Vas Népe, 1975. november (20. évfolyam, 257-281. szám)
1975-11-01 / 257. szám
NYITOTT AJTÓ Mára 87 öreg nyugdíjba nelt, megváltozott a légkör, és megszűnt a családiasság — hallottam nemrég egy gépgyárban. Az „öreg”, a régi igazgató. Szeretettel beszéltek róla munkások és műszakiak, idősek és fiatalok. Mindenki ismerte, szinte mindenkinek akadt egy története segítőkészségéről, megértéséről, közvetlen emberi magatartásáról. Mindig nyitva állt az ajtaja, bárki bemehetett hozzá, bármilyen ügyben — mondták jellemzésként. És egy kis sajnálkozással, hogy az a nyitott ajtó már a múlté. Az új igazgató másfajta ember. Mindent maga szeret kézben tartani, percre beosztott a napja, a nagy ügyek között nem jut ideje csip-csup dolgokra. Egy ember ügye, legyen bármennyire fontos, valóban mindenkor apróság egy vállalat bonyolult működéséhez viszonyítva. Magánügyünk, ha gyengélkedik a gyerek, ha megint veszekszik a főbérlő, ránk tartozik a csőrepedés, a hivatalos idézés, a magas vérnyomás, a családi perpatvar. Ránk tartozik, de mégsem csupán ránk van hatással. Ügyeinket, bajainkat magunkkal visszük munkahelyünkre is, közérzetünk, hangulatunk munkánkra is rányomja bélyegét Magánügyünk rögtön közügy lesz, amint idegességünkben selejtet gyártunk, elrontjuk a szerszámot vagy a kimutatást netán ráriparkodunk munkatársunkra, beosztottunkra. Hol a halál ? Egyáltalán, szabad-e, lehet-e éles határt vonni magán- és közügyeink közé? A gépgyár régi igazgatójának az volt a véleménye, hogy nem. A nyitott ajtó a bizalom jele. Fontosnak tartotta, hogy az emberek tudják, nem zárkódik el problémáik elől. Bölcsen számolt vele, hogy többnyire úgyis végső esetben fordulnak hozzá, nem tartott attól, hogy szobája panaszirodává alakul. Meghallgatta az embereket, bár gyakran csak tanáccsal, jó szóval tudott segíteni. A hivatalos ügyek kibogozására a vállalati jogtanácsoshoz küldte a látogatókat, a lakástalanokat kitartásra biztatta. Az új igazgatónak erre nem jutott az idejéből. A kinevezése utáni évben viszont megszerveztette a gyár saját, kedvező feltételű lakásépítési akcióját, az első lakók azóta már be is költöztek. A jogtanácsos mellé két másik jogászt alkalmazott, kifejezetten azzal a feladattal, hogy a dolgozók helyett ők, a szakemberek járjanak el a rájuk bízott hivatalos ügyekben. A két igazgató másmás módszerrel, de hasonló szemléletet képvisel. A nyitott ajtó és a merev időbeosztás csak látszólag, a külsőségekben különbözik. A régi igazgató maga beszélgetett az emberekkel, az új létrehozta azt a szervezetet, amely érdemben foglalkozik dolgaikkal. Ki-ki a maga módján, de munkája, a gyári élet részének, tartja, hogy az emberek ne maradjanak magukra gondjaikkal, ott számíthassanak támogatásra, ahol dolgoznak. A sajnálkozással emlegetett nyitott ajtó mégis azt jelzi, hogy a megértés, a jó szó értéke magasabb, mint gondolnánk. A bizalmat nem pótolhatja hivatalos szervezet. Igazgatóknál sem, de a közvetlen főnököknél még kevésbé. A vezetői alkalmasság próbája az is, hogyan tudnak bánni az emberekkel. Képesek-e műhelyben, irodában, üzemrészben, szövetkezetben megteremteni azt a nyugodt, bizalmas légkört, amelyben az emberek szorongás nélkül említhetik meg gondjaikat, örömeiket, anélkül, hogy ez a fegyelem rovására menne. A bizalm nyitott ajtói, a megértés, munkahelyünk emberi légköre sokszor fontosabb, mint a magasabb fizetés, a kiemelt jutalom. A jó vezetők még akkor sem feledkeznek meg erről, ha nehezükre esik, mert náluk van baj a gyerekkel, vagy náluk áztatta el a falat a csőrepedés. V. E. Huszonöt éve a tanácsban Musits Jenő pedagógus Kevés ember van, aki a megyében ne ismerné Másits Jenőt, a „nyughatatlan” nyugdíjas pedagógust, aki a Kiváló Tanár, a Munka Érdemérem ezüst fokozata, a Társadalmi Munkáért arany fokozat, a Szakszervezeti Munkáért ezüst fokozat mellé új kitüntetést vett át a Parlamentben a közelmúltban: a 25 éves Tanácsi Munkáért kitüntető jelvényt. A