Vas Népe, 1986. november (31. évfolyam, 258-281. szám)

1986-11-01 / 258. szám

Halottainkra emlékezve — életről, halálról Régi néphagyomány, hogy minden év egy napját elhunyt szeretteink, rokonaink, ismerőseink emléké­nek szenteljük. Ilyenkor — az idő múlásának ellené­re is — markánsabban tűnik fel emlékezetünkben alakjuk, egy-egy jellemző vonásuk, érdemük, az, hogy mit köszönhetünk nekik, a hibáikat-gyengeségeiket pedig feledteti és megbocsájtássá, olykor mosollyá oldja a kegyelet. Az emlékezés óráiban azonban lelkünk mélyén magunk is számadásra kényszerülünk: jól sáfárkod­tunk-e az eltávozottak használni akaró igyekezeté­vel, az általuk hátrahagyott javakkal, s ugyan, van-e értelme az emberi lét folytonosságáért vívott küzdel­münknek — ha egyszer mi is visszatérünk az örök csendességbe. Az ember viszonya az elmúláshoz társadalmi-tör­ténelmi jelenség, függ­ a társadalom fejlettségének fo­kától, annak tudati-ideológiai-erkölcsi viszonyaitól, az egyének életének közösségi értékétől és főleg attól, hogy az ember élete mennyire fontos önmaga számára. A természeti népeknél például még nem létezett ez a probléma, mert nem tudatosodott bennük az élet és a­­halál ellentéte f ezért látták­ el élelmiszerekkel, fegyverekkel és egyéb használati eszközökkel halot­taikat), az egyed élete pedig oly szorosan kötődött a közösséghez, hogy azon kívül a fennmaradásának semmiféle esélye sem volt. Az animisztikus világké­pük is ezt fejezte ki, amely szerint legfeljebb csak a test pusztul el, de a lélek halhatatlan és az adott kö­zösségből sem távozik el. A görög-római antikvitás halálképe azonban már differenciáltabb. Irodalmuk megrendítő, fájdalmas részvéttel ábrázolja a halált, a filozófiájuk viszont inkább hűvös racionalitással írja le. A középkorban viszont a halál nem az­ élet vé­gét, hanem az igazi, az úgynevezett „örök túlvilági élet” kezdetét jelenti. Ez persze hamis tudat, de aki valóban azt hiszi , könnyebben hal meg. Később, a reneszánsz idején felcsillan az élet­öröm, majd a kapitalizmus győzelmével, napjainkban pedig a szocialista életforma terjedésével az emberek már inkább a földi életben akarják boldogságukat megvalósítani. Ez abból fakad, hogy e társadalmak­ban megváltozik az emberi élet kifutási lehetősége, a dolgok birtoklása, a személyiség szabadabb fejlődése nyomán felértékelődik az ember számára saját életé­nek jelentősége, ezért a halálhoz való viszonya is más módon, drámaibban vetődik fel. A modern ember ugyan többet élvez a világból, de — mivel nem hisz a túlvilágban — nehezebben is hal meg. Nemcsak azért, mert tudja, hogy a hozzá vezető út a fájdalom, a magány és az ismeretlenség, hanem azért is, mert elveszíti a megszerzett dolgait (vagyonát) és szemé­lyiségének értékeit. Ezért a modern körülmények kö­zött élő emberek halálfélelme sohasem volt olyan erős, mint éppen napjainkban. Az ember fájdalmát enyhít­heti ugyan az orvostudomány, magányát az őt körül­vevő közösség (ha van ilyen), az ismeretlenség azon­ban megmarad: mi lesz a halála után, hogyan alakul szerettei, s az általa szolgált ügy sorsa stb. Az élet és a halál alapproblémája (megoldhatat­lan ellentmondása!) tehát a biológia törvényei (szüle­tés,­ öregség, halál) egyfelől, s — eltekintve az anyagi javaktól — a személyiség értékei másfelől, amelyek nem szabadíthatók ki az egyes ember természeti adott­ságainak köréből. Biológiailag az ember élete ma már persze meghosszabbítható, nem biztos azonban, hogy minőségét, lehet hogy csak a szenvedését hosszabbít­juk meg, de ezt sem korlátlanul. A halál minden em­beri hatalom ellenére is folytatja buta mesterségét. A halálnak azonban társadalmi funkciói is