Vas Népe, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-01 / 102. szám
1960. május 1. Vasarnap VAS NÉPE Színpompásnak ígérkező felvonulás9 sport- és kulturális rendezvények az ünnepi műsorban Zászlódíszbe öltözött a megyeszékhely. Amerre csak néz szem, mindenütt vörös és nemzeti a színű zászlók lengnek. Ünnep van, a munkásosztály ünnepe. Színes, változatos program ígérkezik a 16. szabad május elsején. Délelőtt 10 órakor kezdődik a felvonulás. Az üzemek, hivatalok, intézmények dolgozói az iskolásokkal együtt vonulnak el a Köztársaság téri díszemelvény előtt. Utána a Járóműjavító Vállalat fúvószenekara térzenét ad a Köztársaság téren. Fél háromkor ünnepélyesen elhelyezik a művelődési és sportház alapkövét a Március 15-e téren, majd a sportpályákon és a színpadokon megkezdődnek a sport- és kulturális bemutatók. Az Ady Endre művelődési otthonban a színjátszó csoportok, a múzeum nagytermében a népitáncosok, a Felsőfokú Tanítóképző Intézet dísztermében pedig az énekkarok és zenekarok lépnek fel. A régi víztoronynál ideiglenes szabadtéri színpadot állítottak fel, amelyen a szombathelyi üzemek kultúrcsoportjai szerepelnek. Este hétkor a tanítóképzőben az év legjobb énekkarai, tánccsoportjai, szavalói mutatkoznak be. Nyolc órakor pedig a Déryné Színház művészei játsszák a Viharos alkonyat című színművet a múzeumban. Este régi víztoronynál káprázatos fűzfajáték kezdődik. A nagy ünnepre felkészült Vas megyei Vendéglátóipari Válalalat is. Városszerte árusító bódék, lacikonyhák várják a dolgozókat. Étel és ital bőségben áll az ünneplők rendelkezésére. Többek között 6 mázsa virsli, 2 mázsa szafaládé, 10 mázsa hús lacikonyhákon, 5 mázsa szalámi a féleség vár eladást. A pékek 20 ezer zsemlével foldották meg a készletet. Italokból sem lesz hiány. A vendéglátó 6 ezer liter borral, 350 hektoliter sörrel, 12 ezer liter üveges sörrel, négyezer üveg bambival várja vendégeit. Lesz ezenkívül bőségben cukrászsütemény és fagylaltféleség is. A vendéglátó vállalat a mai napon megnyitja összes kerthelyiségét, a Népkert megnyitására közvetlenül a felvonulás után kerül sor. A szakszervezeti küldöttgyűlések néhány tapasztalata A legtöbb szakmában már lezajlottak a szakszervezetek megyei, területi küldöttgyűlései. Az elmúlt négy év munkáját mérlegelő, a jövő tennivalóit meghatározó szakszervezeti küldöttgyűlések sok hasznos tanulsággal szolgáltak. Sokak számára meglepő volt például az a tisztánlátás, amely a küldöttgyűlések részvevőinek felszólalásait jellemezte. A párt és a kormány helyes, a szervezett dolgozók szemében is imponáló politikája azonban eloszlatta a téves nézeteket. S a küldöttgyűlések légköre azt bizonyítja, hogy a szakszervezeti tagság egyöntetűen hátat fordított az ellenforradalmi demagógiának, s ma már tisztán látja a szakszervezetek szerepét, tennivalóit. Nem volt olyan küldöttgyűlés, ahol a küldöttek ne tolmácsolták volna a szervezett dolgozók azon véleményét, hogy szocialista rendszerünkben a szakszervezeteknek két fontos tennivalójuk van: a munkásparaszt hatalom erősítése, a dolgozók munka és érdekvédelme. A dolgozók munka- és érdekvédelmének javítása mellett mindenütt nagy jelentőséget tulajdonítottak a szocialista munkaverseny további terebélyesítésének, az iparvállalatok, intézmények gazdaságos, bürokráciamentes munkájának. A küldöttgyűléseken a beszámolókból és a felszólalásokból egyaránt kicsendült a szocialista építés