Vas Népe, 1984. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-01 / 153. szám
Graz — Gratkom — Eisenerz Az emttműködés és kölcsönösség útjain Az Osztrák Kommunista Párt Stájer Tartományi Vezetősége meghívására a múlt hét végén kétnapos látogatáson Stájerországban járt az MSZMP Vas megyei Bizottságának képviseletében Takács László megyei titkár és Hende Miklós, a pártbizottság gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője. Minél kevesebb hivatalos külsőség és pohárköszöntő, annál tartalmasabb az érdemi beszélgetés, annál emberibb töltésű a kapcsolat. Hivatalos pártküldöttség útjáról szólva talán nem is illik e röpke tudósítás élére ilyesmit írni, de nélküle amolyan szóvirágos tisztelgésféle kerekednék belőle. Mert lám, a Graziba érkezés percében a testvérpárt Lagergasse 98. szám alatti székháza, az egykori Népház (Volkshaus) udvarán már ott várt a tartományi vezetőség elnöke, Willi Gaisch (nemrég egy csoport élén a Szovjetunióban járt) és már javasolta is: üljenek vissza a kocsiba, induljanak az első tanácskozás színhelyére, a stájer vasércbányászat és vasipar fészkébe, a Graztól mintegy 75—80 kilométernyire fekvő Eisenert, s a környező hegyek koszorújában fekvő Präbichl irányába. Tehát észak felé, Leoben, Donawitz városok érintésével. Az egyik a bányászati egyetem, a másik az acélipar révén híres országszerte, s a határokon is túl. A MURA VÖLGYÉN hegyvonulatok között, erdők, hegyi rétek alján kiépült vagy most épülő autópályák, betonutak szalagjai, rövidebb-hosszabb alagutak (egyik nyolckilométeres volt), balról elmarad a híres osztrák skanzen Stübing mellett, jobbról a cseppkőbarlang, s mire Präbiohl mellett az egyik alpesi vendéglő előtti térségre kanyarodunk, már ott az első „munkaértekezlet” csapata. Elsősorban a helyi, a járási (leobeni), s donawitzi vasműből érkezett pártmunkások, valamint a testvérpárt központi bizottságának egyik munkatársa, Rosemarie Atzenhofer, a gazdaságpolitikai, közgazdasági kérdések szakértője. S máris átalakul a baráti találkozó kerekasztal-konferenciává. Napirendjén a mai Ausztria gazdasági helyzetének legizgalmasabb kérdései — ezek sorában természetesen a munkanélküliség mértéke, a szociális juttatások lefaragására irányuló lépések hatása, a sokat emlegetett osztrák modell, a szociális vagy más szóval társadalmi partnerség működése. Ez utóbbiról (kritikusan szólva (s Kreisky egyik beszédének idevágó részletére is hivatkozva) elemezték azt a nagyon is ellentmondásos helyzetet, amely a partneri viszonyt jellemzi. Egyik oldalon a munkáltató tőkés, vagy állami, szövetkezeti, közületi, községi, városi tanácsi ipar sajátos érdekeivel, a másik oldalon velük szemben a munkás, az alkalmazott, s az erővonalak mögött a gazdasági válság jelenségei, mindebben az állam szerepe és befolyása. .. AHÁNY KÉRDÉSCSOPORT, annyi vitára késztető mozzanat, s nem lett volna csoda, ha még este is ezek körül csapnak össze a nézetek, de valamikor abba kellett hagyni, mert a küldöttség hivatalos volt az Érc és vas című nagyszabású — tartományi szintű, de országosan is egyedülálló — kiállításra. Aki már látta az Eisenerz városka mögött emelkedő Érchegy lépcsőzetesre lefaragott vörössziklás tömbjét, annak már lehet némi fogalma akülszíni fejtésről, de a lényegről még mit sem tudhat. S ha már nem járhatja végig a fejtés, a kőzúzás, osztályozás, a kohászat műveleteit és munkahelyeit, az egy szakmailag nagyszerűen megrendezett kiállításon — mint amilyen a gondosan tatarozott Kammerhof épületében a földszinttől