Vas Népe, 1964. december (9. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-01 / 281. szám

ny­ülán is, a véletlenek mennyire is összejátszanak. Nyolc évvel ezelőtt — pályakezdő korom­ban — riportot írtam a szombathelyi Felszabadulás Tsz brigádvezetőjéről, aki mintegy jóslatként a következőket mondta: „Érdemes dolgozni, mert most van lehetőség a boldogulásra. S meg­győződésem, eljön az idő, amikor a ter­melőszövetkezeti tagok fizetett szabad­ságot kapnak és a Balatonra mennek üdülni..Elszaladt a nyolc év, s íme, az egykori brigádvezetővel, aki jelenleg a megyei pártbizottság osztályvezető he­lyettese, a dimbes-dombos Zalában idéz­getjük a múltat, útban Hévíz felé. Oda igyekszünk, méghozzá látogatóba: üdülő termelőszövetkezeti tagokat látogatunk, akik hat-tíz napos turnusban pihennek, gyógyítgatják megfáradt csontjaikat, üdülnek. — Itt tartunk — mondja Tiborcz János, s az emlékezéstől, meg a bekö­vetkezett „jóslattól" derűs lesz az arca. Hát igen. Ki tagadja: azelőtt is akadt olyan parasztember, aki megfürödhetett a gyógyhatású vízben. De hol? A me­dence kifolyójánál, ahova nem kellett már engedély, az úgynevezett „fáradt vízben", amely kicsörgedezett a kerítés alatt. Mert a parasztember már akkor is szeretett volna megfiatalodni ettől a víztől. A távollakók ismeretséget kötöt­tek a helybeliekkel, pajtákban, színek­ben aludtak s nappal kicsit szemérme­sen, kicsit sajnálatra méltóan vonultak a kifolyóhoz... Megyénkből évente közel félezer ember jut el mostanában az ország leg­szebb tájaira. Ezek közül legtöbben a festői környezetű, s gyógyvízéről Euró­­pa-szerte híres Hévízre. Ebben az év­ben is ez ideig 493 tsz-tag pihent, üdült olyan üdülőkben, ahol kényelem, barát­ságos otthon várta őket, s amiről úgy nyilatkoznak, hogy ilyenről még álmod­ni sem mertek valaha. Az egykori úri passzió, a kiváltsá­gosok világa immár eloszlott, s az üdü­lők kapui, a pihenésnek, a gyógyulásnak e nagyszerű fellegvárai megnyíltak a parasztok előtt. * O­tthonosak a társalgóban. A süp­pedő fotelokba úgy ereszkednek le, mntha ez nagyon is termé­szetes volna. Csizmában, félcipőben járnak, ki hogyan szokta otthon, ünnep­napon. Felszabadultan anekdotáznak, vigyázva azért a szavak válogatására! — s közben nevetnek hozzá nagyokat.­­• Szamarak voltunk, majdnem úgy kellett rábeszélni bennünket erre a jóvi­lágra — mondja valamelyikük, s a há­rom chernelház adomonyai, név szerint Karvalits Ferenc, Kóbor István, Kovács Aladár bólintanak rá. Hát persze, ők is csak húzták, halogatták. Most meg az a legnagyobb bajuk, hogy úgy vágtat az idő. Jóformán el sem kezdték meg, máris letelik a hat nap.­ — Ilyen az ember — -toldja meg az éltesebb Kóbor István. — Még a jótól is idegenkedik, ha nem ismeri. * a­z 1-es szobában két javakorabeli és egy fiatalabb tsz-paraszt lakik. Horváth László a mesz­­leni, Poór Ernő a gencsapáti, Kendik Er­nő pedig a vasasszonyfai tsz-ből érke­zett az üdülőbe. Hogy egy szobába ke­rültek, csakhamar megismerték egymást. Napközben is, de kiváltképpen este ki­fogyhatatlanok a beszédből. Életük ed­digi történetét mesélik egymásnak, amely regénybe ülő, s melyet soha senki