Vas Népe, 1982. november (27. évfolyam, 257-281. szám)

1982-11-02 / 257. szám

Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében K­utatás Palermóban elhunyt első világháborús magyar katonák kozzátartozói után Szicília fővárosa, Palermo legnagyobb temetőjében, kö­zel a főbejárathoz, mondhat­ni díszhelyen, egy magas emlékmű áll. A talapzat fö­lött a márványoszlop egyik oldalán ez az — olasz nyel­vű — felirat olvasható: „A nagy háború magyar harco­sainak emlékére, akik e szent helyen nyugosznak, s akiknek élete nem kemény fogságban hunyt ki itt, Ga­ribaldi Szicíliájának testvéri szívében s akik sóvárgó sze­retettel gondoltak innen sze­retteikre, a távoli szabad hazáról álmodozva. Paler­mo népének évszázadokra visszanyúló szilárd testvéri együttérzése jeléül, 1933. május 27.” Amikor elvitt az emlék­műhöz Nino Santamarina, a Magyar—Olasz Szicíliai Kul­turális Társaság elnöke, friss virág volt az emlékmű­vön. „Ne csodálkozz rajta” — mondta — „így van ez mindig”. Hogy kik helyezik el a vi­rágot? Ezt ő sem tudta meg­mondani. Pedig milyen régen por­ladnak már szicíliai földben azok az első világháborús ideszakadt hadifoglyok, akik­nek nevét és életkorát be­vésték a márvány tömb há­­rom oldalára! S hogy fogsá­guk nem volt igazi hadifog­ság, arra a felirat „nem ke­mény fogságban” kitétele is utal. Nino Santamarina sze­rint ez a kitétel nem a Mus­solini rezsim hízelkedése akart lenni Horthy rendsze­rre iránt, jóllehet az emlék­művet 1933-ban állították­ fel. Tény, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián külön­leges elbánásban részesül­tek. A szicíliaiakban ott élt Tüköry, Türr és a magyar katonák emlékezete, a Gari­baldinak nyújtott segítségük. Apáról fiúra szállt a hagyo­mány Garibaldiról, és vele összefonódva Tüköry, Türr neve. És hogyne tudták vol­na a magyar hadifoglyokkal bánó, a palermói Tüköry sugárutat járó szicíliai ka­tonák, hogy évszázadokra visszanyúló a két nép barát­sága? És hogyne éreztek volna szimpátiát a fogságba került magyar katona iránt, aki éppúgy munkás, paraszt volt mint ők, s akiket egy értelmetlen, a dolgozókra csak szenvedést zúdító há­borúban állítottak szembe, az uralkodó osztályok érde­keinek védelmében. Ilyen gondolatok, felisme­rések, érzések játszhattak közre abban, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián külön­leges, „nem kemény” fog­ságban éltek. Hogy sebesü­lésükben vagy más beteg­ségben hunytak el a már­ványtáblába vésett nevek tulajdonosai, ezt ma már nehéz lenne kideríteni. Nino Santamarina azonban többet szeretne, mint a ma­gyar közvéleménnyel megis­mertetni, tudatná vele, hogy Falermóban létezik ilyen emlékmű. Szeretné fel­kutatni az elhunytak hozzá­tartozóit, meghívni őket ven­dégül Palermóba. Eredmény­nyel járhat a kutatás ennyi évtized után? Ki tudja? Ezért is közöljük az emlék­művön szereplő valamennyi nevet és életéveik számát: Kelemen Imre 39, Babos Fe­renc 28, Molnár Imre 24, Geisz János 34, Furák Ist­ván 38, Balogh István 21, Répás Imre 44, Szabó György 27, Varga Péter 26, Kovács János 38, Orbán, Ár­pád 21, Barakonyi István 32, Igmándi Antal 27, Suba Emil 29, Richter János 25, Fóris Lajos 34, Beck Péter 32, Koltán István 32, Kovács István 32, Balázs József 26, Stiller Péter 27, Koppándi János 31, Bartalis Ferenc 36, Kessler Sándor 35, Szabó Sándor 37, Németh József 23, Bereczky János 35, Len­csés Géza 24, Ridey János 34, Bacs István 38. Talán akadnak az otthoni emlékek között sárguló le­vélpapírok, képeslapok, amelyek az emlékműbe vé­sett nevek tulajdonosainak küldeményei voltak, s ame­lyek nyomravezethetnek. Kérjük, akinek valamilyen bizonyító dokumentum, le­vél, képeslap van a tulaj­donában, értesítse erről a szerkesztőségünket. F. J. A palermói emlékmű olasz felirata. A másik három oldalon a volt hadifoglyok nevei. ú­ton (1.) gyöngyszeme Hagytak bőven szabad időt, így egyénileg is eldönthet­­tük, mire vagyunk kiváncsi­ak még, mit szeretnénk megnézni. Mindössze egyet kértek tőlünk vezetőink: pontosságot. A sok szépért cserébe, teljesítettük kérésü­ket. Egyébként, nagyon köny­­nyű