Vas Népe, 1985. augusztus (30. évfolyam, 179-204. szám)

1985-08-01 / 179. szám

•XvX\\\v • • ! X\\*X*XvX X*X-X*X*XvXvX ..... . Demokratizmus a gyakorlatban .x':: ^ IMIM ■ ^ M no Ic*IDorui d jpoli^|1kifigi ««» Az igazgatók sok minde­nért irigyelték a tsz-elnökö­­ket: a nagyobb önállóságért, a széles és mozgékony tevékenységi körökért, a kollektíva tulajdonosi fele­lősségérzetéért, a hatásos ösztönzési módszerekért. De egy valamiért aligha: az öt­évenkénti választásokért. Az idei évtől azonban az igaz­gatókat is választják. Az el­ső félévben a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Miniszté­rium 205 vállalata tért át az új vezetési formára, s az igazgatók túlnyomó többsége fellélegezhetett, társadalmi súlya, tekintélye gyarapo­dott, miután elnyerte a dol­gozók bizalmát. A választások nem szol­gáltak meglepetéssel. Né­hány nyugdíjazástól elte­kintve a volt igazgatókat új­rajelölték, túlnyomó többsé­gük megkapta a szükséges szavazatokat. Csupán öt volt igazgatót nem választottak újra április végéig. Ám va­lamennyien, akiknek állásá­ról, sorsáról döntöttek, az eseményhez illően felfoko­zott feszültségben élték át a választást. Valljuk be: van valami bizonytalanság, ki­számíthatatlanság a titkos szavazásban. Nem tudni, hogy kiben mi lakik — szok­tuk mondani váratlan embe­ri megnyilatkozások, fordu­latok láttán. És mondhatjuk abban a néhány esetben is, amikor a szavazások vég­eredménye meglepő volt, nem a „papírforma” szerint alakultak. A demokratizmus fejlődé­sével úgy tűnik — átmene­tileg legalábbis — nő az em­berek rejtett énjének szere­pe. Pontosabban korábbi is­mereteink kevésnek bizo­nyulnak, s természetes igénnyé, politikai leckévé válik a választók jobb meg­értése, a választási motivá­ciók megismerése. A titok csak addig titok, amíg nem ismerjük az esemény jelle­gét, indítékát, mozgató­ru­góit. A megismerés persze nem egyszerű folyamat. Ki­alakulatlan még nálunk a közvéleménykutatás, a ki­kérdezés némelykor bántó és tapintatlan, így hát rész­ben feltételezésekre, minde­nekelőtt a tények, a tapasz­talatok elemzésére vagyunk utalva. Miért nem kapott bizal­mat április végéig öt igaz­gató? Ezek az elszigetelt esetek kiélezett jellegüknél fogva jól érzékeltetik, hogy a vezetőket nem azonos mó­don értékelik. Néhány eset­ben a legutóbbi képviselő- és tanácstagválasztások ta­pasztalatai szintén jelzik a különböző szintek nézet-, il­letve hangsúlykülönbségeit. Ezek jelentőségét persze nem szabad eltúlozni. Vé­gül is a választók döntenek. Körültekintő, sokoldalú elő­készítés után is felszínre ke­rülhetnek új összefüggések, sajátos igények, ha a de­mokratikus fórumok szere­pét nem tekintjük formális­nak. A szükséges tanulságok levonása azonban nem ma­radhat el. Alapvető tartalmak azonos megítélése, mindenekelőtt a jelölt képességeinek, teljesít­ményének elismerése önma­gában kevés. A nézetkü­lönbségek — amennyiben vannak ilyenek — rendsze­rint abból adódnak, hogy az eredményekhez vezető út, a módszer, a stílus, a maga­tartás közvetlen közelről nem csupán forma, eszköz, hanem vonzó, vagy éppen taszító személyiségjegyek megnyilvánulása. 