Vas Népe, 1983. augusztus (28. évfolyam, 181-205. szám)

1983-08-02 / 181. szám

Alig tudok elszakadni a környezetétől. Lenyűgöz a jó ízléssel épített szép háza, látható és érezhető családi boldogsága, gazdag háztáji állománya. Gyer­mekeivel, azaz fiával és vejével — vagyis együtt a három család — 1200 libát, 6 ezer broiler csirkét és egy parasztistállóra való marhát tart. Az élelmi­szerrel jól ellátott me­gyénk amolyan hátorszá­gát látom itt kicsiben. Hiába, aki gyermekkorá­ban megszerette az állatot, a munkát, az élete végéig nem tud, s ha lehet nem is akar tőle elszakadni. S élve a politika adta lehe­tőséggel sikerélményt, jó módot teremthet ma­gának az, aki nem sajnál­ja a derekát, s dolgozik, termel, fogyasztói igényt elégít ki. - Régóta ismerem Bárki Kál­mánt, a büki tsz tekintélyes brigádvezetőjét. Aligha van hasonló beosztású ember, aki tsz tagsága kezdetétől máig ebben a posztjában dolgozik, s mindig becsülettel, tiszta kézzel, hideg fejjel és meleg szívvel. E jelzők a legjobb emberi tulajdonságok közé tartoznak, amik szerencsé­sen együtt vannak a közép­vezetőben. Bárki Kálmán fiatalon lett aranykalászos gazda, aminek látszata volt az udvarukból kijáró igás jószágon, az istállózott mar­hán, s a gondosan elmunkált földeken is. Nem csoda, ha 1952-ben a tsz-be lépése évé­ben brigádvezetőnek szemel­ték ki. — Emlékszel még azokra az időkre? — Mintha tegnap lett vol­na. Akkor még három tszes volt a faluban, én a Petőfi nevét viselő csoportot vá­lasztottam. Ez a csoport ké­sőbb egyesült a falu alsó ré­szén gazdálkodó Kossuth szö­vetkezettel. Utána is a foga­­tosok brigádvezetője voltam. Negyvenkét pár ló volt a por­tákon. Reggelenként lejártam a házakat, értesítettem az embereket, hogy mi lesz ma a munka. Akkor még nem volt agronómus, és az elnök­kel beszéltük meg a másnapi feladatokat, amikről én vit­­tem az értesítést. Mire a­ falu végére érte­m, már vár­­ta­k az utcán — folytatja. — Aztán a munkacsapatveze­tőkkel együtt jegyeztem a teljesítményeket, amitől füg­gött a fogatosok év végi ré­szesedése. Ma is tudom, hogy egy pár fogatnak 5 hold ve­tés volt a napi normája. A brigádvezető mindig kulcsember volt, s marad is egy termelő közösségben. Kombináló, szervező készsé­gén múlik, hogyan, milyen szakszerűen, mekkora költ­séggel végezhető el egy-egy feladat. Leginkább tőle függ, milyen a munkahelyi közér­zet, attól függően, közvetlen tud-e lenni, vagy éppen fog­hegyről utasítva beszél az emberekkel Igazságosan jár-e el vagy kedvenceket, hízelgőket, kivételezetteket tart maga körül. Lekenye­­rezhető, megvehető-e vagy egyenes tud maradni? Jellempróba is hát a veze­tői poszt, amelyben Bárki mindmáig kiállta a próbát a nehezebb körülményben, a nagyobb igények között is. Mert a gépesedett világunk­ban a jobb módban, a többet akarásban is bőven vannak egyéni igények, amiknek kielégítését leginkább tőle várják. Építkezik a falu, a szövetkezeti paraszt. Fuvar­hoz is kell traktor, teherau­tó, netán gépi rakodó. E eze­ket a kérelmeket úgy kell ki­elégíteni, hogy a szövetkezeti munka, mint a további jólét forrása se szenvedjen hát­rányt, s az egyén se érezze, hogy mellőzik. Aztán a szövetkezetben vannak jobban és gyengéb­ben fizetett munkák. S hát emberek vagyunk, ki ne sze­retne mandig jobban keres­ni? Itt is tartani kell az egyensúlyt, s néha nemet is kell mondani, ami általában népszerűtlen. — Sokszor mondtál nem­et? — Ha csak lehetett, elkerül­tem, bár ez több fejfájást okozott, mintha azonnal ki­­mondtam volna. De amikor láttam, hogy nincs különben, bizony mondtam, hogy ez most nem megy. Mert a ter­melés, amiből a jólét fakad, mindent meg kell, hogy előz­zön. Ha egyben másban néha el is maradtun­k, többször voltunk a búza, a cukorrépa, a takarmánytermesztés me­gyei élvonalában. Persze, ezt