Vas Népe, 1992. április (37. évfolyam, 78-102. szám)
1992-04-25 / 98. szám
A „Magyar régiségek és furcsaságok” című könyvecske 1924-ben jelent meg Trócsányi Zoltán összeállításában. Itt ismertet egy 1783-ban megjelent kiadványt, amelynek fennkölt címe: „Megmutatás, hogy az asszonyi személyek nem emberek”. A szerző neve sajnos nem ismert (lehet, hogy neki is volt felesége?), de eszmefuttatásaiból érdemes szemelgetnünk egy kicsit. Abból a meggondolásból indul ki, miszerint az egész Bibliában nincs egy olyan rész, ahol az asszonyt embernek neveznék. A szentírás szerint az asszony az ember segítsége csupán, így minthogy „a kalapács is segítsége a kovácsnak, azért a kalapács sem kovács, a toll segítsége az íródeáknak, azért a toll nem íródeák, az olló segítsége a szabónak...” - és így tovább. Majd perdöntő kijelentéseket sorakoztat fel: „Az ember az Istennek képére teremtetett.” - „Krisztus Urunk egyetlen egy esetben sem mutatja magát aszszonyi alakban, amiből következik, hogy nem érdemesítette rá az asszonyi nemet.” Sőt „a kánai mennyegzőben asszonyi állatnak, tehát nem embernek mondotta az asszonyt”. És sorakoznak tovább a megdönthetetlen érvek: „A mennyország az örökkévaló békességnek és örömnek lakóhelye —, következésképpen lehetetlen, hogy ez állatok számára legyen teremtve. De különben is lehetetlen, hogy az asszonyok a mennyországba jussanak, hiszen ők a közbékességnek elméretes felbontói.” Szent János azt írja: „Midőn a bárány a 11-ik pecsétet felakasztotta, nagy csendesség jön a mennyben.” „De ha csak bár három asszonyok lettek volna ott, bizony iszonyú lárma támadt volna.” Ha belegondolunk, hogy a „mennyország embereknek készíttetett” már nem is kell befejezni az okfejtést. „Az asszonyban az állatok minden tulajdonságai feltaláltatnak” - olvassuk másutt -: „kevély, mint a páva, dörmög, mint a medve, fösvény, mint a farkas, csalárd, mint a róka, irigy, mint a kutya, mérges, mint a kígyó, cseveg, mint a szarkatermetben, mint a syrének.” Ebből következik, hogy „Nem egyebek hát az asszonyok, mint embereket megemésztő állatok”. Kedves Hölgyeim! Tudom, hogy Önök már többszörösen rácáfoltak a fenti állításokra, a pár száz éve íródott, örökérvényűnek gondolt sorok vélt igazságaira.TG Ember-e az asszony? 4 Javában markolászott még a böjti szél a hegyháti lankákon, amikor váratlanul összefutottunk a sári faluvégen. Suhancot meghazudtoló fürgeséggel pattant le a pótkocsis vontatóról, és régi ismerősként üdvözöltük egymást. - Mi járatban? - kérdeztem a kezét dörzsölő, idős embert. - Csak nem lányt keres magának? A régi ismeretség, s mert tudom, hogy Gyula bácsi szívesen bolondozik, ennyi bizalmasságot megengedett. - Lányt nem, de egy jó lovat inkább - mondta, és nevetett hozzá. - Lovat? - álmélkodtam. - Azt - vágott le keményen a nyolcvanéves Bakó Gyula. - Egy jó lovat keresek, hogy el tudjak indulni valamerre. Esztendeje sincs, hogy meghívott magához Egyházasrádócra; nézzem meg, hogyan él Vitéz Bakó Gyula, a volt csendőr, aki a légynek se ártott, s akit hoszszú időn keresztül mégis semmibe vettek. A hajdani vitézség, a csend és a rend őrzése nemhogy erény lett volna, inkább átok. A volt csendőrnek - hát még ha a háborúban vitézséget is szerzett! - kuss volt! Nem akarta, nem akarja senkinek a szemére hányni a sok mellőzést, hisz végül is a tsz-ben mint állatgondozó megbecsülést és tekintélyt szerzett magának. A falu többsége a dolgos embert látta benne mindig, bár igazából soha nem tehette azt, amit szeretett volna. Gazdálkodni, állatot tartani, megmutatni a világnak, mit tud egy ember, ha szárnyakat növeszt benne a tenniakarás, hogy többre képes, ha hagyják, ha kiélheti vállalkozási kedvét. Gyula bácsi a maga módján megbékélt a sorssal, de igazából mindig