Vas Népe, 1963. augusztus (8. évfolyam, 178-203. szám)

1963-08-01 / 178. szám

Lehet-e „uborkaszezon“ a pártmunkában? H­egyháthodászon jár­tunk a napokban, ■hogy közelebbről szemügyre vegyük a Hegyháti Új Élet termelőszövetkezet­i párt­­szervezetének munkáját, a gazdasági munka tekinteté­ben ilyen fontos időszakban kifejtett tevékenységét. Né­hány órás ott-tartózkodásunk is meggyőzött arról, hogy bizony a pártszervezet mos­tanában nem sokat tesz, szinte észre sem lehet ven­ni a termelőszövetkezetben. Kilenc kommunista és a megannyi pártonkívüli ak­tivista „harcostárs” sok mindenre lenne képes. Saj­nos, a pártszervezetnek hó­napok óta — amióta a volt párttitkárt megválasztották tsz-elnöknek — még titkára sincs. A vezetőségnek aze­lőtt is csak két tagja volt, most a valóságban nincs is vezetés. Legalábbis nincs olyan kommunista, aki szervezné, irányítaná az egyébként nem is olyan kis létszámú pártszervezetet. Azon már nem is csodál­kozhatunk, hogy a párton­kívüli aktíva-csoport csak papíron létezik, de tevé­kenységük teljesen hiány­zik. A tennivaló, a megol­dásra váró feladat pedig egyre tornyosodik a hodászi Új Életben is. Eze­ket nem nézhetné tétlenül a pártszervezet sem, hiszen legfontosabb hivatása a gazdálkodás javítása, az emberekkel való foglalko­zás, jövőjük formálása anyagi, szellemi tekintetben egyaránt. Ezt csak a téli „szezonban”, a szemináriu­mokon, a pártnapokon,­­ a téli tanfolyamokon szolgál­ni, ha ezek még oly sikere­sek is, nem elegendő. Szí­vós, rendszeres, tervszerű és állandó munkára van szükség. Ha azt mondjuk — és joggal —, hogy most van a mezőgazdasági mun­ka dandárja, akkor ehhez joggal tehetjük hozzá: most van az emberekkel való foglalkozás, a pártmunka dandárja is. Most kell úgy munkál­kodni a pártszervezetnek, a kommunistáknak, a velük egyetértő, együttműködni kész pártonkívülieknek, hogy a tsz vezetőségének és tagságának okos gazdálko­dási törekvését segítsék. Most még idejében van, hogy az eddig nyilvánvaló­vá vált mintegy 120 ezer forintos tervkiesést behoz­zák, más üzemágak hoza­mának, elsősorban a tej termelésének a növelésével megakadályozzák a tagok jövedelmének csökkenését. N­em nézhetik közöm­bösen az Új Élet kommunistái, tagjai, hogy a tejtermelésben az istálló­átlag még mindig a három liter alatt mozog. Érthetet­len ez, hiszen az emberek maguk elmondják, hogy a háztájiban egyáltalán nem kedvezőbb körülmények között levő, talán nem is jobban takarmányozott te­henek tíz literen felül tejel­nek naponta. Arra kell hogy késztesse ez a tény a tsz­­vezetőket, a kommunistá­kat: fontolják meg, hogyan lehetne szaporítani a takar­mányt, jobban gazdálkodni a meglevő takarmány­mennyiséggel. Elérkezett annak az ideje is, hogy gondosan felülvizsgálják a meglevő szarvasmarhaál­­lományt, esetleg szelektá­lást hajtsanak végre, és csak a legjobban tejelő, egyedeket tartsák meg. Úgy tűnt­ a beszélgtés során, mintha az álattenyésztők is akadályoznák a jobb eredményeket. Nem akar­ják engedni, hogy a vemhes teheneket külön előkészítő­be tegyék, pedig, az sokkal gazdaságosabb. Nem akar­nak hozzájárulni a borjak különválasztásához, ami ugyancsak előnyösebb len­ne. Persze mindezt azért, mert a jövedelmük csökke­nését látják benne. Tehát kísérletezni kellene és aztán alkalmazni azokat a java­dalmazási, illetve premizá­lási módszereket, amelyek útján egyáltalán nem