Vas Népe, 1992. április (37. évfolyam, 78-102. szám)

1992-04-25 / 98. szám

A „Magyar régiségek és fur­csaságok” című könyvecske 1924-ben jelent meg Trócsányi Zoltán összeállításában. Itt ismer­tet egy 1783-ban megjelent kiad­ványt, amelynek fennkölt címe: „Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek”. A szerző neve sajnos nem ismert (lehet, hogy neki is volt felesége?), de eszmefuttatásaiból érdemes szemelgetnünk egy ki­csit. Abból a meggondolásból indul ki, miszerint az egész Bibliában nincs egy olyan rész, ahol az asszonyt embernek neveznék. A szentírás szerint az asszony az ember segítsége csupán, így minthogy „a kalapács is segítsé­ge a kovácsnak, azért a kalapács sem kovács, a toll segítsége az íródeáknak, azért a toll nem íródeák, az olló segítsége a szabónak...” - és így tovább. Majd perdöntő kijelentéseket sorakoztat fel: „Az ember az Istennek képére teremtetett.” - „Krisztus Urunk egyetlen egy esetben sem mutatja magát asz­­szonyi alakban­­, amiből követke­zik, hogy nem érdemesítette rá az asszonyi nemet.” Sőt „a kánai mennyegzőben asszonyi állatnak, tehát nem embernek mondotta az asszonyt”. És sorakoznak tovább a meg­dönthetetlen érvek: „A mennyország az örökkéva­ló békességnek és örömnek lakó­helye —, következésképpen lehe­tetlen, hogy ez állatok számára legyen teremtve. De különben is lehetetlen, hogy az asszonyok a mennyországba jussanak, hiszen ők a közbékességnek elméretes felbontói.” Szent János azt írja: „Midőn a bárány a 11-ik pecsétet fela­kasztotta, nagy csendesség jön a mennyben.” „De ha csak bár három asszonyok lettek volna ott, bizony iszonyú lárma támadt volna.” Ha belegondolunk, hogy a „mennyország embereknek ké­szíttetett”­­ már nem is kell befejezni az okfejtést. „Az asszonyban az állatok minden tulajdonságai feltaláltat­nak” - olvassuk másutt -: „kevély, mint a páva, dörmög, mint a medve, fösvény, mint a farkas, csalárd, mint a róka, irigy, mint a kutya, mérges, mint a kígyó, cseveg, mint a szarka­­termetben, mint a syrének.” Eb­ből következik, hogy „Nem egyebek hát az asszonyok, mint embereket megemésztő állatok”. Kedves Hölgyeim! Tudom, hogy Önök már többszörösen rácáfoltak a fenti állításokra, a pár száz éve íródott, örökérvé­nyűnek gondolt sorok vélt igaz­ságaira.­­TG­ E­mber-e az asszony? 4 Javában markolászott még a böjti szél a hegyháti lankákon, ami­kor váratlanul összefu­tottunk a sári faluvégen. Suhancot meghazudtoló fürgeséggel pattant le a pótkocsis vontatóról, és régi ismerősként üdvö­zöltük egymást. - Mi járatban? - kér­deztem a kezét dörzsölő, idős embert. - Csak nem lányt keres magának? A régi ismeretség, s mert tudom, hogy Gyula bácsi szívesen bolondo­zik, ennyi bizalmasságot megengedett. - Lányt nem, de egy jó lovat inkább - mond­ta, és nevetett hozzá. - Lovat? - álmélkod­­tam. - Azt - vágott le keményen a nyolcvan­­éves Bakó Gyula. - Egy jó lovat keresek, hogy el tudjak indulni valamerre. Esztendeje sincs, hogy meghívott magá­hoz Egyházasrádócra; nézzem meg, hogyan él Vitéz Bakó Gyula, a volt csendőr, aki a légy­nek se ártott, s akit hosz­­szú időn keresztül mégis semmibe vettek. A haj­dani vitézség, a csend és a rend őrzése nemhogy erény lett volna, inkább átok. A volt csendőrnek - hát még ha a háború­ban vitézséget is szer­zett! - kuss volt! Nem akarta, nem akarja senkinek a sze­mére hányni a sok mel­lőzést, hisz végül is a tsz-ben mint állatgondo­zó megbecsülést és te­kintélyt szerzett magá­nak. A falu többsége a dolgos embert látta ben­ne mindig, bár igazából soha nem tehette azt, amit szeretett volna. Gazdálkodni, állatot tar­tani, megmutatni a vi­lágnak, mit tud egy ember, ha szárnyakat növeszt benne a tenni­­akarás, hogy többre ké­pes, ha hagyják, ha kiélheti vállalkozási kedvét. Gyula bácsi a maga módján megbé­kélt a sorssal, de