Vas Népe, 1975. november (20. évfolyam, 257-281. szám)

1975-11-01 / 257. szám

NYITOTT AJTÓ Mára 87 öreg nyugdíjba n­elt, megváltozott a légkör, és megszűnt a családiasság — hallottam nemrég egy gép­gyárban. Az „öreg”, a régi igazgató. Szeretettel beszél­tek róla munkások és mű­szakiak, idősek és fiatalok. Mindenki ismerte, szinte mindenkinek akadt egy tör­ténete segítőkészségéről, meg­értéséről, közvetlen emberi magatartásáról. Mindig nyit­va állt az ajtaja, bárki be­mehetett hozzá, bármilyen ügyben — mondták jellem­zésként. És egy kis sajnálko­zással, hogy az a nyitott ajtó már a múlté. Az új igazgató másfajta ember. Mindent ma­ga szeret kézben tartani, percre beosztott a napja, a nagy ügyek között nem jut ideje csip-csup dolgokra. Egy ember ügye, legyen bármennyire fontos, való­ban mindenkor apróság egy vállalat bonyolult működésé­hez viszonyítva. Magán­ügyünk, ha gyengélkedik a gyerek, ha megint veszekszik a főbérlő, ránk tartozik a csőrepedés, a hivatalos idé­zés, a magas vérnyomás, a családi perpatvar. Ránk tar­tozik, de mégsem csupán ránk van hatással. Ügye­inket, bajainkat magunkkal visszük munkahelyünkre is, közérzetünk, hangulatunk munkánkra is rányomja bé­lyegét Magánügyünk rög­tön közügy lesz, amint ide­gességünkben selejtet gyár­tunk, elrontjuk a szerszámot vagy a kimutatást netán rá­­riparkodunk munkatársunk­ra, beosztottunkra. Hol a halál ? Egyálta­lán, szabad-e, lehet-e éles határt vonni magán- és köz­ügyeink közé? A gépgyár ré­gi igazgatójának az volt a véleménye, hogy nem. A nyi­tott ajtó a bizalom jele. Fon­tosnak tartotta, hogy az em­berek tudják, nem zárkódik el problémáik elől. Bölcsen számolt vele, hogy többnyire úgyis végső esetben fordul­nak hozzá, nem tartott attól, hogy szobája panaszirodává alakul. Meghallgatta az em­bereket, bár gyakran csak tanáccsal, jó szóval tudott segíteni. A hivatalos ügyek kibogozására a vállalati jog­tanácsoshoz küldte a látoga­tókat, a lakástalanokat ki­tartásra biztatta. Az új igaz­gatónak erre nem jutott az idejéből. A kinevezése utáni évben viszont megszerveztet­te a gyár saját, kedvező fel­tételű lakásépítési akcióját, az első lakók azóta már be is költöztek. A jogtanácsos mellé két másik jogászt al­kalmazott, kifejezetten azzal a feladattal, hogy a dolgo­zók helyett ők, a szakembe­rek járjanak el a rájuk bí­zott hivatalos ügyekben. A két igazgató más­más módszerrel, de hasonló szemléletet képvisel. A nyi­tott ajtó és a merev időbe­osztás csak látszólag, a külső­ségekben különbözik. A régi igazgató maga beszélgetett az emberekkel, az új létre­hozta azt a szervezetet, amely érdemben foglalkozik dolgaikkal. Ki-ki a maga módján, de munkája, a gyári élet részének, tartja, hogy az emberek ne maradjanak ma­gukra gondjaikkal, ott szá­míthassanak támogatásra, ahol dolgoznak. A sajnálkozással emlegetett nyitott ajtó mégis azt jelzi, hogy a megértés, a jó szó ér­téke magasabb, mint gondol­nánk. A bizalmat nem pótol­hatja hivatalos szervezet. Igazgatóknál sem, de a köz­vetlen főnököknél még ke­vésbé. A vezetői alkalmasság próbája az is, hogyan tud­nak bánni az emberekkel. Képesek-e műhelyben, irodá­ban, üzemrészben, szövetke­zetben megteremteni azt a nyugodt, bizalmas