nem fog megírni. A második napon „szoba­­parancsnokot" választottak. Horváth Lászlóra esett a választásuk, aki hármuk közül a legtöbb érő, ha tréfára fordul a beszéd, öreglegény, s a legfürgébb, ha cselek­edni kell. Ki hitte volna: ez az ember, miután megszimatolta, hogy szűkebb­­hazájából vendégek érkeznek az üdülőbe, fára ült, azaz felszánt a vasparipára és átugrott a szomszédos Berénybe. Megbuktatott egy hasas demizsont onnan való vörös­borral, s amikor benyitottunk hozzájuk, valósággal letépte rólunk a kabátot. Tiszteljük meg őket, ne siessünk el, kóstoljuk meg a jóféle nedűt. — Nem tatár­ rizling — mondta olyan gesztussal, mintha jelen lett volna a sötét­vérű otelló taposásánál. — Vér­ré válik minden csepp­je — kínálta az újbort. És körült-fordult, mint a ven­déglátó gazda, ha házát vendégek lepik meg. Horváth László tehát otthon érzi magát a Pénzügyőrség üdülőjének 1-es számú szobájában. Pedig életében soha nem járt ilyen helyen. Az 57 esztendő úgy szaladt el a feje fölött, hogy alig­­alig lépett túl a meszleni kerítéseken. Csak egyszer, amikor puskát nyomtak a kezébe..., de az is régen volt már. Ültünk, az ágyak szélén, hallgattuk a három embert. Felváltva, egymás szavába vágva sorolták, ami hirtelen eszükbe jutott. Hogy itt aztán igazán megváltozik az ember. A medencénél milyen sokan vannak, nagy a tumultus, de senki nem idegeskedik, mindenki nyugodt. Nagy nevetések közepette mondta el Laci bácsi, hogyan „eresz­tette" el hazulról testvérhuga, Karola, akivel közös háztartásban él. Kétszáz forintot adott neki költőpénznek, mire ő kijelentette: Ennyivel Szombathelyre sem érdemes beutazni. Valamelyikük a fodrászon nevet még mindig, aki ugyan­csak becsapta lakótársukat: 9,70-et kért a hajvágásért. Persze ő a hajmosást is számította, holott alig-alig látni pár szál hajat a „cimbora” fejebúbján. Ernő bá­csi, aki afféle jó középparaszt volt an­nak idején, és már 1929-ben gazdasági szakiskolát végzett, háborús élményeit eleveníti fel. Idejövetelének előzményeit így summázza: „Ha leejtettem egy fo­rintot, nem tudtam lehajolni érte, úgy fájt a derekam”. Pedig még csak 53 éves! * K­­isobog a sötét­vérű otelló, meg­­­­fényesedik az öreglegény Hor­váth László szeme. — Igyunk erre az új világra — mondja, s hogy ne legyen híja a mó­kának, hozzáteszi: — Azért spóroltam 355 napig, hogy ebben a tíz napban itt igazán jól érezzem magamat. S e derűs hangulatban újabb és újabb anekdoták pukkannak. Kinn köd ül a fákra, száguld az idő, s a szobák­ban — kényelmes, otthonos, meleg szo­bákban — üdülő tsz-parasztok koccinta­nak egymás egészségére. Horváth János VENDELLATAS 0 . Teljesítették kongresszusi vállalásukat (Tudósítónktól) A celldömölki futóház Asztalos János KISZ- szervezetének fiataljai teljesítették kongresszu­si vállalásukat. A KISZ- kongresszus tiszteletére 10 tagú kongresszusi bri­gádot alakítottak lakato­sokból, esztergályosok­­ból, hegesztőkből és ka­zánkovácsokból, akik vállalták, hogy az átfutá­si időn belül elvégzik egy 411 020 pályaszámú mozdony részlegjavítá­sát, minőségi munkát végeznek, takarékoskod­nak az anyaggal, jól ki­használják a munkaidőt. A