igazá­ból mindig várta, hogy egyszer azért eljön majd az ő ideje. Eljött, bár sok eszten­dős késéssel. Nyolcvan­nal a vállán szélmalom­harcnak tűnik az egész, de ő vállalja a Don Quijote-i küzdelmet. Törött arca megfénye­­sült, amikor erről be­szélgettünk, s én hittem neki. Elhittem, hogy nem közönséges ember, egy öreg óriás, aki még csodákra képes. Gyula bácsi lovat vett - Jó Vásárt! - búcsúztunk akkor ott a sáli gumijavító udvarán. És most itt vagyunk Rádócon újra, hogy megtudjuk, Gyula bácsi talált-e lovat magának. Tűz lobban a huncutkás szemekben. - Itt a ló, meg lehet nézni! - invitál az istállóba, ahol csakugyan ott tipródik egy gyönyörű, bogár­színű, tán hároméves, fényes szőrű kanca. - Hogy sikerült? - Nádasdon akadtunk rá. Egy utcabeli haverral mentem, ő vezette fel a lovat. Valamikor cirkuszos volt, állatidomító, ért a lóhoz. Megnéztük, tetszett, megalkudtunk. Annyi pénz nem volt nálam, ameny­­nyiben végül is megegyeztünk, húszezret két nap múlva vittem meg az illetőnek, és adtam bele egy szép disznót is. - Kitől vette a lovat? - Egy alacsony, kövérkés embertől. - A neve? - Nem érdekes. Rendes ember. A fő, hogy itt a ló. - Mit kezd vele, ez a ló igába nem­ való. - Halálos vétek lenne. Ez egy paripa. Simogatom még egy ideig, hogy még fényesebb legyen a szőre. Aztán eladom. Talán mégegyszer annyiért, mint amennyibe került. Azon aztán veszek két igás lovat. - Azt meg minek? - Van itt annyi parlag, hogy öt pár is kevés lenne hozzá. Az elbitangolt földekből kértek vagy harminc holdat. Muhart, kölest vetek, abraknak jó lesz, meg eladom a felesleget a madártenyésztőknek. Van egy öcsém a ferihegyi reptéren. Ha arra jár, menjen el hozzá. Ez a Bakó rengeteg madarat tart. Tőle tudom, mekkora ára van a madáreleségnek. Kivezeti a csikót a napfényes udvarra. Most látszik igazán, mily pompás, hogy dagad, feszül benne az élet. Megfuttatja, ágaskodni hagyja, kockacukrot dug a szájába, öleli, csókolja. A fiatal ló viszonozza az öregember szeretetét. Lócsodálat után megnézzük Gyula bácsi farmját. - Hány disznaja van? - kérdem. - Számold meg - vágja rá az öreg. - Anyák, süldők, kétmázsásnyi kan fetreng az egyik ólban. A kerítéshez kötve muflon szarvú bakkecske néz ránk mereven. - Ne menj közel, mert felöklel. A kankecske szeret kötekedni. - Ezzel mit kezd, Gyula bácsi? - Levágom. Az osztrák a kifőzött fejért többet ad, mint öt kecske ára. - Doronggal közelít a bakhoz, hogy megmutassa, mily kecses és hatalmas szarvak­kal áldotta meg a természet. Közben elhessenti a tyúkokat, kacsákat, nyitja a kert ajtaját, hogy megmutassa gyümölcsfa-oltványait. Árokpartról, dűlőszélekről hordja haza a vadalmát, vadcseresz­nyét, hogy megszelídítve továbbadja őket.­­ A puha magú vadalanyba bármilyen szelíd puhamagot bele lehet oltani, vagy szemezni - magyarázza. A kajszibarack nem szereti ezt a klímát, nem dívik errefelé, de ha vad maradolánba oltja, bő termést ad. Málnából a legjobb fajtákat szaporítja. Ringlófáit az egész környéken ismerik, a faluban is sokan vettek tőle. A diófát nem kell nemesíteni, mert a bányák a jófajta diót hordják sz­anaszéjjel, s ahol elveszejtik, ott kinő, fa lesz belőle. A kert széle is tele oltott és oltásra váró alanyokkal, akár egy faiskolában. - Hogyan bírja? Ha ideje van is rá, honnan van ennyi energiája? - Egészséges vagyok - mondta Gyula bácsi a legnagyobb természetességgel. - Köszönhetem az orvosoknak. Tiborc sógornak, aki kigyógyított a vakbélgyulladásból. Bobest és Alpár főorvos urak­nak, akik rendbe tették a csigolyámat. Két darabban volt a nyakam, platinát raktak bele, összehozták, meggyógyítottak. Jajgattam ám, hogy csak még egyszer láthassam a családomat! És lám, meg­menekültem. Meg bizony, s korát meghazudtolva él, dolgozik, jövőt tervez, jövőt építget magának. Gazdálkodik, sarkantyút vág az idő tomporába, ahogy ő mondja: meg akarja mutatni a világnak! Mit? Mit akar megmutatni? Azt, hogy az ember csodát művelni képes, ha hagyják, s ha van hozzá akarata, bátorsága. Pósfai János Fotó: Kaczmarski­ Zoltán Mondom a magamét...