Vas Népe, 1982. november (27. évfolyam, 257-281. szám)
1982-11-02 / 257. szám
Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében Kutatás Palermóban elhunyt első világháborús magyar katonák kozzátartozói után Szicília fővárosa, Palermo legnagyobb temetőjében, közel a főbejárathoz, mondhatni díszhelyen, egy magas emlékmű áll. A talapzat fölött a márványoszlop egyik oldalán ez az — olasz nyelvű — felirat olvasható: „A nagy háború magyar harcosainak emlékére, akik e szent helyen nyugosznak, s akiknek élete nem kemény fogságban hunyt ki itt, Garibaldi Szicíliájának testvéri szívében s akik sóvárgó szeretettel gondoltak innen szeretteikre, a távoli szabad hazáról álmodozva. Palermo népének évszázadokra visszanyúló szilárd testvéri együttérzése jeléül, 1933. május 27.” Amikor elvitt az emlékműhöz Nino Santamarina, a Magyar—Olasz Szicíliai Kulturális Társaság elnöke, friss virág volt az emlékművön. „Ne csodálkozz rajta” — mondta — „így van ez mindig”. Hogy kik helyezik el a virágot? Ezt ő sem tudta megmondani. Pedig milyen régen porladnak már szicíliai földben azok az első világháborús ideszakadt hadifoglyok, akiknek nevét és életkorát bevésték a márvány tömb három oldalára! S hogy fogságuk nem volt igazi hadifogság, arra a felirat „nem kemény fogságban” kitétele is utal. Nino Santamarina szerint ez a kitétel nem a Mussolini rezsim hízelkedése akart lenni Horthy rendszerre iránt, jóllehet az emlékművet 1933-ban állították fel. Tény, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián különleges elbánásban részesültek. A szicíliaiakban ott élt Tüköry, Türr és a magyar katonák emlékezete, a Garibaldinak nyújtott segítségük. Apáról fiúra szállt a hagyomány Garibaldiról, és vele összefonódva Tüköry, Türr neve. És hogyne tudták volna a magyar hadifoglyokkal bánó, a palermói Tüköry sugárutat járó szicíliai katonák, hogy évszázadokra visszanyúló a két nép barátsága? És hogyne éreztek volna szimpátiát a fogságba került magyar katona iránt, aki éppúgy munkás, paraszt volt mint ők, s akiket egy értelmetlen, a dolgozókra csak szenvedést zúdító háborúban állítottak szembe, az uralkodó osztályok érdekeinek védelmében. Ilyen gondolatok, felismerések, érzések játszhattak közre abban, hogy a magyar hadifoglyok Szicílián különleges, „nem kemény” fogságban éltek. Hogy sebesülésükben vagy más betegségben hunytak el a márványtáblába vésett nevek tulajdonosai, ezt ma már nehéz lenne kideríteni. Nino Santamarina azonban többet szeretne, mint a magyar közvéleménnyel megismertetni, tudatná vele, hogy Falermóban létezik ilyen emlékmű. Szeretné felkutatni az elhunytak hozzátartozóit, meghívni őket vendégül Palermóba. Eredménynyel járhat a kutatás ennyi évtized után? Ki tudja? Ezért is közöljük az emlékművön szereplő valamennyi nevet és életéveik számát: Kelemen Imre 39, Babos Ferenc 28, Molnár Imre 24, Geisz János 34, Furák István 38, Balogh István 21, Répás Imre 44, Szabó György 27, Varga Péter 26, Kovács János 38, Orbán, Árpád 21, Barakonyi István 32, Igmándi Antal 27, Suba Emil 29, Richter János 25, Fóris Lajos 34, Beck Péter 32, Koltán István 32, Kovács István 32, Balázs József 26, Stiller Péter 27, Koppándi János 31, Bartalis Ferenc 36, Kessler Sándor 35, Szabó Sándor 37, Németh József 23, Bereczky János 35, Lencsés Géza 24, Ridey János 34, Bacs István 38. Talán akadnak az otthoni emlékek között sárguló levélpapírok, képeslapok, amelyek az emlékműbe vésett nevek tulajdonosainak küldeményei voltak, s amelyek nyomravezethetnek. Kérjük, akinek valamilyen bizonyító dokumentum, levél, képeslap van a tulajdonában, értesítse erről a szerkesztőségünket. F. J. A palermói emlékmű olasz felirata. A másik három oldalon a volt hadifoglyok nevei. úton (1.) gyöngyszeme Hagytak bőven szabad időt, így egyénileg is eldönthettük, mire vagyunk kiváncsiak még, mit szeretnénk megnézni. Mindössze egyet kértek tőlünk vezetőink: pontosságot. A sok szépért cserébe, teljesítettük kérésüket. Egyébként, nagyon könynyű