javítást az érvényes határidőn belül 123 órá­val rövidebb idő alatt végezték el. Selejtmentes munkájukat bizonyítja­­á a tény, hogy a meg­javított mozdony azóta­­ üzemel O. Z. Megnyílt a szocialista országok mező- és erdőgazdaság kutatómunkáját koordináló konferencia Hétfőn délelőtt megnyílt a Magyar Tudományos Akadémián a szocialista országok mező- és erdő­­gazdasági tudományos kutatómunkáját koordináló hatodik konferencia. Az első ilyen tanácskozást tíz évvel ezelőtt tartották Prágában, s most első ízben rendezik hazánkban. Az ezt követő két évben a fő koordinátori feladatokat­ Magyarország látja el. A tanácskozáson az Albán Népköztársaság, a Polgár Népköztársaság, a Csehszlovák Szocialista Köztársa­ság, a Koreai Népi Demokratikus Köztársas­ág, a Lengyel Népköztársaság, a Magyar Népköztársaság, a Német Demokratikus Köztársaság, a Román Nép­­köztársaság és a Szovjetunió küldöttsége, valamint a Vietnami Demokratikus Köztársaság megfigyelője — mintegy 40 tudós és tudományos kutató­­ vesz részt. A konferenciát dr. Sós Gábor földművelés­­ügyi miniszterhelyettes nyitotta meg, majd dr. Mécsy János akadémikus, mint a szocialista országok me­ző- és erdőgazdasági kutatómunkájának most meg­bízott főkoordinátora üdvözölte a küldöttségeket. Ezután Amilcar Vasiliu akadémikus, az eddigi fő­koordinátor számolt be a szocialista országok agrár­­tudományi munkájának összehangolásából származó eredményekről. A beszámolót az egyes küldöttségek vezetőinek hozzászólása követte. Csak szeretni nem elég A napokban találkoztam egy traktorossal. A dűlő szé­lén állt „nyakig” sáros ma­sinája mellett. Éppen ebéd­idő volt és szorgalmasan tisztította a gépet. Mögöt­tünk az út másik oldalán víz állt a silókukorica tarlóján, az éppen elmunkálás alatt álló tábla is sáros volt be-Alig egy kilométerrel odébb, a brigádvezetővel a kettős műszakról beszélget­tünk. — Nem megy az is­tennek sem — panaszkodott a brigádvezető. És sorolta az okokat, amelyek gátjai a két műszaknak. Szinte leg­fontosabbnak tartotta, hogy a traktorosok nem hajlandók „osztozni” a gépen. — És ne higgje — sorolta a bri­gádvezető —, hogy a kereset miatt, vagy azért, hogy éj­szaka nehezebb a munka. Az a fiatalember, akivel ott a másik táblán beszélt, az egyik legjobb traktoros. Félti, óvja, gondozza a gépet. De osztozni nem akar semmi­képpen sem. Valamelyik nap már ott tartottam, hogy ha nem megy szép szóval, majd ráparancsolok. Reggel közöl­tem vele, hogy hat órakor kinek kell átadnia a gépet. Szentségeit, mint a záporeső, aztán morogva szántani in­dult. Alig öt óra után a gép­udvarban találkoztam vele. — Elromlott a világítás — mondta nagy búsan — s csaknem sírt dühében. Mér­ges voltam én is, de aztán észbe kaptam. A szerelőnk kiváló szakember, mondtam neki, vegye csak kezelésbe ezt az Utast. Két órán át tartott, mire rájött, hogy mit csinált ez a mákvirág. Azóta aztán átadja a gépet minden­nap a váltótársának, de egy bibliára való magyarázatot tart minden alkalommal. Nem fontos, hogy hol tör­tént, hiszen jóformán vala­mennyi szövetkezetből idéz­hetnék hasonló példát. Maga gyetlenül. Mondtam is a traktorosnak, furcsának