Vas Népe, 1989. január (34. évfolyam, 1-26. szám)

1989-01-07 / 6. szám

-----------------------------------KULTÚRA, MŰVELŐDÉS Vendégségben Herpai Zoltán festőművésznél Herpai Zoltánnak stílusa van. A n.­t képzőművészet sok­színű világában mind ha­tározottabb szólót játszik. Herpai a szó mai megko­pott értelmében nem mo­dern, hiszen képeinek nem absztrahált formájával akar­ja gondolkodásra kénysze­ríteni a szemlélőt. (Tartok tőle, hogy a kényszerítésre semmilyen művészetnek nincs is joga.) Legalábbis ezt jelzi az a­­tény, hogy a különböző vonalakkal, faltokkal meg­fogalmazott alkotások az emberek nagy részét érin­tetlenül hagyja. Mert nem beszéli még ma sem azt a nyelvet. Még a kiállításlá­­togatók zöme is — bevallot­tan vagy anélkül — konzer­vatív. Én sem különbözők tőlük. Ugyanis a világot olyannak szeretnénk látni, amilyen. S a világból isme­rős tárgyak, jelenségek, em­berek révén majd gondol­kodik a látványról. Az is­meret föltételezhetően em­léket idéz föl, érzelmeket mozgat meg. Herpai Zoltán festészete érzelemteli. MUNKA ÉS SZERENCSE Sikeres indulás, sikeres pályafutás Herpaié. Igaz, még nincs hivatalos díja. (A siker azonban nemcsak általa mérhető.) De fiatalon tagja lett a Művészeti Alap­nak, illetve a Képző- és Iparművészek Szövetségé­nek. Pályafutásának indí­tásában meghatározó édes­apja szerepe, aki — noha nem hivatásos — maga is festő. Édesanyja kistisztvi­selő, a zene szeretetét pró­bálja fiába oltani. Ennek hatását igazából mostaná­ban tudja értékeini. Emlékezete szerint min­dig is festett, raj­zsolt. (Há­romévesen megrajzolta a Nyula­k temploma című ké­pét.) Iskoláira nem pa­naszkodik. Miért is tenné, hiszen mindvégig jó tanu­ló volt, mégha ez gyanús is valamelyest napjainkban. Az általános iskolából két rajztanárára emlékezik visz­­sza szívesen. Innen zökkenő nélkül került a Képzőmű­vészeti Gimnáziumba. (Nem volt protektorom — mond­ta.) A „nagy generáció” al­sóbb évjárata az ő „évfo­lyama” (38 éves). A gim­názium első éveiben kissé az osztály peremén van, de hamarosan az egyik hang­adóvá válik. Belekóstoltak mindenbe, amit az életkor kívánt, s az élet közege nyújtott nekik. Nagy élmé­nye e korból az összetarto­zásé. Érettségi után sikere­sen fölvételizik — több osztálytársával együtt — az Iparművészeti Főiskolán. Itt diplomázott grafi­kusként 1975-ben. Pálya­futását különösen Balogh István segíti. Előbb a gim­náziumban, majd a főis­­­kolán is tanára volt. A munka elemi igénye. Vallja: mindennap dolgozni kell. A munka révén meg­szerezhető mesterségbeli tudást mindennél fonto­­sabbnak tartja, mert általa szinte minden elérhető. Vé­leménye szerint a munká­nak nagyobb a szerepe a sikeres pályafutásban, mint a tehetségnek. (Fontosságát ennek aligha kell vitatni, mármint a munkáét, a mér­tékét azonban talán­­ igen.) A frissen diplomázott ismeretlen fiatalember munkáit a különböző zsű­­rik elsőként elfogadják. Sok fölkérést kap. Eddig közel 50 lemezborítót, sok film­­plakátot tervezett. Rövid ideig dolgozott a Pannónia Filmstúdióban is, ahol a Gusztáv filmek hátterét rajzolta. Bemutatkozó kiállítása azonban meglepetést kel­tett szakmai körökben, mert nem lemezborítókat, nem plakátokat mutatott be, hanem festményeket. Az es­ti lap első kritikája szokat­lanul elmarasztaló. S mint oly sokszor most is „bevá­lik” a recept. Fölfigyelnek rá az olvasók, s tömegesen nézik és vásárolják képeit. Tíz