Vas Népe, 1960. május (5. évfolyam, 102-127. szám)

1960-05-01 / 102. szám

1960. m­ájus 1. Vasarnap VAS NÉPE Színpompásnak ígérkező felvonulás9 sport- és kulturális rendezvények az ünnepi műsorban Zászlódíszbe öltözött a megye­­székhely. Amerre csak néz szem, mindenütt vörös és nemzeti a színű zászlók lengnek. Ünnep van, a munkásosztály ünnepe. Színes, változatos program ígérkezik a 16. szabad május el­sején. Délelőtt 10 órakor kezdő­dik a felvonulás. Az üzemek, hi­vatalok, intézmények dolgozói az iskolásokkal együtt vonulnak el a Köztársaság téri díszemelvény előtt. Utána a Járóműjavító Vál­lalat fúvószenekara térzenét ad a Köztársaság téren. Fél három­kor ünnepélyesen elhelyezik a művelődési és sportház alapkö­vét a Március 15-e téren, majd a sportpályákon és a színpadokon megkezdődnek a sport- és kultu­rális bemutatók. Az Ady Endre művelődési ott­honban a színjátszó csoportok, a múzeum nagytermében a népi­táncosok, a Felsőfokú Tanítókép­ző Intézet dísztermében pedig az énekkarok és zenekarok lép­nek fel. A régi víztoronynál ide­iglenes szabadtéri színpadot állí­tottak fel, amelyen a szombat­helyi üzemek kultúrcsoportjai szerepelnek. Este hétkor a tanító­képzőben az év legjobb énekka­rai, tánccsoportjai, szavalói mu­tatkoznak be. Nyolc órakor pedig a Déryné Színház művészei játs­­­szák a Viharos alkonyat című színművet a múzeumban. Este régi víztoronynál káprázatos fűzf­a­játék kezdődik. A nagy ünnepre felkészült Vas megyei Vendéglátóipari Vál­a­lalat is. Városszerte árusító bó­dék, lacikonyhák várják a dolgo­zókat. Étel és ital bőségben áll az ünneplők rendelkezésére. Töb­bek között 6 mázsa virsli, 2 má­zsa szafaládé, 10 mázsa hús lacikonyhákon, 5 mázsa szalámi­ a féleség vár eladást. A pékek 20 ezer zsemlével foldották meg a készletet. Italokból sem lesz hiány. A vendéglátó 6 ezer liter borral, 350 hektoliter sörrel, 12 ezer liter üveges sörrel, négyezer üveg bambival várja vendégeit. Lesz ezenkívül bőségben cuk­rászsütemény és fagyl­altf­éleség is. A vendéglátó vállalat a mai napon megnyitja összes kerthe­lyiségét, a Népkert megnyitására közvetlenül a felvonulás után ke­rül sor. A szakszervezeti küldöttgyűlések néhány tapasztalata A legtöbb szakmában már le­zajlottak a szakszervezetek me­gyei, területi küldöttgyűlései. Az elmúlt négy év munkáját mér­legelő, a jövő tennivalóit meg­határozó szakszervezeti küldött­­gyűlések sok hasznos tanulsággal szolgáltak. Sokak számára meg­lepő volt például az a tisztánlá­tás, amely a küldöttgyűlések részvevőinek felszólalásait jelle­mezte. A párt és a kormány helyes, a szervezett dolgozók szemé­ben is imponáló politikája azonban eloszlatta a téves né­zeteket. S a küldöttgyűlések légköre azt bizonyítja, hogy a szakszervezeti tagság egyöntetűen hátat fordí­tott az ellenforradalmi demagó­giának,­ s ma már tisztán látja a szakszervezetek szerepét, tenni­valóit. Nem volt olyan küldött­­gyűlés, ahol a küldöttek ne tol­mácsolták volna a szervezett dol­gozók azon véleményét, hogy szocialista rendszerünkben a szakszervezeteknek két fontos tennivalójuk van: a munkás­paraszt hatalom erősítése, a dol­gozók munka és érdekvédelme. A dolgozók munka- és érdekvé­delmének javítása mellett min­denütt nagy jelentőséget tulajdo­nítottak a szocialista munkaver­seny további terebélyesítésének, az iparvállalatok, intézmények gazdaságos, bürokráciamentes munkájának. A küldöttgyűléseken a beszámolókból és a felszó­lalásokból egyaránt kicsen­dült a szocialista építés