korántsem tulajdonítom a sa­ját sikeremnek ... — Közben megfejelted a házadat, emeletet építettél rá. — Hát erre mit mondjak? Aki építkezik, kicsit meg is butul. Mint másnak, megvolt a szép házam. De a fiam nő­sült, a lányom férjhez ment. A feleségemnek majdnem a szíve szakadt meg, amikor szóba jött, hogy elkerülnek tőlünk. Nem volt más megol­dás, mint az újnak mondha­tó házról leszedni a tetőt, és ráépíteni. Minden bolond­­nak elmondtam magam, de már boldog vagyok, hogy így van. Most egy fedél alatt la­kik a három család. Itt van­nak az unokák is, mindig láb alatt, de mindig nagy gyö­nyörűségünkre. Azt mondtam a gyermekeknek: dolgozza­tok, akkor nem lesz gondo­tok. Egyelőre megfogadták a tanácsot, s vállalják a lúddal, a csirkével járó etetést, pisz­kot, fáradságot, de ami pénz­ben visszajön. A marhát a feleségem gondozza, de azért kelek korábban, hogy segít­sek neki. --- A VöyjSocxVnam mirvrtívn.TH — A községben mindenki tudja, hogy párttag vagy. Nem mondták, hogy kommu­nista létedre nem sok, amit itt teremtettél? — A szemembe nem, de a hátam mögött biztosan volt megjegyzés. Akik ezt tették, elfelejtették: a párt soha nem mondta, hogy szegénynek kell lenni. Lényeges, hogy a párt­tagnak is legyen szép háza, üdülője, szép autója és pén­ze is, ha megdolgozik érte. Ez Bükön így is van. Itt kü­lönben sok jó módú nem párttag paraszt, munkás, ér­telmiségi él, de akadnak úgy­nevezett szegény párttagok is, akik tán nem úgy fogták meg a munka végét, ahogy a lehetőségük kínálta. De ez kicsit mindenkinek a maga dolga is. Zsuzsa asszony, a felesége bort hoz elénk. Maradnék eb­ben a csupakedvességben, de tudom: a brigádvezetőnek mennie kell. Elmúlt dél, az ebédidő is, és mozdul a ter­melés gépezete. A brigádve­zető irányításával, felügye­letével a jövő évi termést alapozzák Bükön, a szép, a gazdagodó falum határában. S ágyát vetik a további jó­létüknek is.. . Udvardy Gyula­Fotó: Kaczmarski Zoltán A megfejelt ház. Három család él egy tető alatt. Zsuzsa asszony zabot visz a ludaknak. Iparunk jelene és jövője 3. A minőségi tényezők és a versenyképesség A progresszív — elektro­nikai, műszer-automatikai, könnyűvegyipari — ágaza­tok súlyának növekedése jelzi, hogy az utóbbi egy­másfél évtizedben már ko­rántsem csupán mennyisé­gi, kapacitásnövelő fejlesz­tés folyt az iparban. Az ipar szerkezet­javító be­ruházásaiban — számítás­­techikai, elektronikai, gyógyszer, növényvédő­­szer, intermedier program — már a minőségi ténye­zők kerültek előtérbe. Ezek hatására a magyar ipar belső szerkezete egy­re jobban hasonlít a gaz­daságilag fejlett szocialis­ta és tőkés országokéhoz. A gépipar adja az ipari ter­melés csaknem 30 százalé­kát, a vegyipar részaránya közeledik a 20 százalékhoz, a könnyűiparé — mintegy 16 százalék — csökkenő tendenciájú. KOHÁSZATI BÁZIS ÉS FELDOLGOZÓIPAR Legfeljebb két vonatko­zásban tér el egy-egy ada­tunk a fejlett országoktól: magas az élelmiszeripar aránya hazánkban, 20 szá­zalék, ami viszont éppen az ország természeti adottsá­gaiból, azok bölcs kiakná­zásából következik. Ugyan­akkor meglehetősen magas, 10 százalék körüli a kohá­szat részesedése, ami vi­szont természeti adottsága­inkból nem következik. A kohászat egyfelől az ötvenes évek iparosításá­nak, a magyar ipar alapjai lerakásának öröksége, más­­felől a nagyszabású közúti járműprogram, illetve a szerszámgépipari, építőipa­ri, hajó-, daru- és kazán­gyártási, konzervgyártó­gépsor fejlesztések _­ ré­szeként, előfeltételeként született meg. A termelőeszköz-gyártás nem nélkülözheti a bizton­ságot nyújtó, saját nemzet­­gazdaságon belüli kohásza­ti bázist. Enélkül nincs ütő­képes ipar. Valóban arra kell törekednünk, hogy ma­gas élőmunkatartalmú ter­mékeket gyártsunk, de azért valami anyag akkor is kell,, amire a sok ezer