légkört, amelyben az emberek szo­rongás nélkül említhetik meg gondjaikat, örömeiket, anél­kül, hogy ez a fegyelem ro­vására menne. A biza­lm nyitott ajtói, a megértés, munkahelyünk emberi légköre sokszor fon­tosabb, mint a magasabb fi­zetés, a kiemelt jutalom. A jó vezetők még akkor sem feledkeznek meg erről, ha nehezükre esik, mert náluk van baj a gyerekkel, vagy náluk áztatta el a falat a csőrepedés. V. E. Huszonöt éve a tanácsban Musits Jenő pedagógus Kevés ember van, aki a megyében ne ismerné Másits Jenőt, a „nyughatatlan” nyugdíjas pedagógust, aki a Kiváló Tanár, a Munka Ér­demérem ezüst fokozata, a Társadalmi Munkáért arany fokozat, a Szakszervezeti Munkáért ezüst fokozat mel­lé új kitüntetést vett át a Parlamentben a közelmúlt­ban: a 25 éves Tanácsi Mun­káért kitüntető jelvényt. A hatgyermekes családból ket­ten választották annak ide­jén a pedagógus pályát, s ezen éppúgy, mint sokféle társadalmi posztján, mindig a közért, az emberekért élt, dolgozott és dolgozik még ma is. A csurgói tanítóképzőből kikerülve Rábagyarmaton kezdett tanítani, általában 100—110 gyermek volt a „csoportjában”. Közben élte a falu szellemi mindenesé­nek hétköznapjait: táncot és színdarabot tanított a felnőt­teknek, minden héten elő­adást tartottak petróleum­­lámpánál, s írni—olvasni ta­nulni a felnőttek is hozzá jártak. Tizenhat évig volt ebben a nemzetiségi község­ben­ Életútja csaknem egy­idős századunkkal, mert mint mondja: — Én még éltem a mo­narchiában, mint iskolás vö­rösőr ott voltam a tizenki­­lences májusi nagy ünnepsé­gen­ átéltem a palatábla el­törlését, először adhattam rajzlapot a falusi gyermekek kezébe, mint kommunista 1948-ban részt vettem az is­kolák államosításában, az újjáépítésben, a szakszerve­zeti munkában és mint ta­nácstag osztozhattam az em­berek örömeiben és bánatai­ban. Az oladi iskolában 11 évig tanított és igazgatott, közben maga is „töltekezett”, elvé­gezte a biológia-földrajz és testnevelés szakot a főisko­láin. 1957-ben került haza, Szombathelyre, az egyik leg­nagyobb, munkás kerületi is­kola, a Dózsa utcai 52 ta­nulócsoportos, ezerötszázas létszámú iskolához igazgató­nak. Ebből a korszakból ma­radt meg a mindmáig hasz­nált politechnikai terem, a sportpálya, az étkezde és a konyha. Társadalmi munká­ban építették, ők ásták az Antal János utcai iskola alapjait, s nem volt parko­sítás, faültetés, a csónakázó tó teremrendezése a „dózsá­­sok” nélkül. A napi nyolc órai munkát sohasem ismer­te, már reggel fél hétkor ő fogadta a gyerekeket az is­kolában­ és sohasem sajnálta tőlük az idejét. Makarenkót vallja példaképének, az ő nevelői zsenialitását próbálta alkalmazni saját gyakorlatá­ban- a ma is legfontosabb nevelési elvnek vallja: a munkára, a közösségi életre, az egészséges életmódra való nevelést nem lehet elég ko­rán elkezdeni! A Pedagógus Szakszerve­zetnek 30 éve tagja, s mikor a gazdasági nehézségeken túl voltak („milyen öröm volt, amikor minden pedagógus­nak adhattunk 20 deka kö­test 1945-ben!”), az ideológiai átképzésben vállal­tak nagy szerepet: egyetlen évben 72 szemináriumot tartottak, s folytatták a pedagógusok képzését mindaddig, amíg ezt az állami oktatás át nem vette. Tankönyveket