a második emeletig látható — viszonylag gyorsan tájékozódhat. (Mellékesen persze a legendákról, mint például a víziember mondája s egyéb mendemondákról is hallhat egyet-mást a kísérőtől.) Akinek még több ideje van, elmehet a szomszédos Vordermsbergbe, megtekintheti az egykori kerekes vasmű immár múzeumi berendezéseit vagy a világ legrégibb fogaskerekű mozdonyát, amit nem is olyan régen, 1978-ban vontak ki a forgalomból, addig ércszállító szerelvényt húzott. Időközben Graz felé, tehát visszaúton csak egy pillantás Leobenre, egy rövid kitérő Frohnleitenbe, aztán Graz egyik keleti városrészében (Mariatrost) a „Bécsi fogadós” földszinti sarokszobájában vacsoraközben és után folytatódott a kiadós eszmecsere közös gondjainkról. Közben megérkezett és csatlakozott a „kerekasztalhoz” Gerhard Valland tartományi titkár s ettől kezdve váltakozva hol a magyar, hol az osztrák gazdasági élet jelenségei voltak terítéken. Még az olyan látványos osztrák belpolitikai csatározások is szóba kerültek, amikről az osztrák tévé adásai révén naponta be tálalásiban értesülhetünk, mint például Hannes Androsch, volt alkancellár és pénzügyminiszter ellen minap felröppentett vád, az „esetleges adócsalás” vagy a most éppen általa „vezérigazgatott” legnagyobb osztrák bank, a Credit Anstalt (a Hitelbank, a híres CA) szerepe az állami vállalatok pénzelésében. .. MÁSNAPRA is maradt bőven vitatni, elemezni való. S noha a délelőtt szokványos üzemlátogatásként indult — a Graz közelében lévő Gratkom cellulózé és papírgyárának megtekintése volt soron —, hamarosan kiderült, hogy ezúttal is jócskán átlépi a társalgás témaköre és dinamikája a szokványos udvarias tájékoztatási tájékozódás határait. A Leycam cég gratkomi gyára a frohnleitenivel és az áruba bocsátott, mert veszteséges niklasdorfival együtt különös és különleges „együttes”, amelyben a már említett válságjeleken kívül a korszerűsítés, a világszínvonal, a minél nagyobb biztonságra törekvés jeleit is tapasztalni. A gyár 1800 dolgozóját persze a munkahely (ezzel a jó kereset) elvesztésének lehetősége állandóan sakkban tartja, s minél nagyobb teljesítményre ösztönzi. Az úgynevezett üzemi tanács (nálunk ebben a formában ismeretlen) Ausztriában törvényesen létrehozott, nem szakszervezeti érdekvédelmi testület, s azért különleges, mert minden tagja szocialista párti. Pedig a közeli vas- és acélipariban, bányászatiban a kommunisták, helyenként pedig az egyébként inkább agrárérdekeltségű Népipárt is erősen érezteti befolyását. Ezzel és persze a világ minden tájára exportáló gyár gazdasági kapcsolatainak vizsgálatával újra elérkeztünk a fontos ellentétekhez, ellentmondásokhoz, a partneri kapcsolat már előző nap is vitatott kérdéscsomójához. Közben — mert vita során ez is természetes — önkéntesen adódtak összehasonlítási példák a mai osztrák és magyar gazdasági élet, iparfejlesztés, expoort, bér, jövedelem, nyereség, elosztási elvek és gyakorlat területéről. S noha a kérdések nagy részében ellentétes álláspontról zajlott a vita, nem távolodott, inkább több helyen közeledett a vendéglátó fél álláspontja a vendégekéhez. Az üzemlátogatás után, a fehér asztal melletti vitában, különösen. Ekkor a szocialista párti álláspont két képviselője egymástól is eltérő véleményre jutott néhány nem is jelentéktelen kérdésben. Másfél nap gyorsan elröppent a stájer út állomásain, tájak, városok tovasuhanó képsorain. S néhány perc a grazi Fő tér csodálatos épületcsoportjai, a ,,stájer herceg”, János főherceg szobra előtt, a Mura