Vas Népe, 1971. augusztus (16. évfolyam, 180-204. szám)

1971-08-01 / 180. szám

Hogy érzi magát Sárváron? A KÖZPONTI RENDELŐ­BEN az asszisztensnek azt mondták, várjak egy kicsit, a doktor urat kihívták a Temető utcába, beteghez De most már jönnie kell. Kint nyolc-tíz beteg ácsor­­gott a kopottas váróhelyiség­ben. Elindultam hát az or­vos elé, hogy néhány percet nyerjek így legalább. Desits doktor maga is az idővel kezdte. Nem ér rá. Hogyan is érne rá, várják a betegei. A kérdés elől azon­ban nem tudott kitérni. Amolyan rögtönzött, de ta­lán annál szigorúbb és pon­tosabb választ kaptam tehát a kérdésre: hogyan érzi ma­gát Sárváron? Hát hogy érezheti magát ezek után? A korosodó, de még na­gyon fürge járású orvos 33 évet húzott le Sárváron. Ezt megelőzően kilencet Szom­bathelyen, a volt Emberba­ráti kórházban. A szűkebb pátria parancsa hozta ide. Édesapja ugyanis a szomszé­dos ölben volt tanító, a doktor szavaival: ő is olyan megszállott lélek volt, hogy egy egész életet töltött le egy helyen! Hát ő is ilyen, mint az apja volt, az életét itt él­te le a járási székhelyen. A városban aligha van va­laki, aki ne volna személyes ismerőse, süvegelik, köszön­tik fiatalok, öregek egyaránt. S ez már elárulja azt is, hogy Desits Imre jó orvos volt. Úgy beszélek róla, mint­ha már parancsolna a múlt idő. Mert igaz ugyan, hogy az idős orvos nyugdíjba ké­szül, de egyelőre még itt van, olyan friss és aktív, mintha tegnapelőtt költözött volna le Sárvárra. S ő maga sem csak a tegnapról beszél. Je­len időben fogalmaz akkor is, amikor azt mondja: na­gyon jól érzi magát itt. Ám­bár panaszra is van oka, hi­szen annyi gürcölés, nehéz évek után méltánytalanul alacsony „kategóriába” sorol­tatott, a sokak által oly gyakran irigyelt és kifogásolt orvosi fizetése bizony nem bírja ki az összehasonlítást egy közepes tsz-elnökével sem, jól kvalifikált kereső­ket nem is említve. De azért ennek ellenére felnevelte a gyerekeket, el is röptette őket. Egyik orvos, a másik tanár, s csak látogatóba járnak haza. A BESZÉLGETÉS ELŐTT hosszasan tanulmányoztam a városi pártbizottság egyik jegyzőkönyvét. Az egészség­ügy területén foglalkoztatott értelmiségiek helyzetéről, társadalmi tevékenységéről nyújt átfogó képet. Tizenkét kérdést tartalmazó ívet jut­tattak el a fiatal város or­vosaihoz. Ebben nemcsak személyes hogylétükről, de annál lényegesen többről van szó. Hogy érzi magát Sárvá­ron, elégedett-e anyagi hely­zetével, körülményeivel, a város kulturális és egészség­­ügyi helyzetével, részt vesz-e a város társadalmi életében, elégségesnek tartja-e a fej­lődés ütemét, egyáltalán a város gyarapodását, milyen­nek látja Sárváron az értel­miségi dolgozók helyzetét, kapcsolatait? — hogy csak a legfontosabbakat idézzem. Az íveket 33 orvos töltötte ki, közülük 14 még nem töltötte be a harmincadik életévét, négy azonban túl van már a hatvanon. Válaszaik valóságosak, né­ha könyörtelenek. A belőlük összeálló kép nagyjából pon­tosan tükrözi a sárvári hely­zetet. Az utóbbi években itt igen gyors fejlődés tapasztal­ható. Megépült az új járási SZTK-rendelő, minek követ­keztében megduplázódott a betegforgalom a városban. A kórház kinőtte kereteit, most már általános jelenség, hogy a folyosóin is betegek fe­­­küsznek. Egyetlen műtője ko­rántsem elégítheti ki az igé­nyeket, az eredményes gyó­gyítást is megkérdőjelezi. Hasonló gondokkal küzkö­­dik a város központi orvo­si rendelője. Kicsi, elavult, méltatlan a városi ranghoz. Központi ügyeleti rendszer nincs, a körzeti orvosok mindegyike minden éjjel ügyeletes. Egy orvosra átla­gosan 3000 lakos jut. A negatív tényezők ellené­re jóleső bizakodással nyi­latkoztak az orvosok. A vá­ros vezető szerveinek csak köszönetet