Vas Népe, 1986. november (31. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
Halottainkra emlékezve — életről, halálról Régi néphagyomány, hogy minden év egy napját elhunyt szeretteink, rokonaink, ismerőseink emlékének szenteljük. Ilyenkor — az idő múlásának ellenére is — markánsabban tűnik fel emlékezetünkben alakjuk, egy-egy jellemző vonásuk, érdemük, az, hogy mit köszönhetünk nekik, a hibáikat-gyengeségeiket pedig feledteti és megbocsájtássá, olykor mosollyá oldja a kegyelet. Az emlékezés óráiban azonban lelkünk mélyén magunk is számadásra kényszerülünk: jól sáfárkodtunk-e az eltávozottak használni akaró igyekezetével, az általuk hátrahagyott javakkal, s ugyan, van-e értelme az emberi lét folytonosságáért vívott küzdelmünknek — ha egyszer mi is visszatérünk az örök csendességbe. Az ember viszonya az elmúláshoz társadalmi-történelmi jelenség, függ a társadalom fejlettségének fokától, annak tudati-ideológiai-erkölcsi viszonyaitól, az egyének életének közösségi értékétől és főleg attól, hogy az ember élete mennyire fontos önmaga számára. A természeti népeknél például még nem létezett ez a probléma, mert nem tudatosodott bennük az élet és ahalál ellentéte f ezért látták el élelmiszerekkel, fegyverekkel és egyéb használati eszközökkel halottaikat), az egyed élete pedig oly szorosan kötődött a közösséghez, hogy azon kívül a fennmaradásának semmiféle esélye sem volt. Az animisztikus világképük is ezt fejezte ki, amely szerint legfeljebb csak a test pusztul el, de a lélek halhatatlan és az adott közösségből sem távozik el. A görög-római antikvitás halálképe azonban már differenciáltabb. Irodalmuk megrendítő, fájdalmas részvéttel ábrázolja a halált, a filozófiájuk viszont inkább hűvös racionalitással írja le. A középkorban viszont a halál nem az élet végét, hanem az igazi, az úgynevezett „örök túlvilági élet” kezdetét jelenti. Ez persze hamis tudat, de aki valóban azt hiszi , könnyebben hal meg. Később, a reneszánsz idején felcsillan az életöröm, majd a kapitalizmus győzelmével, napjainkban pedig a szocialista életforma terjedésével az emberek már inkább a földi életben akarják boldogságukat megvalósítani. Ez abból fakad, hogy e társadalmakban megváltozik az emberi élet kifutási lehetősége, a dolgok birtoklása, a személyiség szabadabb fejlődése nyomán felértékelődik az ember számára saját életének jelentősége, ezért a halálhoz való viszonya is más módon, drámaibban vetődik fel. A modern ember ugyan többet élvez a világból, de — mivel nem hisz a túlvilágban — nehezebben is hal meg. Nemcsak azért, mert tudja, hogy a hozzá vezető út a fájdalom, a magány és az ismeretlenség, hanem azért is, mert elveszíti a megszerzett dolgait (vagyonát) és személyiségének értékeit. Ezért a modern körülmények között élő emberek halálfélelme sohasem volt olyan erős, mint éppen napjainkban. Az ember fájdalmát enyhítheti ugyan az orvostudomány, magányát az őt körülvevő közösség (ha van ilyen), az ismeretlenség azonban megmarad: mi lesz a halála után, hogyan alakul szerettei, s az általa szolgált ügy sorsa stb. Az élet és a halál alapproblémája (megoldhatatlan ellentmondása!) tehát a biológia törvényei (születés, öregség, halál) egyfelől, s — eltekintve az anyagi javaktól — a személyiség értékei másfelől, amelyek nem szabadíthatók ki az egyes ember természeti adottságainak köréből. Biológiailag az ember élete ma már persze meghosszabbítható, nem biztos azonban, hogy minőségét, lehet hogy csak a szenvedését hosszabbítjuk meg, de ezt sem korlátlanul. A halál minden emberi hatalom ellenére is folytatja buta mesterségét. A halálnak azonban