meggyorsításának helyeslése. A Közalkalmazottak Szakszervezetének küldöttértekezletén jól esett a legtöbb szó, mit aztehet a szakszervezet a tanácsok, a bírói, az ügyészi szervek jobb munkájáért, azért, hogy ezek az intézmények az eddiginél is eredményesebben szolgálják a népet, segítsék a szocialista építés gyorsítását. A vasutasok, a textilesek, az építők, a postások, az élelmiszeripari dolgozók küldöttgyűlésein is az volt az egyik legfőbb probléma, miként segítheti a szakszervezet még ban az iparvállalatok, hatékonyabintézmények eredményesebb munkáját. A küldöttek gyakran egyszerű szavakkal ugyan, de bátran, bíráló hangon mondták el véleményüket, nem törekedtek a hangzatos frázisokra, de annál többet használtak a szakszervezetek, az ország ügyének. Nem fukarkodtak a felszólalók a vezető szervek és a vezetők jogos bírálatával sem. A Közalkalmazottak Szakszervezetének küldöttgyűlésén például azt is elmondták, hogy egyes tanácsi dolgozók és dolgozó rétegek fizetése rendezésre szorul. A küldöttgyűléseken uralkodó bátor hangnem, őszinte véleménynyilvánítás azt igazolja, hogy dolgozó népünk, s a munkásosztály zömét kitevő szakszervezeti tagság ma sokkal jobban bízik a pártban, a kormányban, mint bármikor. Ismeretes, hogy pártunk VII. kongresszusának útmutatása alapján hazánkban is egyre nagyobb hatáskört kapnak a szakszervezetek. Nagy felelősségérzettel beszéltek a küldöttek a szakszervezetek növekvő szerepéről, s egyöntetű volt mindenütt a vélemény abban, hogy a nagyobb hatáskör nagyobb feladatokat, s fokozott felelősséget ró a szakszervezetekre. S a megnövekedett feladatokat csak úgy tudják ellátni, ha tovább élénkítik a szakszervezeti munkát. Leszögezték a küldöttgyűlések, hogy a szakszervezetek kulturális tevékenysége, termelést segítő munkája ma már eredményesnek mondható. A legtöbb helyen megfelelő a tagdíjfizetés is, s általában jól sikerülnek a rendezvények. Ugyanakkor a szakszervezetek tevékenységéből még sok helyen hiányzik a politikai tartalom. A küldöttgyűlések a dolgozók körében végzett politikai felvilágosító munkát jelölték meg a szervezett dolgozók egyik legfontosabb tennivalójának. Különösen a bizalmi hálózat munkájáról esett sok szó, arról, hogy a bizalmiak ne csak a tagdíjfizetéssel törődjenek, hanem a csoportjukban dolgozók politikai nevelésével is. A szakszervezeti küldöttgyűlések eddigi tapasztalatai nyomán is bátran elmondhatjuk: négy esztendő óta megyénkben is nagyot lépett előre a szakszervezeti mozgalom. Az ország legnagyobb tömegszervezetének most zajló nagy eseményei azt bizonyítják: jó úton járnak szakszervezetek, amikor a szocializmus építését segítve védik a munkások törvényes jogait. Negyvenkét év a gyárban Deres hajú, vékony ember hajol a gyorsfordulatú csúcsesztergapad fölé. Szemüvegén megcsillan a kés nyomán szerpentinként gyűrűző acélforgács kék fénye. Sublert húz elő overállja zsebéből és ráilleszti a „befogott” acéldarabra. Aztán elégedetten bólint. A mezőgépgyáriak jól ismerik ezt a mozdulatot. Azt jelenti, hogy Szakács Antal bácsi hajszálpontosan munkálta meg ezt a munkadarabot is. Több mint négy évtizede dolgozik már a szakmában, s abból harminc évet itt esztergályoskodott a Szombathelyi Mezőgazdasági Gépgyárban, de selejtet az ő hibájából talán még soha nem vett le a gépéről. — Még a tőkés világban se dolgoztam selejttel — mondja. — Pedig sokszor gondoltam rá, hogy nem érdemes a Reich-féle uraknak