vannak: az emberiség folytonos megújulásának, örök tavaszá­nak egyik láncszeme, elengedhetetlen feltétele. Testi­leg örökké élni egyébként is rettenetes büntetés vol­na. S ha netán — valamilyen különös csoda folytán —■ feltámadnánk, abból is szörnyű bonyodalmak ke­letkeznének. Halál nélkül tehát az életnek sem volna értelme. A pesszimista világnézetek rendszerint a halál­ban látják az élet abszurditásának, értelmetlenségének bizonyítékát. Az „örök élet” problémáját a vallások viszont úgy oldják meg, hogy más síkra, a Földön túli világba helyezik az életet. Mások úgy teszik túl magukat az élet és a halál konfliktusának kérdésén, hogy nem vesznek róla tudomást, vagy mechanikusan azonosítják a természet egyszerű körforgásával. Igaz, a halál kozmikus hatalma szempontjából egy lehelet­nyi jelentősége sincs annak, amit mi életként szere­tünk vagy szenvedünk. A korszerűen gondolkodó ember azonban életsze­rűbben viszonyul a halálhoz, nem azonosítja egysze­rűen a néma természet egy láncszemével, de nem is az élet végtelenségét igényli, hanem inkább az értel­mét. Az élet értelme: a közösséggel egybehangolt ér­dekekkel és célokkal rendelkezni, hogy munkánk ered­ményeit, anyagi és szellemi alkotásainkat átadhassuk az utódoknak, s ily módon az emberi lét folytonosságá­nak részeivé válhassunk. Az élet értelmének igazolása az életöröm, az alkotó munka, a szerelem, a társa­dalmi érvényű tettek egész sora. Ilyen értelemben a haláltól való félelmünk inkább az élet, társaink és önmagunk elmulasztásától való félelemmé válik. Nem véletlenül mondja Thomas Mann, a nagy német író és gondolkodó, hogy a múlandóságot tartja a legna­gyobb értéknek, ez teszi méltóvá az érdeklődésre,­­ne­vezetesen az, hogy az ember életében hogyan hasz­nálta fel az időt. Ugyanis minél jobban kötődik az ember a dolgos élethez, szeretteihez, közösségéhez, an­nál több tennivalót talál és kevesebbet gondol a ha­lálra. Amikor tehát a halálról beszélünk, valójában az életről van szó. Az ember gondolataival, tetteivel hagy nyomot a világban, ezért a „halhatatlansága” sem a halálával, hanem a születésével kezdődik. Élnek azok az embe­reik, kik biológiailag ugyan már régen nincsenek, de nevük mindörökre fennmarad (nagy művészek, tudó­sok, politikusok), mert hozzájárulásuk az emberiség kiteljesedéséhez halhatatlanná teszi őket. De nemcsak az úgynevezett „nagy emberek” halhatatlanok, hanem azok is, akiknek neve ugyan elenyészik az időben, de a népakarat, a társadalmi haladás ösvényein jártak, a rájuk bízott feladatokat hozzáértéssel és becsülettel végezték el. Erre minden egyes embernek esélye van, amely természetesen csak akkor nemesülhet igazi hal­hatatlansággá, ha ezt nem úgy éri el, mint a monda­beli Herosztrátesz, aki felgyújtotta Zeusz templomát. Csakis az előrevivő gondolatok és tettek égetik bele véglegesen az embert az utódok hálás emlékezetébe. Ilyen értelemben a biológiailag még élő ember is lehet már „halott”. A gyáva, megalkuvó, dologtalan ember minden percben meghal. Lélekben halottak azok is, akik már feladták a küzdelmet, tudatukban összekeveredik az igen és a nem. Szabadságolt halot­tak azok, akiknek teste, szelleme még ép, csakhogy senki sem figyel rájuk. De igazán csak azok halnak meg — kétszeresen is! — akiket elfelejtünk. Dr. Gutter József inkagödrénél (1.) soktól. Tapasztalatcserét ja­vasoltak, középpontban a nagy építkezéssel A meghí­vó testület ugyanis azt kap­ta feladatuk hogy minél szélesebb körben, a munká­latoknak a helyszínen való­­­bemutatásával is ismertesse, mi, miért és hogyan törté­nik a Duna magyar—cseh­szlovák közös szakaszán, a ma már az évszázad egyik legnagyobb európai