társadalmi funkciói is vannak: az emberiség folytonos megújulásának, örök tavaszának egyik láncszeme, elengedhetetlen feltétele. Testileg örökké élni egyébként is rettenetes büntetés volna. S ha netán — valamilyen különös csoda folytán —■ feltámadnánk, abból is szörnyű bonyodalmak keletkeznének. Halál nélkül tehát az életnek sem volna értelme. A pesszimista világnézetek rendszerint a halálban látják az élet abszurditásának, értelmetlenségének bizonyítékát. Az „örök élet” problémáját a vallások viszont úgy oldják meg, hogy más síkra, a Földön túli világba helyezik az életet. Mások úgy teszik túl magukat az élet és a halál konfliktusának kérdésén, hogy nem vesznek róla tudomást, vagy mechanikusan azonosítják a természet egyszerű körforgásával. Igaz, a halál kozmikus hatalma szempontjából egy leheletnyi jelentősége sincs annak, amit mi életként szeretünk vagy szenvedünk. A korszerűen gondolkodó ember azonban életszerűbben viszonyul a halálhoz, nem azonosítja egyszerűen a néma természet egy láncszemével, de nem is az élet végtelenségét igényli, hanem inkább az értelmét. Az élet értelme: a közösséggel egybehangolt érdekekkel és célokkal rendelkezni, hogy munkánk eredményeit, anyagi és szellemi alkotásainkat átadhassuk az utódoknak, s ily módon az emberi lét folytonosságának részeivé válhassunk. Az élet értelmének igazolása az életöröm, az alkotó munka, a szerelem, a társadalmi érvényű tettek egész sora. Ilyen értelemben a haláltól való félelmünk inkább az élet, társaink és önmagunk elmulasztásától való félelemmé válik. Nem véletlenül mondja Thomas Mann, a nagy német író és gondolkodó, hogy a múlandóságot tartja a legnagyobb értéknek, ez teszi méltóvá az érdeklődésre,nevezetesen az, hogy az ember életében hogyan használta fel az időt. Ugyanis minél jobban kötődik az ember a dolgos élethez, szeretteihez, közösségéhez, annál több tennivalót talál és kevesebbet gondol a halálra. Amikor tehát a halálról beszélünk, valójában az életről van szó. Az ember gondolataival, tetteivel hagy nyomot a világban, ezért a „halhatatlansága” sem a halálával, hanem a születésével kezdődik. Élnek azok az embereik, kik biológiailag ugyan már régen nincsenek, de nevük mindörökre fennmarad (nagy művészek, tudósok, politikusok), mert hozzájárulásuk az emberiség kiteljesedéséhez halhatatlanná teszi őket. De nemcsak az úgynevezett „nagy emberek” halhatatlanok, hanem azok is, akiknek neve ugyan elenyészik az időben, de a népakarat, a társadalmi haladás ösvényein jártak, a rájuk bízott feladatokat hozzáértéssel és becsülettel végezték el. Erre minden egyes embernek esélye van, amely természetesen csak akkor nemesülhet igazi halhatatlansággá, ha ezt nem úgy éri el, mint a mondabeli Herosztrátesz, aki felgyújtotta Zeusz templomát. Csakis az előrevivő gondolatok és tettek égetik bele véglegesen az embert az utódok hálás emlékezetébe. Ilyen értelemben a biológiailag még élő ember is lehet már „halott”. A gyáva, megalkuvó, dologtalan ember minden percben meghal. Lélekben halottak azok is, akik már feladták a küzdelmet, tudatukban összekeveredik az igen és a nem. Szabadságolt halottak azok, akiknek teste, szelleme még ép, csakhogy senki sem figyel rájuk. De igazán csak azok halnak meg — kétszeresen is! — akiket elfelejtünk. Dr. Gutter József inkagödrénél (1.) soktól. Tapasztalatcserét javasoltak, középpontban a nagy építkezéssel A meghívó testület ugyanis azt kapta feladatuk hogy minél szélesebb körben, a munkálatoknak a helyszínen valóbemutatásával is ismertesse, mi, miért és hogyan történik a Duna magyar—csehszlovák közös szakaszán, a ma már az évszázad egyik