hatgyermekes családból ketten választották annak idején a pedagógus pályát, s ezen éppúgy, mint sokféle társadalmi posztján, mindig a közért, az emberekért élt, dolgozott és dolgozik még ma is. A csurgói tanítóképzőből kikerülve Rábagyarmaton kezdett tanítani, általában 100—110 gyermek volt a „csoportjában”. Közben élte a falu szellemi mindenesének hétköznapjait: táncot és színdarabot tanított a felnőtteknek, minden héten előadást tartottak petróleumlámpánál, s írni—olvasni tanulni a felnőttek is hozzá jártak. Tizenhat évig volt ebben a nemzetiségi községben Életútja csaknem egyidős századunkkal, mert mint mondja: — Én még éltem a monarchiában, mint iskolás vörösőr ott voltam a tizenkilences májusi nagy ünnepségen átéltem a palatábla eltörlését, először adhattam rajzlapot a falusi gyermekek kezébe, mint kommunista 1948-ban részt vettem az iskolák államosításában, az újjáépítésben, a szakszervezeti munkában és mint tanácstag osztozhattam az emberek örömeiben és bánataiban. Az oladi iskolában 11 évig tanított és igazgatott, közben maga is „töltekezett”, elvégezte a biológia-földrajz és testnevelés szakot a főiskoláin. 1957-ben került haza, Szombathelyre, az egyik legnagyobb, munkás kerületi iskola, a Dózsa utcai 52 tanulócsoportos, ezerötszázas létszámú iskolához igazgatónak. Ebből a korszakból maradt meg a mindmáig használt politechnikai terem, a sportpálya, az étkezde és a konyha. Társadalmi munkában építették, ők ásták az Antal János utcai iskola alapjait, s nem volt parkosítás, faültetés, a csónakázó tó teremrendezése a „dózsások” nélkül. A napi nyolc órai munkát sohasem ismerte, már reggel fél hétkor ő fogadta a gyerekeket az iskolában és sohasem sajnálta tőlük az idejét. Makarenkót vallja példaképének, az ő nevelői zsenialitását próbálta alkalmazni saját gyakorlatában- a ma is legfontosabb nevelési elvnek vallja: a munkára, a közösségi életre, az egészséges életmódra való nevelést nem lehet elég korán elkezdeni! A Pedagógus Szakszervezetnek 30 éve tagja, s mikor a gazdasági nehézségeken túl voltak („milyen öröm volt, amikor minden pedagógusnak adhattunk 20 deka kötest 1945-ben!”), az ideológiai átképzésben vállaltak nagy szerepet: egyetlen évben 72 szemináriumot tartottak, s folytatták a pedagógusok képzését mindaddig, amíg ezt az állami oktatás át nem vette. Tankönyveket bíráltakbeleszóltak a tantervmódosításokba, sok javaslatukat fogadták el. Aztán ellátási felelős lett — illetményföldek, jutalmazások, étkeztetés stb. Most pedig, mint nyugdíjas, az SZMT levéltárát rendezi. — Mint 25 éve tanácstag, hogyan látja, hogyan élte át közéletünk változásait? — A panaszokon keresztül jól mérhető a fejlődés. A régiek közül, az állás és a lakásgondokból az utóbbi még jelentkezik, de előtérbe helyeződtek a közérdekű panaszok. Szennyezett a levegő, a vízleverik az utcai lámpákat, hát ilyen panaszokat hallani ma. Most a' 26-os körzetben vagyok tanácstag, mindig azon a területen dolgoztam, ahol a munkahelyem is volt-Párttagsági könyvének kelte 1948, s ma mint a 21-es pártkörzet vezetőségi tagja tevékenykedik, öt éve nyugdíjas, de az embereken keresztül ma is megtalálja a feladatokat, ahogy mondja: kedvét a mindennapokban. Megírta szülőföldje, a Nagykar utca történetét, s most nagyapja életét veti papírra. Nagyapjáét, aki ha nem abban a korban születik, híres matematikus vagy fizikus lehetett volna. Kedvenc hobbyja a kerékpározás és a gyaloglás, s minden évben utazik, kirándul. Derűs és elégedett. Megtartó ereje ez a társadalom, amelyért minden poszton mindig, most is, munkálkodik. Szakál? Éva fotó: Tóth Imre 1875 november ! Szombat! Tanácselnökök értekezlete Pénteken a bábolnai mezőgazdasági kombinátban tanácskozást tartottak a fővárosi, a megyei és a megyei jogú városi tanácselnökök. Dr. Papp Lajos államtitkárnak, a Minisztertanács Tanácsi Hivatala elnökének megnyitója után dr. Romány Pál mezőgazdasági és élelmezésügyi miniszter a