Vas Népe, 1989. január (34. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-07 / 6. szám
-----------------------------------KULTÚRA, MŰVELŐDÉS Vendégségben Herpai Zoltán festőművésznél Herpai Zoltánnak stílusa van. A n.t képzőművészet sokszínű világában mind határozottabb szólót játszik. Herpai a szó mai megkopott értelmében nem modern, hiszen képeinek nem absztrahált formájával akarja gondolkodásra kényszeríteni a szemlélőt. (Tartok tőle, hogy a kényszerítésre semmilyen művészetnek nincs is joga.) Legalábbis ezt jelzi az atény, hogy a különböző vonalakkal, faltokkal megfogalmazott alkotások az emberek nagy részét érintetlenül hagyja. Mert nem beszéli még ma sem azt a nyelvet. Még a kiállításlátogatók zöme is — bevallottan vagy anélkül — konzervatív. Én sem különbözők tőlük. Ugyanis a világot olyannak szeretnénk látni, amilyen. S a világból ismerős tárgyak, jelenségek, emberek révén majd gondolkodik a látványról. Az ismeret föltételezhetően emléket idéz föl, érzelmeket mozgat meg. Herpai Zoltán festészete érzelemteli. MUNKA ÉS SZERENCSE Sikeres indulás, sikeres pályafutás Herpaié. Igaz, még nincs hivatalos díja. (A siker azonban nemcsak általa mérhető.) De fiatalon tagja lett a Művészeti Alapnak, illetve a Képző- és Iparművészek Szövetségének. Pályafutásának indításában meghatározó édesapja szerepe, aki — noha nem hivatásos — maga is festő. Édesanyja kistisztviselő, a zene szeretetét próbálja fiába oltani. Ennek hatását igazából mostanában tudja értékeini. Emlékezete szerint mindig is festett, rajzsolt. (Háromévesen megrajzolta a Nyulak temploma című képét.) Iskoláira nem panaszkodik. Miért is tenné, hiszen mindvégig jó tanuló volt, mégha ez gyanús is valamelyest napjainkban. Az általános iskolából két rajztanárára emlékezik viszsza szívesen. Innen zökkenő nélkül került a Képzőművészeti Gimnáziumba. (Nem volt protektorom — mondta.) A „nagy generáció” alsóbb évjárata az ő „évfolyama” (38 éves). A gimnázium első éveiben kissé az osztály peremén van, de hamarosan az egyik hangadóvá válik. Belekóstoltak mindenbe, amit az életkor kívánt, s az élet közege nyújtott nekik. Nagy élménye e korból az összetartozásé. Érettségi után sikeresen fölvételizik — több osztálytársával együtt — az Iparművészeti Főiskolán. Itt diplomázott grafikusként 1975-ben. Pályafutását különösen Balogh István segíti. Előbb a gimnáziumban, majd a főiskolán is tanára volt. A munka elemi igénye. Vallja: mindennap dolgozni kell. A munka révén megszerezhető mesterségbeli tudást mindennél fontosabbnak tartja, mert általa szinte minden elérhető. Véleménye szerint a munkának nagyobb a szerepe a sikeres pályafutásban, mint a tehetségnek. (Fontosságát ennek aligha kell vitatni, mármint a munkáét, a mértékét azonban talán igen.) A frissen diplomázott ismeretlen fiatalember munkáit a különböző zsűrik elsőként elfogadják. Sok fölkérést kap. Eddig közel 50 lemezborítót, sok filmplakátot tervezett. Rövid ideig dolgozott a Pannónia Filmstúdióban is, ahol a Gusztáv filmek hátterét rajzolta. Bemutatkozó kiállítása azonban meglepetést keltett szakmai körökben, mert nem lemezborítókat, nem plakátokat mutatott be, hanem festményeket. Az esti lap első kritikája szokatlanul elmarasztaló. S mint oly sokszor most is „beválik” a recept. Fölfigyelnek rá az olvasók, s tömegesen nézik és vásárolják képeit. Tíz