csök­kenne a jövedelem. Ennek fontosságát az állattenyész­tőkkel is könnyen meg le­­hene értetni. Lehetne még tovább so­rolni azokat a teendőket, gazdasági feladatokat, ame­lyek megoldásában a Hegy­háti Új Élet kommunistái is sokat tudnának segíteni, amelyek tartalmát képez­hetnék a pártszervezet mos­tani munkájának. Érthető, hogy a gazdasági vezetők le vannak kötve a napi mun­kával, az aratással, behor­­dással, csépléssel s nem igen jut idejük morfondí­rozni, vitatkozni az embe­rekkel. A kommunistáknak viszont most is — mint mindig — kötelességük be­szélgetni az emberekkel, fi­gyelemmel kísérni a tagság munkáját,­ erősíteni munka­­fegyelmét, felfigyelni az emberek hangulatára, véle­ményére, felkarolni a ja­vaslatokat, megfontoltan előrelátni s amin lehet, me­netközben javítani.­em lehet tehát „ubor­kaszezon” a pártmun­kában sem Hegyháthodá­szon, sem másutt. Ellenkező­leg. A gazdasági munka dan­dárjával együtt, a pártmun­­ka dandárja is most van. Na­gyon lényeges időszak a mostani nemcsak a jövő évi kenyér szempontjából, de a gazdálkodás javításá­ban, az emberek formálásá­ban is. Dézsi Mátyás Aki valaha hallott a Gestaporól és módszereiről, feltétlenül megjegyezte Heinrich Müller Gestapo­­főnök nevét, amely név a háború folyamán borzalmat ■keltett és a háború után a háborús bűnösök listájá­nak legelején szerepelt. Kevesen vannak azonban, akik elhinnék, hogy még életben van a bűnöző, aki az egész megszállt Európa hitleri titkosrendőrségét tartotta kézben. Mégis akadnak, akik elhiszik a „hihetetlent”, így valaki kö­zülük — Simon Wiesenthal­­nak hívják — kijelentette: „Müller 1945-ben Schmidt hadnagy néven megpróbált kapcsolatot teremteni a szövetséges csapatokkal.”­­Wiesenthal leleplezte le Eichmannt, majd Anna Frank és sok ezer más zsidó gyilkosát, Erich Rajako­­witschot és most Müller után nyomoz és az „ausch­witzi tábor keretlegénysé­gének" további ezer náci tagja ellen gyűjti az ada­tok­at. Mindezek még élnek, dolgoznak, sőt büntetlenek. A munka nem könnyű, mert „a hatmillió tanú ré­gen halott”. Wiesenthal már most, mintegy 50 auschwitzi bű­ nöző adatainak birtokában van. Bizonyítékokat keres mások ellen is. De „köny­­nyebb megtalálni a háborús bűnösöket, mint a tanúkat" — panaszolja. Simon Wiesenthal, aki a háború előtt építész volt a lengyelországi Lvovban, a többi lengyel zsidóhoz és magukhoz a lengyelekhez hasonlóan átélte a hitleri megszállás borzalmait, 13 náci haláltábort ismert meg és csak kitartásának, de főleg szerencséjének kö­szönheti, hogy megmenekült a gázkamrától. Megmene­kült a haláltól, de nyugal­mat soha többé nem talált. ,,Lengyelország temető lett számomra. A kataklizma előtt Lvovban élő 150 000 zsidó közül mindössze 500 maradt életben — mondotta nemrégiben a párizsi Ex­­pressnek adott interjújá­ban. Egyedül rokonai közül 89 személyt öltek meg a nácik. „Nem maradt többé élő, akiért dolgozhattam volna, elhatároztam, hogy a halottaknak élek.” Közvetlenül a háborít után, 1945-ben önként csat­lakozott egy különleges amerikai szolgálathoz, amely a náci bűnözők leleplezésén dolgozott. Most Bécsben él és irodá­jában 20 000 dossziét zsúfolt össze németekről és osztrá­kokról, akik az elmúlt há­ború folyamán a zsidók felszámolásában vettek részt. Neki azonban a bí­róság szempontjából is szavahihető tanúkra van szüksége. Ez a „holtaknak élő ember” minden bizony­nyal