mezőgazdaság, az élelmiszeripar, az erdő- és fagazdaság időszerű kérdéseiről adott tájékoztatót. Kiemelte, hogy a kedvező időjárást és a magasabb technikai felkészültséget kihasználva nagyon jó ütemben halad az őszi betakarítás. A kukoricát és a cukorrépát kivéve csaknem valamennyi növénynél befejeződött, illetve befejezéshez közeledik a nagy munka. Az „egy üzem — egy iskola“ mozgalom továbbfejlesztése Az oktatási miniszter sajtótájékoztatója a parlamentben Időszerű oktatáspolitikai kérdésekről tájékoztatta pénteken a sajtó képviselőit a Parlament gobelin termében dr. Polinszky Károly oktatási miniszter. A tájékoztató során többek között elemezte az „egy üzem — egy iskola” mozgalom eddigi eredményeit, s a továbbfejlesztés lehetőségeit. Aláhúzta: az iskolák és a termelőmunkahelyek eleven, szervezett kapcsolatából eddig is jelentősen profitáltak a tanulók és a munkások egyaránt. Ennek a kapcsolatnak jelenti szervezeti keretét az „egy üzem — egy iskola” mozgalom, amelynek néhány éves tapasztalatait elemezve az Oktatási Minisztérium a SZOT-tal közösen irányelveket dolgozott ki. A mozgalom továbbfejlesztését elemezve dr. Polinszky Károly hangsúlyozta, hogy az eddig is jelentős sikereket eredményezett anyagi, erkölcsi-politikai értelemben egyaránt. Hozzájárult a nevelés társadalmi üggyé válásához, s különösképpen az óvodák fejlesztésében, az intézmények, ifjúsági szervezetek anyagi támogatásában volt kiemelkedő és elismerésre méltó a segítség. Az üzemek és a közoktatási intézmények állami, valamint társadalmi szervei, dolgozói között kialakult kapcsolatok és a kibontakozott kezdeményezések tapasztalatai biztató alapot jelentenek a mozgalom továbbfejlesztéséhez. A tartalmi kapcsolatok további gazdagítása a tanulóifjúság, az ifjúmunkások és a felnőtt dolgozók műveltségét, világnézetét, erkölcsi-politikai egységét a kölcsönösség jegyében tovább javítja. A miniszter azzal a kéréssel fordult az üzemekhez és az iskolákhoz, hogy kapcsolataik további erősítése érdekében hosszútávú szerződésben rögzítsék együttműködési feladataikat. Ajánlatos, hogy a megyei — fővárosi — tanácsok és a szakszervezeti szervek kezdeményezéssel, koordinálással segítsék a szerződések előkészítését, megkötését és végrehajtását. A perlit ipari hasznosításáról A nagy víztartalmú vulkáni üveg, a perlitkőzet magas hőmérsékleten eredeti térfogatának többszörösére duzzad, s így kiváló szigetelőanyagul szolgál az építőiparnak és más iparágaknak egyaránt. Hazánkban másfél évtizede kezdődött meg a perlit duzzasztása, s az anyag felhasználása. AZ eddig elért eredmények nemzetközi hírnevet, elismerést szereztek a magyar perlitiparnak és perlitkutatásoknak. Duzzasztóberendezéseket exportáltunk több szocialista országba, valamint Svájcba, az NSZK-ba és más országokba. Magyar szakemberek irányításával kezdődött meg a perlit-ipar kiépítése Törökországban, ahol a jövő évre már 200 ezer köbméter duzzasztott perlit előállítását irányozták elő. Találós kérdés Rózsaszín, forog, tudja az egyszeregyet, 7,80-ba kerül és ceruzát eszik. Mi az? Made in Poland-felségjelű ceruzafaragó. Különleges értékét jelzi a talpán levő patentsszám is: PAT. W 33732. Nagyon szép, gusztusos műanyag holmi, csak éppen kissé nagy étvágyú. Mondhatnám azt is, hogy falánk. Éhgyomorra megeszik egy egész ceruzát, ugyanis mire szép kúposra nyesné a ceruza fáját, egy alattomos harapással kettéroppantja a grafitszálat is. Lehet tehát élőlről kezdeni a faragást, egészen addig, míg egyszercsak az ember körme után kezd kapkodni a falánk kis jószág. Faragás közben feldereng régi, jó gyermekkori sárgaréz ceruzafaragóm képe. Úgy szállt diákról diákra, mint régen apáról fiúra a családi zsebóra. Hát ez a mostani legfeljebb a szemétkosárba fog szállni, mert hiszen lógyőzné etetni ceruzával. Így valóban drágább lenne a leves, mint a hús. Azért sajnálom ezt a szegény ceruzafaragót. Végsősoron ő nem tehet semmiről. A gyártó és a