Vas Népe, 1988. augusztus (33. évfolyam, 182-208. szám)

1988-08-01 / 182. szám

Van lakás és mégsincs A MAGYARORSZÁGI la­kásállomány majdnem négy­millió, lényegében azonos a háztartások számával. Vagyis — állíthatná a statisztikus — minden család saját la­kásában él, tehát Magyaror­szágon nincs — mennyiségi értelemben vett —­­ lakás­­probléma. Ám a statisztikus ez esetben hamis végkövet­keztetésre jutna, mert a jog­szabályilag megfogalmazott lakás­defíníció szerint gya­korlatilag egy mosókonyha­szerű tákolmány (ha például 6 négyzetméternél nagyobb és 12 centiméternél vasta­gabb téglafalai vannak) már önálló lakásnak minősül. Elvileg Magyarországon nincs mennyiségi lakásprob­léma, gyakorlatilag azonban ez a gond soha nem volt olyan­ súlyos, mint napjaink­ban. A városi tanácsok ösz­­szesen 160 ezer lakásigény­lőt tartanak nyilván, közü­lük 130 ezer a lakás nélkü­li és az utóbbiak majdnem fele a fővárosban és Miskol­con él­ A lakásnélküli csa­ládok száma egyébként csak a városokban 200 ezer körül van, egyharmaduk fiatal há­zas, illetve alacsony jövedel­mű, többgyermekes család. TÚL VAGYUNK az első — a mennyiségi mutatókat jócskán túlteljesítő — 15 éves lakásépítési programon, s közeledünk a második 15 éves program befejezéséhez is. Már az első program ter­vezői és jóváhagyói is abban hittek, és azt is ígérték, hogy fölszámolják a mennyiségi lakáshiányt. Nem sikerült , pedig a tervezettnél majd­nem 200 ezerrel több lakás épült akkoriban. Az is való­színű, hogy a valamikori célt, a mennyiségi hiány fel­számolását 1990-ig, a máso­dik 15 éves program zárásá­ig sem sikerül elérni. Mi több, az 1981-ben elhatáro­zott intézkedések következté­ben — ezek lényege, hogy a lakás nélküliek egyre kevés­bé számíthatnak az államilag finanszírozott bérlakásépí­tésre — az önálló lakáshoz jutási esélyek minden koráb­binál drasztikusabban rom­lottak. Manapság ez a gond nem­csak szociális, s nemcsak társadalompolitikai feszült­ségeket okozó probléma, de a gazdaság teljesítőképességét közvetlenül és negatívan be­folyásoló tényező is. A szer­kezetátalakítási programot a krónikus lakáshiány és az „elmeszesedett" lakásgaz­dálkodás önmagában is ve­szélyezteti. Végre is hogyan és hová mozduljon a borsodi kohász, vagy a szabolcsi segédmun­kás, ha csak azt tudja, hogy Dunaújvárosban, vagy a fő­városban, vagy mondjuk Ba­ranyában, tárt karokkal várják, ám szó se esik az át­­településhez nélkülözhetetlen lakásprobléma valami mó­don intézményesített megol­dásáról. KORMÁNYTISZTVISELŐK és politikusok váltig állítják: az állam nem vonul ki a lakásépítkezésekből. Ugyan­akkor a valóságban már ott tartunk, hogy az összes lakás alig 10 százaléka épül állami beruházásként, és ennél is kevesebb az állami bérlaká­sok aránya. Vagyis: legalább 90 százalékban a magánépít­kezés dominál. Csakhogy a bérből és fizetésből élők — különösen a tovább súlyos­bodott lakásépítési hitelek miatt — reménytelen hely­zetbe kerülnek, ha építkezés­re szánják el magukat. Mér­téktartó számítások szerint egy átlagméretű lakás felépí­tésének költsége minimum 12—13 évi átlagjövedelem­mel egyenlő. (Nota bene: ez esetben az évi átlagjövede­lem minden egyes fillére a lakásépítésre fordítandó!) E pillanatban még nem tudni, hogy a második 