legnehezebb feladata. Egyik dossziéjában pél­dául a következő adat talál­ható: Auschwitz, a hírhedt náci tábor parancsnokának volt helyettese „dolgozik” és félelem nélkül él Bécs közvetlen közelében, ahol egy igen jól menő női kon­fekció-üzlet tulajdonosa. És ez a divatárukereskedő teljesen elfelejtette, hogy valaha is SS tiszti egyen­ruhát viselt. „Fogalma sincs" semmiféle Ausch­­witzról vagy emberi testek­kel fűtött gázkemencékről. Wiesenthal a kínok kínját állja ki: nem talál egyetlen tanút sem, nincsen egyetlen dokumentum sem, amellyel rábírhatná a bíróságot, hogy bűnügyi eljárást indít­son a „kereskedő" ellen. Van egy hasonló eset. Egy Salzburg környéki előkelő iskola igazgatója nem más, mint a volt délkelet-európai Gestapo-főnök. Azoknak az orvosoknak egyike, akik Auschwitzban élő embere­ken kísérletezett, Bécsben társadalombiztosítási alkal­mazott. És így tovább. Wiesenthal pillanatnyilag Eichmann kilenc munka­társának dossziéján dol­gozik és már kettőt meg is talált az élők sorában: Alois Brünnert, aki a görög zsidó­kat deportáltatta halál­táborba és Anton Burgert, a theresienstadti tábor utolsó parancsnokát. Vannak ott egyéb adatok és leleplezések is. Wiesen­­thal irodájához naponta ér­keznek levelek­ teli bizonyí­tékokkal a bujkáló, vagy álcázott nácikról. Azt állít­ja, hogy gyakran jelent­­getik fel őket saját „há­borús bajtársaik is". „Munkám nem roman­tikus” — mondotta nem­régiben az Expressnek adott interjújában. „Adatokat és bizonyítékokat gyűjtök és azokat eljuttatom a német vagy osztrák bíróságokhoz." Wiesenthal már sok furcsa dolgot ért meg munkája során. „Kilenc évig éltem egy gyilkossal" — írta neki nemrégiben egy asszony. „Mit tegyek most?” Férje közvetlenül Eichmann letar­tóztatása után tűnt el és csak röviddel ezelőtt, vé­letlenül a fodrásznál egy folyóiratban pillantotta meg képét náci egyenruhá­ban, pisztollyal a kezében, amint egy zsidót öl meg. Wiesenthal nemrégiben a nyugatnémet televízióban is szerepelt. „Még mindig gyűlöli a németeket?” — kérdezték tőle. „Visszauta­sítom a kollektív bűnösség fogalmát, de hiszek bizo­nyos kollektív felelősség­ben és mindenekelőtt a kol­lektív szégyenben". „A nyu­gatnémet hatóságok bíróság elé állítják a háborús bűnö­zőket és bár a büntetések olykor nevetségesek, cse­kélyek, mégis fontosak, mert emlékeztetik a németeket a bűntettekre és tájékoz­tatják az ifjúságot a múlt­ról. Az emberiségnek szük­sége van a német lélek átalakítására.” Fordította: Péter Zsuzsa Egy ember, aki a holtakért él A nácik leleplezője Vádol a mit­lt Amíg a gyilkosok élnek­­ az emberiség nem felejthet Pacskovszki József a megye legjobb k­ombájnosa Novák Béla a második helyre került A gépállomások megyei igazgatóságán ismét érté­kelték a kombájnosok tel­jesítményét. Az értékelés adatai szerint az első he­lyet sokáig tartó Novák Béla a­ második, Windisch Mátyás a harmadik hely­re került. Így a rangsor az alábbiak szerint alakult: 1. Pacskovszki József (Celli Gépállomás) 448 hol­das teljesítményével, 2. No­­vák Béla (Kenyéri), 430, 3. Windisch Mátyás (Bük), 420 holdas teljesítményével. Egervölgyön befejezték a cséplést Nagy György egervölgyi tanácselnök telefonon kö­zölte szerkesztőségünkkel, hogy a faluban tegnap dél­után befejeződött a csép­­lés. A gépekkel több mint 2500 mázsa gabonát csé­peltek el. A csépl­őcsapa­­tok most