forgalombahozó már annál inkább. Meg aztán a sok tekerés közben azért úgy igyekezett! Igaz, hogy falta a ceruzát, de közben rendületlenül mutatta az egyszeregyet. Ennyi haszna legalább volt. De mi haszna van az elefánt, kisautó és egyéb formájú társainak? Legfeljebb kereskedelmi haszna. Méghozzá azt hiszem, tisztességtelen haszna. .. „Talponálló" a Savaria expressen? Sokat utazom a Savaria expressen és valahányszor felszállok rá, mindig büszke vagyok, hogy milyen korszerűen, kényelmesen, gyorsan és kulturáltan utazhatunk. Az persze már nem jó, hogy a vonat — Sárvár és Fehérvár helyett —■ nem ritkán a nyílt pályán vesztegel és késik. De ennek bizonyára objektív okai vannak s ezt az utas általában meg is érti. Kevésbé érti meg azonban azokat a viszonyokat, amelyek a büfékocsiban uralkodnak.Kétségtelen, hogy a régi étkező kocsi sem volt szerencsés megoldás, mert előbb-utóbb beszélgető ivókkal dugult be s ezek már nemigen törődtek azzal, hogy más is sorra szeretne kerülni. Éppen ezért jó megoldásnak látszott a büfékocsi, amelyen a gyors cserélődés is biztosítva látszott. Sajnos nem így történt. A kocsi sokszor zsúfolt. Kivált hazamenet Szombathely felé, főként Ivókkal van tele, akik huzamosan ott maradnak, s a dohányfüstöt pedig szinte vágni lehet. Olyan az ember benyomása néha, mintha valami talponálló utazó kocsmában lenne. Szomorúan figyelem, hogy fiatalok milyen jelentős mennyiségű alkoholt isznak meg. Veszprém után már nemegyszer dáridótól hangos az egész kocsi. Legutóbb október 26-én utaztam Budapestre. Menet Veszprém után reggelizni akartam. Szokás szerint három ivó vendég kezében is füstölgött a cigaretta. A pincértől kérdeztem, hogy miért nem figyelmezteti őket. „Uram én nem fogok minden vendéggel veszekedni” — válaszolta. Éppen arra jött a kalauz is, aki szintén bekapcsolódott a békés eszmecserébe. Szerinte kár volt kitenni a „Dohányozni tilos!” jelet, hiszen ,.az az ember, aki iszik, az dohányzik is”. (Viszont arra nyilván nem gondolt, hogy az, aki eszik, nem szereti, ha a tányérjába fújják a füstöt, nem beszélve arról, hogy az utasok jó része nem dohányzó.) Megvallom őszintén e párbeszéd kissé megdöbbentett. Mert vagy valóban ne tegyük ki a tiltó táblát, vagy ha mégis kitesszük, akkor szerezzünk érvényt neki. Ha mindenütt elnéznénk a tilalmak nyílt megszegését, akkor ma csak a dohányzási tilalmat vennék semmibe, holnap a munkavédelmi szabályokat, holnapután pedig a törvényeket. Tulajdonképpen azt sem értem, hogy miért kell a vonnaton szeszes italt mérni? Nem lehet a három és fél órás menetidőt enélkül kibírni? Aki szomjas igyon üdítő italt, de ha már mindenképpen alkoholt akar inni, legalább tudja, hogy hol a határ. Az ma már természetes, hogy a gépkocsi utasai sem ihatnak mértéken túl alkoholt. Nos a vonat legalább annyira veszélyes lehet és saját gyakorlatomból tudom, hogy nem egy ember kiesett az ajtón, vagy egyéb balesetet szenvedett, mert mértéken túl szeszes italt fogyasztott. De még kevés alkohol sem haszon mondjuk a budapesti közlekedésben, nem említve a munkavégzést. Az mindenesetre elvárható lenne, hogy a részeg utasokat már ne szolgálják ki. Úgy érzem mindez nem helyénvaló. A sokat hangoztatott alkohol- és dohányzás-ellenes küzdelem gyakorlati vizsgáján alighanem ismét csak megbuktunk. Pedig az Orvosi Hetilap egyik legújabb számában olvastam, hogy ma a legtöbb halálok (szív- és érbetegségek, rosszindulatú daganatok egy része, fekélybetegség stb.) a dohányzás közvetett következményei, s a dohányzás által okozott halálozás meghaladja a balesetes és fertőző betegségek okozta halálokat. Nem tudom, hogy vajon minderről hogyan vélekednek a MÁV illetékesei? Gondolataimból fékcsikorgásra és váltó csattogásra riadtam fel. A vonat Celldömölkre futott be. Szerencsére nem a feliratról kellett felismernem a jól ismert állomást, mert a pályaudvar 10 neon betűjéből mindössze a kezdőbetű volt csak kivilágítva. Dr. Széll Kálmán 3 mim