0 0 0 A gazdasági sikert a dol­gozó kollektívák csak akkor méltányolják igazán, h­a azt jó szellemű vezetéssel, ked­vező munkahelyi légkörben érik el. Erre utal az állami gazdaságok újra nem válasz­tott igazgatóinak példája. Egy részük ugyanis olyan egyszemélyi vezetést valósí­tott meg, amelyet minden eredményessége, önmagát sem kímélő igényessége el­lenére a kollektíva ellen­szenvesnek talál és elutasít. Mindenféle döntés hatás­foka az igények és lehetősé­gek számbavételétől, az is­meretek szintjétől függ. De vajon ismerték-e minden esetben a választók a ta­nácstag- és képviselőjelöltet, személyét, nézeteit, terveit? A tapasztalatok szerint nem. A meggyőző ismereteken túl olykor még a benyomások is hiányoztak. A közélet nyilvánossága, fórumrend­szere ma még nem olyan, hogy mindenütt azonos hely­zetbe hozza a jelölteket. Az egyenlő esélyek elvének megfelelően a sajtó, rádió, a televízió többnyire betar­totta a játékszabályokat, és nem favorizált jelöltet a má­sik rovására. A választási kampány publicitása azon­ban mennyiségben és műfa­jilag hiába volt kiegyenlített, az indulási előnyökön és hátrányokon nem változtat­hatott. Utólag az eredmény­­hirdetésnél tudomásul kellett venni, hogy minden előadó­­művész (színész, énekes), a vidéki tv-stúdió riportere képviselő lett, messze lekö­rözve jogászt, építészt, szak­­szervezeti főtitkárt, tsz-elnö­­köt. Kis túlzással azt mond­hatnánk, hogy a tudományt népszerűsítő rádiós szerkesz­tő, aki szintén képviselő lett, megelőzte interjúalanyát, a tudóst. E kitérő után az olvasó közbeszólhat: magára vessen az az igazgató, akit saját cégénél nem, vagy rosszul ismernek. Van ebben igazság. De azért arról nem szabad megfeledkezni, hogy a de­mokratizmusnak a magyar közéletben sincsenek mélyen gyökerező hagyományai. A gazdasági élet színpadán pe­dig szinte minden előzmény nélkül nyílt szét a függöny. Az igazgató korábban főleg a fenti, a kinti követelmé­nyekhez igazodott. A dolgo­zók körében kialakult róla bizonyos kép, de az nem volt mindig reális, és sze­mélyes tapasztalatokon nyug­vó. A vezetői irányultság átalakításához, a hiteles kép felrajzolásához olykor kevés fél vagy egy év. Az új vál­lalatvezetési formára való áttérés után többfelé volt tapasztalható tájékozatlan­ság, vagy a kellő ráhangolt­ság hiánya. A centralizált vállalati modellel, az egy­személyi vezetési stílus ki­zárólagosságával nehéz sza­kítani egycsapásra. És meny­nyi előítélet, beidegződés, rutin nehezíti az átállást. Mindenesetre sokféle kö­rülmény, indíték, követel­mény létére, érvényesülésére utal, hogy a választások so­rán a kollektíva nem a leg­gyengébben gazdálkodó vál­lalatok igazgatói ellen sza­vazott. A következtetések el­térőek lehetnek, felerősöd­het például a bizonytalanság érzése, a választások kétesé­lyes jellege. De lehet olyan következtetésre is jutni, hogy sokoldalúbban kell hasznosítani a felkészülési időt informálódással, meg­győző és felvilágosító mun­kával. A legtöbb ipari, épí­tőipari, közlekedési, kereske­delmi vállalat még az új vezetési forma bevezetése előtt áll, s így okulhat má­sok hibájából. Az áttérési folyamat, mint ismeretes, 1986-ban fejeződik be. «n« csas :::::: •tar w A felkészülés, a választás, a kezdet kedvező indulási feltételeket teremthet. A beosztottak, valamint a kü­lönböző szintű vezetők, köz­tük az­ igazgatók, a napi munka során közösen ala­kítják, tanulják az önkor­mányzat eredményes gya­korlását, a kollektív döntés, valamint az egyszemélyi ve­zetés összekapcsolásának ha­tékony módjait. Lényegi vál­tozásokra van szükség és le­hetőség, ami nem szorítkoz­hat csupán az igazgató és a kollektíva kapcsolataira. Megengedhetetlen például a választott és a kinevezett vezetők között a munka­­módszerbeli ellentmondás, valamiféle szakosodás, a népszerű, illetve a szigorú intézkedésekre, lépésekre. A változások így vagy úgy minden szinten valamennyi vezetői döntésre, magatar­tásra, gesztusra ki kell, hogy hassanak. Az igazgató fize­tését, jutalmát, külföldi út­ját például a munkáltatói jogokat gyakorló vállalati tanács, illetve annak elnöke engedélyezi. A kollektíva joggal tart igényt teljes körű elszámolásra és meggyőző indokolásra akkor is, ami­kor hasonló ügyekben az igazgató vagy más vezető­társa döntött. A nyilvános­ság és az észrevételek, ja­vaslatok iránti nyitottság — a demokratizmus mindenna­pi gyakorlata — megóv a hi­báktól, s választások, a tit­kos szavazások esetén meg­szünteti vagy erőteljesen csökkenti a meglepetések, a „papírformától” eltérő dön­tések számát. K. J. tb­anlö­ ni. Egy közülük (Mikami), akinek arca az égéstől fel­­ismerhetetlenül elváltozott, néi lakásukra érve, halála előtt elmesélte anyjának a történteket. Minden diák­nak, aki nem viselt sapkát, leégett a haja, az ingük rongyokban lógott. Kezük­­lábuk megdagadt. Minden túlélőről gondoskodtak. De égéseik és daganataik szinte felismerhetetlenné tette őket. Szörnyű kép volt, amelyhez a sebesültek nyö­gése és vízért való kiáltozá­sa járult.. Ősszel, amikor a város külterületén egy épen ma­radt épületben ismét meg­nyílt az iskola, gyászünnep­séget tartottak a halott diá­kok emlékére. Az igazgató sírva kért bocsánatot, mert nem tudta megvédeni a bombáktól diákjait. Né­hány szülő ismeretlen áldo­zatok hamvait vitte haza. Az én Nackim­ legalább a karjaim között halt meg... Ha nem ölik meg, jó or­vos lett volna belőle. Ami­kor beteg voltam, azzal biz­tatott, hogy orvos lesz, hogy engem gyógyíthasson. Le­het persze, hogy ezek csak egy anya túlzásai. Családi orvosunk annyira szerette a fiamat, hogy többször így biztatott: ha a férjemmel a fronton a leg­rosszabb történik, ő fogja segíteni Naokit, hogy jó or­vos legyen belőle. Az atom­bomba nemcsak az én fiam életét oltotta ki: doktor Junzo Ito is meghalt, egész családjával együtt. Naoki tudta, hogy az ap­ja a fronton van, és ő az egyetlen fiú a családban. Sokszor elmondta, hogy ha az édesapja elesne is a há­borúban, ne essek kétségbe, ő mellettem lesz. A fiam nincs többé, a férjem sincs, csak ketten maradtunk életben: Taeko, a leányom és én ... g. i. Déli csúcsforgalom idején a város szívében. Az élénk, modern utcakép szinte elfeledte­ti az 1945. augusztus 6-án ledobott atombomba szörnyűségeit. (MTI Külföldi Képszolgálat—KS) 1985. augusztus 1. Csütörtök Vadkár Nemrég azt olvastam, hogy évi vadexportunk va­­lutahozama mintegy 10 ezer szarvasmarha, vagy 30 ezer sertés exportjával egyenlő értékű, s helyes vad­­gazdálkodás mellett a vad népgazdasági haszna a kártételét sokszorosan meghaladja. Az Apátistvánfalván és környékén lakókat