tudnak mondani azokért a törekvésekért, ame­lyek az egészségügyi helyzet javítását szolgálják. Ugyan­akkor éppen a bennfentesek sürgetésével vetik fel a sür­gős, vagy okvetlen megoldás­ra váró tennivalókat. A TÖBBSÉG ELÉGEDETT. Nemcsak saját körülményei­vel, anyagi helyzetével, ha­nem a várossal is. Néhányan erősebben kifogásolták a kulturális lehetőségeket, il­letve azok hiányát. E tekin­tetben nehezen mozdul a vá­ros, aminek objektív okai vannak. A különböző társa­dalmi szervezetekben 11 or­vos aktívan tevékenykedik. Még a munkásőrségben is! A tapasztalat: főleg a vezető beosztású orvosokat látni a társadalmi pozíciókban. A fiatal és alorvosok sokkal zárkózottabbak. Többen ugyanakkor kifejezetten ar­ról írtak, hogy nem érzik szükségét a közreműködésük­nek. Azaz, nem kaptak meg­hívást sehova. (Legyen ez in­tő figyelmeztetés a különbö­ző társadalmi szerveknek.) Meglehetősen sokan látják úgy, hogy az idő roppant vé­gesnek tűnik, szabad időről szinte nem is beszélnek. Né­hányan konkrétan megjelöl­ték, hol működnének közre szívesen, ha hívják őket. Öten nem tartják fontosnak, hogy részt vegyenek társa­dalmi tevékenységben. Az ő társadalmi tevékenységük a társadalom gyógyítása. Kissé meghökkent: a város értelmiségével való kapcsola­tot senki nem tartotta jónak. Az erősebben fogalmazók egyenesen rossznak minősí­tették. Persze olyanok is akadtak, akik nem is érzik szükségességét annak, hogy az orvos kapcsolatot tartson más értelmiségivel. Minek? S meglehetősen megoszlanak a vélemények a város eddi­gi, mai és jövőbeni fejlődésé­vel kapcsolatban is. Néhá­nyan persze nem ismerik a város negyedik ötéves tervét, kiesett érdeklődési körükből. Az általános fejlődést leszű­kítik a konkrét egészségügyi helyzetre, s az itt tapasztal­ható elhúzódások némi pesz­­szimizmussal töltik meg szemléletüket. A kérdőíveket — természe­tesen — névtelenül töltötték ki. Desits­ doktor is elküldte a maga lapját. Most azonban szóban és konkrétan fogal­maz: — Nagyon jól érzem ma­gam, kár, hogy megöreged­tem. S a mindig pontos, a mun­kában önmagával szemben mindig könyörtelen férfi így sommázza a több mint negy­ven évet: — Soha senkinek nem ta­gadtam le magamat! LEGYEN EZ A MONDAT jelképes. Akár ars poetica is lehetne. Pósfai H. János Központi falu E­zzel a fogalommal a falusi em­ber csak azóta találkozik, amióta a tanácsokat, illetve a közigazgatást át­szervezték, és mint általában minden új­jal, nehezen barátkozik vele. Több faluban végeztem megfigyelése­­ket, de nem sikerült pontosan kideríteni, hogy miért nem tetszik még a központi falu lakóinak sem ez a központúság. Talán mert a lakosság hiányosan — vagy sehogysem — informálódik az éppen az ő érdekében tör­ténő — vagy tervbe vett — községfejlesz­tési intézkedésekről. E dologban további megfigyelések vé­gett megálltam a minap is Nádasd — köz­ponti község — főutcáján. A lombos diófák alatt még a kánikulai melegben is kellemes a séta. Az asszonyok de főleg gyerekek igyekeznek az élelmiszer boltira, ahová éppen friss kenyér érkezett. Mellette a presszóban is nagy a forgalom, mert a túrakocsiról sört raktak le, s fagyi is van bőséggel. A helyiségben hatalmas ventillátor csapja a hűs szelet. Szeszes ita­lokat is árusítanak itt, s így, sajnos, in­kább kocsma, mint cukrászda jellege van. Kint az utcán két fagyit nyalogató gye­rektől kérdezem, miről nevezetes ez a falu? Mosolyognak, majd az egyik azt mondja: innen ment el a legtöbb kommunista. Bizonyára azt akarta kifejezni — ahogy később felnőttektől hallottam —, hogy ez a falu sok vezetőt nevelt, adott az új társa­­dalomnak. Persze a felnőttek ehhez azt is hozzátették, hogy a faluból elszármazott emberek — akik általában meg­állták a helyüket — szülőfalujukért nem sokat tet­tek. A gyerek fogalmazásában azonban in­kább van elgondolkodtató, amire később­­ még visszatérek. A központi falu vadonatúj kis bank­háza — takarékszövetkezete — tár­va-nyitva. — Pénzt szeretnék. Sok pénzt — ré­­miszteném az üveg falak mögül kikandikáló csinos „ügyintézőket”, de azok egy csep­pet sem rémüldöznek. Kedvesen elmond­ják, hogy milyen feltételek mellett jutha­tok itt sok pénzhez. Később — amikor köl­csönösen megismerkedünk — kiderül, hogy ebbe a bankba inkább csak hozzák a pénzt. Mert a takarékszövetkezet tagjainak betét­­állománya 17 millió forint, s csak 3 millió a kiadott kölcsön. Az igaz, hogy ehhez a takarékszövetkezethez 23 falu tartozik, de az is tény, hogy a parasztok nemcsak a sa­ját bankjukba helyezik el megtakarított pénzüket, hanem az OTP-ben, s más pénz­intézeteknél is, amiből arra lehet következ­tetni, hogy parasztságunk — általában — ma nem érez — szükséget. A hat társközség tanácsi apparátusán kívül itt székel a környék gazdasági cent­ruma, a tsz központi irodája is. Ennek el­lenére a falu külső képe nemigen különbö­zik a társközségekétől. A központi falunak egyelőre nincs politikai, kulturális, de jó­szerint még olyan gazdasági kisugárzása sem, mint átlalában olyan községeknek, ahol egyesült tsz-irodák vannak. Nádasd és az öt társközség: Hegyhát­sál, Ka­tata, Hegyháthodász, Halogy és Da­raboshegy tanácsi közigazgatásának élén fiatal emberek állnak. Bertai Lajos tanács­elnök és a titkár, Németh László még alig nőttek ki a KISZ-korosztályból. A küzdeni tudást illetően tehát velük szemben nem lehet semmi kétség. A községfejlesztés­ ügye mégsem megy olyan lendülettel előbbre, ahogy azt a körülmények, adottságok ma már lehetővé tennék. Miért? A kérdésre adható pontos válaszhoz alaposabb tanulmányra lenne szük­ség. De a gyerektől hallott mondatban az is benne van, hogy az ötvenes években ke­vés olyan ember, kommunista maradt eb­ben a faluban, aki az élet minden vonat­kozásában értette az idők szavát. Ez egy ki­csit ellentmondás ugyan, mert feltehetné valaki a kérdést: miféle bölcső az, amely egyrészt kitűnő közéleti embereket ringa­tott, másrészt meg olyanokat, akik a saját érdeküket is szolgáló közösségi dolgok iránt közömbösek. Mert például legutóbb is, amikor a köz­ségnek állást kellett foglalnia a törpevíz­mű társulás mellett, a lakosságnak csak a 28 százaléka vállalta volna az ezzel járó terheket. Ilyenformán az állam sem vállal­hatta azt, hogy beruházási segítséget nyújt a falunak. Pedig a jó ivóvíz nagyon kellene, sőt az se lenne baj, ha az új házakba — és egy sor régibe — épült fürdőszobákat használni is tudnák. Több mint egy éve folyik egy kisajátí­tási per 29 ember — tulajdonos — makacs­sága miatt. A tanács ugyanis a község fia­tal és lakás nélküli családjainak — egy új utca nyitásával — házhelyeket szeretne adni. Erre a célra ki is jelölték a minden szempontból legmegfelelőbb helyet — ahol egyébként csökött, öreg, hasznavehetetlen gyümölcsfák vannak csupán —, de a kert­tulajdonosok görcsösen ragaszkodnak az ingatlanokhoz. És nem átallnak egyesek olyan kijelentéseket tenni, hogy ők egyetér­tenek a községfejlesztés ilyen irányú intéz­kedéseivel, csak ne az ő területükön épül­jön az az új utca (!) Nehezen születik meg annak a koordi­nációs beruházásnak is a végső határozata, ahol a központi falunak — többek között — végre lenne egy olyan művelődési objek­tuma is, amely méltóképpen reprezentálná központúságát és elősegítené nemcsak Ná­dasd, hanem a társközségek művelődését és kulturált szórakozását is. A nádasdiaknak kár hát azon fa­nyalogniuk, hogy a faluból elszár­mazottak nem tettek semmit szűkebb pát­riájukért, mert ezek az emberek