Vas Népe, 1993. január (38. évfolyam, 1-25. szám)
1993-01-02 / 1. szám
Ell! Semmi sem akkor kezdődik, amikor kezdődik. Csak eljön egyszer a pillanat, amikor meg kell nevezni. Címkét ragasztani rá — az áttekinthetőség kedvéért. Hogy legyen honnan számítani korszakokat, szerelmeket, évfordulókat és éveket. Ez talán a legnagyobb szemfényvesztésünk: megszervezni, kordában tartani az időt. 1992. december harmincegyedike, Szombathely. A Fészekben — de választhatnánk más helyet is — terített asztalok, társaság, amelyik azért gyűlt össze, hogy jókedvű legyen: szilveszterkor így szokás. Mit is ünnepelünk ilyenkor tulajdonképpen? Hogy elmúlt egy év? Hogy közeleg a tavasz? Hogy...? Mindegy. Ünnepelünk. (Vagy csak hangzavarral palástoljuk a szomorúságot.) Boldog-boldogtalannak, ismerős-ismeretlennek boldog új évet kívánunk — többnyire nem olyan nehéz kimondani. Ha mégsem akar emelkedni a hangulat, köszönjük magunknak, esetleg a gazdasági helyzetnek. Azért fogy a hidegtál, a konyak (a sör, a vodka), és kifejezetten jó együtt ordítani Presser Gáborral, hogy „ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad”. Meg Révész Sándorral, hogy „őszintén akarok élni”, és főleg D. Nagy Lajossal, hogy „az ember mindig jobbat remél”. Ezért útnak indul például, hogy megnézze, milyen a szilveszter mondjuk Horvátzsidányban. Forgalom nincs, Kőszeg határában az út mentén csak kiskatonák álldogálnak. Meg egy magányos férfi sétál. Ez lenne az év utolsó éjszakája? Horvátzsidányban éppen autóba tesznek egy eszméletlen lányt — mit fogadhatott meg az új évre? A kocsmában mérsékelt a hangulat. A kultúrház egyik termében Lord szól. A zenét négyen-öten lézengik körül. Az emeleten a focicsapat mulat. Bejutni csak barikádon át, a kivételezetteknek (esetleg hajdani játékostársaknak) lehet. Zárt kör : egymás között bizonyára jól érzik magukat. A kőszegi Gesztenyésben osztrákok búcsúztatják az óévet. Jókedvűek. Szombathely felé újra találkozunk a katonákkal. A magányos férfi nem ért még oda. Ha tudja egyáltalán, hova tart. Házibulik, amelyeket nem találunk meg, és házibulik, amelyeket megtaláltunk. Valahol Szombathelyen.Villogó fények, zene. Szilveszter-éjjel. Petárdák verik fel a csöndet. Lehet-e erre azt mondani, hogy a szomszédban háború van? Nem. Itt konfetti esik, meg papírkígyók. És mire véget ér a Himnusz, már megkezdődött a boldog új év. Az enyém, a tiéd, az övé. A miénk. Reggel öt óra tájban nem szabad végigmenni Szombathely főterén. Tört üveg és szemét, szemét, szemét. (A rendőrség ügyeletese szerint átlagos szilveszter-éjszaka volt.) Pedig lehet, hogy csak várni kellett volna egy kicsit éjfél után. Fogadkozások, ígéretek, elhatározások és szemetelés helyett belehallgatni az éjszakába, kivárni egy pillanatnyi csendet. Hátha ott volt valahol a lovas. Az, amelyik Medve Gábornak (és Ottlik Gézának) az egyetlen szóból álló, nehéz parancsot hozta: Élj! Ölbei Lívia. Fotó:H. Cs. Horvátzsidányban a focicsapatnál Házibuli, valahol Szombathelyen Éjfélkor a Fészekben Eddig hatvannégyszer adott Huszonöt liter vér A vérrel való gyógyításhoz — a hétköznapok csodájához — vér kell. Vért pedig csak egészséges emberek adhatnak. Olyanok, akik karjukat önként nyújtják, hogy az ereikben lévő életnedvből juttassanak azoknak, akiknek erre szükségük van. Akik adnak, mert másokon segíteni az egyik legnemesebb emberi cselekedet. Az egyik ilyen segítőkész emberrel — a magas, jó kiállású Horváth György határőr századossal — a szombathelyi határőr igazgatóságon beszélgettünk. — Először tizennyolc évesen adtam vért. Azután a tiszti iskolán, majd — minden negyedévben — a bozsoki őrsön. Most pedig itt, igazgatósági beosztásomban is folytatom. Decemberben hatvannegyedszer — kapom a katonásan tényszerű, tömör és szerény választ. Az első véradása óta eltelt tizenöt esztendőben, a huszonöt liternyit is meghaladó vér leadásán kívül azért történt egy és más olyan is Horváth György életében, ami említésre méltó. Megnősült, felépítettek egy szép családi házat, amelyben feleségével és két, tinédzser korba lépő fiúkkal most is laknak. És a családi élet, a családi tűzhely megalapozása, az őrsi — parancsnokhelyettesi, majd parancsnoki — szolgálat ellátása mellett nem csak arra jutott ideje, hogy vért adjon, hanem arra is, hogy a véradás szervezője legyen — bent az őrsön és választott lakhelyén, Bozsokon is. Mint Tóth József, a megyei vöröskereszt főelőadója, a megyei véradás főszervezője elmondta, a határőrségnél az eredményes véradásnak vitathatatlan szerepe van Horváth György százados magatartásának és szervező munkájának. A többi őrsök jó átlagához képest, a