Nemeskoltán, Vasszécsenyben, Sorkifalu­­don és még több községben segítik a sürgős munkát. Igaza van a tanácselnöknek! Az értekezletek „káni­kulája” általában délután egy és fél kettő körül vesz erőt a reggel óta ülésező­kön, így volt ez kedden a szombathelyi városi tanács ülésén is. Noha izgalmas dolgokról tárgyaltak, a dé­li harangszó után mégis el­kezdtek recsegni-ropogni a székek. Az asztalok körüli foghíjak vádlóan tanúsí­tották, hogy néhányan, akik — bár nem kötelező jelleggel — viselik a ta­nácstag megtisztelő címet, a 11 órás szünetben odébb­­álltak. Gyurácz János elvtárs, a végrehajtó bizottság elnö­ke szóvá is tette ezt. S mennyire igaz, amit mon­dott: a megbízatást min­denki önként vállalta, sen­kire nem kényszerítették rá a tanácstagságot. A meg­választottak szívesen vál­lalták az ezzel járó örö­möket és kötelességet is. Az elnök szavai felfris­sítették a tanácskozókat. Pillanatok alatt elhessent az unalom a tespedtség. Egyáltalán nem megfeddni, figyelmeztetni akarta azok­s­kat, akik „bosszút léptek". A tanácselnök a város sze­­retetéről beszélt. Arról, hogy a várost szeretni nemcsak azt jelenti, hogy itt van-e az állandó laká­som, hogy megrészegít a neonban fürdő szombathe­lyi est, büszkeséggel tölt el a fiatalodás megannyi jele: az épületek tarkasá­ga, a parkok és terek szép­sége. A várost szeretni azt is jelenti: tenni, dolgozni érte! S ha valaha érde­mes volt munkálkodni a város szépítéséért, ma százszorta az. Aki nem érez nyugtalanságot, ha az ottfelejtett földkupacokat felveri a gyom, akinek nem fáj, ha az üzletek neon­feliratain kihuny egy-egy betű, s belenyugszik abba, hogy este kilencig „elfelej­tik" meggyújtani a sötét utcák fényeit, nem szeret­heti igazán lakóhelyét. — Igaza van a tanácsel­nöknek — súgta valame­lyik tanácstag a szomszéd­jának. (horváth) Első a MÁV szombathelyi igazgatósága Zászlóátadási ünnepség Szombathelyen Pénteken, augusztus 2-án délelőtt 10 órai kezdettel zászlóátadási ünnepséget rendeznek Szombathelyen, az Ady Endre művelődési otthon nagytermében ab­ból az alkalomból, hogy a Magyar Államvasutak igaz­gatóságai között meghir­detett versenyben 1963. II. negyedévi terv teljesítése alapján első lett a szom­bathelyi igazgatóság. A Közlekedés és Posta­ügyi Minisztérium, vala­mint a Vasutas Szakszer­vezet Országos Központjá­nak vándorzászlaját ünne­pi műsor keretében adják át a szombathelyi igazga­tóság dolgozóinak. Ünnepi megnyitót Szabadfy József, a vasutas szakszervezet megyei bizottságának tit­kára mond, majd Rödönyi Károly, a MÁV vezérigaz­gató-helyettese tart ünne­pi beszédet. A zászlóát­adás és átvétel után a vasutas napközi otthon küldöttsége üdvözli a vasu­tas-dolgozókat. Az ünnep­séget Szegedi Nándor, az igazgatóság vezetőjének zárszavával fejezik be. Emléktáblát helyeznek el Entzbruder Dezső szülőházán Hatvankilenc évvel eze­lőtt, 1894-ben Sárváron született Entzbruder Dezső, a kommunista mozgalom mártírja, az 1919-es Ta­nácsköztársaság soproni munkástanácsának volt katonai biztosa. A születé­si évforduló alkalmából a sárvári járási pártbizottság és a községi tanács végre­hajtó bizottsága emléktáb­lát helyez el a nagy már­tír szülőházán. Az emlék­tábla ünnepélyes leleplezé­sére augusztus 3-án este fél kilenc órai kezdettel ke­rül sor. Beszédet mond Derdák István elvtárs, a járási pártbizottság első titkára. VAS NÉPE 1963. aagigfeis 1. Csitt,3

Next