bíráltak­­beleszóltak a tantervmódosí­tásokba, sok javaslatukat fo­gadták el. Aztán ellátási fe­lelős lett — illetményföldek, jutalmazások, étkeztetés stb. Most pedig, mint nyugdíjas, az SZMT levéltárát rendezi. — Mint 25 éve tanácstag, hogyan látja, hogyan élte át közéletünk változásait? — A panaszokon keresztül jól mérhető a fejlődés. A régiek közül, az állás és a lakásgon­dokból az utóbbi még jelent­kezik, de előtérbe helyeződ­tek a közérdekű panaszok. Szennyezett a levegő, a víz­leverik az utcai lámpákat, hát ilyen panaszokat hallani ma. Most a' 26-os körzetben vagyok tanácstag, mindig azon a területen dolgoztam, ahol a munkahelyem is volt-Párttagsági könyvének kel­te 1948, s ma mint a 21-es pártkörzet vezetőségi tagja tevékenykedik, öt éve nyug­díjas, de az embereken ke­resztül ma is megtalálja a feladatokat, ahogy mondja: kedvét a mindennapokban. Megírta szülőföldje, a Nagy­kar utca történetét, s most nagyapja életét veti papírra. Nagyapjáét, aki ha nem ab­ban a korban születik, híres matematikus vagy fizikus le­hetett volna. Kedvenc hobbyja a kerék­pározás és a gyaloglás, s minden évben utazik, kirán­dul. Derűs és elégedett. Meg­tartó ereje ez a társadalom, amelyért minden poszton mindig, most is, munkálko­dik. Szakál? Éva fotó: Tóth Imre 1875 november ! Szombat! Tanácselnökök értekezlete Pénteken a bábolnai mező­­gazdasági kombinátban ta­nácskozást tartottak a fővá­rosi, a megyei és a megyei jogú városi tanácselnökök. Dr. Papp Lajos államtit­kárnak, a Minisztertanács Tanácsi Hivatala elnökének megnyitója után dr. Romány Pál mezőgazdasági és élelme­­zésügyi miniszter a mezőgaz­daság, az élelmiszeripar, az erdő- és fagazdaság időszerű kérdéseiről adott tájékoztatót. Kiemelte, hogy a kedvező időjárást és a magasabb tech­nikai felkészültséget kihasz­nálva nagyon jó ütemben ha­lad az őszi betakarítás. A kukoricát és a cukorrépát ki­véve csaknem valamennyi növénynél befejeződött, illet­ve befejezéshez közeledik a nagy munka. Az „egy üzem — egy iskola“ mozgalom továbbfejlesztése Az oktatási miniszter sajtótájékoztatója a parlamentben Időszerű oktatáspolitikai kérdésekről tájékoztatta pén­teken a sajtó képviselőit a Parlament gobelin termében dr. Polinszky Károly oktatási miniszter. A tájékoztató so­rán többek között elemezte az „egy üzem — egy iskola” mozgalom eddigi eredmé­nyeit, s a továbbfejlesztés lehetőségeit. Aláhúzta: az iskolák és a termelőmunka­­helyek eleven, szervezett kapcsolatából eddig is jelen­tősen profitáltak a tanulók és a munkások egyaránt. Ennek a kapcsolatnak jelenti szer­vezeti keretét az „egy üzem — egy iskola” mozgalom, amelynek néhány éves ta­pasztalatait elemezve az Oktatási Minisztérium a SZOT-tal közösen irányelve­ket dolgozott ki. A mozgalom továbbfejlesztését elemezve dr. Polinszky Károly hang­súlyozta, hogy az eddig is jelentős sikereket eredmé­nyezett anyagi, erkölcsi-poli­tikai értelemben egyaránt. Hozzájárult a nevelés társa­dalmi üggyé válásához, s különösképpen az óvodák fejlesztésében, az intézmé­nyek, ifjúsági szervezetek anyagi támogatásában volt kiemelkedő és elismerésre méltó a segítség. Az üzemek és a közoktatási intézmé­nyek állami, valamint tár­sadalmi szervei, dolgozói kö­zött