Vas Népe, 1993. január (38. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-02 / 1. szám

Ell! Semmi sem akkor kezdődik, amikor kezdődik. Csak eljön egyszer a pillanat, amikor meg kell nevezni. Címkét ra­gasztani rá — az áttekinthe­tőség kedvéért. Hogy legyen honnan számítani korszako­kat, szerelmeket, évforduló­kat és éveket. Ez talán a leg­nagyobb szemfényveszté­sünk: megszervezni, kordá­ban tartani az időt. 1992. december harminc­egyedike, Szombathely. A Fé­szekben — de választhatnánk más helyet is — terített aszta­lok, társaság, amelyik azért gyűlt össze, hogy jókedvű legyen: szilveszterkor így szo­kás. Mit is ünnepelünk ilyenkor tulajdonképpen? Hogy elmúlt egy év? Hogy közeleg a tavasz? Hogy...? Mindegy. Ünnepe­lünk. (Vagy csak hangzavarral palástoljuk a szomorúságot.) Boldog-boldogtalannak, is­merős-ismeretlennek boldog új évet kívánunk — többnyire nem olyan nehéz kimondani. Ha mégsem akar emelkedni a hangulat, köszönjük magunk­nak, esetleg a gazdasági hely­zetnek. Azért fogy a hidegtál, a ko­nyak (a sör, a vodka), és kifeje­zetten jó együtt ordítani Presser Gáborral, hogy „ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad”. Meg Révész Sándorral, hogy „őszintén aka­rok élni”, és főleg D. Nagy La­jossal, hogy „az ember mindig jobbat remél”. Ezért útnak indul például, hogy megnézze, milyen a szil­veszter mondjuk Horvátzsi­dányban. Forgalom nincs, Kő­szeg határában az út mentén csak kiskatonák álldogálnak. Meg egy magányos férfi sétál. Ez lenne az év utolsó éjszaká­ja? Horvátzsidányban éppen au­tóba tesznek egy eszméletlen lányt — mit fogadhatott meg az új évre? A kocsmában mérsékelt a hangulat. A kultúrház egyik termében Lord szól. A zenét négyen-öten lézengik körül. Az emeleten a focicsapat mulat. Bejutni csak barikádon át, a kivételezettek­nek (esetleg hajdani játékostár­saknak) lehet. Zárt kör : egy­más között bizonyára jól érzik magukat. A kőszegi Gesztenyésben osztrákok búcsúztatják az óé­vet. Jókedvűek. Szombathely felé újra talál­kozunk a katonákkal. A magá­nyos férfi nem ért még oda. Ha tudja egyáltalán, hova tart. Házibulik, amelyeket nem ta­lálunk meg, és házibulik, ame­lyeket megtaláltunk. Valahol Szombathelyen.Villogó fények, zene. Szilveszter-éjjel. Petárdák verik fel a csöndet. Lehet-e erre azt mondani, hogy a szomszédban háború van? Nem. Itt konfetti esik, meg pa­pírkígyók. És mire véget ér a Himnusz, már megkezdődött a boldog új év. Az enyém, a tiéd, az övé. A miénk. Reggel öt óra tájban nem sza­bad végigmenni Szombathely fő­terén. Tört üveg és szemét, szemét, szemét. (A rendőrség ügyeletese szerint átlagos szil­veszter-éjszaka volt.) Pedig lehet, hogy csak várni kellett volna egy kicsit éjfél után. Fogadkozások, ígéretek, elhatározások és szemetelés he­lyett belehallgatni az éjszakába, kivárni egy pillanatnyi csendet. Hátha ott volt valahol a lovas. Az, amelyik Medve Gábornak (és Ottlik Gézának) az egyetlen szóból álló, nehéz parancsot hozta: Élj! Ölbei Lívia. Fotó:H. Cs. Horvátzsidányban a focicsapatnál Házibuli, valahol Szombathelyen Éjfélkor a Fészekben Eddig hatvannégyszer adott Huszonöt liter vér A vérrel