term­é­­szetátalakító- műveletének tartott építkezés során. Az első kiadós őszi eső utáni napra esett a vasi népfrontosok utazása, ra­gyogó napsütésben, de rend­kívül szeles időben. Az erős szél volt az oka, hogy az el­készített komp nem futha­tott ki velünk a Duna fő­ágára. A szerény Remete és Bokros nevű motorcsónak vitt el bennünket a Cskola­­sziget egy bűbájos fokára. Innét láthattuk, hogyan la­víroznak a lomha uszályok, hajók az alacsony vízállású folyam egyik partjától a másikig a kijelölt víziúton. Itt, majd Dunakilitinél, végül a túlparton, a szlová­kiai Garbcsikovónál kaptunk nemcsak szóban, de élőben is képet a vízerőrendszer­­különféle fázisairól, műtár­gyainak építéséről. Két fia­tal, egy erdészeti és egy víz­­műszaki szakember magya­rázott és válaszolt a kérdé­sekre, fáradhatatlanul még a kisbuszban is. A látvány mellé, amely­ben Duna­kilitinél és Gab­­csikovónál részünk volt, ér­demes felfrissíteni ismere­teinket a Dunáról, nyolc or­szág folyamáról­, Európa nagy szá­llítópályájáról. Víz­gyűjtőjén Európa lakosságáé­nak 12 százaléka, 71 millió ember él­. Az e területen — 817 ezer négyzetkilométer —­­megtermelt nemzeti jövede­lem nagysága szerint a Du­na a világ első folyója. S jelentősége tovább erősödik a Rajna—Majna—Dunia csa­torna megnyitásával, amely­nek feltétele a 2500 kilomé­ter hosszú dunai víziót biz­tonságossá tétele a hajózás számára. A folyó komplex hasznosítása­ — szárítás, energiatermelés, környezet­­kímélés, -védelem stb. — a tervek szerint 49 vízlép­csőt igénylés. Ebből 29 elké­szült, s épült jelenleg három. Az NSZK-beli Duna-sza­ka­­szon például hét készült élt, háth­a van még kettő, Auszt­riában nyolc van kész, s épül további három. Közis­mert, hogy az alsó szaka­szon, a legnagyobb hajózá­si­­akadályt jelentő Vaskapu­nál 1972 óta üzemel a kö­zös jugoszláv—román ví­zi ermű. S továbbiak épül­nek. A nemzetközi tapasztala­tok szerint a vízi szállítás energiaigénye 30—50 szá­zalékkal kisebb más közle­kedési ágazatokénál. Az egy tonna áru elszállításához szükséges járműberuházás pedig 60—70 százalékkal ala­csonyabb, mint amit a köz­úti vagy vasúti szállítás igé­nyel. Mérlegelve azokat a tapasztalatokat is, miszerint a vízi szállítás a környeze­tet talán a legkevésbé­­ter­helő közlekedési form­a, szü­letett meg a döntés és az ál­lamközi szerződés a bős— nagymarosi vízierőmű fel­építésé­re. A Duna az említett szaka­szon határfolyó hazánk és Csehszlovákia között, termé­szetesen ez meghatározó volt a tervezés és az építés menetében. Hasonlóan az is, hogy mint egy lépcsősornak, úgy kell illeszkednie a ha­zai Duna-szakaszt hasznosí­tó vízlépcsőknek a fedettünk és alattunk fekvőkhöz. A tényleges munkálatok meg­kezdése előtt a legfontosabb feladat vol­t a vízlépcsőrend­szer várható természeti ha­tásainak megismerése, az esetleges hátrányok kiszűré­se. A magas szintű kutató­munkát a Magyar Tudomá­nyos Akadémia irányította. A vízlépcsőrendszer hatásai­nak vizsgálatára mintegy száz tanulmány készült szak­avatott mezőgazdasági, kör­nyezetvédelmi, területfej­lesztési tudományos szerve­zetek közreműködésével. A várható hatásokat nemcsak modellkísérleteken, hanem valós terepen is tanulmá­nyozták. (Folytatjuk) Markovits Ilona Áttekintő helyszínrajz a bős(gabcsikovó)—nagymarosi víz­lépcsőrendszerről. 