szürkésen szökkenő, sodródó hullámai láttán, aztán ismét haza a kelet felé egyre szelídebb stájer dombokközött a burgenlandi, már nagyon is itthonihoz hasonló falvak, fasorok között. Jóbarátaik, ismerősök kézfogásaival, üzeneteivel, eleven viták élményeivel gazdagabban. Bertalan Lajos a korrektort? megmarad utcából a mai, Kiskar utcai helyére. Nemcsak a megyei napilap készül itt (egyébként példányszámunk átlagosan 72 ezer naponta), hanem könyv, folyóirat, plakát is. E háromféléből évente ezerkétszáz tonna, különféle újságokból pedig nyolcszáz. A hagyományos kézi szedés, magasnyomtatás a mai napig is honos még az üzemiben, de a modem, az ofszet eljárást is alkalmazzák már. Körülbelül fele-fele arányban. Lapunk készítése nagyvonalakban, a szöveget hagyományos módon szedik ki a kézirat alapján. A tördelők összeállítják az oldalt, majd fotózható levonat készül. Fotózás után ofszetnyomtatással folytatódik az újságkészítés. Marosfalviné Varga Edit csoportvezető a fényszedő üzemrész munkáját, az ofszet eljárás első fázisát hangolja össze. Megtudom: a szöveget egy mágneslemezre viszik át, ezután következik a gépi tördelés és korrektúra. A kijavított, hibátlan szöveget számítógép segítségével másolják át a mágneslemezről. Kísérőm, Bende Árpád programozó, aki egyébként a nyomda párttitkára is, büszkén állapítja meg: — Világszínvonalon áll ez a technológia. A csoportvezetőnő a kiadó által már elfogadott, úgynevezett imprimált könyvet „rendez össze”, s az ofszet előkészítő részbe adja majd tovább. A kötetet Ungvári Tamás írta. Címe: A modern irodalom válaszútjai. — Azt ne kérdezze, mikor lesz ebből kész könyv — tájékoztat Marosfalviné. — Nem tudnám megmondani. .. Látja, azok a piros beírások a szerzői hibáikat jelzik. Ezeket külön felszámítják majd a kiadónak. Egy másik üzemrészben, a következő fázis színhelyén, ahol film segítségével készítik elő az ofszet nyomóformákat, az Életünk és a Vasi Szemle legfrissebb számát gondozzák. Színes prospektusok és plakátok nyomóformáját is itt készítik. — Örök dilemmánk, sikerül-e olyan minőségű plakátot létrehozni, mint amilyen az eredeti volt — morfondírozik Kovács Zoltán művezető. — És sikerül? — Hát... A megrendelők általában elégedettek. Egy távolabbi munkaasztalon olyan hirdetéseket nézegetek, amelyekkel eddig még nem találkoztam, mert nem találkozhattam. E pillanatban egy új magyar játék, a Lendli színes plakátja készül s A világűr meghódítása (azaz a Jedi visszatér) című filmé. Ezeket a Moziüzemi Vállalat a Magyar Hirdetőn keresztül rendelte meg a nyomdától. Nem rossz üzlet a plakát, mondják a szakemberek, de azért ebben az üzemrészben a fő profil a könyvgyártás. Az ofszetnyomtatás teljesen automatikus. Az üzemrészben Horváth Ferenc csoportvezetővelbeszélgetek, aki húsz éve van a szakmában. Jóllehet, még ma is fiatalember. — Utcán, könyvesboltban találkozom néha olyan plakáttal, könyvvel, amelyről tudom, közöm van hozzá. — S érez ilyenkor valamit? — Kétségtelen, jó dolog ránézni egyikre, másikra. Különösen, ha még jól is sikerült! Horváth Ferenc két műszakban dolgozik. Családos, két fia van, ötezerötszáz forintot keres. Utolsó állomásunk a könyvkötészet, ahol az íveket hajtogatják, s ahogyan az itteniek nevezik, hordják össze. Ragasztókötést kapnak a kötetek, s végül méretre vágják őket. Jöhetnek a terjesztők, a kereskedők. .. Szenkovits Péter Fotó: Benkő Kötéshez rakják össze a könyveket. 