dolgunk volt, mert az üdülés két legfontosabb eleme, az elhelyezésünk és az étkeztetésünk, osztályon felüli volt. És ahol ez a kettő megvan, a harmadik, a szórakoztatás, már könnyen megy. Fürödtünk a tengerben, utána élveztük a ragyogó déli napfényt — október utolsó napjaiban. Szárnyashajóval bejártuk a Krímfélsziget Fekete-tenger mosta déli partvidékét. Sokszor nem tudtam eldönteni, mire is figyeljek: a tenger szinte percenként változó színeire, a krími hegyek sziklás csúcsaira, amelyek ölelésükkel óvják Jaltát a hidegtől vagy a szanatóriumok és luxusüdülők sorát csodáljam. Egyik nap baráti találkozóra voltunk hivatalosak. A vasiparban dolgozók, a bányászok és kémikusok Dombász nevű üdülőjében találkoztunk az ott üdülő bányászokkal. Melentyeva Viktória Szerafinovna, az üdülőközpont pártszervezetének titkára, a Szovjet—Magyar Baráti Társaság jaltai tagozatának elnöke tájékoztatott bennünket az üdülővendégek ottani életéről, szórakozási lehetőségeikről. A pihenésük 24 napig tart, családosan utalják be a dolgozókat. A beutaló ára 130 rubel, ennek csak 30 százalékát fizetik a dolgozók, de sokan ingyen kapják. A szakszervezetek fedezik sokszor az útiköltséget is. Orvosok és ápolók vigyázzák a beutaltak egészségét. Akinek szükséges, akár évente is kap beutalót. Mi képet kaptunk az ő életükről. Vas megye málltjáról és jelenéről, a mi életünkről pedig Szabó Imre, az MSZMP Vas megyei Bizottságának munkatársa beszélt. És ami ezután következett, az megint csak maradandó élmény volt mindannyiunk számára. A Komszomol különdíjával kitüntetett Jaltai Szimfonikus Zenekar adott hangversenyt tiszteletünkre. Kálmán Imre muzsikája csendült fel, neves énekesek szólaltatták meg a Bajadér, a Marica grófnő és a Csárdáskirálynő ismert dalait. Mondanom sem kell, mekkora sikert arattak, hiszen távol a hazától magyar muzsikát hallgatni kétszeres élvezetet jelent. A Szovjetunióban nagy kultusza van Kálmán Imre zenéjének. Szeretik és tisztelik a nagy mestert, mostanában ünnepségeket tartanak születésének 100. évfordulója alkalmából. Megtudtuk, hogy amikor Budapest felszabadult, először Jaltában mutatták be a Csárdáskirálynőt. Akkor már a mester Amerikában élt, onnan küldött táviratban köszönte meg az előadást. Voltunk a Mesék tisztásán, amely sajátszerű szabadtéri múzeum, a jaltaiak piknik zónája. Szabad idejüket szívesen töltik ott gyermekeikkel, szórakoznak és nyárson saslikot sütnek. Hivatásos művészek és műkedvelők formáltak csodálatos mesefigurákat fatönkből, faágból és gyökerekből. Kacsalábon forgó kastély, manó, hableány, a vasorrú bába, Piroska és a farkas, legkedvesebb mesefigurájuk, Iván cárevics és az orosz népmesék világának sok más alakja található az erdei tisztáson. Jó volt kicsit visszatérni gyerekkorunk mesevilágába. Kedves jaltai népszokás, hogy az ifjú férj az esküvő után ide kíséri ifjú hitvesét. Talán ezzel akarja nejével érzékeltetni, új korszak következik életében, véget ért a gondtalan leánykor. A népek barátságát zenével és tánccal is ki lehet fejezni. Velünk együtt üdültek turisták az NSZK-ból, NDK-ból, Ausztriából, Bulgáriából, Csehszlovákiából, Finnországból, valamint ír vendégek. A második napi dacsora után a Tavrija népi együttes műsorában gyönyörködhettünk. Valamenynyiünk népi táncából és népzenéjéből adtak színes egyveleget. Nekünk magyaros huszárruhában a Palotást táncolták, majd a zenekar a Pacsirtát játszotta el. Mintha Járóka Sándor népi zenekarát hallottuk volna... A romantikus táj számos legendát szült, közülük az egyik hajókiránduláson hallottuk tolmácsunktól ezt a kedves mesét, amely a Medve-hegyről szól. Valamikor óriásmedvék éltek ezen a parton. A vén vezérmedve nagyon megszeretett egy kislányt, akit a medvék a parton találtak egy hajótörés után. A hajótörés egyetlen túlélőjét az anyamedvék táplálták és nevelték. Teltek az évek, a gyermek szépséges leánnyá serdült. Csodálatos hangja volt, a vadak elbűvölve hallgatták énekét. De egyszer a vihar egy ladikot sodort