­­ A köztársasági megbízott - Szombathelyi vagyok, tős­gyökeres szombathelyi, ám ha jobban belegondolok, azt kell mondjam, hogy inkább csak voltam. Celldömölkön él a családom már jóideje, magam is onnét járok be naponta a megyeszékhelyre. De tény, hogy itt születtem, itt végeztem az iskoláimat, aztán persze a jogi egyetem már elszólított innét. Amikor megvolt a diplo­ma, igazi, nekem való állással nem tudott megkínálni a szülő­város, így kerültem Körmendre tanácsi beosztásba, előbb elő­adóként, aztán mint osztályve­zető dolgoztam tovább. Évek múltán Celldömölkre hívtak vb-titkárnak, s itt lettem a rendszerváltást követően jegy­ző. Igencsak rövid ideig írták a nevem után ezt a titulust, mivel hamarosan felkértek ennek az újonnan felálló hivatalnak a vitelére. Örömmel mondtam igent, hisz nagy megtiszteltetés volt egyrészt, másfelől még mindig vonzott az olyan fel­adat, amelynek nem volt koráb­ban kidolgozott szisztémája. 1991. január 21-étől látom el huszonhat munkatársammal együtt ezt a sajátságosan egye­di munkakört.­­ Nem szeretek túl sokat mondani magamról meg a mun­kámról; úgy vagyok vele, jobb ha fordítva van, s annak ered­ményessége minősít engem. Most úgy vélem mégis, kell egyet s mást „kibeszélni”, an­nál is inkább, mert a rengeteg ügyfél (nevezzem inkább nevén: panaszos?) között, akik hetente felkeresnek, számosan vannak olyanok, akiknek ügyes-bajos dolgaik egészen más hivatalok­ra tartoznak. Ne értsen félre senki, nem neheztelés van a megjegyzés mögött, hiszen ter­mészetes is, hogy egyelőre felruháznak bennünket minden­nemű probléma (közöttük peres magánügyek) kompetenciájá­val. Meg kell mondjam azt is: nem ment el még senki üres kézzel ilyen esetekben sem, a jogász csak-csak felülkerekedik bennem, s valamiféle szakmai tanáccsal azért igyekszem segít­ségre lenni. Elsősorban az önkormányza­tok törvényességi ellenőrzése a feladatunk. Aztán a másodfokú hatósági ügyintézés, tehát ha valahol a jegyző által hozott döntés kétségeket hagy, vagy támadható, akkor jutunk szerep­hez mi. Végül - visszatérve a magánügyekhez - olyan vitás kérdésekben is szükség van állásfoglalásunkra, amelyekben az önkormányzat valamilyen módon érintve van. Például, ha valaki nem kap építési enge­délyt a helyi hivataltól telkére, természetes, hogy idejön, s mi döntjük el, jogos-e a sérelem. Sokat vagyok távol az íróasz­talomtól, nagyjából a heti mun­kaidőmnek a felét vidéken töltöm. Kétszáztizennégy ön­­kormányzat működik a megyé­ben, ismernem kell mindegyik munkáját, s az ugye nem lehet vitás, hogy a helyi tapasztalatok birtokában lehet csak reális képet alkotni. Tavaly 650 körü­li törvényességi észrevételünk volt, ami nem mondható éppen kevésnek, de túlzottan soknak sem. Rengeteg új dolog van a korábbi tanácsi gyakorlathoz képest, ezért természetes, hogy vannak jóhiszemű (és ezt a szót szeretném hangsúlyozni) tör­vénysértések. Persze adódnak ilyenek a rendelkezések felüle­tes vagy félreértelmezéséből is. Nem hallgathatom el, hogy nem ritkán az önkormányzatok a maguk alkotta szervezeti és működési szabályzat előírásait sem veszik figyelembe, ettől függetlenül hoznak döntéseket. Szerencsére mindig akad valaki, akinek „gyanúja támad”, s hoz­zánk fordul... Politikamentes szervezet va­gyunk, már amennyire egy kormányhivatal egyáltalán az tud lenni, hiszen mi tagadás, magukban a jogszabályokban is van némi politikum. Szoktak bennünket a kormány kinyúj­tott karjának nevezni, amire én csak azt mondom, hogy ez sokkal inkább segítő kéz, mint­sem valami fenyegető, netán lesújtó kar. Ha