kialakult kapcsolatok és a kibontakozott kezdeménye­zések tapasztalatai biztató alapot jelentenek a mozga­lom továbbfejlesztéséhez. A tartalmi kapcsolatok további gazdagítása a tanulóifjúság, az ifjúmunkások és a felnőtt dolgozók műveltségét, világ­nézetét, erkölcsi-politikai egy­ségét­­ a kölcsönösség je­gyében tovább javítja. A miniszter azzal a kéréssel fordult az üzemekhez és az iskolákhoz, hogy kapcsola­taik további erősítése érde­kében hosszútávú szerződés­ben rögzítsék együttműködé­si feladataikat. Ajánlatos, hogy a megyei — fővárosi — tanácsok és a szakszervezeti szervek kezdeményezéssel­, koordinálással segítsék a szerződések előkészítését, megkötését és végrehajtását. A perlit ipari hasznosításáról A nagy víztartalmú vul­káni üveg, a perlitkőzet ma­gas hőmérsékleten eredeti térfogatának többszörösére duzzad, s így kiváló szige­telőanyagul szolgál az építő­­iparnak és más iparágaknak egyaránt. Hazánkban más­fél évtizede kezdődött meg a perlit duzzasztása, s az anyag felhasználása. AZ ed­dig elért eredmények nem­zetközi hírnevet, elismerést szereztek a magyar perlit­­iparnak és perlitkutatások­­nak. Duzzasztóberendezése­ket exportáltunk több szo­cialista országba, valamint Svájcba, az NSZK-ba és más országokba. Magyar szak­emberek irányításával kez­dődött meg a perlit-ipar ki­építése Törökországban, ahol a jövő évre már 200 ezer köbméter duzzasztott perlit előállítását irányozták elő. Találós kérdés Rózsaszín, forog, tudja az egyszeregyet, 7,80-ba kerül és ceruzát eszik. Mi az? Made in Poland-felségjelű ceruzafaragó. Különleges ér­tékét jelzi a talpán levő pa­­tentsszám is: PAT. W 33732. Nagyon szép, gusztusos mű­anyag holmi, csak éppen kis­sé nagy étvágyú. Mondhat­nám azt is, hogy falánk. Éh­gyomorra megeszik egy egész ceruzát, ugyanis mire szép kúposra nyesné a ceruza fá­ját, egy alattomos harapással kettéroppant­ja a grafitszálat is. Lehet tehát élőlről kezde­ni a faragást, egészen addig, míg egy­szerc­sak az ember körme után kezd kapkodni a falánk kis jószág. Faragás közben feldereng régi, jó gyermekkori sárga­réz ceruzafaragóm képe. Úgy szállt diákról diákra, mint régen apáról­ fiúra a családi zsebóra. Hát ez a mostani legfeljebb a szemétkosárba fog szállni, mert hiszen ló­győzné etetni ceruzával. Így valóban drágább lenne a le­ves, mint a hús. Azért sajnálom ezt a sze­gény ceruzafaragót. Végső­soron ő nem tehet semmiről. A gyártó és a forgalombaho­­zó már annál inkább. Meg aztán a sok tekerés közben azért úgy igyekezett! Igaz, hogy falta a ceruzát, de köz­ben rendületlenül mutatta az egyszeregyet. Ennyi hasz­na legalább volt. De mi haszna van az ele­fánt, kisautó és egyéb formá­jú társainak? Legfeljebb ke­reskedelmi haszna. Méghozzá azt hiszem, tisztességtelen haszna. .. „Talponálló" a Savaria expressen? Sokat utazom a Savaria expressen és valahányszor felszállok rá, mindig büszke vagyok, hogy milyen korsze­rűen, kényelmesen, gyorsan és kulturáltan utazhatunk. Az persze már nem jó, hogy a vonat — Sárvár és Fehérvár helyett —■ nem ritkán a nyílt pályán vesztegel és késik. De ennek bizonyára objektív okai vannak s ezt az utas általában meg is érti. Kevésbé érti meg azonban azokat a viszonyokat, amelyek a büfékocsiban uralkodnak.