tar­tom, hogy ilyen időben sárat kapar a gépről. A fiatalem­ber felhúzta a vállát, szét­tárta olajos kezeit és csak ennyit mondott: — lehet, hogy furcsa, de a gépet nem­csak hajtani kell, gondozni is sőt, szeretni. A tény — hogy a gépekkel, a technikával alig megismer­kedett falusi emberek nem­csak bánni tudnak már a bo­nyolult mezőgazdasági gé­pekkel, de értenek is hozzá, szeretik,­­ önmagában po­zitív. Hiszen jól karbantar­tott, gondozott gépek nélkül nem lehet jól dolgozni. Ipari, mezőgazdasági üzemek pél­dája egyaránt ezt igazolja. Csak az itt a kérdés, hogy az egyre több gépet szerető traktoros vajon jól, okosan szereti-e a gépet. Elég-e csak szeretni a gépet, vagy ennél többre van szükség. A gépek a munka meg­könnyítői, az eredmények elősegítői, a terméshozamok növelésének részesei. Termé­szetesen csak akkor, ha hoz­záértő emberek kezébe ke­rülnek, és hozzáértő ember egyre több van termelőszö­vetkezeteinkben. Olyanok, akik az ebédszünetben leva­karják a „fölösleges” sarat, olyanok, akik rendszeresen elvégzik a gépek zsírozását, karbantartását, tisztítását, olyanok, akik lelkiismere­tesen, szakszerűen használják a gépeket. De éppen ezek a hozzá­értő emberek egészen furcsa módon szeretik a gépeket. Mondhatnám egyéni módon, önmaguknak. Szeretik, amíg arról van szó, hogy ők dol­goznak, ők keresnek vele, ők gondozzák, javítják. De amikor a gépek szeretetének közösségi értelmezése kerül szóba, sok helyen a meg nem értés, az ellenállás falába ütköznek a szövetkezetek ve­zetői. Pedig van már példa az erő- és munkagépek kol­lektív használatára. Tulaj­donképpen ezen alapszik az ipari üzemek három mű­szakja. És a munkások az üzemekben is különfélék. Vannak gépeket szerető, be­csülő és hozzájuk értő em­berek. Vannak, akiket ke­vésbé érdekel a technika, akadnak, akik a karbantar­tást a por letörlésével el­intézik. .., közösségi értelemben A gépek többet bírnak Az üzemekben is — ahol viszonylag jobb körülmények között dolgoznak a gépek — szívós harcot kell folytatni a műszakiaknak és gépeket szerető munkásoknak azért, hogy minden váltótárs rend­ben tartsa, gondozza a gépét. Mert a gép nemcsak 8—10 órai munkát bír el naponta, mint az ember, hanem ennél jóval többet. A traktorok is többet bírnak. Többet bírnak, ha okosan szeretik őket a traktorosok. Nemcsak önma­guk kedvére, de a közösség hasznára is. Most van a leg­főbb ideje annak, hogy a mélyszántás befejezéséért minél többet tegyünk. Szó sem róla, megteszi a magáét­ az a traktoros is, aki féltve óvja, gondozza, ápolja a gépét. De ez nem elég. Arra van most szükség, hogy a gépeket kevésbé szerető, a technikához még kevésbé értő emberek is beálljanak a sorba, és ha a szükség úgy diktálja, éjszaka is szántsa­nak. És mondjanak el akár egy bibliányi magyarázatot a váltótársak egymásnak, mégiscsak az a fontos, minél több gép hasítja a barázdát két műszakban. Szanati Anna H­úsz éve történt.. . Megyénk ipara, kereskedelme 1944—45-ben 1941. július 28-án az újságok nagybetűs címekkel közölték a szenzációs hírt Bárdossy László miniszter­elnök bejelentette a házban: Magyarország hadba lé­­pett a Szovjetunió ellen. A diplomáciai