azon­ban ez aligha vigasztalja. A megyei tanács legutóbbi ülésén Soós Ferencné, a község megyei tanácstagja amiatt interpellált, hogy a környéket nagyarányú vadkár sújtja. Vaddisznóból és szarvasból többször annyi van a környéken, mint amennyit a terület nagyarányú kártétel nélkül eltartani képes, illetve amennyit a vadgazdálkodás szabályai megengednek. Ha nagyüzemi gazdálkodás folyna a vidéken, talán nem lenne olyan szembetűnő a kártétel, de mivel zö­mében egyéni, házkörnyéki gazdaságokat érint, min­dennapos téma. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a vidé­ken sok idős ember él, akiket fokozottabban sújt és érint, ha munkájuk eredménye veszendőbe megy, s akik nem olyan fürgék már, hogy a nyúl, szarvas, vagy a vaddisznó után fussanak. Soós Ferencné sze­rint sokan foglalkoznak azzal a gondolattal, hogy öreg fejjel oda költöznek, ahol védelmet kapnak a vadak ellen. A területen a vadászati jogot a Nyugat-magyar­országi Fagazdasági Kombinát gyakorolja. Illetékesei elismerik, hogy az átlagosnál valóban nagyobb a vadkár. Ezt azonban nem a szarvasok, vaddisznók, őzek nagymértékű elszaporodásával, hanem azzal ma­gyarázzák, hogy a környéken sok az erdő, a szántó­földek, a kertekaljak a legtöbb helyen az erdőkkel határosak. A Kombinát minden évben tetemes összeget fizet az apátistvánfalvaiaknak, a bejelentett károkat — ha a tanács igazolja — minden esetben kifizetik. Kilö­vési prémiummal is ösztönzik a vadászokat a vadál­lomány helyes arányának kialakítására. A környéken lakók szerint azonban a vadkár fejében kapott pénz nem ugyanaz, mintha munkájuk gyümölcsét betaka­ríthatták volna. Éppen ezért az eddiginél jobb szemű vadászokat szeretnének látni a vidéken, akik nem­csak kerülgetik, hanem le is lövik a vadat, ha pus­kára érettek. Azt se bánják, ha ezek a vadászok nem külföldiek. (f­ig) Visszatartás Soks­zor előfordul ve­lünk, hogy napokig, hete­kig keresünk olyan áru­cikkeket, amelyek hiá­nyához nem szoktunk hozzá. Boltról­­boltra já­runk, de sem a keresett terméket, sem a hiány magyarázatát nem kapjuk meg. Illetve, bizonyos is­meretség révén legalább a magyarázatot megkap­hatjuk, ami azonban leg­feljebb keserű vigasz le­het. Aztán egyik napról a másikra (ki tudja hon­nan?) ismét előkerül az időszakos „hiánycikk”. Igaz, egy f­eltűnő és bosz­­szantó változással. A ter­mék ára magasabb lett, mint az eltűnése előtt volt. A fogyasztó termé­szetesen tudja (de lega­lábbis sejti), hogy az áru­cikk nem a folyamatos termelés megszakadása miatt vált hiánycikké, hanem a termelőüzemben vagy az üzletben vissza­tartották. Nem lehet el­fogadni a gyártók és for­galmazók hivatkozását arra, hogy az áremelés hírének kiszivárgása miatt a raktáron lévő készletet felvásárolják. Nem jogos, é­s nem is eti­kus a legyártott mennyi­séget azért visszatartani, hogy a fogyasztók csak a felemelt áron juthassa­nak hozzá. Nagyon sok árucikk árát ugyanis sajnos akkor is gyakorta tudják (álta­lában felfelé) változtat­ni, ha időszakosan nem vonják ki őket a forga­lomból. A folyamatos termelést és ellátást mindenfajta árváltozástól függetlenül biztosítani kellene a la­kosság, a fogyasztók ér­dekében.­ (lendvai) Nyári fényképgyűjtemény (Lakatos Ferenc karikatúrája)

Next