esztendeje 1978-ban volt az első kiállítása. Az­óta alig van év, amikor ne nyílna alkalma újabb be­mutatkozásra. Budapest (Ferencvárosi Pincetárlat, Stúdió Galéria, Paál László, Mednyánszky Terem, Bás­tya Galéria, Csók Galéria, Csepeli Iskola Galéria) mel­lett több megyeszékhelyen (Salgótarján, Szeged, Ka­posvár, Zalaegerszeg) lát­hatták képeit. De Nyugat- Európa kiállítási termei­ben is otthonos, Hollandia, Ausztria és a Német Szö­vetségi Köztársaság több városában is kiállított már. Szombathely és Herpai eddig elkerülték egymást. TÉMA: AZ EMBERI KAPCSOLATOK Képeinek visszatérő té­mája a szép testű emberek, dús vegetációjú tájak. Meg­jelenítése igencsak sajátos, tárgyai egyenként szinte naturális hűségűek, egymás mellé szerkesztve azonban olybá tűnnek, mintha fél­álomban a szemlélő maga is rés­zese lenne a képnek. Visszatérő témája az em­ber, annak­­kapcsolatai, konfliktusai, amelyek hol áttételesen, hol egyértel­műen lépnek elénk a biiblia és a mitológia köntösében. Képein az emberi kapcso­latok alapszituációinak sok­féle árnyalata jelenik meg, a szerelem, az öröm, a de­rű. De a másik pólus: a magány, az elhagyattatás, a bosszú is megfogalmazódik. Egyedivé teszi festésze­tét a képein szinte állan­dóan jelenlévő sejtelmesen finom erotika. Herpai (is) szereti a szép, izgalmas em­beri testeket, mozdulatokat, amelyek — vallja — meg­határozott szellemiséget is hordoznak. „...A KÉP MINDENT ELMOND MAGÁRÓL” A képek nyújtotta él­ményről írja Cs. Szabó László. „Nézd el hosszan s figyelmesen a képet, amely első látásra ismeretlen ok­ból megragad. ... Én csak valamit tudnék mondani a képről, a kép mindent el­mond türelmes faggató já­rnak. Egyenesen vágyik er­re a négyszemközti küzde­lemre, amelyben végül a vallató vállalja, a vallatott igazát, s nem megfordítva, ahogy már-már megszok­tuk ebben az önbíráló szá­zadban.” Herpai Zoltán képei meg­ragadnak. (gál) Bor és alma (olaj). A művész. Egy rajz a sok közül. Arturo Toscanini a világ zenei életének jelentős és legendás alakja. A nagynevű karmester, zenekarok és ze­nei intézmények szervezője antifasiszta személyiségként is közismert. Pedig az első világháború idején még a háborúba lépés híve volt, s 1919-ben csatlakozott Mus­solini fasiszta csoportjaihoz. Igaz, csak rövid időre. Hogy milyen út vezetett az ellenállásig, a nyílt anti­fasiszta fellépésig, az nyo­­monkövethető a Munkás­­mozgalmi Múzeumban ren­dezett nagyszabású doku­mentumkiállításon, a­mely az Arturo Toscanini 1915-től 1946-ig címet viseli. Az Emilia-Romagna tartomány­ban összeállított anyag P­r­­ima, New York és Tel Aviv után érkezett Budapestre, ahol január 8-ig látogatható. Kétszáz, többségében ere­deti dokumentum, kiadat­lan írás, fénykép, levél, to­vábbá filmrészletek és hang­­felvételek reprezentálják Toscanini életének e fontos három évtizedét. Méltán vá­lasztották a kiállítás alcí­méül A művészet a politika árnyékában. Az első világháború hírére az akkor már világhírű, 48 éves karmester felbontotta szerződését a New York-i Metropolitannel, és hazatért Olaszországba. Irredenta ér­zelmekkel, a háború híve­ként érkezett. A háború után megkezdte az 1917-ben bezárt milánói Scala újjá­szervezését. Hallatlan igé­nyességgel megalakította a zenekart, s 1921 decembe­rében megnyílhatott a Sca­la, az első önálló olasz ope­rai intézmény, a Falstaff legendássá vált előadásával. Toscanini ellenérzésekkel