15 éves lakásépítési program befejeztével miféle újabb program szerint kísérli meg a kormányzat a nyomasztó lakáshiány enyhítését. Kér­dés, hogy az eddigi negatív tapasztalatok után érdemes — egyáltalán szabad — a most már legalábbis másod­szor elvetélt kormányzati program naptári értelemben vett lejáratához ragaszkod­ni? Ugyan miért, hogy a köz­vélemény inkább csak a KISZ-lakás koncepciójának agyonegyszerűsített változa­tát ismeri, illetve az e kon­cepciót elméleti alapról tá­madó vitairatokat, de nem­igen állnak elő a KISZ ja­vaslataival pontról pontra szembeállítható konkrét el­képzelésekkel. A PROBLÉMA nem szű­kíthető le csakis a lakásnél­küliek pillanatnyi gondjai­nak lehetséges enyhítésére. Ez a gond nem kizárólag a bevezetőben jelzett 200 ezer lakás nélküli család gondja, hanem azoké is, akik töme­gével kényszerülnek a lakó­telepi panelházakba, nem feltétlenül s nem kizárólag a lakáspolitika,­­hanem az egész gazdaságpolitika által is vezérelt településfejleszté­si és település-elsorvasztási gyakorlat miatt. És sajnos, ők jóval töb­ben vannak, mint 200 ezren. Lakásmobilitási reményeik halványak, lehetőségeik a minimumnál is kevesebbet jelentő véletlenre zsugorod­tak. Ők lennének újabb százezrével — vagy éppen milliónyian? — a potenciális lakásigénylők. Ugyanakkor jórészt őket fenyegeti a most már könyörtelenül végrehaj­tandó szerkezetátalakítási program is. Ám ennek in­kább csak szenvedő alanyai lehetnek, mert a manapság jellemző lakáshelyzet miatt — s ki tudja még meddig — a lakóhelyükhöz kötötték őket. Ezért is — és miattuk is — központi téma a lakás­­helyzet megoldatlansága, amellyel kapcsolatban a la­kásszociológusok azt állítják, hogy „a gazdaságban máris megmozdult a lassú kibon­takozás, amelyhez szervesen hozzáilleszthető a lakásrend­szer reformja. Ellenkező esetben (amennyiben a gaz­dasági stagnálás tovább folytatódik) nincs lehetősége a lakásprobléma megoldásá­nak”. ÉS A ZÁRÓKÉRDÉS: va­jon az iménti megállapítást akceptálhatják-e mindazok, akik lehetetlen, elfogadha­tatlan lakáskörülmények kö­zött kénytelenek élni? Vagy­is mindazok, akiknek teljesí­tőképességétől is függ az or­szág gazdasági — követke­zésképpen társadalmi — sta­bilizációja, ám akik jórészt az évtizedek óta kielégítetlen lakásínségük miatt is, egy­szerűen képtelenek a tőlük elvárható gazdasági teljesít­ményekre. ördögi kör... S pillanat­ nyilag még nem tudni, hogy vajon hol és hogyan lehet kitörni belőle? V. cs. és glasznoszty műemlékvédelemről is. De mint tudjuk, a törvény csak akkor jó, ha betartják. Min­denki és mindig. Nilincsenek­­kivételek, nincsenek külön­leges helyzetek. Hosszú éveken keresztül egyetlenegy hanyag­­hiva­­talnokot sem vontak felelős­ségre a műemlékek tönkre­tétele miatt. Ma már megtették az első lépéseket. A leni­ngrádi népbíróság négyhónapos nyilvános tár­gyalás után feltételesen egyévi javító-nevelő mun­kára ítélte V. Donyilukot, a 14. számú építőipari válla­lat vezetőjét egy XIX. szá­zadi műemléképület lebon­tása miatt. Érdekes, hogy az ítéletről nemcsak a Lenin­­grádi, hanem a többi köz­­­ponti lap is tájékoztatás­t adott. Az idők változnak. Még a közelmúltban­ is a régi épületek, bár formálisan műemlékeknek nyilvánítot­ták őket, védelem nélkül maradtak. Ma