legnagyobb európai természetátalakító- műveletének tartott építkezés során. Az első kiadós őszi eső utáni napra esett a vasi népfrontosok utazása, ragyogó napsütésben, de rendkívül szeles időben. Az erős szél volt az oka, hogy az elkészített komp nem futhatott ki velünk a Duna főágára. A szerény Remete és Bokros nevű motorcsónak vitt el bennünket a Cskolasziget egy bűbájos fokára. Innét láthattuk, hogyan lavíroznak a lomha uszályok, hajók az alacsony vízállású folyam egyik partjától a másikig a kijelölt víziúton. Itt, majd Dunakilitinél, végül a túlparton, a szlovákiai Garbcsikovónál kaptunk nemcsak szóban, de élőben is képet a vízerőrendszerkülönféle fázisairól, műtárgyainak építéséről. Két fiatal, egy erdészeti és egy vízműszaki szakember magyarázott és válaszolt a kérdésekre, fáradhatatlanul még a kisbuszban is. A látvány mellé, amelyben Dunakilitinél és Gabcsikovónál részünk volt, érdemes felfrissíteni ismereteinket a Dunáról, nyolc ország folyamáról, Európa nagy szállítópályájáról. Vízgyűjtőjén Európa lakosságáénak 12 százaléka, 71 millió ember él. Az e területen — 817 ezer négyzetkilométer —megtermelt nemzeti jövedelem nagysága szerint a Duna a világ első folyója. S jelentősége tovább erősödik a Rajna—Majna—Dunia csatorna megnyitásával, amelynek feltétele a 2500 kilométer hosszú dunai víziót biztonságossá tétele a hajózás számára. A folyó komplex hasznosítása — szárítás, energiatermelés, környezetkímélés, -védelem stb. — a tervek szerint 49 vízlépcsőt igénylés. Ebből 29 elkészült, s épült jelenleg három. Az NSZK-beli Duna-szakaszon például hét készült élt, hátha van még kettő, Ausztriában nyolc van kész, s épül további három. Közismert, hogy az alsó szakaszon, a legnagyobb hajózásiakadályt jelentő Vaskapunál 1972 óta üzemel a közös jugoszláv—román vízi ermű. S továbbiak épülnek. A nemzetközi tapasztalatok szerint a vízi szállítás energiaigénye 30—50 százalékkal kisebb más közlekedési ágazatokénál. Az egy tonna áru elszállításához szükséges járműberuházás pedig 60—70 százalékkal alacsonyabb, mint amit a közúti vagy vasúti szállítás igényel. Mérlegelve azokat a tapasztalatokat is, miszerint a vízi szállítás a környezetet talán a legkevésbéterhelő közlekedési forma, született meg a döntés és az államközi szerződés a bős— nagymarosi vízierőmű felépítésére. A Duna az említett szakaszon határfolyó hazánk és Csehszlovákia között, természetesen ez meghatározó volt a tervezés és az építés menetében. Hasonlóan az is, hogy mint egy lépcsősornak, úgy kell illeszkednie a hazai Duna-szakaszt hasznosító vízlépcsőknek a fedettünk és alattunk fekvőkhöz. A tényleges munkálatok megkezdése előtt a legfontosabb feladat volt a vízlépcsőrendszer várható természeti hatásainak megismerése, az esetleges hátrányok kiszűrése. A magas szintű kutatómunkát a Magyar Tudományos Akadémia irányította. A vízlépcsőrendszer hatásainak vizsgálatára mintegy száz tanulmány készült szakavatott mezőgazdasági, környezetvédelmi, területfejlesztési tudományos szervezetek közreműködésével. A várható hatásokat nemcsak modellkísérleteken, hanem valós terepen is tanulmányozták. (Folytatjuk) Markovits Ilona Áttekintő helyszínrajz a bős(gabcsikovó)—nagymarosi vízlépcsőrendszerről. 