bozsoki őrsön ottléte óta 20— 25 százalékkal többen adnak vért. És amit külön is ki kell emelni, hogy az elmúlt évtizedben ugyanilyen arányban javult a községen belüli véradás is. Az eddigiek ismeretében már nem is tűnik különlegességnek, hogy Horváth György felesége — Mártika — is, már vagy tucatszor adott vért. És ő is térítésmentesen. Megkérdeztük Horváth Györgytől, mi az oka önzetlenségének. — Túl azon, hogy tanulmányaim folytán korán felismertem a véradás fontosságát (tudom, hogy az ember szervezetében 15 százalékos vértartalék van, amit ha lecsapolnak, a szervezet károsodás nélkül gyorsan pózol), minden véradás után úgy érzem, felfrissülök, munkaképesebb vagyok. Tehát semmiféle hátrányát nem érzem. De ha nem adhatnék, akkor már nem érezném jól magam... Azt, hogy hány emberen — és kiken — segítettem, azt nem tudom. Viszont tudom, ha netán műtőasztalra kerülök, és nekem is (ORH-pozitív) vérre lesz szükségem — én is kapni fogok. Horváth György már sok elismerést kapott. Kiváló Véradó és Kiváló Véradószervező vöröskeresztes kitüntetést is. A közelmúltban pedig — tizedik eszmei elismerésként — a Pro humanitate (Az emberiségért) emlékérmet vehette át. (Felső képünk.) — simola — Fotó: V. F.-né 1993. január 2. Szombat Nagyhatalom Mit nekünk irredentizmus, mit nekünk Horthy fehér lova a komáromi hídon, mit nekünk „ csonka Magyarország nem ország”, mit nekünk erőltetett fegyverkezés, mit nekünk kisantant! Jelentem, Magyarország területe „relatíve” folyamatosan növekszik, népessége egyre nő, s azon a listán, amely nagyságrend szerint sorolja fel Európa államait, Magyarország egyre előkelőbb helyre kerül. Ha így megy tovább, hamarosan a kontinens nagyhatalmai közé számítunk majd, és sok ország sóhajtozva emlegeti, bezzeg a magyarok, könnyű nekik, sokan vannak és hatalmas az ő országuk! Eddig ugyebár az egészen kis, városállamnyi országokat leszámítva — mint Liechtenstein, vagy San Marino — legfeljebb avval dicsekedhettünk, hogy Albánia és némileg Ausztria kisebb nálunk, mára viszont gyökeresen megváltozott a helyzet. Sorolom: Litvánia, Észtország, Lettország, Moldávia, Szlovénia, Horvátország, Makedónia, január 1-jétől Csehország és Szlovákia. Ezek bizony mind kisebbek Magyarországnál! S akkor még nem beszéltem a régi kicsikről, Dániáról, Hollandiáról, Belgiumról, Luxemburgról, Svájcról, Portugáliáról! Ha véletlenül a skótok és a walesiek is meggondolnák magukat, hát kérem, Európában kevés ország maradna nagyobb nálunk. Ha pedig beleszámítjuk a határainkon túl élő magyarságot is, akkor joggal mondhatjuk, egyszer és mindenkorra vége a „kis ország” státusnak, nagyhatalom lettünk bizony. Ez van. S ez az ölünkbe hullott anélkül, hogy egy lépést tettünk volna érte. Azaz persze tettünk. Lebontottuk a vasfüggönyt, kiengedtük az NDK-sokat, rendszerváltottunk. Csak még azt nem tudom, kit ültessünk a fehér lóra. —hm— OOO Éjféli mise Méltóságteljes volt a Szenteste fogadása Szombathelyen. Az ünnep betetőzéseként ezrek mentek el a város templomaiba, hogy részt vegyenek az éjféli misén. A szombathelyi székesegyházban akkora volt a tömeg,hogy sokan kint rekedtek. Nemzeti karszalagot viselők gondoskodtak a rendről, a mise zavartalanságáról. Ilyenkor sok nem hívő is felkeresi a templomot, hiszen az éjféli mise túlmutat önmagán, meghaladja egy hagyományos szertartás kereteit. Ezzel kapcsolatos az első számú véleménye egy rendező élményeiből. Mint mondotta, nem egy látogatóval gond volt. Akadt, aki cigarettával, illetve borospalackkal lépett a szent helyre, s olyan is volt, aki részegen próbált utat törni magának az oltár felé. Természetesen eltávolították. Másvalaki láthatóan nem értette a sokadalom okát, neki elmagyarázták, hogy mi is az az éjféli mise... A templom körül néhány kis csoport hangoskodott, történtek kevésbé felemelő dolgok is. Mindehhez tegyük gyorsan hozzá: nem ezek az események domináltak, a döntő többség alkalomhoz illően viselkedett. Másrészt egy apa elpanaszolta, hogy huszonéves fiát, aki kezdettől templombajáró, nem engedték be. Nem, mert divatos bőrdzsekit és feltűnően rövid hajat viselt... Legalábbis erre hivatkoztak. Mindezek, valamint az a tény, hogy hatalmas tömeg kíváncsi az éjféli misére—felveti a nyilvánvalóan alkalomszerű, de percízebb, gondoskodóbb jellegű rendezés kérdését. Például, hogy négy-ötezer ember már tömeg, mégha egyetlen órára is jön össze. Előfordulhat rosszullét, egyéb probléma. Nem arról van szó, hogy a kiszolgálás vásári legyen, de bizonyos alapellátásra ilyenkor is szükség van (lenne). Kozma Újévi terhek — Feljebb, kicsit feljebb!... (Lakatos Ferenc karikatúrája)