Vas Népe, 1984. október (29. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-07 / 236. szám

Mari néni háza Az egyetlen zsúpos ház a faluban. Mari néni há­za a Petőfi Sándor utcá­ban, a 108. szám alatt, öz­vegy Lóránth Lajosné, 82 éves. Ebben született, itt élte és éli életét, több mint egy évtizede magányosan lakja a falumúzeumnak is beillő házat. Amikor ide­genek mennek Náraiba, akikor ezt a házat nem kerülik el, a falu központ­jában mint érdekességet fényképezik. Megkérik Má­­ri nénit, hogy mutassa meg belülről is. A „háztűznéző” során jól látható, miben éltek, laktak régen falun az emberek. — Tetszik? — néz ránk kérdőn Mán néni, amint bevezet bennünket a fül- Naphosszat elüldögél idebenn­­tos konyhán át az egyet­len, lakható szobának nem mondható helyiségbe. Napihosszat elüldögél az asztalnál, egy kis ablakon át figyeli az utca csendes forgalmát. Ha látogatója érkezik derűs történeteivel ismerteti meg. Beszédes asszony. Szó sincs arról, hogy életkedvét elvesztet­te volna. — Nem kevés rosszban­ volt részem — újságolja. — Csak negyvenéves ko­romban mentem férjhez, gyermekem nem lett, a pá­romat is hamar elveszítet­tem. Gyomorrákban halt meg. Nem volt szerencsém a termelőszövetkezetben sem. Tizenkét hold földet adtunk be, nyolc évet tud­tam csak dolgozni a téesz­­nek, így még résznyugdíjat sem kaphattam. Járadékom van Rövid beszédszünetet tart. Hangot vált és a fia­talok mai életét dicséri. — Órákig mesélhetném nekik — mondja —, meny­nyivel jobb sorsuk van a mienkénél. Most kedvük szerint nősülhetnek a le­gények és szabadon vá­laszthatnak párt a lányok. Az a tapasztalatom, hogy a dolgos fiatalok néhány éven belül saját otthont teremthetnek maguknak. Az enyémhez hasonlítva az újakat, palotának beille­­nek. Régen a parasztember még nem is álmodhatott ilyenről. — Elköltözne innét, ha tehetné? — Kérem, én itt szület­tem s amíg mozdulni tu­dok, innét el nem költö­zöm. Nem maradiságból, hanem az otthonomhoz va­ló ragaszkodásból, a régi szép időket felidéző emlé­kek miatt lakom­ és őrzöm ezt a helyet. Búcsúzóul elmondja, ho­gyan tartja rendben a há­zát, udvarát. Régi szokás szerint mindennap elsöpri a háza elejét. Mári néni indul is ki a háza elé és mondogatja, hogy rohan az idő. Nyolcvankét évesen nem ő a legidősebb ember Ná­­raiban. Mári néni utcájá­ban, a Petőfi utcában két 91 éves ember él. Mosonyi József és Borosta Jánosné belépett a 92. életévébe. A tanácsházán Egyed József vb-titkár tájékoz­tat arról, hogy sok hosszú életű ember él Náraiban. A 70 év fölöttiek száma 123. A tanács lehetősége szerint segíti és támogatja is az idős komáikat Fülemben cseng, amit Mári néni erről mondott: , , Figyelnek ránk, tö­rődnek velünk a tanácsiak. Év közben is. Most rövi­desen ünnepélyt tartanak részünkre. Meghívót kap­tunk, meg személyesen is hívtak az ünnepségre. Örömöt visznek életük­be. Kerék László Fotó: Benkő Sándor Kilátás a házból. Söprögetnivaló mindig akad ..; A vonal uralma Havas Eszter kiállítása Sajnos nem költői kérdés, a tapasztalat teteti fel velünk: van-e az átlag művészet­kedvelő közönség körében igazán becsülete a grafikának? Azaz a látványosan monu­mentális és dekoratív olajfestészet mellett a grafika nem kárhoztatódik-e a mostoha testvér szerepére? Pedig a grafikai eljá­rások sokaságánál fogva, ez a képzőművé­szeti ág képes leginkább megvalósítani a forma és tartalom egységének örökké áhí­tott ideáját. A mindennapi életben is a grafika egyik, alkalmazott ága az, amelyik inkább, mint más vizuális művészet be­épül hétköznapjainkba, így hát grafikusnak lenni, túl a kimagasló rajztehetségen, bizo­nyos lemondást, ugyanakkor gazdag fantá­ziát, és a technikai eszközök biztos kezű al­kalmazását igényli. Anélkül azonban, hogy a művész, az átütő siker ízére igazán rá­­érezhetne. Nem túl nehéz feladat a szombathelyi születésű Havas Eszterről mostani Megyei Könyvtárbeli kiállítása alapján megállapí­tani, hogy tehetséges. Kiállított közel negy­ven rézkarca, réz-, fa- és linómetszete, il­letve tusrajza kivételes megjelenítő erőről, témagazdagságról, biztos kézről és egyéni látásmódról tanúskodik. Havas Eszter egy­aránt műveli a klasszikus és a modern, legújabb tö­rekvéseket felvonultató gra­fikát. Klasszikusat abban az értelemben, ahogy A ba­rokk ház című képén a gra­fika, már középiskolában is tanított jellemző vonásait érvényesíti: előadásmódja jel­zésszerű, mert nem egy adott épületet, hanem a barokk szellemét kívánta érzékeltet­ni. Teljes sikerrel. De út­­mutatóan