Napló, 1970. március (Veszprém, 26. évfolyam, 51-75. szám)

1970-03-15 / 63. szám

▼«Mária*», 1975. március 15. Röpülj páva. Ha lesz a veszprémi I ■■ r I ■■ , ír középpontó Kecskemét és Salgótarján után ma este Veszprémben, a Petőfi Színházban rendezi meg a magyar televízió a felszabadulási népdalverseny harmadik és egyben utolsó középdöntőjét. A televízió stábja már Veszprémbe ér­kezett, és megkezdte az utol­só középdöntő előkészítését. Akik rendszeresen figyel­ték a „Röpülj pápa..adá­sait, tudják, hogy az elődön­tőkből a legtöbb pontot szer­zett harminc versenyző ju­tott tovább a három közép­döntőbe. Az elődöntők ta­pasztalatait felhasználva a rendezők úgy döntöttek, hogy külön bírálják el az egyéni versenyzők és a legfeljebb tizenkét tagú kamarakóru­sok szereplését. Megyénket két egyéni ver­senyző képviseli, Veszprém­ből Baráth Józsefné, Várpa­lotáról pedig Dobovics Judit. Rajtuk kívül Budapestről Halmos Béla, Fejér megyé­ből Erdélyi János, Győr- Sopron megyéből Horváth Ilona, Vas megyéből Böröcz Istvánné és Kovács Józsefné, Tolna megyéből Petróczky Ignácné, Zala megyéből Pla­­chy Aladárné, Baranya me­gyéből pedig Kaszás Ágnes szerepel a középdöntőben. Három kamarakórus is fel­lép népdalaival a Petőfi Színházban: a bazsi női kó­rus, a decsi kamarakórus és a karádi női kar. A verseny rendezői a sza­vazást is módosították. A versenyzők nem hozzák ma­gukkal eddig szerzett pontja­ikat, mindenki tiszta lappal indul. Az egyes versenyzők­re szavazni lehet eredeti gyűjtésű népdallal, a lapunk 9—10. oldalán levő szavazó­lappal, s postai levelezőla­pon is. A szavazatoknak leg­később szerda délig kell el­jutniuk Budapestre, a ma­gyar televízió címére. Az eredeti gyűjtésű népdalokra, a közönségszavazatokra ka­pott pontok és a zsűri pont­jainak összesítése után dől el, hogy kik jutnak be a sop­roni döntőbe, amely húsvét vasárnapján lesz a soproni új művelődési házban. Már beszámoltunk róla, hogy rendkívül nagy az ér­deklődés a veszprémi közép­döntő iránt, a látványosnak ígérkező közvetítésről na­gyon sokan lemaradtak. Sza­vazni természetesen minden­kinek szabad, és versenyző­ink számítanak is rá, hogy a közönség — akár a színház­ban, akár a televízió előtt szurkol — ugyanúgy, mint az elődöntő után, most is tá­mogatja őket szavazataival. A rendezőség egyébként kéri a közönséget, hogy a te­levíziós közvetítés miatt há­romnegyed hatkor mindenki foglalja el helyét a Petőfi Színházban. Előadássorozat Tapolcán a Lenin-centenárium jegyében (Tudósítónktól) A TIT tapolcai városi szervezete és a Batsányi János Művelődési Központ rendezésében négy előadásból álló sorozat kezdődött a Lenin-centenárium tiszteletére. Az első előadást március 11-én a városi pártbizottság tanács­termében Veres D. Csaba tartotta, Veszprém megye fel­szabadításáról. A jövő héten „Minálunk vannak fenyve­sek” címmel Tompa László előadóestjére kerül sor, beveze­tőt Czine Mihály egyetemi docens, irodalomtörténész mond. A soron következő téma: Lenin és a tudományok. Előadója dr. Sasváry Lajos egyetemi tanársegéd. A záró előadást — Az élő leninizm­us címmel — Csőre János alezredes tartja. (töreky) NAPLÓ i­s — Északd­unántúli tárlat a Műcsarnokban Kilenc művész megyénkből Régóta készül budapesti bemutatkozására a Képző­művészek Szövetségének — öt megyét összefogó — Északdunántúli Területi Szervezete, örülünk, hogy a rangos eseményre a kettős jubileum esztendejében és a fővárosban, a Műcsarnok­ban kerül sor. Elismerést érdemelnek a reprezentatív tárlat szorgalmazói és meg­szervezői, külön a területi szervezet vezetői, közülük is Áron Nagy Lajos festőmű­vész. Somogyi József Kossuth­­díjas szobrászművésznek, a szövetség elnökének meg­nyitóját méltón kísérte élénk érdeklődés egy héttel ezelőtt — nem különben azóta a há­rom tágas teremben látható alkotásokat. Végigszemlélve a több száz művet, úgy tetszik, ta­lálóan írja a katalógusban Kovalovszky Márta: „... az összkép egyik meghatározó eleme valami jó értelemben vett vidéki íz, a kisvárosi délutánok nap­sütése, mézillata, a paraszt­házak vakolatrajzolatai, a vidék csábító, megfoghatat­lan, elomló hangulatai. S ez provincialitás, amely a ba­rokkban és a klasszicizmus­ban gyakran a nagy művek­nél vaskosabb, esetlenebb, de ízesebb és plasztikusabb formákban fejezte ki ma­gát, talán most is rejt még felhasználatlan forrásokat. Anyag, élmény, forma árad kimeríthetetlenül mindenün­nen, a