Vas Népe, 1992. április (37. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

M­int egy kicsinyített Kárpát-medence, olyan ez a Szombathely környéki falu: a környező dombokról eső idején lefolyó víz a házak közé zúdul, legyen a gond azé, akit az ár éppen kiönteni készül. Ily módon kap különleges jelentőséget az a köznapi tény, hogy Rácskay Jenő képviselői beszámolója idején épp csendesen szemerkél az eső, miután háromnapos zuhogásban kiadta a mérge javát. „Csak éppen egy hajó kellett volna” - zsörtölődik a beszámoló előtti falugyűlésen az egyik atyafi, majd bizonyára a rendszerváltás előtti reflexek miatt, de lehet, hogy csak megszokásból postásnak szólítja a levelek kézbesítőjéből a címzettek elöljárójává választott polgármestert, aki alig győz gátat emelni a víz árasztotta panaszok elé. - Lehet, hogy Rácskay úr megnyugtatóbb dolgokat tud mondani - szól valaki a kályha mellől, és fázósan, mint aki maga sem hiszi, amit mond, közelebb húzódik a nagyterem hidegével küszködő csempékhez. A falugyűlésre és a képvi­selői beszámolóra együtt is csak negyvenen kíván­csiak az itt élő ezeregyszáz lélekből, bár sokan a falu papjának küldő szavára dolguk végeztével a templomból jönnek a művelődési házba, amelynek falán lógnak még a farsangi díszek, a gyűléseknél nyilván jobb hangulatú bál félig letépett emlékei. Valaki nagyon eltalálta a közönség létszámát: éppen annyi szék van a jegyzőnőt, a polgármestert és a képviselőt kiszolgáló piros terítővel eltakart, aranyesővel díszített gyenge lábú asztallal szemben, ahányan kényelmesen elférünk fiatalok és idősebbek egyaránt. De inkább idősebbek, akik közül a ráncainak mélységéből ítélve több képviselői beszá­molót is megért néni józan parasztésszel toldja tovább az iménti bizakodó mondatot (s közben, a riporternek felkínált poénként kendőjét babrálja): - Ha nem tud megnyugtató dolgot mondani, majd kendőt. - Nem szokásom - áll fel a kendőzetlenül megszólított képviselő, ám alig jut el addig, hogy a kormány hozza az önkormányzatokat rossz helyzetbe, és már ebben a kis faluban sem folyna így a víz, ha az adók ide folynának be, rekedtes hang állja útját a további fejtegetésnek. - A mi fizetésünket maguk szabják meg, a magukét nekünk kellene - dörmög egy barna bársonykabát tulajdonosa, míg a közönség vihogva borzong bele az egyszerű ember számára elérhetet­lennek tűnő lehetőségbe. - Százezer forint alatt senki se keres a parla­mentben - toldja tovább valaki. - Elhoztam a fizetési cédulámat - húzza elő a csiklandós kérdések céltábláját zakója felső zsebé­ből a képviselő meg lehet nézni. Itt a múlt havi fizetésem: huszonhét ezer forintot kaptam. Tudom, hogy ez egy téesz-munkásnak sok, de Szombathe­lyen hányan vannak, akik ennél sokkal többet­­ keresnek, s nem hatvanezer ember képviselői.­­ Ah, az csak kiegészítő fizetés, a foglalkozás mellé­­ erősködik a bársonyzakás, de ezt már hamar lehurrogják. Nincs idő az eredeti foglalkozásra a parlamenti és a külügyi bizottságban végzett munka mellett. Hanem a letromfolt helyett más áll fel.­­ Azt mondja, hatvanezer ember képviselője. A pék meg százezer embernek süt kenyeret havi tízezerért. Tudja mit, cseréljünk helyet - ajánlja fel az életrevaló úr, mire a képviselő a kezét mutatja: - Nézze, én építkezem. El tudom végezni a kubikos munkáját. Ám a kubikos nem biztos, hogy el tudná végezni az enyémet. De ha valaki képesnek érzi magát rájönnek a kilencvennégyes választások, induljon el... - Na jó, én sem a maguk fizetését sokallom - szelídül meg a lehetőségtől megilletődött úr -, hanem az igazgatókét. Én itt voltam a maga gyűlésén, amikor a vezetők harácsolása ellen beszélt, de ma rosszabb, mint akkor volt. - A munka nélkül szerzett igazgatói jövedelmek akkor