dolgunk volt, mert az üdülés két legfontosabb ele­me, az elhelyezésünk és az étkeztetésünk, osztályon fe­lüli volt. És ahol ez a kettő megvan, a harmadik, a szó­rakoztatás, már könnyen megy. Fürödtünk a tenger­ben, utána élveztük a ragyo­gó déli napfényt — október utolsó napjaiban. Szárnyas­­hajóval bejártuk a Krím­­félsziget Fekete-tenger mos­ta déli partvidékét. Sokszor nem tudtam eldönteni, mi­re is figyeljek: a tenger szinte percenként változó színeire, a krími hegyek sziklás csúcsaira, amelyek ölelésükkel óvják Jaltát a hidegtől vagy a szanatóriu­mok és luxusüdülők sorát csodáljam. Egyik nap baráti találkozó­ra voltunk hivatalosak. A vasiparban dolgozók, a bá­nyászok és kémikusok Dom­bász nevű üdülőjében talál­koztunk az ott üdülő bányá­szokkal. Melentyeva Viktória Szerafinovna, az üdülőköz­pont pártszervezetének tit­kára, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság jaltai tago­zatának elnöke tájékoztatott bennünket az üdülővendégek ottani életéről, szórakozási lehetőségeikről. A pihenésük 24 napig tart, családosan utalják be a dolgozókat. A beutaló ára 130 rubel, ennek csak 30 százalékát fizetik a dolgozók, de sokan ingyen kapják. A szakszervezetek fedezik sokszor az útiköltsé­get is. Orvosok és ápolók vigyázzák a beutaltak egész­ségét. Akinek szükséges, akár évente is kap beuta­lót. Mi képet kaptunk az ő életükről. Vas megye m­állt­járól és jelenéről, a mi éle­tünkről pedig Szabó Imre, az MSZMP Vas megyei Bi­zottságának munkatársa be­szélt. És ami ezután követ­kezett, az megint csak ma­radandó élmény volt mind­annyiunk számára. A Kom­­szomol különdíjával kitünte­tett Jaltai Szimfonikus Ze­nekar adott hangversenyt tiszteletünkre. Kálmán Imre muzsikája csendült fel, ne­ves énekesek szólaltatták meg a Bajadér, a Marica grófnő és a Csárdáskirály­nő ismert dalait. Mondanom sem kell, mekkora sikert arattak, hiszen távol a ha­zától magyar muzsikát hall­gatni kétszeres élvezetet je­lent. A Szovjetunióban nagy kultusza van Kálmán Imre zenéjének. Szeretik és tiszte­lik a nagy mestert, mosta­nában ünnepségeket tarta­nak születésének 100. évfor­dulója alkalmából. Megtud­tuk, hogy amikor Budapest felszabadult, először Jaltá­ban mutatták be a Csárdás­királynőt. Akkor már a mes­ter Amerikában élt, onnan küldött táviratban köszönte meg az előadást. Voltunk a Mesék tisztásán, amely sajátszerű szabadtéri múzeum, a jaltaiak piknik zónája. Szabad idejüket szí­vesen töltik ott gyermekeik­kel, szórakoznak és nyárson saslikot sütnek. Hivatásos művészek és műkedvelők formáltak csodálatos mesefi­gurákat fatönkből, faágból és gyökerekből. Kacsalábon forgó kastély, manó, hable­ány, a vasorrú bába, Piros­ka és a farkas, legkedvesebb mesefigurájuk, Iván cárevics és az orosz népmesék vilá­gának sok más alakja talál­ható az erdei tisztáson. Jó volt kicsit visszatérni gye­rekkorunk mesevilágába. Kedves jaltai népszokás, hogy az ifjú férj az esküvő után ide kíséri ifjú hitvesét. Talán ezzel akarja nejével érzékeltetni, új korszak kö­vetkezik életében, véget ért a gondtalan leánykor. A népek barátságát zené­vel és tánccal is ki lehet fe­jezni. Velünk együtt üdül­tek turisták az NSZK-ból, NDK-ból, Ausztriából, Bul­gáriából, Csehszlovákiából, Finnországból, valamint ír vendégek. A második nap­i dacsora után a Tavrija népi együttes műsorában gyö­nyörködhettünk. Valameny­­nyiünk népi táncából és nép­zenéjéből adtak színes egy­veleget. Nekünk magyaros huszárruhában a Palotást táncolták, majd a zenekar a Pacsirtát játszotta el. Mint­ha Járóka Sándor népi ze­nekarát hallottuk volna... A romantikus táj számos legendát szült, közülük az egyik hajókiránduláson hal­lottuk tolmácsunktól ezt a kedves mesét, amely a Med­ve-hegyről szól. Valamikor óriásmedvék éltek ezen a parton. A vén vezérmedve nagyon megsze­retett egy kislányt, akit a medvék a parton találtak egy hajótörés után. A hajó­törés egyetlen túlélőjét az anyamedvék táplálták és ne­velték. Teltek az évek, a gyermek szépséges leánnyá serdült. Csodálatos hangja volt, a vadak elbűvölve hall­gatták énekét. De egyszer a vihar egy