kapcsolat megszakítása és a hadüzenet bejelentése egyenes fo­lyománya volt annak a német-barát revíziós politi­kának, amelyet a magyar uralkodó osztályok Horthy Miklós kormányzóval az élén az 1930-as évek elejétől kezdődően folytattak. Hogy a háború milyen borzal­makat, mennyi szenvedést, nélkülözést zúdított ha­zánkra, azt úgy vélem, nem szükséges fejtegetnem. Célom az, hogy nagy vonalakban képet alkossunk azokról a gazdasági és társadalmi viszonyokról, ame­lyek megyénkben a legjellemzőbbek voltak az 1944- e­t él­ sörén és 1945 elején. A magyar uralkodó kö­rök, a háborúra készülve, 1939-ben megalkották a honvédelemről szóló hír­hedt II. törvénycikket, amelynek értelmében, a há­ború kitörését követően a gyárakat nyomban hadi­üzemekké nyilvánították. A megye üzemei egyre­­másra kapták a hadügy­miniszter körlevelét, amely­ben az üzemeket működé­sük továbbfolytatására, az üzemek dolgozóit pedig fel­tétlen engedelmességre szó­lították fel, katonai bűn­vádi eljárás megindítását helyezve kilátásba azok ellen, akik: „a honvédelmi munkát megtagadják, akik beosztásukat önkényesen elhagyják — vagy aki ilyenre felbujt...” Az ipari termelésben azonban a korábbi évekhez viszonyítva már a háború elején nagyarányú vissza­esés mutatkozott, ami ak­kor elsősorban a mozgósí­tásokkal, helyesebben a szakmunkások tömeges be­hívásával volt, kapcsolat­ban. Érdemes ezzel kap­csolatban idéznünk Vas megye kormánybiztosának jelentését a belügyminisz­terhez: „A szakmunkások behívása folytán a hadi­üzemek termelése olyany­­nyira csökkent, hogy a honvédség hadianyag-ellá­tása és az elsőrendű pol­gári szükségletek biztosí­tása kétségessé vált, sőt egyes igen fontos hadiüze­mek le is álltak.. 1944—46-ben a helyzet még súlyosabbá vált. Szom­bathely polgármesterének jelentése szerint 1944-ben. ..Szombathely városban 213 kereskedés van 519 fővel és 1241 ipari üzem (mű­hely) 1801 fővel. A fenti kereskedések és ipari­ üze­mek jelenleg is működ­nek­­­ bár a kereskedé­sek száma kétharmadával, az ipari üzemek száma pedig körülbelül 10 szá­zalékkal csökkent.. 1945 elején az ipari ter­melés szintje még mélyebb­re süllyedt. Az üzemek a termelés folytatásához szükséges alapanyagokkal, fűtőanyaggal nem rendel­keztek. 1945 januárjában a detektívek már kénytele­nek a következő jelentése­ket adni: „A Szombathelyi Pamutipar Rt. üzemben a 450 alkalmazott közül már több, mint két hete csak 25—30 munkást tud az üzem foglalkoztatni szén­hiány végett... A Szom­bathelyi Cipőgyár ugyan­csak már több nap óta nem dolgozik üzemanyag-­ hiány végett...” * Természetesem az ipari termelés színvonalának süllyedése a kereskedelem­re is hatással volt, a for­galom állandóan csökkent. „A lakosság ellátására szol­gáló javak annyira csök­kent mennyiségben állnak rendelkezésre, hogy az azok elosztására szolgáló üzle­tek jelentős része áru nél­kül áll. Ezeknek az üzle­teknek legtöbbje zárva van és néhány napra csak ak­kor nyit ki, ha ellátmányt kap...” — számolnak be a kereskedelem állapotáról a jelentések 1944 decemmi­berében és 1945 januárjáé­ban. László Gárc­s ■' 11 , I' ■ .........■ ■ '■ VAS NÉPE $ 1964. dec. 1. Kedd ki

Next