szűnnek meg, ha magánkézbe kerülnek a vállalatok. A rosszul dolgozó igazgatót ugyanis kirúgja a tulajdonos. A privatizáció azonban lassú, de ezen mi nem tudunk segíteni, mert nem kerültünk kormányra. - Akkor miért nem buktatják meg a kormányt? - kérdi az utolsó sorból egy sötét szemüveges, komor arcú ember, akiről a beszámoló vége felé tudom meg, hogy a helyi MDF szervezet vezetője. - Megmondom én, mert maguk sem jobbak! - Talán így van - mondja némi derűvel az effajta szurkapiszkákhoz nyilván hozzászokott képviselő. - Ámbár rengeteg energiánk megy el arra, hogy épkézláb törvényjavaslatokat gyártsunk a rossz kormányjavaslatok helyett. De hát a politikának ezt a pártharcokkal tűzdelt része érdekli a legkevésbé a falusi népet. El lehet mondani, hogy a plenáris ülés csak a parlamenti munka egyharmada, csak hab a tortán, s a lényegi munka a tévékamerák számára láthatatlanul, a bizottságokban folyik, hogy az ülésteremből hiány­zó képviselők nem feltétlenül lógnak, esetleg a hozzájuk tartozó önkormányzatok ügyeiben járnak valamelyik minisztériumban, ám a lefele húzó pillák akkor pattannak fel újra, amikor a pénzre terelődik a szó. - Ez dupla hét szűk esztendő, ilyen a Bibliában sincsen. Mennyivel lett több az adósságunk az elmúlt két évben, Rácskay úr? - Úgy másfél-kétmilliárd dollárral. Megáll a lélegzet az esőverte faluban elképzel­hetetlenül nagy összeg hallatán. Hiszen abból nemcsak az utcákat lehetne tisztességesen kiárkol­­tatni, de akár a dombokat is a házak alá hordhatnák! A pillanatnyi zavart kihasználva az egyik bőrkabátos atyafi hátratolja a székét, s az erkölcsi bizonyítványt kezdi szapulni. - A múlt átkos szökevénye - hízeleg összerán­colt homlokkal. - Nemrég jött ki a börtönből... - súgja a fülembe a szomszéd széken fekete ruhában ülő fejkendős néni, mintegy megvilágítva a vehemens felszólalás magánéleti hátterét. - Kérem, Rácskay úr - lazítja meg ingnyakát egy idősebb bácsi önnek szegezem a kérdést! Gergátz Elemér földművelési miniszter kijelentette, hogy aki levágja a marháját, tízezer forintot kap. Kérem, amikor hallottam, majdnem összeestem. Mert nincs ember, ha nincs marha! - De van, tízmillió­­ fullad ellenállhatatlan nevetésbe a komolynak induló téma, s bizony jobb néha egy ilyen nevetés, mint tízezer okos, de elveszett szó a konferenciák asztalai mellett.­­ Nem én mondom, hanem a kisgazdák - fordul mégis komolyra a beszélgetés a képviselő szavával -, hogy ez a miniszter csak kárt okozott a mezőgazdaságnak. De ezen túl is, az MDF és az SZDSZ eredeti programjában az állt, hogy legyen a föld azé, aki megműveli. Aztán jöhet a kárpótlás. De most pont fordítva kezdték el. Ráadásul először jön a negyvenkilences, azután a negyvenötös kárpótlás. Egy régi sváb faluban ugyanarra a földre beadhatja a kárpótlási igényét a 45-ben elüldözött sváb, aztán az a gazda, aki a helyére került, meg az is, aki a földosztáskor a földet kapta. Három ember egy parcellára. - Világos, egyik sem jó. A kormány sem tudja, de az ellenzék se tudná - köti az ebet a karóhoz a sötét szemüveges úr az utolsó sorból, de erre elsül egy politikai vicc, talán az egyetlen, ami az utolsó két év fékevesztett, mosolytalan rohanásában meg­született: Kádár Jánosnak harminckét év alatt nem sikerült megszerettetnie a szocializmust, Antallnak két év alatt sikerült. - Arra mink már aluszunk - mormogja mellet­tem a fejkendős néni, az évtizedek hivatott kommentátora. Aztán az adókra terelődik a szó, s úgy tűnik, a terem egyetért abban, hogy Kupa úr éppen fordítva csinálja a pénzügyeket, mint az épeszű háziasszonyok. Mint az egyszeri ember, nem a bevételekhez igazítja a kiadást, hanem a kiadáshoz a bevételt.