1986. november 1. Szolpbat „ Kis gyerek, kis gond... Ha van mondás, ami frázis, akkor ez biztosan azok közé tartozik: „Kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond.” Most a már felnőtt gyerekekről ne is szóljunk (bár lenne ott is mit mondani: családalapítás, válás, unokák, lakás, anyagi gondok és így tovább), inkább a kamaszokról. Bizony a kamaszt nem könnyű megérteni, de nemkönnyű neki sem. Van, akinek azért nem, mert nem akar megszabadulni a gyerekkortól, ő az, akinek szép, jó, gondtalan gyerekkora volt, és talán még nagyon sokáig gyerek szeretne maradni. Suta, esetlen, talán nem is érzi jól magát társai körében. A másik véglet pedig éppen az, aki nagyon is hangsúlyozni akarja, hogy ő már nem gyerek, ő már valami más. Hangsúlyozza külső jegyekkel. Cigarettára gyújt, pedig rosszul lesz tőle, és nem is ízlik neki. Szeszes italt iszik társaságban, és titkolja, hogy felfordul a gyomra tőle. Nyegle a felnőttekkel, okosabb mindenkinél, nem enged beleszólást semmibe, amit csinál, és néha persze a legnagyobb ostobaságokat követi el — elsősorban önmagával szemben. Nem könnyű kamaszfiú, kamaszleány szülőjének lenni sem. Gyakran itt kezdődnek a bajok egy-egy addig jónak mondott házasságban, mert kiderül, hogy mások a nevelési elvek. Ismerek olyan kamaszgyerekes házaspárt, akik őszintén elmondták nekem: „Mi soha az életben még annyit nem veszekedtünk egymással, mint most, és soha nem más, mint a gyerekek miatt.” Az anya gyakran jobban félti kamaszlányát, az apa mégis szigorúbban vigyáz a leány erkölcseire, legalábbis a látszatra. Az anya kétségbeesik, ha kamaszfia motorral életveszélyesen száguldozik az utcán, de az apának mentegeti: nem is megy olyan gyorsan a gyerek . És ha valamelyik kamaszgyerek nem jön haza a megbeszélt időre, akkor gyakran mind a két szülő úgy tesz, mintha nyugodtan aludna, de titokba lesik az órát, lesik az ablakot. Szeretjük őket, és — valljuk be — nagyon féltjük őket. És sajnáljuk magunkat is, hiszen most kezd a gyerek igazán leszakadni rólunk. (sárdi) Hangulat Mokkával Egymást érik a különféle szórakoztató rendezvények, s ez nem baj, mert a kikapcsolódás, az aktív pihenés iránti igény természetes. Igaz, némely rendezvény színvonala hullámzó. Nem úgy sikerül, mint azt a szervezők eltervezték. Szerencsére egyre több a példát mutató kivétel. Ezek sorában említhetjük a nemrég lezajlott Mokka-estet Szombathelyen, a KISZ-székházban. Tizenhárom év után álltak össze ismét egy „buli” erejéig az egykori zenészek. Az est bevételét az S. O. S. Battonya gyermekfalu javára ajánlották fel. Különösebb hírverés nélkül is megtelt a nagyterem, több százan váltottak jegyet, gyarapítva a segélykasszát. Ez a rendezvény a harmincasoké volt. Olyanok jöttek el egy kis táncra, beszélgetésre, akik talán hosszú évek óta ki sem mozdultak otthonról. Nem, mert elfoglalja őket a családalapítás, a gyermeknevelés, a munka utáni másodállás, a géemkázás. Igazából nincs is nagyon hova menniük. Hiszen a szórakozóhelyek sajátos világa sokaktól távol áll és a zene sem az, amire vágynak. Nos, a Mokka-esten némileg kárpótolták őket. Felcsendültek a hetvenes évek nagy slágerei, az immáron legendásnak számító Beatles, Middle of the Read, Black Sabbath, Nazareth, Who-s dalok. Lehetett kidobózni, találkozni a sok éve nem látott arcokkal. Több volt ez az est egyszerű nosztalgiázásnál. A régi közösségek hangulatát idézte fel, s arra figyelmeztetett: most is van igény a társas együttlétre, a csoportos élményekre. Nem igaz, hogy nem akar kimozdulni a mai derékhad. Ha lehetőséget teremtenek rá, a napi munka után él a kulturált szórakoztatás előnyeivel. Sajnos kevés az olyan hely városunkban, ahol nívós környezetben jó zenére lehet táncolni. Olyan meg alig akad, amely a közösségteremtést szolgálná. A Mokka ez utóbbit tette. Talán marad elég erejük és idejük az ismétlésre. Az biztos: sokan várják, számítanak rá. kozma mmmcAco*ec/$o ■.yu. MN cSfcs Politikai könyvhónap (1.) (Lakatos Ferenc karikatúrája) ■ vas NÉPE 3