ladikot sodort partra, benne egy elgyen­gült ifjú feküdt. A leány a medvéktől titkolva ápolgat­­ta az ifjút. Megszerették egymást és elhatározták, csónakba szállnak és az em­berekhez mennek. Nem ju­tottak messzire, mert a medvék észrevették a csóna­kot, a partra feküdtek és szívni kezdték magukba a tenger vizét. Az ár a part felé sodorta a ladikot. Ek­kor a lány énekelni kezdett, énekével rimánkodott a vezérmedvének, hogy bo­csásson meg szerelmé­nek. Megesett a vén med­ve szíve, de bánatában ott maradt fekve a tenger part­ján, míg végül kővé válto­zott. Így keletkezett a Med­ve-hegy. Takács Anna A romantikus táj érdekessége, a Medve-hegy. 1982. november 2. Kedd Újítás a falon — Látom rácsodá­lkozi­k. ..­­ Hát van mit nézni rajtuk. Ezért megint felvette valalki az­ újítási pénzt — Jegyzi meg epésein api egyik lakó a lépcsőházban. Ott, az üvegajtós bejárat bal oldalán a fajra kirakva sorakoznak ezek a lapos prébládák, am­elyek levél­­szekrény és újjatartó gyanújnt szolgálnak. E célra rendszeresítették őket, más kérdés, mennyire tudnak a célnak megfelelni. Némi felvilágosítást ezz­el kap­csolatban mindjárt képünk is nyújt. A hírlapok a fent illusztrált módon lógnak ki be­lőlü­k, így ugyan könnyen átveszhetne­k, viszont, ha nem lopja el őket senki, épségben veheti kezeibe az előfizető. Ha ugyan­is a pléhdoboz nyílásán gyömöszöli be a postás, azt utána meg lehet nézni. Legutóbb fontos iratokast kéztáesítette­k valakinek megfelelő nagyságú borítékban. Kétségbe volt esve, amikor meglátta a gyűrött, tépett okmányokat, ame­­lyek egyik példányait rá­adássul vissza is kellett kül­denie. Néhány helyen spárgával „kötik ki” a pléhládáik ajtaját, hogy így vegyék elejét a sérülésnek, kocká­ra téve persze újfent a küldemény eltűnésének le­hetőségét. Újítunk, újítgattunk... Olyan ez is, mint a pazar fadugót helyettesítő műanyagkupak az üvegeiken, és jó néhány más dolog, amelyek láttá­n joggá­ mond­ják a használók: mi a csudáinak kellett ezt ki­találni? A régi jobb volt. (lakatos) Fo­tó: Czika Dühöngő szavalókórus­­ Szombat délután: labdarúgó mérkőzésekről közve­tít a rádió. Parázs jelenet — ahogy mondani szokás — a győri pályán, a hallgató legalább is erre gondol, hiszen a riporter hangját teljesen elnyomja a tömeg. Ordítozás, bömbölés, szitkozódás, trágár kifejezések, a szagedókórus — szurkolói körökben így nevezik — néhány pillanatig ország-világ előtt leszerepel. A közvetítés vezetői tapintatosan átkapcsolnak egy má­­sik,­i helyszínre, ahol a vezető riporter még tapintato­sabban megjegyzi: valami hiba lehet a közvetítő vo­nalban, furcsán recseg a fejhallgatója. A rádióhall­gató persze tudja, hogy a hiba nem a készülékben van... Sajn­os a győri eset számtalanszor ismétlődik. Mostanában nem múlik el labdarúgó-mérkőzés anél­kül, hogy a látottakkal elégedetlen szurkolók durva­ságra fakadnának.­­Most tekintsünk el annak fejte­getésétől, mi és hogyan hergeli, bosszantja fel a né­zőket.) Hallottam már szurkolóktól olyan okfejtést is, hogy nem a játék, a csapat biztatása a legfontosabb egy-egy mérkőzésen, hanem az, hogy ott kitombolhat­ják magukat, kiabálhatnak, dühönghetnek kedvükre. Mondjak még egy helyet a labdarúgó pályákon kívül — biztattak —, ahol mindezt megtehetnék. Nem tu­dok mondani... Bulimeccs­­— ugye nem ismeretlen a fogalom. Azokat a barátságos mérkőzéseket nevezik így, ame­lyeken aztán tényleg nem az eredmény a fontos, ha­nem a játék, a sport és a szórakozás. Voltam néhány bulimeccsen. A játékkal nem volt baj, igazán szóra­koztató volt. Csak az oldalvonal mellett álldogálók viselkedése, magatartása­ fölött nem tudtam napirend­re térni. A trágárság, a durvaság meghökkentett. Ilyeneket is hallottam: törd el a lábát, rúgj bele, ne sajnáld, vedd le a fejét. Azok kiabálták ezt, akik egyébként munkatársak, akik másnap újra együtt dolgoznak a munkapadnál vagy az­­íróasztalnál azok­kal, akiket így biztattak egymás ellen. Bulimeccs volt... Szóval mindegy, csak meccs legyen, csak ki le­hessen vetkőzni emberi mivoltunkból. Hát semmi más nem számít? (burkon) T­­évékritikus

Next