­­ Sajnos a magyar nép láthatta - avatja be a falubéli keveseket a parlament kulisszatitkaiba a képviselő -, hogy az ellenzék mennyire kikelt Kupa úr módszere ellen, mert ez a szavazás már éjjel volt, szilveszterkor. A kormánypárti képviselőket a határőrség és más állami testületek kocsijai várták az Országház előtt, hogy hazaérjenek szilveszterez­ni. Ebben a szemerkélő esővel megáldott faluban is éjjel van már, de senkit sem vár autó. Hazamenni pedig ideje lenne. De ezért marad még kérdés tíz óra körülre is. - Képviselő úr, vállalja a jelölést kilencvennégy­ben is? - A feleségem azt mondja, el ne merjem vállalni. De hát... talán vállalom. Ha furkósbottal ki nem kergetnek innen. H. Sz. /Graffiti z Itros ! Az asszony rosszul lett - Segítséget sem kérhettek • A rendőrök fenyegetőztek, a vámosok vigyorogtak A demokrácia megcsúfolása Ausztriában Sokszor hallani napjainkban, ho£y hazánkban immáron nagyobb a demokrácia, mint kellene. Az állampolgárok szabadság helyett a szabadosságot gyakorolják, a hatóságoknak túlságosan megkötik a kezüket a jogszabályok, a bizonyítási eljárások. Nem így az egykor a demokrácia mintaországaként emlegetett szomszédunkban, Ausztriában. Egyre többet hallani arról, hogy nem bánnak éppen kesztyűs kézzel honfitársainkkal. A határon külön­böző ürügyekkel feltartóztatják a ki- és beutazókat, kirakatják, átkutatják a kocsikat, büntetik a közle­kedőket a legkisebb szabálytalanság esetén is. Mert náluk a rendőröknek tekintélyük van. Még akkor is, ha csak állítanak valamit. Ahogy az egy középkorú házaspár esetében történt. A kerti székek bevásárlása után örömmel és elégedetten tartottak a schachendorfi határátkelő felé. Egyszer csak azt vették észre, hogy nem tudnak haladni. Kocsisor állt előttük. Mint kiderült, a rendőrök tartottak ellenőrzést, és a gépkocsik egy részét kiállították az út szélére. Ki tudja miért, csak magyar rendszámú kocsik álltak szép rendben egymás mögött. Az osztrákok egy intéssel nyomul­hattak tovább Búcsú felé. Amint magyarjaink a sor elejére értek, kiderült az ok. Füntzig - mondta határozottan és sokatmondóan az egyik intézkedő rendőr, és egy ötvenessel megtoldotta: hundert schilling. Nem kellett nagy fantázia annak kitalálá­sára, hogy túllépték a lakott területen megengedett ötven kilométeres sebességet, és ezt száz schilling­­jük bánja. Nichst hundert schilling­­ szedte össze gyenge német nyelvtudását a férj. A rendőrök azonban nem tágítottak. Száz schilling, vagy nem mehetnek haza. Rövid német-magyar magyarázko­dás, mutogatás után a rendőrök „beinvitálták” a gyorshajtást határozottan tagadó házaspárt a pénz­ügyőri épületbe. Szinte szabályos őrizetbevétel, kihallgatás következett. Miért jártak kint, mennyi pénzt költöttek el, mennyi forintjuk van? A férj hiába követelte, hogy bizonyítsák be a gyorshajtást, a rendőrök a vámosok kaján vigyora kíséretében csak az ötvenet hajtogatták. Bizonyíték nem volt, a felajánlott forintot nem fogadták el. Hasztalan büntetési kísérletek után órákig magukra hagyták a magyarokat, hogy „puhuljanak”. A feleség az izgalomtól és a helyiség fülledtségétől rosszul lett, férje hiába kért orvost vagy mentőt, a rendőrök és a vámosok érzéketlenül figyelték szenvedésüket. A bűnözőknek is megjáró legalapvetőbb segélykérési lehetőséget is megtagadták tőlük, nem értesíthették sem a rokonaikat, sem a magyar hatóságokat, sem a bécsi nagykövetséget helyzetükről. A küzdelem egyoldalú és reménytelen volt. A rendőrök (legalábbis annak hitték őket a kárvallottak) nem csak a telefonálást tagadták meg, de tolmácsot sem akartak hívni. Elsörözgettek a tehetetlen „őrizete­sek” társaságában, és minden próbálkozást konokul visszautasítottak. Végül egy óvatlan pillanatban sikerült az ajtón kisurrannia a férjnek, és meg­próbált az úton segítséget kérni. Egy