már egyszer végre valahára jogállamnak vallhatjuk magunkat, megfelel­ve a nemzetközi normáknak, akkor mi sem természetesebb, figyelnünk kell, hogy „házon belül” is kizárólag a tiszta törvényesség jellemezze és véd­je közállapotainkat. Lejegyezte: Lakatos Ferenc Az országban egyedülálló Várják az állástalan pedagógusokat A minap a Magyar Televízió Reggel című műsorában nyilat­kozott dr. Szöllősi Istvánná, a Pedagógusok Szakszervezeté­nek főtitkára arról, hogy ami­kor növekszik országosan az állástalan pedagógusok száma, még mindig sok képesítés nél­küli dolgozik a pályán. Milyen a helyzet Vas megyében? - kérdeztük Hargitai Viktóriától, a Pedagógus Szakszervezet Vas Megyei Bizottságának titkárá­tól. - Mi már tavaly, 1991 júniu­sától az általános iskolai szak­­szervezeti tisztségviselők segít­ségével megszerveztük az állás nélkül maradt pedagógusok korrepetálási akcióját. Ez het­venegy pedagógust és csaknem háromszáz gyermeket érintett. A korrepetáltak 95 százaléka sikeresen pótvizsgázott. A ne­héz körülmények között élő családok gyermekei számára kedvezményt nyújtottunk, illet­ve a pedagógusok ingyen fog­lalkoztak gyermekeikkel. - A sikeres pótvizsgák után megállt ez a kezdeményezés? - Szó sincs róla. Tavaly ősz­szel, az iskolaigazgatók tanév­nyitó értekezletén tájékoztattuk az intézményvezetőket az állás­talan pedagógusok szakképzett­ségéről és számáról. Örömmel mondhatom, hogy ezután csak­nem valamennyi állástalan pe­dagógusunk állást talált vagy szerződéssel, vagy kinevezés­sel. Az idei tanévben több pedagógus folyamatosan foglal­kozik a gyengébb tanulókkal a szakszervezeti székházban. Az iskolák és a családok­­örömmel fogadták kezdeményezésünket. - Dolgoznak-e a pályán szakképzetlenek? - Vas megyében tudomá­sunk szerint nincs képesítés nélküli a pályán, illetve akik­nek még nincs diplomájuk, folyamatosan tanulnak érte. - Nincs tehát megyénkben állástalan pedagógus? - Úgy tűnik, mert az intéz­ményvezetők ismét azt jelezték, hogy várják az állástalan peda­gógusok jelentkezését. (Írásban vagy telefonon: Pedagógusok Szakszervezete Szombathely, Széchenyi u. 4-6. Tel.: 12- 794.) Az igazgatók tehát állást kínálnak. - Mely szakosok iránt nagy a kereslet? - Elsősorban magyar, idegen nyelv szakosok és tanítók iránt, főleg vidéken. (szakály) Ráadásul a porszívó is furcsán zümmögött Tegnap reggel ismerős asszony állított meg a fő­téren. Elpanaszolta, nem elég az, hogy a férjét „ lapátra tették”, munka­­nélküli lett - „Pedig ke­mény ember, bádogos, most az összeroppanás határán van” ráadásul húsvét előtt még a porszí­vójuk is furcsán kezdett zümmögni, persze a garan­cia lejárta után néhány nappal. „Mondom a férjemnek, most te úgyis ráérsz, vidd el a javítóba. Jött is haza nagy örömmel, hogy már másnap lehet menni érte, a szolgáltató egységnél két fiatalember fogadta őt meg a porszívót. Másnap én mentem a gépért, még örültem, hogy ilyen hamar megcsinálták, nagy baja nem lehetett. A két fiatal­ember „Na, mi van anyu­kám?!” -mal fogadott. Már ekkor ideges lettem, hiszen én egy kuncsaft vagyok, és nem az anyjuk! Na aztán! Mondták, ha számlát ké­rek, ezer forintot fizetek, ha nem kell számla, akkor csak nyolcszáz forint lesz a javítás. Mérgemben nem hoztam el a porszívót, de a következő nap csak érte mentem, hiszen kellett. Odaadták a gépet, oda a számlát 830 forintról. Kére­­­deztem a két fiatalember­től, ha nem adtak volna számlát, hol marad a javí­tás garanciája? Erre csak leszek. Még azt is meg­kérdeztem, hogy mi baja volt a gépnek. Erre mond­tak valamit, úgyis mindegy, én nem értek hozzá, ha értenék, nem a szolgálta­tást vettem volna igény­be...” És elviharzott, abban a reményben, hogy a közel­jövőben sem a kávéfőző, sem a villanybojler, sem a televízió nem romlik el. (szakály) 1992. április 25. Szombat

Next