várta, hogy egyszer azért eljön majd az ő ideje. Eljött, bár sok esztendős késéssel. Nyolcvannal a vállán szélmalomharcnak tűnik az egész, de ő vállalja a Don Quijote-i küzdelmet. Törött arca megfényesült, amikor erről beszélgettünk, s én hittem neki. Elhittem, hogy nem közönséges ember, egy öreg óriás, aki még csodákra képes. Gyula bácsi lovat vett - Jó Vásárt! - búcsúztunk akkor ott a sáli gumijavító udvarán. És most itt vagyunk Rádócon újra, hogy megtudjuk, Gyula bácsi talált-e lovat magának. Tűz lobban a huncutkás szemekben. - Itt a ló, meg lehet nézni! - invitál az istállóba, ahol csakugyan ott tipródik egy gyönyörű, bogárszínű, tán hároméves, fényes szőrű kanca. - Hogy sikerült? - Nádasdon akadtunk rá. Egy utcabeli haverral mentem, ő vezette fel a lovat. Valamikor cirkuszos volt, állatidomító, ért a lóhoz. Megnéztük, tetszett, megalkudtunk. Annyi pénz nem volt nálam, amenynyiben végül is megegyeztünk, húszezret két nap múlva vittem meg az illetőnek, és adtam bele egy szép disznót is. - Kitől vette a lovat? - Egy alacsony, kövérkés embertől. - A neve? - Nem érdekes. Rendes ember. A fő, hogy itt a ló. - Mit kezd vele, ez a ló igába nem való. - Halálos vétek lenne. Ez egy paripa. Simogatom még egy ideig, hogy még fényesebb legyen a szőre. Aztán eladom. Talán mégegyszer annyiért, mint amennyibe került. Azon aztán veszek két igás lovat. - Azt meg minek? - Van itt annyi parlag, hogy öt pár is kevés lenne hozzá. Az elbitangolt földekből kértek vagy harminc holdat. Muhart, kölest vetek, abraknak jó lesz, meg eladom a felesleget a madártenyésztőknek. Van egy öcsém a ferihegyi reptéren. Ha arra jár, menjen el hozzá. Ez a Bakó rengeteg madarat tart. Tőle tudom, mekkora ára van a madáreleségnek. Kivezeti a csikót a napfényes udvarra. Most látszik igazán, mily pompás, hogy dagad, feszül benne az élet. Megfuttatja, ágaskodni hagyja, kockacukrot dug a szájába, öleli, csókolja. A fiatal ló viszonozza az öregember szeretetét. Lócsodálat után megnézzük Gyula bácsi farmját. - Hány disznaja van? - kérdem. - Számold meg - vágja rá az öreg. - Anyák, süldők, kétmázsásnyi kan fetreng az egyik ólban. A kerítéshez kötve muflon szarvú bakkecske néz ránk mereven. - Ne menj közel, mert felöklel. A kankecske szeret kötekedni. - Ezzel mit kezd, Gyula bácsi? - Levágom. Az osztrák a kifőzött fejért többet ad, mint öt kecske ára. - Doronggal közelít a bakhoz, hogy megmutassa, mily kecses és hatalmas szarvakkal áldotta meg a természet. Közben elhessenti a tyúkokat, kacsákat, nyitja a kert ajtaját, hogy megmutassa gyümölcsfa-oltványait. Árokpartról, dűlőszélekről hordja haza a vadalmát, vadcseresznyét, hogy megszelídítve továbbadja őket. A puha magú vadalanyba bármilyen szelíd puhamagot bele lehet oltani, vagy szemezni - magyarázza. A kajszibarack nem szereti ezt a klímát, nem dívik errefelé, de ha vad maradolánba oltja, bő termést ad. Málnából a legjobb fajtákat szaporítja. Ringlófáit az egész környéken ismerik, a faluban is sokan vettek tőle. A diófát nem kell nemesíteni, mert a bányák a jófajta diót hordják szanaszéjjel, s ahol elveszejtik, ott kinő, fa lesz belőle. A kert széle is tele oltott és oltásra váró alanyokkal, akár egy faiskolában. - Hogyan bírja? Ha ideje van is rá, honnan van ennyi energiája? - Egészséges vagyok - mondta Gyula bácsi a legnagyobb természetességgel. - Köszönhetem az orvosoknak. Tiborc sógornak, aki kigyógyított a vakbélgyulladásból. Bobest és Alpár főorvos uraknak, akik rendbe tették a csigolyámat. Két darabban volt a nyakam, platinát raktak bele, összehozták, meggyógyítottak. Jajgattam ám, hogy csak még egyszer láthassam a családomat! És lám, megmenekültem. Meg bizony, s korát meghazudtolva él, dolgozik, jövőt tervez, jövőt építget magának. Gazdálkodik, sarkantyút