meg­gyorsításának helyeslése. A Közalkalmazottak Szakszerve­zetének küldöttértekezletén jól esett a legtöbb szó, mit az­te­het a szakszervezet a tanácsok, a bírói, az ügyészi szervek jobb munkájáért, azért, hogy ezek az intézmények az eddiginél is ered­ményesebben szolgálják a népet, segítsék a szocialista építés gyor­sítását. A vasutasok, a textilesek, az építők, a postások, az élelmi­­szeripari dolgozók küldöttgyűlé­sein is az volt az egyik legfőbb probléma, miként segítheti a szakszervezet még ban az iparvállalatok, hatékonyab­intézmé­nyek eredményesebb munkáját. A küldöttek gyakran egysze­rű szavakkal ugyan, de bát­ran, bíráló hangon mondták el véleményüket, nem törekedtek a hangzatos frá­zisokra, de annál többet használ­tak a szakszervezetek, az ország ügyének. Nem fukarkodtak a fel­szólalók a vezető szervek és a vezetők jogos bírálatával sem. A Közalkalmazottak Szakszerve­zetének küldöttgyűlésén pél­dául azt is elmondták, hogy egyes tanácsi dolgozók és dolgozó réte­gek fizetése rendezésre szorul. A küldöttgyűléseken uralkodó bátor hangnem, őszinte véleménynyil­vánítás azt igazolja, hogy dolgozó népünk, s a munkásosztály zö­mét kitevő szakszervezeti tagság ma sokkal jobban bízik a párt­ban, a kormányban, mint bármi­kor. Ismeretes, hogy pártunk VII. kongresszusának útmutatása alapján hazánkban is egyre na­gyobb hatáskört kapnak a szak­szervezetek. Nagy felelősségérzet­tel beszéltek a küldöttek a szak­­szervezetek növekvő szerepéről, s egyöntetű volt mindenütt a véle­mény abban, hogy a nagyobb hatáskör nagyobb feladatokat, s fokozott fele­lősséget ró a szakszervezetekre. S a megnövekedett feladatokat csak úgy tudják ellátni, ha to­vább élénkítik a szakszervezeti munkát. Leszögezték a küldöttgyűlések, hogy a szakszervezetek kulturális tevékenysége, termelést segítő munkája ma már eredményesnek mondható. A legtöbb helyen meg­felelő a tagdíjfizetés is, s általá­ban jól sikerülnek a rendezvé­nyek. Ugyanakkor a szakszerve­zetek tevékenységéből még sok helyen hiányzik a politikai tarta­lom. A küldöttgyűlések a dolgo­zók körében végzett politikai fel­­világosító munkát jelölték meg a szervezett dolgozók egyik leg­fontosabb tennivalójának. Külö­nösen a bizalmi hálózat munká­járól esett sok szó, arról, hogy a bizalmiak ne csak a tagdíj­fizetéssel törődjenek, hanem a csoportjukban dolgozók po­litikai nevelésével is. A szakszervezeti küldöttgyű­lések eddigi tapasztalatai nyomán is bátran elmondhatjuk: négy esztendő óta megyénkben is na­gyot lépett előre a szakszer­vezeti mozgalom. Az ország leg­nagyobb tömegszervezetének most zajló nagy eseményei azt bizonyítják: jó úton járnak szakszervezetek, amikor a szocia­­­lizmus építését segítve védik a munkások törvényes jogait. Negyvenkét év a gyárban Deres hajú, vékony ember hajol a gyorsfordulatú csúcsesz­tergapad fölé. Szemüvegén meg­csillan a kés nyomán szerpentin­ként gyűrűző acélforgács kék fé­nye. Sublert húz elő overállja zsebéből és ráilleszti a „befo­gott” acéldarabra. Aztán elége­detten bólint. A mezőgépgyáriak jól ismerik ezt a mozdulatot. Azt jelenti, hogy Szakács Antal bá­csi hajszálpontosan munkálta meg ezt a munkadarabot is. Több mint négy évtizede dolgo­zik már a szakmában, s abból harminc évet itt esztergályosko­­dott a Szombathelyi Mezőgazda­­sági Gépgyárban, de selejtet az ő hibájából talán még soha nem vett le a gépéről. — Még a tőkés világban se dolgoztam selejttel — mondja. — Pedig sokszor gondoltam rá, hogy nem érdemes a Reich-féle