1984. július 1. Vasárnap Zöldség Vitaminra kiéhezett szervezetünk néhány hete végre friss zöldséghez jutott. Igaz, még csak darabonként nyúltunk a fóliás, százforintos paprika és az ugyancsak drága paradicsom után, de a hosszú téli böjt végén inkább máshol spóroltuk meg a méregdrága zöldségért kiadott forintokat. És reménykedtünk. Bíztunk abban, hogy rövidesen nemcsak darabszám, hanem kilóban is asztalunkra, étrendünkbe kerülnek a ma még primőrök. Teltek-múltak a hetek, s valóban lejjebb estek az árak. Egy hete „már” hatvanöt forintért kínálták a paprikát, harmincötért a karfiolt, tizenhatért a borsót, s az újkrumpli ára sem vetekszik ma már a húséval. Be is vásároltam munkába jőve az egyik szombathelyi zöldségboltban: egy kiadós jó levesnekvalót, néhány darab paprikát... Csaknem száz forintom bánta, de boldog voltam a zsákmányommal. Boldog, egészen az első maszek zöldségesig. Itt ugyanis sokkal szebb árut jóval olcsóbban adtak! Lelohadt jókedvemet kollégám kajánul így élesztgette: „Gondolj arra, hogy amit te vettél, abban több a vitamin, hiszen az állami zöldség!” A dolgozó nő ma már nemcsak háziasszony. Nincs ideje végigjárni, végignézni a zöldségesboltok és standok kínálatát, hogy hol, mit adnak olcsóbban, örülünk, ha sorbanállás nélkül hozzájutunk a nyersanyagokhoz, így legközelebb is a viszonylag üres állami zöldségboltban vásároltam, de megkérdeztem, hogy itt miért drágább minden? A kedves kiszolgálóhölgy megmagyarázta: „Hja, nekünk sok mindenkit kell ám eltartani. Az irodistákat, a belső ellenőröket, a külső ellenőröket, a szállítókat.. Buzgón bólogattam, hiszen a tömegkommunikáció révén ma már országszerte ismert Bosnyák téri zöldséges maffiát nem is említette. Pedig van. És hogy még mindig működik, mi sem jelzi jobban, hogy a csütörtökön még negyvenöt forintjáért kínált paprika pénteken reggel már negyvennyolc volt az állami zöldségesboltokban. Igaz, közben megeredt az „aranyat érő” eső. Csakhogy sajnos ezt az aranyat a mi forintjaink bánják! (szabály) Irány: Délegyháza Az asszony kitárja a szekrény ajtaját. Kezét végigsiklatja a ruhákon, majd bosszús, kissé szemrehányó hangon megjegyzi: — Nincs egy rongyom, amit felvehetnék! Ha ez a mondat a szokásos hétköznapok, vagy hétvégék valamelyikén hangzik el, nincs baj. A férjek többsége válasz nélkül hagyja. Okos diplomataként hallgat. A feleség „rongyai” csak valamilyen alkalom, például nyaralás előtt kerülnek a férjek látóterébe. Ekkor viszont nagyon. Hiúsági kérdéssé válik: miben is lesz feleségük? Mit szólnak majd a vállalati üdülőben a kollégák, kolléganők, és a főnökök? Ilyenkor vagy aprólékos gonddal szemügyre veszik asszonyuk ruhatárát, segítenek válogatni, vagy gavallérosan fizetnek a különféle alkalmi toalettekért. Ezenkívül gyengéd hangon igyekeznek rábeszélni életük párját egyik, vagy másik ruhadarab feltétlen becsomagolására. Kölcsönös engedmények után — három bőrönd tele ruhával. A férj eleinte hősiesen cipekedik. Aztán a tikkasztó meleg, a hátán csörgő verejték ingerültté teszi. Amire az üdülőbe érnek, csinos kis házastársi perpatvarba keverednek. És mi van akkor, ha három bőrönd helyett mindössze egyet visznek? Akkor is veszekedés. Mert ugye, mit gondolnak a kollégák, kolléganők és a főnökök? Csak ennyire telik? Három ruhára, meg egy farmerra? Mindkét esetben oda az egész, várva várt nyaralás. Így kár útra kelni. Igazán felhőtlen jó hangulatuk egyiküknek sem lesz. Hacsak... Hacsak útközben nem gondolják meg magukat, s a vállalati üdülő helyett nem utaznak Délegyházára. mthy Ma érkezik... Egy világhírű utazó Magyarországon. (Lakatos Ferenc karikatúrája)