való gyógyításhoz — a hétköznapok csodájához — vér kell. Vért pedig csak egészséges emberek adhat­nak. Olyanok, akik karjukat önként nyújtják, hogy az ereikben lévő életnedvből jut­tassanak azoknak, akiknek erre szükségük van. Akik ad­nak, mert másokon segíteni az egyik legnemesebb emberi cselekedet. Az egyik ilyen segítőkész emberrel — a magas, jó kiállású Horváth György határőr száza­dossal — a szombathelyi határ­őr igazgatóságon beszélgettünk. — Először tizennyolc évesen adtam vért. Azután a tiszti isko­lán, majd —­ minden negyedév­ben — a bozsoki őrsön. Most pedig itt, igazgatósági beosztá­somban is folytatom. Decem­berben hatvannegyedszer — kapom a katonásan tényszerű, tömör és szerény választ. Az el­ső véradása óta eltelt tizenöt esztendőben, a huszonöt liter­nyit is meghaladó vér leadásán kívül azért történt egy és más olyan is Horváth György életé­ben, ami említésre méltó. Meg­nősült, felépítettek egy szép családi házat, amelyben felesé­gével és két, tinédzser korba lé­­pő fiúkkal most is laknak. És a családi élet, a családi tűzhely megalapozása, az őrsi — pa­rancsnokhelyettesi, majd pa­rancsnoki — szolgálat ellátása mellett nem csak arra jutott ide­je, hogy vért adjon, hanem arra is, hogy a véradás szervezője legyen — bent az őrsön és vá­lasztott lakhelyén, Bozsokon is. Mint Tóth József, a megyei vöröskereszt főelőadója, a me­gyei véradás főszervezője el­mondta, a határőrségnél az eredményes véradásnak vitat­hatatlan szerepe van Horváth György százados magatartásá­nak és szervező munkájának. A többi őrsök jó átlagához képest, a bozsoki őrsön ottléte óta 20— 25 százalékkal többen adnak vért. És amit külön is ki kell emelni, hogy az elmúlt évtized­ben ugyanilyen arányban javult a községen belüli véradás is. Az eddigiek ismeretében már nem is tűnik k­ülönlegességnek, hogy Horváth György felesége — Mártika —­ is, már vagy tu­catszor adott vért. És ő is térítés­­mentesen. Megkérdeztük Horváth Györgytől, mi az oka önzetlen­ségének. — Túl azon, hogy tanul­mányaim folytán korán felis­mertem a véradás fontosságát (tudom, hogy az ember szerve­zetében 15 százalékos vértarta­lék van, amit ha lecsapolnak, a szervezet károsodás nélkül gyorsan pózol), minden véradás után úgy érzem, felfrissülök, munkaképesebb vagyok. Tehát semmiféle hátrányát nem ér­zem. De ha nem adhatnék, ak­kor már nem érezném jól ma­gam... Azt, hogy hány emberen — és kiken — segítettem, azt nem tudom. Viszont tudom, ha netán műtőasztalra kerülök, és nekem is (O­RH-pozitív) vérre lesz szükségem — én is kapni fogok. Horváth György már sok el­ismerést kapott. Kiváló Véradó és Kiváló Véradószervező vö­röskeresztes kitüntetést is. A közelmúltban pedig — tizedik eszmei elismerésként — a Pro humanitate (Az emberiségért) emlékérmet vehette át. (Felső képünk.) — simola — Fotó: V. F.