öreg és fia­tal egyaránt véd­i a műem­lékeket. A közvélemény egyre i­itkább hatást gya­korol a hivatalos szervekre is. Néhány példa az utób­bi időből. Állami határozat alapján a nagy költségek el­len­ére a Scsekinoi Nitrogén Művek áttér a­­környezetkí­mélő termékek előállításá­ra. Az ok,­­hogy a közelben van Lev Tolsztoj egykori kúriája, Jasznaja Poljiania. Döntöttek arról­ is, hogy a másik nagy orosz író, Iván Turgenyev egykori birtokát védetté ■yilvánítják. Természetesen ma is van­nak bürokrata hivatalno­kok, rövidlátó gazdasági vezetők, de vannak a pe­resztrojkának igazi hívei is. Az előbbiek még nem fog­ták fel, hogy léteznek olyan dolgok, melyek fontosab­ban az adminisztratív tö­rekvéseknél és a pillanatnyi gazdasági érdekeknél­. Az utóbbitak meg vannak győ­ződve arról­, hogy mindent meg kell őrizni, amit előt­tünk teremtettek. Mindkét csoport számára a legjobb gyógyszer maga az országban folyó átala­kítás, az olyan támaszok megerősítése, mint az új gondolkodás, a döntések vi­lágossága, a demokratizmus az állampolgári nevelés. Akkor tudjuk elérni a leg­fontosabbat, hogy a múltra az embereknek nem a múlt, hanem a jelen és jövő mi­att van szükségük. Gavriil Petroszjan A moszkvai Kolhoz téren lévő Szentháromság templom felújításában önkéntes műemlékvédők is segítenek. 1988. augusztus 1. Hétfő Óvatosságra intik a Balatonon nyaraikkal A Balatoninál, ahol a mostani­­kánikulában egy­idejűleg 400—500 ezer em­ber is megfordul a strando­kon, az utóbbi napok ellen­őrzésein azt tapasztalták, hogy a fürdőzők egy része nem vasai komolyan a fi­gyelmeztető jelzéseket. A tragikus baleseteik szám­a pedig minden hét végén to­vább növekszik. A balatoni vízrendészeti rendőrkapitányság, az or­szágos meteorológiai szolgá­lat obszervatóriumának se­gítségével idejében figyel­meztet mindenkit a veszé­lyekre, közben a parton 34 fényjelző készülékkel ad­nak jelzést. A távirányítású­­készülékek a várható vihart percenként 30, a közvetlen veszélyt 60 villámlással jel­zik. A másodfokú készenlét­nél csónakkal, vitorlással azonnal ki kell kötni és az fürdőzők 100 méternél tá­volabb nem távolodhatnak el, a parttól. A tapasztalatok szerint a tragikus esetek többsége felelőtlenségből és meggon­dolatlanságból következik be. Sokan nem vesznek tu­domást a tiltó táblákról. Kikötőben, kompátkelő­he­lyen, kotrott területen fű­tődnek. Gyengén úszó em­berek képesek egy elsod­ródó labdáért életüket ve­szélyeztetni. A mély vizeken a gumimatrac ás­­gyakran hozz­a veszélyes helyzetbe a meggondolatlan fürdőző­­ket. A Balatonon több ezerre tehető a vízi­ járművek szá­m­a. Többségük csónak és kibvitorlás. Ezekkel a vízi­­járművekkel­ csak a megsza­bott parti sávban lehet közlekedni. Egypárevezős csónakban csak ketten ül­hetnek, mégis előfordult, hogy a csónakot túlterhe­lik és a mély vizek fölött használják. Tiltják a hor­gonyra nem vetett úszó jár­műből való fürdőzést iS­­Az illetékesek felhívják­ a balatoni vendégsereg fi­gyelmét, hogy életük biz­tonsága érdekében vegyék figyelembe a tiltó rendelke­zéseket. " Közös érdek A filléres-forintos árváltozások gyakran okoznak fejtörést a boltok pénztárosainak és az üres üvegek átvételével foglalkozó kereskedelmi dolgozóknak. Végtére is az ember nem káptalan, hogy