esztendeje 1978-ban volt az első kiállítása. Azóta alig van év, amikor ne nyílna alkalma újabb bemutatkozásra. Budapest (Ferencvárosi Pincetárlat, Stúdió Galéria, Paál László, Mednyánszky Terem, Bástya Galéria, Csók Galéria, Csepeli Iskola Galéria) mellett több megyeszékhelyen (Salgótarján, Szeged, Kaposvár, Zalaegerszeg) láthatták képeit. De Nyugat- Európa kiállítási termeiben is otthonos, Hollandia, Ausztria és a Német Szövetségi Köztársaság több városában is kiállított már. Szombathely és Herpai eddig elkerülték egymást. TÉMA: AZ EMBERI KAPCSOLATOK Képeinek visszatérő témája a szép testű emberek, dús vegetációjú tájak. Megjelenítése igencsak sajátos, tárgyai egyenként szinte naturális hűségűek, egymás mellé szerkesztve azonban olybá tűnnek, mintha félálomban a szemlélő maga is részese lenne a képnek. Visszatérő témája az ember, annakkapcsolatai, konfliktusai, amelyek hol áttételesen, hol egyértelműen lépnek elénk a biiblia és a mitológia köntösében. Képein az emberi kapcsolatok alapszituációinak sokféle árnyalata jelenik meg, a szerelem, az öröm, a derű. De a másik pólus: a magány, az elhagyattatás, a bosszú is megfogalmazódik. Egyedivé teszi festészetét a képein szinte állandóan jelenlévő sejtelmesen finom erotika. Herpai (is) szereti a szép, izgalmas emberi testeket, mozdulatokat, amelyek — vallja — meghatározott szellemiséget is hordoznak. „...A KÉP MINDENT ELMOND MAGÁRÓL” A képek nyújtotta élményről írja Cs. Szabó László. „Nézd el hosszan s figyelmesen a képet, amely első látásra ismeretlen okból megragad. ... Én csak valamit tudnék mondani a képről, a kép mindent elmond türelmes faggató járnak. Egyenesen vágyik erre a négyszemközti küzdelemre, amelyben végül a vallató vállalja, a vallatott igazát, s nem megfordítva, ahogy már-már megszoktuk ebben az önbíráló században.” Herpai Zoltán képei megragadnak. (gál) Bor és alma (olaj). A művész. Egy rajz a sok közül. Arturo Toscanini a világ zenei életének jelentős és legendás alakja. A nagynevű karmester, zenekarok és zenei intézmények szervezője antifasiszta személyiségként is közismert. Pedig az első világháború idején még a háborúba lépés híve volt, s 1919-ben csatlakozott Mussolini fasiszta csoportjaihoz. Igaz, csak rövid időre. Hogy milyen út vezetett az ellenállásig, a nyílt antifasiszta fellépésig, az nyomonkövethető a Munkásmozgalmi Múzeumban rendezett nagyszabású dokumentumkiállításon, amely az Arturo Toscanini 1915-től 1946-ig címet viseli. Az Emilia-Romagna tartományban összeállított anyag Prima, New York és Tel Aviv után érkezett Budapestre, ahol január 8-ig látogatható. Kétszáz, többségében eredeti dokumentum, kiadatlan írás, fénykép, levél, továbbá filmrészletek és hangfelvételek reprezentálják Toscanini életének e fontos három évtizedét. Méltán választották a kiállítás alcíméül A művészet a politika árnyékában. Az első világháború hírére az akkor már világhírű, 48 éves karmester felbontotta szerződését a New York-i Metropolitannel, és hazatért Olaszországba. Irredenta érzelmekkel, a háború híveként érkezett. A háború után megkezdte az 1917-ben bezárt milánói Scala újjászervezését. Hallatlan igényességgel megalakította a zenekart, s 1921 decemberében megnyílhatott a Scala, az első önálló olasz operai intézmény, a Falstaff legendássá vált előadásával. Toscanini ellenérzésekkel