vi­seltetett Mussolini jobbra tolódó politikájával, a fasisz­ták erőszakos módszereivel. Kilépett a pártból, és több­ször összeütközésbe került a fasisztákkal. Olyannyira, hogy elhagyni is kénysze­rült Olaszországot. Az a nyolc esztendő, amelyben Toscanini a Scala élén állt, az intézmény aranykora. Ős­bemutatókat szervezett Boi­­to, Puccini, Pizzetti, Zando­­nai és Giordano operáiból, bemutatták Verdi teljes élet­művét, Sztravinszkij Füle­müléje és Wagner Trisztán és Izolda című operája is ekkor került színre. Toscanini 1930-ban a New York-i Filharmonikusok ál­landó karnagya lett. Nagy si­kerű európai körútra vitte a zenekart, ő volt az első nem német vagy osztrák karmester, aki a Bayreuthi Fesztiválon sikert aratott, s ahová 1931-ben is vissza­tért. De Hitler hatalomra ke­rülése után visszautasította az újabb meghívásokat. 1931- ben Bolognában tettlegesen is bántalmazták, mert meg­tagadta, hogy egy hangver­seny előtt elvezényelje a Giovienzát, a fasiszta párt himnuszát. Ekkor megeskü­dött, hogy amíg a fasizmus és a királyság fennáll, nem vezényel többet Olaszország­ban. 1933 és 37 között a Bé­csi Filharmonikusokkal kon­certezik Európában, mind­addig, amíg a fasizálódó or­szágok egyre szőkébbre nem vonják működési körét. Svájcban, az utolsó függet­len országban gyűjtötte ösz­­sze a száműzött európai mu­zsikusokat, s vezényelt az akkor szerveződött Luzerni Fesztiválon. 1936-ban, saját költségén Palesztinába uta­zott, ahol a zsidó menekül­tek zenekarának (a későbbi Izraeli Filharmonikusok) el­ső hangversenyein műkö­dött közre karmesterként. Toscanini 1939 őszén az Egyesült Államokba emig­rált. (Időközben idős korára való tekintettel megvált a New York-i Filharmoniku­soktól, és az NBC Szimfo­nikus Zenekarának lett a vezetője, egészen élete végéig, 1954-ig.) A háborús években erkölcsi és anyagi támoga­tást nyújtott az európai me­nekülteknek, jótékony célú hangversenyeket vezényelt. Olaszországba 1946. május 11-én tért vissza, diadalme­netben, hogy a romjaiból újjáéledő Scalát megnyissa. K. M. Toscanini-kiállítás Toscanini Bruno Walter és Thomas Mann társaságában, Toscanini unokájával. 8 Has Kepe Urbán László Vers-sorok apámról Gerendás a szoba, amelyikben alszom. Ismerős zajokkal ébreszt korán a műhely. Apám görbült fejű cipész­ kalapácsa koppan, vagy reszelő surran a javított sarkon: a hangokból tudom, mi van épp dologban. Hajnal óta ég már apám kezén a munka, szót fogad neki a sokféle­ fajta szerszám. A kertben szemezi a sárga tea­rózsát, szőlővesszők futnak, amerre akarja, s ágyasokban várják duzzadó szamócák. Ha kell, díszletet fest, vagy színpadot épít, tetőt igazít, ha viharos szelektől hajlott hátú házon bomlik a cserép. Most utólag kérdem, mert még most se értem, szüntelen folytatott munkálkodásához honnan szedte össze idejét, erejét? Most utólag kérdem, mert több mint húsz éve oda ment, ahonnan nincsen visszaút. E vers­sorokat is úgy ajánlom neki, mint egy sírhalomra vérvörös rózsákból megemlékezésül kivitt koszorút. Építsd a hidat! Fektess át pallót parttól partig, hogy általérd a patakot, s ha ez kevés, tartsák a pallót jól összeláncolt csónakok. Kövekkel boltozd át a vizet, acélból nyújts fölé ívet, remélheted, hogy fennmaradhat a híddal együtt jóhíred. Utak, hidak az emberek közt,­­híd, mely néptől népig ér: ez a dolgunk, építsd a hidat mindenütt, ahol em­ber él! 1989. január 7. Szombat

Next