urak­nak lelkiismeretesen dolgozni, de akarattal soha se tudtam el­rontani az alkatrészt. Reich úr nem igen méltányolta Szakács bácsi szaktudását. Leg­feljebb annyit tett meg, hogy el­nézte minden évben visszatérő május elsejei igazolatlan mulasz­tásait. Nem tehetett mást, szük­sége volt a jó szakemberekre. Fél szemével az esztergapad forgását, a kés munkáját figyeli Szakács bácsi, s közben beszél. — Azt mondják rólam — mond­ja —, hogy jó szakember vagyok. Mégsem dolgozhattam nyugodtan. Éveken át irányt-vetett a munka­­nélküliség. Dolgoztam Budapes­ten, Győrben, s másutt is, nem egyszer idegen szakmában. Szeme fölé tolja szemüvegét. Arról beszél, hogy most látja iga­zán értelmét a munkájának. Érzi, hogy megbecsülik a gyárban, el­ismerik szaktudását. Tóni bácsi­nak szólítja az igazgató, s ő Jánosnak szólítja őt. Kikérik a vé­t­ reményét az üzem fontosabb ügyeiben, rábízz­ák a legkénye­sebb alkatrészek megmunkálását, s anyagilag is megbecsülik. Két­ezernél kevesebbet soha se visz haza. S hamarjában ki tudná megmondani, hányféle elismerő oklevél, kitüntetés lapul már meg Szakácsék szekrényében. Ez év­ben már másodízben kapta meg Szakács bácsi a kiváló dolgozó kitüntetést és a vele járó pénz­jutalmat. — Hogy mikor megyek nyug­díjba? — ismétli meg kérdésemet az öreg vasas. — Hát azt még nem tudom. Három évem van még hátra a nyugdíjkorhatárig, de nem akarok még három esz­tendő múlva se megválni gyártól, a munkától. Hozzátarto­­­zik az én életemhez a munka, az esztergapad, s ha megválnék tő­lük, akkor bizonyára úgy járnék, mint az egyik ismerősöm. Elmondja Szakács bácsi, hogy volt egy jó ismerőse, szin­tén esztergályos. Éppúgy szerette a munkát, mint ő, együtt élt géppel, a gyárral, szerette mun­a­katársait. Fiatalos, fürge volt egészen addig, amíg nyugdíjba nem ment. De aztán mintha ki­cserélték volna. Nem dolgozott, csak pipázott, még nyaralni is el volt, s mégis gyorsan megörege­dett. Mindig kereste Szakács An­tallal a találkozást, s ilyenkor mindig az üzem, a gépe, meg a munkatársai felöl érdeklődött. Hiányzott neki a munka, nem tu­dott nélküle meglenni, nem ta­lálta nyugtát. — Lehet, hogy én is így járnék — mondja huncutkás mosollyal. — Éppen ezért maradok, amíg az egészség engedi. Most nem vár senki a helyemre, nem úgy mint mi a régi öregekére, amíg úgy érzem, hogy Maradok, szükség van rám. Szakács bácsi egy mozdu­latára megáll a gyors masina. Az öreg vasas sublert vesz elő az overállja zsebéből, ráilleszti megmunkált vasra és elégedetten a bólint. Aztán új acélt „fog be”, s megszokott mozdulattal homlo­kára tolja pápaszemét, így teszi ezt már negyvenkét éve. Kíván­juk, hogy még hosszú esztendő­kön át így csinálja. * farkas Mihály 3 . /ÍLikölt^ésizaki Emlékeit Gyönyörű ünnep volt a­z a má­jus elseje! Mi, fiatalok hajnalhasadás előtt felkerekedtünk, hogy énekszóval, muzsikával ébresszük a falu né­pét. A lányok is talpon voltak, kicsit elhúzódtak ugyan tőlünk, de mégiscsak velünk együtt éne­keltek. Aztán egymásba karolva kisétáltak az erdőbe. Dalukat visszahozta a friss reggeli szellő, s a kettő együtt olyan volt, mint a simogatás. De sok legény szive megdobogott tőle! A­z­t a május elsejét nem lehet elfelejteni! Szép ünnep volt, haj, de igen szép. Később sok hosszú, sötét éven át úgy emlékeztünk rá mint életünk egyetlen igazán napjára. Úgy tetszett, hogy boldog a­k­­ko­r még a napsugár is aranyo­sabban fénylett, olyan volt a szí­ne, mint a csorgatott mézé. És édesnek éreztük az