többsé­gükben, ha közvetlenül nem is, közvetve falujuk felvirágoztatásáért is harcolnak. De a faluban élőiknek is többet kellene tenni­ük községük felemelkedéséért, a központi falu politikai, kulturális és gazdasági rang­jának gyakorlati megvalósításáért. Dávid József 1971. augusztus 1. Vasárnap VE PI •• Öregek a Balatonnál Beszámoltunk róla lapunk­ban, hogy az elmúlt héten a körmendi öregek Napközi Otthonának 33 gondozottja látogatott el autóbusszal a Balatonhoz. A kirándulás­nak nagy sikere volt, amit az is bizonyít, hogy a részt­vevők elhatározták: jövőre is ellátogatnak a „magyar tengerihez”. Nem tudom, kinek az öt­lete volt ez az utazás, s azt sem, ki szervezte meg lebonyolítását — de nekem ez az egész dolog nagyon tetszik. Mert igaz ugyan, hogy manapság az emberek többségének már nem elér­hetetlen egy ilyen balatoni kirándulás, néha azonban éppen azok maradnak ki be­lőle, akik tettek is egyet­­mást érte, hogy így legyen. Vagyis az idősebb korosz­tályhoz tartozók, tehát azok, akik talán soha nem látták tündérszép tavunkat (és sok minden mást sem), mert nem engedhették meg ma­guknak hogy a legnagyobb dologidőben utazgassanak Mert sem idejük, sem pén­zük nemigen volt rá. Ezért örülök én annak hogy most Körmendről har­minchárom idős ember elju­tott a Balatonhoz. Szinte bizonyosra veszem, hogy többségük még sosem járt ott. A tizenévesek akik annyira imádják a Balcsit, vajon meg tudják-e érteni, mit jelent egy életet leélni anélkül, hogy látná valaki a Balaton-part tarka forga­tagát, s lubickolhatna a hűs hullámokban ? Át tudják-e érezni, milyen érzés őszülő fejjel először megpillantani a csodaszép balatoni tájat? Ahogy hírlik, a harminc­három körmendi idős ember közül csak páran mertek be­merészkedni a Balatonba. A többiek csak a partról néz­ték a fürdőzőket. Egyeseket a reumájuk, másokat a meg­gyengült szívük megint má­sokat pedig egyszerűen a nagy víztől való félelmük tartott vissza a fürdőzéstől. Abban azonban biztos va­gyok, hogy ők is jól érezték magukat, s e nap életük vé­géig emlékezetes lesz szá­mukra. Mert kevés kell ahhoz, hogy egy idős ember jól érez­ze magát. Néha csak egy okos ötlet, egy kis törődés és némi szer­vező­készség. 04 4 Vigyázat giccs! Giccsadóra, a sajtó ás tv ellenhadjárataira fittyet hányva, a szemünk láttára jelentkezik naponta új for­mában és új helyen a giccs. Jó érzéssel nézegetjük a Köztársaság téri Üveg- és Porcelánbolt kirakatában az ízléses kerámiákat, szép vo­nalú poharakat. Néhány üz­lettel távolabb, a Kossuth Lajos utca sarkán is talá­lunk látnivalót, nem is akár­milyet. Fából faragott, fes­tett és gondosan lakkozott állatok lógnak zsinóron a Faárubolt kirakatában. Ve­vőre vár többek között a Két cica nevű kompozíció. Az egyik cicán piros, a má­sikon fekete csizma, az utób­bi feje fölött virágcsokor, mellső lábán pedig piros ko­sár. A két lábon álló, összeka­roló macskák 84 forintért beszerezhetők. Ennél vala­mivel olcsóbb és ha lehet, ízléstelenebb a Libán lovag­ló cica, szintén durva fara­­gású, erősen mázolt, alapo­san lakkoz­ott kivitelben. A majdnem száz forintba ke­rülő sashoz megfelelőnek érezte a „művész” a nyers fa színét, a lakkozás azon­ban ennél is nélkülözhetet­len volt. Páva ez a figura? — tana­kodtam a következő szörny­nél. —­ Repülő kócsag ez, kérem — világosított fel az előadó a kócsagfejű, pávatol­lú, sasszárnyú valamiről. A vitatott portéka hátára ra­gasztott címke Repülő pává­nak nevezte a színes csoda­lényt. A hátsó oldalra erő­dített lemezkék a „műtár­gyak” rendeltetését árulták el: szobák falára szánta a budapesti Kosárfonó Ktsz. A primitív, otromba és drága holmiból sajnos jó néhány elkelt már. Vajon ki és miért engedélyezte for­galmazását? Budai

Next