1986. november 1. Szolpbat „ Kis gyerek, kis gond... Ha van mondás, ami frázis, akkor ez biztosan azok közé tartozik: „Kis gyerek kis gond, nagy gye­rek nagy gond.” Most a már felnőtt gyerekekről ne is szóljunk (bár lenne ott is mit mondani: család­­alapítás, válás, unok­ák, lakás, anyagi gondok és­ így tovább), inkább a kamaszokról. Bizony a kamaszt nem könnyű megérteni, de nem­­könnyű neki sem. Van, akinek azért nem, mert nem akar megszabadulni a gyerekkortól, ő az, aki­nek szép, jó, gondtalan gyerekkora volt, és talán még nagyon sokáig gyerek szeretne maradni. Suta, esetlen, talán nem is érzi jól magát társai körében. A másik véglet pedig éppen az, aki nagyon is hang­súlyozni akarja, hogy ő már nem gyerek, ő már va­lami más. Hangsúlyozza külső jegyekkel. Cigarettá­ra gyújt, pedig rosszul lesz tőle, és nem is ízlik ne­ki. Szeszes italt iszik társaságban, és titkolja, hogy felfordul a gyomra tőle. Nyegle a felnőttekkel, oko­sabb mindenkinél, nem enged beleszólást semmibe, amit csinál, és néha persze a legnagyobb ostobasá­gokat követi el — elsősorban önmagával szemben. Nem könnyű kamaszfiú, kamaszleány szülőjének lenni sem. Gyakran itt kezdődnek a bajok egy-egy addig jónak mondott házasságban, mert kiderül, hogy mások a nevelési elvek. Ismerek olyan kamaszgye­rekes házaspárt, akik őszintén elmondták nekem: „Mi soha az életben még annyit nem veszekedtünk egymással, mint most, és soha nem más, mint a gye­rekek miatt.” Az anya gyakran jobban félti kamaszlányát, az apa mégis szigorúbban vigyáz a leány erkölcseire, legalábbis a látszatra. Az anya kétségbeesik, ha ka­maszfia motorral életveszélyesen száguldozik az ut­cán,­ de az apának mentegeti: nem is megy olyan gyorsan a gyerek­ . És ha valamelyik kamaszgyerek nem jön haza a megbeszélt időre, akkor gyakran mind a két szülő úgy tesz, mintha nyugodtan aludna, de titokba lesik az órát, lesik az ablakot. Szeretjük őket, és — vall­juk be — nagyon féltjük őket. És sajnáljuk magun­kat is, hiszen most kezd a gyerek igazán leszakadni rólunk. (sárdi) Hangulat Mokkával Egymást érik a különféle szórakoztató rendez­vények, s ez nem baj, mert a kikapcsolódás, az ak­tív pihenés iránti igény természetes. Igaz, némely rendezvény színvonala hullámzó. Nem úgy sikerül, mint azt a szervezők eltervezték. Szerencsére egyre több a példát mutató kivétel. Ezek sorában említ­hetjük a nemrég lezajlott Mokka-estet Szombathe­lyen, a KISZ-székházban. Tizenhárom év után áll­tak össze ismét egy „buli” erejéig az egykori zené­szek. Az est bevételét az S. O. S. Battonya gyermek­falu javára ajánlották fel. Különösebb hírverés nél­kül is megtelt a nagyterem, több százan váltottak jegyet, gyarapítva a segélykasszát. Ez a rendezvény a harmincasoké volt. Olyanok jöttek el egy kis tánc­ra, beszélgetésre, akik talán hosszú évek óta ki sem mozdultak otthonról. Nem, mert elfoglalja őket a családalapítás, a gyermeknevelés, a munka utáni másodállás, a géemkázás. Igazából nincs is nagyon hova menniük. Hiszen a szórakozóhelyek sajátos vi­lága sokaktól távol áll és a zene sem az, amire vágy­nak. Nos, a Mokka-esten némileg kárpótolták őket. Felcsendültek a hetvenes évek nagy slágerei, az im­máron legendásnak számító Beatles, Middle of the Read, Black Sabbath, Nazareth, Who-s dalok. Lehe­tett kidobózni, találkozni a sok éve nem látott arcok­kal. Több volt ez az est egyszerű nosztalgiázásnál. A régi közösségek hangulatát idézte fel, s arra fi­gyelmeztetett: most is van igény a társas együttlétre, a csoportos élményekre. Nem igaz, hogy nem akar kimozdulni a mai derékhad. Ha lehetőséget teremte­nek rá, a napi munka után él a kulturált szórakozta­tás előnyeivel. Sajnos kevés az olyan hely városunk­ban, ahol nívós környezetben jó zenére lehet táncol­ni. Olyan meg alig akad, amely a közösségteremtést szolgálná. A Mokka ez utóbbit tette. Talán marad elég erejük és idejük az ismétlésre. Az biztos: sokan várják, számítanak rá. kozma m­­m­m­cAc­o*e­c/$o ■.yu. MN cSfcs Politikai könyvhónap (1.) (Lakatos Ferenc karikatúrája) ■ vas NÉPE 3

Next