lelkiismeretesen dolgozni, de akarattal soha se tudtam elrontani az alkatrészt. Reich úr nem igen méltányolta Szakács bácsi szaktudását. Legfeljebb annyit tett meg, hogy elnézte minden évben visszatérő május elsejei igazolatlan mulasztásait. Nem tehetett mást, szüksége volt a jó szakemberekre. Fél szemével az esztergapad forgását, a kés munkáját figyeli Szakács bácsi, s közben beszél. — Azt mondják rólam — mondja —, hogy jó szakember vagyok. Mégsem dolgozhattam nyugodtan. Éveken át irányt-vetett a munkanélküliség. Dolgoztam Budapesten, Győrben, s másutt is, nem egyszer idegen szakmában. Szeme fölé tolja szemüvegét. Arról beszél, hogy most látja igazán értelmét a munkájának. Érzi, hogy megbecsülik a gyárban, elismerik szaktudását. Tóni bácsinak szólítja az igazgató, s ő Jánosnak szólítja őt. Kikérik a vét reményét az üzem fontosabb ügyeiben, rábízzák a legkényesebb alkatrészek megmunkálását, s anyagilag is megbecsülik. Kétezernél kevesebbet soha se visz haza. S hamarjában ki tudná megmondani, hányféle elismerő oklevél, kitüntetés lapul már meg Szakácsék szekrényében. Ez évben már másodízben kapta meg Szakács bácsi a kiváló dolgozó kitüntetést és a vele járó pénzjutalmat. — Hogy mikor megyek nyugdíjba? — ismétli meg kérdésemet az öreg vasas. — Hát azt még nem tudom. Három évem van még hátra a nyugdíjkorhatárig, de nem akarok még három esztendő múlva se megválni gyártól, a munkától. Hozzátartozik az én életemhez a munka, az esztergapad, s ha megválnék tőlük, akkor bizonyára úgy járnék, mint az egyik ismerősöm. Elmondja Szakács bácsi, hogy volt egy jó ismerőse, szintén esztergályos. Éppúgy szerette a munkát, mint ő, együtt élt géppel, a gyárral, szerette munakatársait. Fiatalos, fürge volt egészen addig, amíg nyugdíjba nem ment. De aztán mintha kicserélték volna. Nem dolgozott, csak pipázott, még nyaralni is el volt, s mégis gyorsan megöregedett. Mindig kereste Szakács Antallal a találkozást, s ilyenkor mindig az üzem, a gépe, meg a munkatársai felöl érdeklődött. Hiányzott neki a munka, nem tudott nélküle meglenni, nem találta nyugtát. — Lehet, hogy én is így járnék — mondja huncutkás mosollyal. — Éppen ezért maradok, amíg az egészség engedi. Most nem vár senki a helyemre, nem úgy mint mi a régi öregekére, amíg úgy érzem, hogy Maradok, szükség van rám. Szakács bácsi egy mozdulatára megáll a gyors masina. Az öreg vasas sublert vesz elő az overállja zsebéből, ráilleszti megmunkált vasra és elégedetten a bólint. Aztán új acélt „fog be”, s megszokott mozdulattal homlokára tolja pápaszemét, így teszi ezt már negyvenkét éve. Kívánjuk, hogy még hosszú esztendőkön át így csinálja. * farkas Mihály 3 . /ÍLikölt^ésizaki Emlékeit Gyönyörű ünnep volt az a május elseje! Mi, fiatalok hajnalhasadás előtt felkerekedtünk, hogy énekszóval, muzsikával ébresszük a falu népét. A lányok is talpon voltak, kicsit elhúzódtak ugyan tőlünk, de mégiscsak velünk együtt énekeltek. Aztán egymásba karolva kisétáltak az erdőbe. Dalukat visszahozta a friss reggeli szellő, s a kettő együtt olyan volt, mint a simogatás. De sok legény szive megdobogott tőle! Azt a május elsejét nem lehet elfelejteni! Szép ünnep volt, haj, de igen szép. Később sok hosszú, sötét éven át úgy emlékeztünk rá mint életünk egyetlen igazán napjára. Úgy tetszett, hogy boldog akkor még a napsugár is aranyosabban fénylett, olyan volt a színe, mint a csorgatott mézé. És édesnek éreztük az