újszerű például az évszakokat ábrázoló négy képes ciklusa, mely a fák, sajátosan kusza, kuszaságá­ban mégis szigorú rendet alkotó, hangulatilag szug­­gesztív ábrázolását produ­kálja. Havas amúgy is szí­vesen rajzol növényeket, kó­rót, kukoricát, virágokat és egész kerteket, többnyire minden stilizálás nélkül, szinte növényhatározói hite­lességgel, mégis egyéniséget víve bele. De kedvelt témái a házak, illetve azok tarto­zékai, immár szemben a nö­vényekkel erősen stilizálva. Emberábrázolása viszont nem elég erőteljes, az amúgy nagyon is összefogott vonalai szétesnek, elveszítik harmó­niájukat, esetlegessé válnak. Ki tudja, talán azért, mert Havas mintha jobban is­merné a természetet az em­bereknél. Ami egyébként egyáltalán nem baj-Mutatkozik némi különb­ség az egyes grafikai eljá­rással készült képek között is. Kimagaslóan j­ó a három tusrajz, az Akt, a Virágőr­szem, és az Elképzelem a hétvégi házat. Jók a linó­metszetek, közülük is a Ha­rangozó a maga harangszó­vá olvadt, vagy inkább tört alakjával és harangtornyá­­val a tárlat talán legjobb képe, viszont a rézkarcok és a metszetek között akad né­hány közhelyes megoldás, egy-két igazán át nem gon­dolt kép. összességében persze irigy­lendően imponáló anyag áll a grafikát kedvelő közönség rendelkezésére. Általában képzőművészeti alkotások kapcsán a mondanivaló fogy­tával szokták­­ a humanitást emlegetni, mégis Havas ké­peire nehéz jobb szót ta­lálni. Varázslatosan szelíd humanitás hatja át rajzait, melyért, mint mondtam tisz­ta szívből irigylem Havas Esztert. shalmágyi­ Akt. Csipkerózsika. A reformkori országgyű­lések résztvevőinek egyik, s talán kevésbé ismert, ám árunál nagyobb figyelmet ér­demlő csoportját képezd az országgyűlési ifjak körre. Az országgyűlési ifjúság egy­részt a megyék által dele­gált követek mellé ren­delt, zömmel fiatal joggya­­kornokolk­ból állt, akiknek fő feladata az volt, hogy a tárgyalások során keletke­zett­­külön­böző irományokat a követek részére lemásol­ják, akik azután azokat kö­vetjelentéseik melléklete­ként rendszeresen eljuttat­ták megyéikbe. Az egyes megyék általában nagyszá­mú — gyakran egy tucat­nál is több­­ ifjút küldtek el Pozsonyiba, s ottartózko­­dásuk idejére szállásukat a megyei pénztárból fizették, sőt némi napiidíjat is­­kap­tak. Ugyanakkor az ország­gyűlési ifjakhhoz tartoztak még a királyi tábla jegyzői, továbbá a felső- vagy az alsótábla követei által ma­gánköltségen maguk mellett tartott fiatalemberek is. Országgyűlési ifjainak len­ni jó és ala­pos politikai elleiiskolát jelentett, e ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a reformkor, de különösen a dualizmus időszakának számos jelen­tős politikusa kezdte így közéleti pályáját. Az ifjak döntő többsége lelkes híve volt a liberalizmus eszméi­nek, s az ellenzéki követek felszólalásait gyakran viha­ros éljenzésekkel, hurrázá­sokkal­ kísérték, egyúttal a kormánypárti szónokok beszédei alatt sokszor ad­ták nemtetszésüknek zajos kifejezést. E megnyilatkozá­sokon kívül az országgyűlé­si ifjak többször szerveztek fáklyás ünnepségeket, kö­szöntőket az ellenzéki köve­tek tiszteletére, míg a kon­zervatív küldöttek nem egyszer kaptak gúnyos „macskcazené”-t. A reform­kor egyik ilyen nevezetes fáklyás szimpátia tüntetésé­nek hőse egy Vas megyei országgyűlési ifjú, Horváth Elek volt. Horváth Elek 1822-ben­­született, s miután jogi pá­lyára lépett több társával — közöttük Horváth Boldi­zsárral — együtt az 1843/44. évi diétára delegált vasi követek, Békássy Imre és Tóth Lajos mellett részt ve­hetett az 1843. május 14-ére, összehívott országgyűlésen. Az 1843/44. évi országgyű­lés alsó­táblájának 1843. jú­nius 20-án tartott ülése ha­tározatban foglalt állást amellett, hogy az országos ülésekben a­­követek a jö­vőben csakis magyar nyel­ven szólhatnak az egyes tárgyaikhoz. E követelés szerves részét­­képeztte a li­berális ellenzék azon törek­vésének, mellyel a látón visszaszorításával a magyart kívánta államnyelvvé emel­ni. Az au­tótá­bla említett feliratára csak 1843. októ­ber 12-én kelt királyi le­iratot az 1843. november 16-i kerületi ülésen vitatták meg a megyei követek. A feli­rat tartalmát visszautasí­tó királyi állásfoglalás el­len sok felszólalás hangzott el­, s az ülés két legkiemel­kedőbb szónoka — Pe­rczel Mór Tobm­a és Szemere Ber­talan Borsod megyei képvi­selő — tiszteletére a lelkes országgyűlési ifjúság még az ülés napjának estéjén Egy Vas megyei i­fjú Feljegyzések az 13­41. évi 1984. október 7. Vasárnap

Next