rendőrautó az integetésre furcsa módon éppen az ellenkező irányba húzott el. Tehetetlenségében a családfő végigfeküdt a főúton, mire többen leálltak. A rendőrök kutatni kezdtek a kocsijában schilling után. Mivel keményvalutát nem találtak, két széket akartak lefoglalni a büntetés fejében, de ezt a férj nem engedte. Ekkor pisztollyal fenyegették meg, és a segélyhívásra megálló gépkocsivezetőket is elhessegették. Már-már tarthatatlanná vált a hely­zet, és egyre többen figyeltek fel a jelenetre, amikor a vámházból kijött egy idősebb, civilruhás férfi és intézkedett. Az eredmény: hétszázötven forint fejében „szabadlábra helyezték” az állítólagos szabálysértőket. Számlát csak hatszázötven forint­ról kaptak. A kocsiba bedobálták az irataikat, és megalázóan tessékelték útjukra őket. Auf Wieder­sehen, Austria! A házaspár azóta sem tud napirendre térni a történtek felett. Nem értik, hogyan játszódhatott le mindez a magyar határ közelében, a nyugati demokráciában. Miért nem állították le és büntették meg az osztrákokat is, akiknek - ha gyorshajtás volt - fel kellett volna a búcsúi határátkelő felé húzó kocsisor tempóját venniük? Miért nem adták meg a legalapvetőbb emberi jogok gyakorlásának a lehe­tőségét az intézkedők, akik nem is igazolták magukat? Miért nem folytattak le hivatalos eljárást a büntetéshez, és hogyan fogadhatták el a nem konvertibilis forintot a schilling helyett? A két hete történtek orvoslása szinte lehetetlen. A férjnek egy életre elege lett az osztrákokból, a feleség azóta is gyógyszert szed. A kisgyermekük pedig máig sem érti, miért nem értek haza időben a szülei. Mintha nem is a demokratikus Ausztriában, hanem a kemény diktatórikus egykori Romániában jártak volna. A férj csak elképzelni tudja, mi lett volna, ha néhány évvel ezelőtt mindez egy osztrák állampol­gárral történt volna meg hazánkban. A mai helyzetről nem is beszélve. L. E. 1992. április 25. Szombat Figyelmeztet sztrájk a GEAR Rt-nél Megálltak a gépek pénteken 10 órakor a GEAR Sebességváltó­gyár Rt.-nél, miután kétórás figyelmeztető sztrájkot kezdett a szakszervezet. A vállalat vala­mennyi dolgozója - 326 ember - úgy döntött, hogy ily módon tiltakozik a részvénytársaság ve­zetőinek döntése ellen, amely szerint teljes egészében leszere­lik a budapesti gyárat. A GEAR Sebességváltógyár Részvénytársaság két gyárral rendelkezik, az egyik Egerben, a másik Budapesten található. A vezetőség döntése értelmében a budapesti gyárat Egerbe telepítik, ugyanakkor elbocsájtják a szak­munkásokat és a menedzsmente­ket egyaránt. A részvénytársaság vezetőinek döntésével a budapesti gyár igaz­gatósága nem ért egyet. Vélemé­nyüket azzal indokolják, hogy a gyár az utóbbi másfél év alatt jó eredményeket produkált. A cég szinte a nulláról fejlesztette fel a kelet-európai piac összeomlása miatt megrendült exportját. Ma 628 millió forintos éves árbevé­telének egyharmada nyugat-euró­pai exportból származik, 1992-re 250 millió forintos export-meg­rendelésük van. A budapestiek sztrájkjukkal azt szeretnék elérni, hogy meg­kapják az állami vagyon kezelői jogát, vagyis önállósodhassanak. A vállalat jelenleg a Csepel Autógyár és a MOGÜRT tulaj­donában van. Ezek után meg­kezdődhetne a privatizáció, még­pedig jó eséllyel, mivel a javuló eredményekkel bíró gyárra már van befektetői érdeklődés. Amennyiben a pénteki figyel­meztető sztrájk nem jár eredmény­nyel, a budapestiek május első hetében általános sztrájkot kez­denek a gyár megtartásáért. Hiába vártak Celldömölkről kaptunk méltatlankodó leveleket a január-február-március hóra járó nyugdíjkiegészítés kifi­zetésével kapcsolatosan. Mindkét levélíró azt kifogásolja, hogy csak az április havi nyugdíj kézbesítésével együtt - április 27-én - kaphatják