vág az idő tomporába, ahogy ő mondja: meg akarja mutatni a világnak! Mit? Mit akar megmutatni? Azt, hogy az ember csodát művelni képes, ha hagyják, s ha van hozzá akarata, bátorsága. Pósfai János Fotó: Kaczmarski Zoltán Mondom a magamét... A köztársasági megbízott - Szombathelyi vagyok, tősgyökeres szombathelyi, ám ha jobban belegondolok, azt kell mondjam, hogy inkább csak voltam. Celldömölkön él a családom már jóideje, magam is onnét járok be naponta a megyeszékhelyre. De tény, hogy itt születtem, itt végeztem az iskoláimat, aztán persze a jogi egyetem már elszólított innét. Amikor megvolt a diploma, igazi, nekem való állással nem tudott megkínálni a szülőváros, így kerültem Körmendre tanácsi beosztásba, előbb előadóként, aztán mint osztályvezető dolgoztam tovább. Évek múltán Celldömölkre hívtak vb-titkárnak, s itt lettem a rendszerváltást követően jegyző. Igencsak rövid ideig írták a nevem után ezt a titulust, mivel hamarosan felkértek ennek az újonnan felálló hivatalnak a vitelére. Örömmel mondtam igent, hisz nagy megtiszteltetés volt egyrészt, másfelől még mindig vonzott az olyan feladat, amelynek nem volt korábban kidolgozott szisztémája. 1991. január 21-étől látom el huszonhat munkatársammal együtt ezt a sajátságosan egyedi munkakört. Nem szeretek túl sokat mondani magamról meg a munkámról; úgy vagyok vele, jobb ha fordítva van, s annak eredményessége minősít engem. Most úgy vélem mégis, kell egyet s mást „kibeszélni”, annál is inkább, mert a rengeteg ügyfél (nevezzem inkább nevén: panaszos?) között, akik hetente felkeresnek, számosan vannak olyanok, akiknek ügyes-bajos dolgaik egészen más hivatalokra tartoznak. Ne értsen félre senki, nem neheztelés van a megjegyzés mögött, hiszen természetes is, hogy egyelőre felruháznak bennünket mindennemű probléma (közöttük peres magánügyek) kompetenciájával. Meg kell mondjam azt is: nem ment el még senki üres kézzel ilyen esetekben sem, a jogász csak-csak felülkerekedik bennem, s valamiféle szakmai tanáccsal azért igyekszem segítségre lenni. Elsősorban az önkormányzatok törvényességi ellenőrzése a feladatunk. Aztán a másodfokú hatósági ügyintézés, tehát ha valahol a jegyző által hozott döntés kétségeket hagy, vagy támadható, akkor jutunk szerephez mi. Végül - visszatérve a magánügyekhez - olyan vitás kérdésekben is szükség van állásfoglalásunkra, amelyekben az önkormányzat valamilyen módon érintve van. Például, ha valaki nem kap építési engedélyt a helyi hivataltól telkére, természetes, hogy idejön, s mi döntjük el, jogos-e a sérelem. Sokat vagyok távol az íróasztalomtól, nagyjából a heti munkaidőmnek a felét vidéken töltöm. Kétszáztizennégy önkormányzat működik a megyében, ismernem kell mindegyik munkáját, s az ugye nem lehet vitás, hogy a helyi tapasztalatok birtokában lehet csak reális képet alkotni. Tavaly 650 körüli törvényességi észrevételünk volt, ami nem mondható éppen kevésnek, de túlzottan soknak sem. Rengeteg új dolog van a korábbi tanácsi gyakorlathoz képest, ezért természetes, hogy vannak jóhiszemű (és ezt a szót szeretném hangsúlyozni) törvénysértések. Persze adódnak ilyenek a rendelkezések felületes vagy félreértelmezéséből is. Nem hallgathatom el, hogy nem ritkán az önkormányzatok a maguk alkotta szervezeti és működési szabályzat előírásait sem veszik figyelembe, ettől függetlenül hoznak döntéseket. Szerencsére mindig akad valaki, akinek „gyanúja támad”, s hozzánk fordul... Politikamentes szervezet vagyunk, már amennyire egy kormányhivatal egyáltalán az tud lenni, hiszen mi tagadás, magukban a jogszabályokban is van némi politikum. Szoktak bennünket a kormány kinyújtott karjának nevezni, amire én csak azt mondom, hogy ez sokkal inkább segítő kéz, mintsem valami fenyegető, netán lesújtó