minden árat a fejében tartson. Ilyenkor — szabadságolások ide­jén — többször tapasztaljuk a bizonytalanságot né­mely áruféleségek és a visszaváltásra sorakozó üve­gek árainak megállapításánál. Találkozunk olyan áru­cikkekkel is, amelyen már a második árcédula jelzi az árat. A pénztárosok több példát tudnak arról is, hogy némelyek az árcédulák átragasztásával önhatal­múan próbálkoznak az árak mérséklésével. A lelki­­ismeretes pénztárosok — amikor bizonytalanok né­mely áru fogyasztói árát illetően — megkérdezik azt kollégájuktól vagy az üzletvezetőtől, így van ez rendjén. Ne károsodjon a vevő, de a kereskedelem se. Manapság a vásárlónak és a kereskedelemnek is minden fillér számít. Leggyakoribb vásárló—eladó viták azonban az üvegvisszaváltások során tapasztalhatók. Az üres üve­gek árát esetenként másképpen ismeri a vásárló és a visszavétellel megbízott, készpénzzel fizető kereske­delmi dolgozó. Pedig egyszerűen kiküszöbölhető len­ne a vita és megnyugtatóan ellenőrizhető, kinek van igaz­a: az üvegátvevőknél függesszék ki a leggyak­rabban forgalomban levő üres üvegek visszavásárlási árjegyzékét. Szerintem a vevők és az eladók harmo­nikusabb viszonyának szolgálatában ez a kívánság teljesíthető. Könnyebb így a dolguk a kereskedelmi dolgozóknak, a beugró helyettesítőknek is. Javasla­tunkat a kereskedelem már régóta ismeri. Ezúttal ismét szíves figyelmükbe ajánljuk, mert a kifüggesz­tett árlistákkal a bizonytalanság és a gyanakvás je­lentősen mérsékelhető. Cs. Gy. Nyújtott nyár? A tabudöntögetések idejét éljük. Nagyon sok, egészen hétköznapi, régóta megszokott dologról kér­dezgetik, kérdezgetjük mostanában: kell-e ez, jó-e így ez? A túlzások veszélyét is látva mégis jó az, hogy megpróbáljuk felismerni a megcsontosodott szo­kások avíttságát. A napokban például, amikor a Kiszöv elnöksége az üdülést tárgyalta, felvetődött, hogyan lehetne job­ban kihasználni az üdülőket, megnyújtani az igazá­ból csak két hónapos nyári főidényt. Egy szövetkezeti elnök felvetette, mi lenne, ha az iskolák egy része a mostaninál előbb, más része a mostaninál később fejezné be — s kezdené el — a tanévet. Ugyanis a családos beutalókat kérők többsége kénytelen a tanévhez igazodni. Első hallásra igen használhatónak látszik az ötlet. Valóban: az iskolák­­ma már jóval önállóbbak, elképzelhető lenne mondjuk augusztus közepén kezdeni az iskolát és­­májusban befejezni. Persze lehet, hogy az oktatásban ez nem is lenne olyan egyszerű ...­­ Nemcsak az iskolát érintené a nyár „megnyújtá­sa". Az egyik szövetkezeti elnök­­azzal érvelt, hogy a nyári föidényben eléggé meggyengülnek a műhe­lyek, futószalagok, hiszen a legjobbak, a húzóem­berek ilyenkor mennek szabadságra, nagyjából egy időben. S az egész évi hajtásért nekik jár ki leg­inkább, hogy kiválasszák, mikor szeretnének pihenni. Egy „hosszabbított­­ nyár esetén ezt az időszakot az üzemek is könnyebben vészelnék” át. Melyik a fontosabb? — kérdezheti az ellentá­bor.­­A munka, a tanulás — vagy a nyaralás? A kér­dés így nem túl jó, hiszen nem lehet kétséges a vá­lasz. De nem szabad tagadni azt sem, hogy igen fon­tos a pihenés a mai túlhajszolt világban. S jó lenne minél kevesebb konfliktussal megoldani a nyaralást. — más Szabadságon a munkatársak Mos Hépe | !

Next