meg ezt a várva várt pénzt is. Tán még ebbe is belenyugodnának, ha... ha ugyanabban az utcában, ahol ők laknak, néhányan nem kapták volna meg soron kívül, még húsvét előtt ezt az összeget. Miért és kivel tesznek, tettek kivételt? - kérdezik. További bosszúságra okot adó feltételezésük, hogy a posta kamatmentesen használja addig a pénzüket. Úgy mint - ahogy egyikük írja - a postautalványon közületnek befizetett pénz is csak mintegy két hét múlva került a címzetthez... Úgy tudják panaszosaink - illetőleg így tájékoztatták őket -, azért fizetik ezt a pénzt, mert nem bírják a kézbesítők kihordani. Egyikük - aki harmincöt évig a közigazgatásban, sok-sok éven át pénzügyesként dolgozott - azt vallja, sose merte volna kijelenteni, azért nem ér rá az egészségügyi dolgozó vagy pedagógus útiköltségtérítését kifizetni, mert sok a munka. Ha sok volt, hát megtoldották egy kicsivel a munkaidőt. No meg, sajnos, sok a munka­­nélküli. Ilyen speciális esetekben esetleg őket is alkalmazni lehetne levélhordásra. A kézbesítők meg a pénzt vihették volna. Valóban nem lett volna semmilyen áthidaló meg­oldás? A tényekről sem szabad megfeledkezni. Olyan közle­mény látott napvilágot, hogy igyekeznek húsvétig, de legkésőbb május 5-ig kivinni a nyugdíjkiegészítést. De közben volt egy háromnapos ünnep, amire a nyugdíjasok is szerettek volna szépen felkészülni. Talán némi kis ajándék is került volna a pénzecskéből az unokáknak. Kár, hogy hiába várakoztak. - K - n­n­n Boldogok a szúnyogok Amikor két évvel ezelőtt az algák elborították az Adria partmenti sávját, undorodva és bosszankodva elmenekültek a nyaralók az olasz üdülőfalvakból. Szállosádok, vendéglősök és polgármesterek kértek bocsánatot, elnézést az algainvázió miatt, az európai tévéhíradók tele voltak a képsorokkal, amelyekben azt szemléltették, hogy milyen buzgón küzdenek a vegyszerektől burjánzásnak indult algák ellen. Ők tudták, mit kell tenni és mutatni azért, hogy a turisták visszatérjenek. A mi gazdaságunkban sikeres ágazat az idegenforgalom, nem annyira, mint amennyi dollárra szükségünk lenne, de jobban, mint amennyit teszünk érte. Ezen a nyáron valószínűleg alulmúljuk önmagunkat. Már két héttel ezelőtt nyilvánosságra került, hogy a Balaton az idén nem a turisták, nem az üdülők, hanem a szúnyogok paradicsoma lesz. Itt van ugyanis a biológiai védekezés ideje, pénz azonban nincs a permetezésre. A költségek felét az Országos Idegenforgalmi Hivatal állta volna, a másik felét, körülbelül hárommillió forintot a Balaton környéki önkormányzatoknak kellett volna felajánlaniuk. Az idő telt-múlt, a legfrissebb adatok szerint 13 polgármesteri hivatal jelezte, hogy hajlandó beszállni szúnyogirtásba. A többség nem. A szúnyogirtást tehát nem lehet megrendelni. Ha Balaton vidéki önkormányzatok próbálják velünk elhitetni, hogy nincs pénzük erre az akcióra, akkor indulat nélkül is válaszolhatjuk, az még hagyján, de magukhoz való eszük sincs. Nincs még egy olyan térsége az országnak, ahol üdülőhelyi díjakból annyi pénzt be tudnának szedni, mint a Balatonnál. Ha ebből nem telik néhány tízezer forint szúnyogirtásra, akkor megérdemlik, hogy ne legyen kitől adókat, díjakat követelni. Lehet, hogy a balatoni falvak megtalálták a nyári zsúfoltság hatásos ellenszerét, de lehet, hogy csak pénzforrásaikat dugják be. Azt még nem hallottam, hogy feltalálták volna az idomított szúnyogokat, amelyek csak a nemkívánatos vendégek vérét szívják. De arra igen sok jel utal, hogy a magyar idegenforgalom világszenzációt akar elérni: a vendég maradjon otthon, élvezze megszokott ágyát, fürdőszo­báját, elég, ha a pénzt átutalja a Balaton szegény polgármesteri hivatalainak. b. r. □ □ □ Fújják a lángot... (Lakatos Ferenc karikatúrája) 3

Next