mérnökóra, konstruktőri le­lemény rákerülhet. Soha nem az volt a baj, hogy ütőképes kohászatot építettünk ki — e kérdés hozzátartozik iparosításunk múltjához —, hanem, hogy a termelését nem tudtuk eléggé, akár több lépcsőn át, egyre magasabb értékű­vé feldolgozni, mielőtt ki­szállítottuk az országból. Végső soron az is a kohá­szat hatásfokát rontja, ha túl nagyok azok az öntvé­nyek, amelyekből egy-egy NC-szerszámgép teste ki­kerül. Vagyis valóban csak az a kérdés, hogy a kohá­szati bázis mennyire haj­landó a hazai feldolgozó­ipart kiszolgálni, illetve, hogy mennyire törekszik saját exportbabérokra. A következő időszakban a már kiépített korszerű termelőkapacitások ver­senyképességének fokozá­sa a legfontosabb célunk. Ehhez persze nélkülözhe­tetlenül szükség van a ter­melési ráfordítások továb­bi csökkentésére, a munka­idő és a géppark jobb ki­használására, a külkeres­kedelmi szervező és piaci munka javítására és a ha­zai ipar belső kooperáció­jának fejlesztésére. TERMÉKEINK ÉLETKORA 1981-ben a magyar gép­ipar gyártmányválasztéká­nak átlagos életkora 6 év volt. Ez azt jelenti, hogy az akkor gyártott gépipari ter­mékek többségét a 70-es évek elején, de jelentős ré­­szét 1975—76 körül tervez­ték, illetve vették át a li­­cencüket, a know-howt. Kö­vetkezésképpen a gyárt­­mányösszetétel jelentős ré­sze a nemzetközi műszaki fejlődés utóbbi 10—15 év­ben született eredményeit hordozza. Régebbi mércé­vel nézve ez egyáltalán nem korszerűtlen színvo­nal. A gond azonban az, hogy éppen a 70-es évek végén a gépipar legtöbb ágazatában új műszaki színvonal kibontakozása kezdődött el: az elektroni­zálás, az automatizálás, a miniatürizálás, a kis ener­giafogyasztású konstrukci­ók elterjedése, ezek teljesít­ményének egyidejű növeke­désével. A szemlélet, a mű­szaki tartalom, a műszaki kultúra lépett meredeken új szakaszba. Egy 62-es ter­mék 72-ben nem számított olyan öregnek például a műszeriparban, mint eset­leg egy 79-es licenc alap­ján gyártott termék 1983-ban. A helyzetet tehát nyu­godtan jellemezhetjük úgy, hogy megindult a termék­­váltás és gyorsult is az utóbbi 3—4 évben, de­­a tempó nem volt elégséges. Már azért sem, mert a kö­vetelmények is újra változ­tak. Versenyfutás ez, népes mezőnyben. Eddigi mun­kánk eredményeire és prog­ramjainkra alapozva azon­ban nem lehetetlen meg­tartani, sőt javítani eddigi helyezéseinket. Ezért — s ezzel a számos program között is különb­séget teszünk — a termék­­váltás felgyorsításával és a mikroelektronikai prog­ram végrehajtásával tehet­jük a legtöbbet. Ezek egy­mással is összefüggnek. Hiszen az elektronikai program elsősorban az úgy­nevezett berendezés­orien­tált integrált áramkörök hazai gyártását kívánja megalapozni és bővíteni. A cél tehát nem az, hogy a magyar ipar önálló elektro­nikai alkatrész szállítóként jelenjen meg a piacon, ha­nem — ez felel meg a rea­litásoknak —, hogy a ter­melőeszközök és ipari fo­­gyasztási cikkek korszerű­sítését segítse elő az elekt­ronizált konstrukciók szá­mának növelésével. Tehát az a cél, hogy a világpiacon már ismert magyar gépipa­ri termékek rövidesen ma­gas fokon elektronizált ki­vitelben készülhessenek, anélkül, hogy­­ehhez az ipar import­szükségletét növelnünk kellene. SZŰKÍTSÜK A RÉST A többi közt elsősorban ezzel léphetjük át azt a rést, amely termékeink és a világpiaci kínálatban a 70-es évek végétől gyorsan szaporodni kezdő legújabb konstrukciók között tágul­ni kezdett. Az elektronizált, minia­türizált gépipari gyártmá­nyok számának növekedése a fajlagos anyag- és ener­giaszükségletet is tartó­­sabban, gyökeresen és je­lentősebben mérsékelné, mint ma a legszigorúbb ta­karékosság. A legjobb anyagtakarékosság valóban a miniatürizálás, s ebben a mikroelektronika sokat segít. G. F. (Folytatjuk) 1983. augusztus 2. Kedd

Next