életet. Eszmélésünk óta először! Azon a május elsején szemkápráztató színekkel tombolt a tavasz és tüzes lobogással frissen pezsdül szivünkben az öröm. És megszépültek az emberek. Ámulva nézelődtünk: nicsak, az ott a Jani bácsi? Hogy fénylik a csizmája! És milyen peckesen lépked. És a termete, ez a sommás sorban összetört, vézna-görbe kis termet milyen szálfaegyenes! Félelmetes erő duzzadt benne. Benne és mindenkiben. Valahogy azon a reggelen lettünk emberré igazán. Erőnk tudatának forró hevületében, szabaddá lett életünk kábító boldog bizakodásunk mámorában, nagyszerű örömujjongásában. Tavasz volt, május. A mi életünk tavasza, a mi reményeink rügyfakadása. A legeslegelső szabad május elsejénk volt ez — 1919-ben. kál S ha nem is ezekkel a szavakbeszélnek a mikosszéplaki öregek arról a hajdani májusról, de ahogyan mondják, abban ezek az érzések élnek. És akik azt mondták: „mi, fiatalok nótaszóval ébresztettük a falut”, azok ma már nagypapa sorban melegszenek a tavaszi napfényben. De az első, hajdani május 1. ünnepének emlékét ma is tisztán őrzik szívükben. A fényét, a hangulatát, az ízét. Botladozva keresgélik emlékeikben a régi társak nevét. Hogy is volt? Igen, az uradalom gépészei az ünnep előestéjén kijöttek hozzájuk. Beszélgettek velük. Volt köztük egy Ács nevezetű ... egy Fejér többieknek nevezetű ... és .. . A már csak egy-egy arcvonására, egy-egy mozdulatára emlékeznek. Szépiákról a Mikosdi kastélyhoz vonultak. Énekeltek: Kelemen Gyula bácsi, aki most a község tanácselnöke, összehúzza szemöldökét: „Ej, no, mit is énekeltünk! Pedig de sokszor eszembe’ van. Ja, így van, valahogy. j.: Vörös zászlónk, piros zászlónk fényes szelek lengetik, Jöjj alája, jer alája, te jogtalan munkásnép. .. Aki munkás, nem lehet az ellenünk. .. Hiába, régen volt, nem jut több az eszembe.’’ A mikosdi kastélynál Zalavég, Botkaháza, Endrédpuszta és Mikosdpuszta népével egyesültek. Ilyen hatalmas gyűlést nem látott soha ez a környék. És most újra kinyílnak az emlékek zárt fiókjai. Az ám, hogy is hívták a szónokot? Gépész volt ő is az uradalomnál... Propper, igen. Propper nevezetű... Nagyon szépen beszélt. A szívünkből. Később a fehér terrorban úgy vitték el szegényt a csendőrök a gépéről. Nem is jött vissza soha. Azokat is meghurcolták, akik a faluban szervezték a gyűlést, a Szekeres Ferencet, a Magyar Istvánt és a Nagy Bélát. Közülük már csak Magyar István lakik a faluban. Az ő bátyja a vasútnál volt pályamunkás. Tőle hallotta életében először ezt a szót: szocialista. És hogy meghurcolták? — kibírta, visszajött. Hogy görbe Magyar István, a 19-es május elsejei ünnep egyik szervezője szemmel néztek rá a falu vezetői? — Nem törődött vele. Dolgozott. Épített, házat ház után, és javítgatott, mert kőműves a szakmája. Szépen dolgozott, mindig akadt valami kis munkája. Pedig a tisztelendő úr a templomban még név szerint is kiprédikálta , s arra oktatta a nyáját, hogy azokat a falubeli kommunistákat, akik megmaradtak, úgy kell megfojtani, hogy nem szabad nekik adni semmiféle munkát, akkor majd elpusztulnak. — Hát nem pusztultunk el — mondja Magyar bácsi egy kis elégtétellel a hangjában. Megmaradtunk. Én tudtam, hogy meg kell maradnunk... Beköszönt még sok új virágbontó tavasz Mikosszéplakra. De ebben a községben minden május elsején fel fogják idézni a késő unokák is, annak a régi, 19-es május ünnepnek fényes emlékei. (SOK Kelemen Gyula, a mikosszéplaki tanácselnök