viseltetett Mussolini jobbra tolódó politikájával, a fasiszták erőszakos módszereivel. Kilépett a pártból, és többször összeütközésbe került a fasisztákkal. Olyannyira, hogy elhagyni is kényszerült Olaszországot. Az a nyolc esztendő, amelyben Toscanini a Scala élén állt, az intézmény aranykora. Ősbemutatókat szervezett Boito, Puccini, Pizzetti, Zandonai és Giordano operáiból, bemutatták Verdi teljes életművét, Sztravinszkij Fülemüléje és Wagner Trisztán és Izolda című operája is ekkor került színre. Toscanini 1930-ban a New York-i Filharmonikusok állandó karnagya lett. Nagy sikerű európai körútra vitte a zenekart, ő volt az első nem német vagy osztrák karmester, aki a Bayreuthi Fesztiválon sikert aratott, s ahová 1931-ben is visszatért. De Hitler hatalomra kerülése után visszautasította az újabb meghívásokat. 1931- ben Bolognában tettlegesen is bántalmazták, mert megtagadta, hogy egy hangverseny előtt elvezényelje a Giovienzát, a fasiszta párt himnuszát. Ekkor megesküdött, hogy amíg a fasizmus és a királyság fennáll, nem vezényel többet Olaszországban. 1933 és 37 között a Bécsi Filharmonikusokkal koncertezik Európában, mindaddig, amíg a fasizálódó országok egyre szőkébbre nem vonják működési körét. Svájcban, az utolsó független országban gyűjtötte öszsze a száműzött európai muzsikusokat, s vezényelt az akkor szerveződött Luzerni Fesztiválon. 1936-ban, saját költségén Palesztinába utazott, ahol a zsidó menekültek zenekarának (a későbbi Izraeli Filharmonikusok) első hangversenyein működött közre karmesterként. Toscanini 1939 őszén az Egyesült Államokba emigrált. (Időközben idős korára való tekintettel megvált a New York-i Filharmonikusoktól, és az NBC Szimfonikus Zenekarának lett a vezetője, egészen élete végéig, 1954-ig.) A háborús években erkölcsi és anyagi támogatást nyújtott az európai menekülteknek, jótékony célú hangversenyeket vezényelt. Olaszországba 1946. május 11-én tért vissza, diadalmenetben, hogy a romjaiból újjáéledő Scalát megnyissa. K. M. Toscanini-kiállítás Toscanini Bruno Walter és Thomas Mann társaságában, Toscanini unokájával. 8 Has Kepe Urbán László Vers-sorok apámról Gerendás a szoba, amelyikben alszom. Ismerős zajokkal ébreszt korán a műhely. Apám görbült fejű cipész kalapácsa koppan, vagy reszelő surran a javított sarkon: a hangokból tudom, mi van épp dologban. Hajnal óta ég már apám kezén a munka, szót fogad neki a sokféle fajta szerszám. A kertben szemezi a sárga tearózsát, szőlővesszők futnak, amerre akarja, s ágyasokban várják duzzadó szamócák. Ha kell, díszletet fest, vagy színpadot épít, tetőt igazít, ha viharos szelektől hajlott hátú házon bomlik a cserép. Most utólag kérdem, mert még most se értem, szüntelen folytatott munkálkodásához honnan szedte össze idejét, erejét? Most utólag kérdem, mert több mint húsz éve oda ment, ahonnan nincsen visszaút. E verssorokat is úgy ajánlom neki, mint egy sírhalomra vérvörös rózsákból megemlékezésül kivitt koszorút. Építsd a hidat! Fektess át pallót parttól partig, hogy általérd a patakot, s ha ez kevés, tartsák a pallót jól összeláncolt csónakok. Kövekkel boltozd át a vizet, acélból nyújts fölé ívet, remélheted, hogy fennmaradhat a híddal együtt jóhíred. Utak, hidak az emberek közt,híd, mely néptől népig ér: ez a dolgunk, építsd a hidat mindenütt, ahol ember él! 1989. január 7. Szombat