­­Kétségtelen, hogy a régi étkező kocsi sem volt szeren­csés megoldás, mert előbb-utóbb beszélgető ivókkal dugult be s ezek már nemigen törődtek azzal, hogy más is sorra szeretne kerülni. Éppen ezért jó megoldásnak látszott a büfékocsi, amelyen a gyors cserélődés is biztosítva lát­szott. Sajnos nem így történt. A kocsi sokszor zsúfolt. Ki­vált hazamenet Szombathely felé, főként Ivókkal van tele, akik huzamosan ott maradnak, s a dohányfüstöt pedig szinte vágni lehet. Olyan az ember benyomása néha, mint­ha valami talponálló utazó kocsmában lenne. Szomorúan figyelem, hogy fiatalok milyen jelentős mennyiségű alko­holt isznak meg. Veszprém után már nemegyszer dáridó­tól hangos az egész kocsi. Legutóbb október 26-én utaztam Budapestre. Menet Veszprém után reggelizni akartam. Szokás szerint három ivó vendég kezében is füstölgött a cigaretta. A pincértől kérdeztem, hogy miért nem figyelmezteti őket. „Uram­ én nem fogok minden vendéggel veszekedni” — válaszolta. Éppen arra jött a kalauz is, aki szintén bekapcsolódott a békés eszmecserébe. Szerinte kár volt kitenni a „Dohá­nyozni tilos!” jelet, hiszen ,.az az ember, aki iszik, az do­hányzik is”. (Viszont arra nyilván nem gondolt, hogy az, aki eszik, nem szereti, ha a tányérjába fújják a füstöt, nem beszélve arról, hogy az utasok jó része nem dohány­zó.) Megvallom őszintén e párbeszéd kissé megdöbbentett. Mert vagy valóban ne tegyük ki a tiltó táblát, vagy ha mégis kitesszük, akk­or szerezzünk érvényt neki. Ha min­denütt elnéznénk a tilalmak nyílt megszegését, akkor ma csak a dohányzási tilalmat vennék semmibe, holnap a munkavédelmi szabályokat, holnapután pedig a törvénye­ket. Tulajdonképpen azt sem értem, hogy miért kell a von­­naton szeszes italt mérni? Nem lehet a három és fél órás menetidőt enélkül kibírni? Aki szomjas igyon üdítő italt, de ha már mindenképpen alkoholt akar inni, legalább tudja, hogy hol a határ. Az ma már természetes, hogy a gépkocsi utasai sem ihatnak mértéken túl alkoholt. Nos a vonat legalább annyira veszélyes lehet és saját gyakor­latomból tudom, hogy nem egy ember kiesett az ajtón, vagy egyéb balesetet szenvedett, mert mértéken túl szeszes italt fogyasztott. De még kevés alkohol sem haszon mond­juk a budapesti közlekedésben, nem említve a munkavég­zést. Az mindenesetre elvárható lenne, hogy a részeg uta­sokat már ne szolgálják ki. Úgy érzem mindez nem helyénvaló. A sokat hangoz­tatott alkohol- és dohányzás-ellenes küzdelem gyakorlati vizsgáján alighanem ismét csak megbuktunk. Pedig az Orvosi Hetilap egyik legújabb számában olvastam, hogy ma a legtöbb halál­ok (szív- és érbetegségek, rosszindulatú daganatok egy része, fekélybetegség stb.) a dohányzás közvetett következményei, s a dohányzás által okozott ha­lálozás meghaladja a balesetes és fertőző betegségek okoz­ta halálokat. Nem tudom, hogy vajon minderről hogyan véleked­nek a MÁV illetékesei? Gondolataimból fékcsikorgásra és váltó csattogásra riadtam fel. A vonat Celldömölkre futott be. Szerencsére nem a feliratról kellett felismernem a jól ismert állomást, mert a pályaudvar 10 neon betűjéből mindössze a kezdő­betű volt csak kivilágítva. Dr. Széll Kálmán 3 mim

Next