-né 1993. január 2. Szombat Nagyhatalom Mit nekünk irredentizmus, mit nekünk Horthy fehér lova a komáromi hídon, mit nekünk „ csonka Magyaror­szág nem ország”, mit nekünk erőltetett fegyverkezés, mit nekünk kisantant! Jelentem, Magyarország területe „re­latíve” folyamatosan növekszik, népessége egyre nő, s azon a listán, amely nagyságrend szerint sorolja fel Euró­pa államait, Magyarország egyre előkelőbb helyre kerül. Ha így megy tovább, hamarosan a kontinens nagyhatal­mai közé számítunk majd, és sok ország sóhajtozva emle­geti, bezzeg a magyarok, könnyű nekik, sokan vannak és hatalmas az ő országuk! Eddig ugyebár az egészen kis, városállamnyi or­szágokat leszámítva — mint Liechtenstein, vagy San Ma­rino — legfeljebb avval dicsekedhettünk, hogy Albánia és némileg Ausztria kisebb nálunk, mára viszont gyökeresen megváltozott a helyzet. Sorolom: Litvánia, Észtország, Lettország, Moldávia, Szlovénia, Horvátország, Makedó­­nia, január 1-jétől Csehország és Szlovákia. Ezek bizony mind kisebbek Magyarországnál! S akkor még nem be­széltem a régi kicsikről, Dániáról, Hollandiáról, Belgiu­mról, Luxemburgról, Svájcról, Portugáliáról! Ha véletle­nül a skótok és a walesiek is meggondolnák magukat, hát kérem, Európában kevés ország maradna nagyobb ná­lunk. Ha pedig beleszámítjuk a határainkon túl élő ma­gyarságot is, akkor joggal mondhatjuk, egyszer és min­denkorra vége a „kis ország” státusnak, nagyhatalom lettünk bizony. Ez van. S ez az ölünkbe hullott anélkül, hogy egy lépést tettünk volna érte. Azaz persze tettünk. Lebontottuk a vasfüggönyt, kiengedtük az NDK-sokat, rendszerváltottunk. Csak még azt nem tudom, kit ültes­sünk a fehér lóra. —hm— O­O­O Éjféli mise Méltóságteljes volt a Szenteste fogadása Szombathelyen. Az ünnep betetőzéseként ezrek mentek el a város templomai­ba, hogy részt vegyenek az éjféli misén. A szombathelyi szé­kesegyházban akkor­a volt a tömeg,hogy sokan kint rekedtek. Nemzeti karszalagot viselők gondoskodtak a rendről, a mise zavartalanságáról. Ilyenkor sok nem hívő is felkeresi a templomot, hiszen az éjféli mise túlmutat önmagán, megha­ladja egy hagyományos szertartás kereteit. Ezzel kapcsola­tos az első számú vélemény­e egy rendező élményeiből. Mint mondotta, nem egy látogatóval gond volt. Akadt, aki cigarettával, illetve borospalackkal lépett a szent helyre, s olyan is volt, aki részegen próbált utat törni magának az ol­tár felé. Természetesen eltávolították. Másvalaki láthatóan nem értette a sokadalom okát, neki elmagyarázták, hogy mi is az az éjféli mise... A templom körül néhány kis csoport hangoskodott, történtek kevésbé felemelő dolgok is. Mind­ehhez tegyük gyorsan hozzá: nem ezek az események domi­náltak, a döntő többség alkalomhoz illően viselkedett. Más­részt egy apa elpanaszolta, hogy huszonéves fiát, aki kezdettől templombajáró, nem engedték be. Nem, mert diva­tos bőr­dzsekit és feltűnően rövid hajat viselt... Legalábbis erre hivatkoztak. Mindezek, valamint az a tény, hogy hatal­mas tömeg kíváncsi az éjféli misére—felveti a nyilvánvaló­an alkalomszerű, de percízebb, gondoskodóbb jellegű ren­dezés kérdését. Például, hogy négy-ötezer ember már tömeg, mégha egyetlen órára is jön össze. Előfordulhat rosszullét, egyéb probléma. Nem arról van szó, hogy a kiszolgálás vásári legyen, de bizonyos alapellátásra ilyen­kor is szükség van (lenne). Kozma Újévi terhek — Feljebb, kicsit feljebb!... (Lakatos Ferenc karikatúrája)

Next