életet. Eszmé­­lésünk óta először! Azon a május elsején szem­kápráztató színekkel tombolt a tavasz és tüzes lobogással frissen pezsdül szivünkben az öröm. És megszépültek az emberek. Ámul­­va nézelődtünk: nicsak, az ott a Jani bácsi? Hogy fénylik a csiz­mája! És milyen peckesen lép­ked. És a termete, ez a sommás sorban összetört, vézna-görbe kis termet milyen szálfaegyenes! Fé­lelmetes erő duzzadt benne. Ben­ne és mindenkiben. Valahogy azon a reggelen let­tünk emberré igazán. Erőnk tuda­tának forró hevületében, szabaddá lett életünk kábító boldog bizakodásunk mámorában, nagyszerű örömujjongásában. Tavasz volt, május. A mi éle­tünk tavasza, a mi reményeink rügyfakadása. A legeslegelső szabad május el­sejénk volt ez — 1919-ben. kál S ha nem is ezekkel a szavak­beszélnek a mikosszéplaki öregek arról a hajdani májusról, de ahogyan mondják, abban ezek az érzések élnek. És akik azt mondták: „mi, fia­talok nótaszóval ébresztettük a falut”, azok ma már nagypapa sorban melegszenek a tavaszi napfényben. De az első, hajdani május 1. ünnepének emlékét ma is tisztán őrzik szívükben. A fé­nyét, a hangulatát, az ízét. Botladozva keresgélik emlé­keikben a régi társak nevét. Hogy is volt? Igen, az uradalom gépé­szei az ünnep előestéjén kijöttek hozzájuk. Beszélgettek velük. Volt köztük egy Ács nevezetű ... egy Fejér többieknek nevezetű ... és .. . A már csak egy-egy arcvonására, egy-egy mozdula­tára emlékeznek. Szépiákról a Mikosdi kastély­hoz vonultak. Énekeltek: Kele­men Gyula bácsi, aki most a köz­ség tanácselnöke, összehúzza szemöldökét: „Ej, no, mit is éne­keltünk! Pedig de sokszor eszem­be’ van. Ja, így van, valahogy. j.: Vörös zászlónk, piros zászlónk fényes szelek lengetik, Jöjj alája, jer alája, te jogtalan munkás­nép. .. Aki munkás, nem lehet az ellenünk. .. Hiába, régen volt, nem jut több az eszembe.’’ A mikosdi kastélynál Zalavég, Botkaháza, Endrédpuszta és Mi­­kosdpuszta népével egyesültek. Ilyen hatalmas gyűlést nem lá­tott soha ez a környék. És most újra kinyílnak az em­lékek zárt fiókjai. Az ám, hogy is hívták a szónokot? Gépész volt ő is az uradalomnál... Propper, igen. Propper nevezetű... Na­gyon szépen beszélt. A szívünk­ből. Később a fehér terrorban úgy vitték el szegényt a csend­őrök­­ a gépéről. Nem is jött vissza soha. Azokat is meghurcolták, akik a faluban szervezték a gyűlést, a Szekeres Ferencet, a Magyar Ist­vánt és a Nagy Bélát. Közülük már csak Magyar Ist­ván lakik a faluban. Az ő bátyja a vasútnál volt pályamunkás. Tőle hallotta életében először ezt a szót: szocialista. És hogy meghurcolták? — ki­bírta, visszajött. Hogy görbe Magyar István, a 19-es május elsejei ünnep egyik szervezője szemmel néztek rá a falu vezetői? — Nem törődött vele. Dolgozott. Épített, házat ház után, és ja­vítgatott, mert kőműves a szak­mája. Szépen dolgozott, mindig akadt valami kis munkája. Pedig a tisztelendő úr a templomban még név szerint is kiprédikálta , s arra oktatta a nyáját, hogy azo­kat a falubeli kommunistákat, akik megmaradtak, úgy kell meg­fojtani, hogy nem­ szabad nekik adni semmiféle munkát, akkor majd elpusztulnak. — Hát nem pusztultunk el — mondja Magyar bácsi egy kis elégtétellel a hangjában. Megma­radtunk. Én tudtam, hogy meg kell maradnunk... Beköszönt még sok új virág­­bontó tavasz Mikosszéplakra. De ebben a községben minden május elsején fel fogják idézni a késő unokák is, annak a régi, 19-es május ünnepnek fényes emlékei.­ ­ (SOK Kelemen Gyula, a mikosszéplaki tanácselnök

Next