partra, benne egy elgyengült ifjú feküdt. A leány a medvéktől titkolva ápolgatta az ifjút. Megszerették egymást és elhatározták, csónakba szállnak és az emberekhez mennek. Nem jutottak messzire, mert a medvék észrevették a csónakot, a partra feküdtek és szívni kezdték magukba a tenger vizét. Az ár a part felé sodorta a ladikot. Ekkor a lány énekelni kezdett, énekével rimánkodott a vezérmedvének, hogy bocsásson meg szerelmének. Megesett a vén medve szíve, de bánatában ott maradt fekve a tenger partján, míg végül kővé változott. Így keletkezett a Medve-hegy. Takács Anna A romantikus táj érdekessége, a Medve-hegy. 1982. november 2. Kedd Újítás a falon — Látom rácsodálkozik. .. Hát van mit nézni rajtuk. Ezért megint felvette valalki az újítási pénzt — Jegyzi meg epésein api egyik lakó a lépcsőházban. Ott, az üvegajtós bejárat bal oldalán a fajra kirakva sorakoznak ezek a lapos prébládák, amelyek levélszekrény és újjatartó gyanújnt szolgálnak. E célra rendszeresítették őket, más kérdés, mennyire tudnak a célnak megfelelni. Némi felvilágosítást ezzel kapcsolatban mindjárt képünk is nyújt. A hírlapok a fent illusztrált módon lógnak ki belőlük, így ugyan könnyen átveszhetnek, viszont, ha nem lopja el őket senki, épségben veheti kezeibe az előfizető. Ha ugyanis a pléhdoboz nyílásán gyömöszöli be a postás, azt utána meg lehet nézni. Legutóbb fontos iratokast kéztáesítettek valakinek megfelelő nagyságú borítékban. Kétségbe volt esve, amikor meglátta a gyűrött, tépett okmányokat, amelyek egyik példányait ráadássul vissza is kellett küldenie. Néhány helyen spárgával „kötik ki” a pléhládáik ajtaját, hogy így vegyék elejét a sérülésnek, kockára téve persze újfent a küldemény eltűnésének lehetőségét. Újítunk, újítgattunk... Olyan ez is, mint a pazar fadugót helyettesítő műanyagkupak az üvegeiken, és jó néhány más dolog, amelyek láttán joggá mondják a használók: mi a csudáinak kellett ezt kitalálni? A régi jobb volt. (lakatos) Fotó: Czika Dühöngő szavalókórus Szombat délután: labdarúgó mérkőzésekről közvetít a rádió. Parázs jelenet — ahogy mondani szokás — a győri pályán, a hallgató legalább is erre gondol, hiszen a riporter hangját teljesen elnyomja a tömeg. Ordítozás, bömbölés, szitkozódás, trágár kifejezések, a szagedókórus — szurkolói körökben így nevezik — néhány pillanatig ország-világ előtt leszerepel. A közvetítés vezetői tapintatosan átkapcsolnak egy másik,i helyszínre, ahol a vezető riporter még tapintatosabban megjegyzi: valami hiba lehet a közvetítő vonalban, furcsán recseg a fejhallgatója. A rádióhallgató persze tudja, hogy a hiba nem a készülékben van... Sajnos a győri eset számtalanszor ismétlődik. Mostanában nem múlik el labdarúgó-mérkőzés anélkül, hogy a látottakkal elégedetlen szurkolók durvaságra fakadnának.Most tekintsünk el annak fejtegetésétől, mi és hogyan hergeli, bosszantja fel a nézőket.) Hallottam már szurkolóktól olyan okfejtést is, hogy nem a játék, a csapat biztatása a legfontosabb egy-egy mérkőzésen, hanem az, hogy ott kitombolhatják magukat, kiabálhatnak, dühönghetnek kedvükre. Mondjak még egy helyet a labdarúgó pályákon kívül — biztattak —, ahol mindezt megtehetnék. Nem tudok mondani... Bulimeccs— ugye nem ismeretlen a fogalom. Azokat a barátságos mérkőzéseket nevezik így, amelyeken aztán tényleg nem az eredmény a fontos, hanem a játék, a sport és a szórakozás. Voltam néhány bulimeccsen. A játékkal nem volt baj, igazán szórakoztató volt. Csak az oldalvonal mellett álldogálók viselkedése, magatartása fölött nem tudtam napirendre térni. A trágárság, a durvaság meghökkentett. Ilyeneket is hallottam: törd el a lábát, rúgj bele, ne sajnáld, vedd le a fejét. Azok kiabálták ezt, akik egyébként munkatársak, akik másnap újra együtt dolgoznak a munkapadnál vagy azíróasztalnál azokkal, akiket így biztattak egymás ellen. Bulimeccs volt... Szóval mindegy, csak meccs legyen, csak ki lehessen vetkőzni emberi mivoltunkból. Hát semmi más nem számít? (burkon) Tévékritikus