatni a fegyvereket ott, ahol a vitás kérdéseket erőszakos úton, fegyverrel akarták meg­oldani. A békéért harcolókat ed­digi győzelmeik még jobbam meg­erősítik abban a tudatukban, hogy az emberiség összefogása a jövő­ben is kicsavarja az agresszor kezéből a fegyvert és megteremti az általános leszerelést, a félel­metes tömegpusztító eszközök megsemmisítését. B­üszkék vagyunk arra, hogy a béke zászlaját a Szovjet­unió emeli a legmagasabbra. Az emberiség békeakaratát legjobban és legnemesebb szándékkal a világ első szocialista nagyhatal­mának a politikája képviseli. E politika összhangban van a tet­tekkel, a leszerelés tényleges gyakorlati megvalósulásával. Mél­tán nevezik a Szovjetunió kép­viselőit szerte a világon a béke követeinek, fogadják határtalan szeretettel Hruscsov elvtársat mindenütt, ahol a békés együtt­élés szószólójaként megjelenik. A szovjet kormányfő javaslatai — és az, amire ezek a javaslatok ma már támaszkodhatnak: a szo­cialista tábor ereje és előretörése — az egész világon milliókat éb­resztenek annak tudatára, hogy le­­alkonyulóban van a háborús uszítók, a kizsákmányolók, a kis­­nemzeteket elnyomók korszaka. Az emberiség magára eszmél, a népek egymás után rázzák le bilincseiket, kergetik, űzik el a zsarnokokat, a diktátorokat — mind magasabban leng a nemzeti függetlenség, a gyarmatosítás ellen önfeláldozóan küzdők zász­laja. Ma már egyes józanabb nyu­gati politikusok is kénytelenek elismerni, hogy a szovjet béke­politika mindinkább kihúzza a talajt a hidegháborús propaganda alól. A békeszerető emberek száműzni akarják a nemzetközi politikából a hidegháború kivén­­hedt csatalovát, hogy a fegyver­kezés megszüntetése révén a gaz­dasági és kulturális élet fejlődé­sének, az életszínvonal emelke­désének olyan erőforrásai szaba­duljanak fel, amilyeneket a világ még soha nem tapasztalt. M­egyénk dolgozói is ott so­rakoznak a mai felvonulók lelkes seregében. Hangjuk bele­vegyül a békéért tüntetők hatal­mas hangorkánjába, amely egyet­len akaratot fejez ki: „Békét a világnak!”. A felvonulók zászlait fennen lobogtatja a lágy tavaszi szellő. E zászlók alatt pártunk jelszavait viszik a kemény mun­káskezek, amelyek a hétközna­pokon népünk vágyait váltják valóra. Fülöp Lajos Éljen május 1., a dolgozók nemzetközi összefogásának nagy ünnepe !

Next