kar. Ha már egyszer végre valahára jogállamnak vallhatjuk magunkat, megfelelve a nemzetközi normáknak, akkor mi sem természetesebb, figyelnünk kell, hogy „házon belül” is kizárólag a tiszta törvényesség jellemezze és védje közállapotainkat. Lejegyezte: Lakatos Ferenc Az országban egyedülálló Várják az állástalan pedagógusokat A minap a Magyar Televízió Reggel című műsorában nyilatkozott dr. Szöllősi Istvánná, a Pedagógusok Szakszervezetének főtitkára arról, hogy amikor növekszik országosan az állástalan pedagógusok száma, még mindig sok képesítés nélküli dolgozik a pályán. Milyen a helyzet Vas megyében? - kérdeztük Hargitai Viktóriától, a Pedagógus Szakszervezet Vas Megyei Bizottságának titkárától. - Mi már tavaly, 1991 júniusától az általános iskolai szakszervezeti tisztségviselők segítségével megszerveztük az állás nélkül maradt pedagógusok korrepetálási akcióját. Ez hetvenegy pedagógust és csaknem háromszáz gyermeket érintett. A korrepetáltak 95 százaléka sikeresen pótvizsgázott. A nehéz körülmények között élő családok gyermekei számára kedvezményt nyújtottunk, illetve a pedagógusok ingyen foglalkoztak gyermekeikkel. - A sikeres pótvizsgák után megállt ez a kezdeményezés? - Szó sincs róla. Tavaly őszszel, az iskolaigazgatók tanévnyitó értekezletén tájékoztattuk az intézményvezetőket az állástalan pedagógusok szakképzettségéről és számáról. Örömmel mondhatom, hogy ezután csaknem valamennyi állástalan pedagógusunk állást talált vagy szerződéssel, vagy kinevezéssel. Az idei tanévben több pedagógus folyamatosan foglalkozik a gyengébb tanulókkal a szakszervezeti székházban. Az iskolák és a családokörömmel fogadták kezdeményezésünket. - Dolgoznak-e a pályán szakképzetlenek? - Vas megyében tudomásunk szerint nincs képesítés nélküli a pályán, illetve akiknek még nincs diplomájuk, folyamatosan tanulnak érte. - Nincs tehát megyénkben állástalan pedagógus? - Úgy tűnik, mert az intézményvezetők ismét azt jelezték, hogy várják az állástalan pedagógusok jelentkezését. (Írásban vagy telefonon: Pedagógusok Szakszervezete Szombathely, Széchenyi u. 4-6. Tel.: 12- 794.) Az igazgatók tehát állást kínálnak. - Mely szakosok iránt nagy a kereslet? - Elsősorban magyar, idegen nyelv szakosok és tanítók iránt, főleg vidéken. (szakály) Ráadásul a porszívó is furcsán zümmögött Tegnap reggel ismerős asszony állított meg a főtéren. Elpanaszolta, nem elég az, hogy a férjét „ lapátra tették”, munkanélküli lett - „Pedig kemény ember, bádogos, most az összeroppanás határán van” ráadásul húsvét előtt még a porszívójuk is furcsán kezdett zümmögni, persze a garancia lejárta után néhány nappal. „Mondom a férjemnek, most te úgyis ráérsz, vidd el a javítóba. Jött is haza nagy örömmel, hogy már másnap lehet menni érte, a szolgáltató egységnél két fiatalember fogadta őt meg a porszívót. Másnap én mentem a gépért, még örültem, hogy ilyen hamar megcsinálták, nagy baja nem lehetett. A két fiatalember „Na, mi van anyukám?!” -mal fogadott. Már ekkor ideges lettem, hiszen én egy kuncsaft vagyok, és nem az anyjuk! Na aztán! Mondták, ha számlát kérek, ezer forintot fizetek, ha nem kell számla, akkor csak nyolcszáz forint lesz a javítás. Mérgemben nem hoztam el a porszívót, de a következő nap csak érte mentem, hiszen kellett. Odaadták a gépet, oda a számlát 830 forintról. Kéredeztem a két fiatalembertől, ha nem adtak volna számlát, hol marad a javítás garanciája? Erre csak leszek. Még azt is megkérdeztem, hogy mi baja volt a gépnek. Erre mondtak valamit, úgyis mindegy, én nem értek hozzá, ha értenék, nem a szolgáltatást vettem volna igénybe...” És elviharzott, abban a reményben, hogy a közeljövőben sem a kávéfőző, sem a villanybojler, sem a televízió nem romlik el. (szakály) 1992. április 25. Szombat