jövendő feladat most már az, hogy mindez a kor problémáira érzékeny, kor­szerűbb, merészebb és mi­nél maradandóbb művekben öltsön testet". Egyes művészekről aligha nyújthat teljes, sőt, kielégítő képet sem a kollektív kiállí­tás, még ha több alkotással szerepelnek is. Az ismerős képeket, szobrokat, ponto­sabban: ismerősök képeit, szobrait keresve, tűnődik el erről a látogató. Ugyanis szétszórva aggatták falra és paravánra a festményeket, grafikákat, így az egyes al­kotók karakterének a mini­mális egysége sincs meg. A csoportosítás e hibáját talán a művek nagy szá­mához képest szűk hely okozta. A rendező Baranyi Judit művészettörténészt di­cséri ugyanakkor, hogy — nem kis erőfeszítéssel — si­került minimálisra csökken­tenie a zsúfoltság hatását. Ilyenformán érvényesült tö­rekvése a változatosságra. Tudván, hogy a kiállítási anyagot sietve kérték —■ legalábbis a Veszprém me­gyében élő alkotóktól, akik most több más szereplésre is készülnek — természetes a szorongató kérdés: vajon ott vannak-e mind a leg­méltóbbak, s jellemző mű­veikkel képviselik-e sző­kébb hazánkat? Impozáns kilencük névso­ra, ám, sajnos, nem teljes. Ezért a kiállított művek sem kárpótolnak, bár javának ér­téke kétségkívül felülmúlja az átlagos szintet. Bognár Zoltán „Antik fej” és „Kosfej” című képei a művész modern világának, friss és lényegretörő kísér­letező kedvének gyöngysze­mei. Csizmadia Zoltán kife­jező és esztétikus rézkarcai­val meg a „Katica nagyma­mával” olajtáblával, széles skálájú, sokrétű kifejező készségét megcsillantja, de ez nem buzog be forrásként. Hiányoznak ugyanis kerá­­mai­ táblái, művészetének megismert s talán legizgal­masabb része. Bresik József — néhai Nagy Gyula mellett — az egyet­len megyénkbeli alkotó, akit a katalógus említett tanul­mánya jellemez, egyebek között így: „...A házak furcsán hideg, alkonyi színé­ből, a fehérrel keretezett ablakokból legjobb képein valami merev fantomszerű­ség csap meg”. Aligha elis­merő megállapítás — mél­tatlanul, mert a képek lát­szólagos változatossága, a szűkreszabott témaválasztás ellenére — paloznaki, veszp­rémi házak, tűzfalak, kerí­tések, egyenletes, személy­telen elemekre bontva — a művész ismétlődő drámai lá­tásmódja mindig tud él­ményt nyújtani, súlyos szer­kezetük emberi melegséget áraszt. R. Kiss Lenke négy kisebb méretű szobra közül a „Párkák” — két törékeny nőalak — szépen megfogal­mazott kompozíciója a bronznak és a kőnek. A „Gyerekek” kedves finom­sága éppoly megragadó, mint a „Bőség” vaskos figu­rája és „Kis Béla” mar­káns portréja. Mikus Gyula, a zárkózott­nak ismert művész képeiben oldódik fel. Mélyen átélve és egyre érettebben tárja fel és fogalmazza meg a Balaton páratlanul gazdag, sokszin­­­ű világát, a téli tó rejtett értékeit. A „Szigliget a Szentgyörgyheggyel” rejtel­mesen izgat, lilával-kékkel­­szürkével. Nagy Gyula vár­palotai hagyatékából két tájkép és a „Kohóban” olaj­tábla kapott helyet — kép­viselve a posztnagybányai festészetet. Szelestey László az alföl­di iskola hagyományait ele­veníti föl a széles ecsetvoná­sokkal festett „Temető­domb”-on ... A. Tóth Sán­dor egyetlen akvarelljénél többet vártunk... Vágfalvi Ottó négy olajfestményén és két gouche-án a tájak sze­líd színpompája: a szőlős­kertek, pincék, a balatoni hervadás hangulata vibrál. Kár, hogy le-lehalkul alkotó ereje, s a „Táj pirosban” izzó vörösberényi atmoszfé­ráját más kép nem éri el Lehetett volna tehát sok­oldalúbb a Veszprém me­gyében élő képzőművészek részvétele az északdunántúli alkotók első közös fővárosi seregszemléjén. Nem teljes az eddigi eredmények szám­bavétele a látottak alapján, mégis magában rejti a jövő lehetőségeit a műcsarnoki tárlat. S talán nem várat oly sokáig magára a máso­dik, még igényesebb, válasz­tékosabb bemutatkozás. Irattal) R. Kiss Lenke: Gyerekek Bresik József: Tél A költő és a mesemondó Félszegség lassítja a láto­gató lépteit a gyér fényű fo­lyosó faliszekrényei között. A betűk és a képek jól ren­dezett garmadája csaknem másfél évszázados epizódokat idéz a pápai református tu­dományos gyűjteményben. Hinné-e az ember, hogy a Dunántúl Athénjének oly fontos szerepe volt a vézna Petrovics, a mindig szorgal­mas Jókai és a magas kort megért, de meg nem értett Kossuth kormányzó életében? A szem nem tudja befogni, a gondolat nem képes követ­ni a „nagyok” pápai alkotá­sait. A mai diák csak megta­nul egy strófát, csak végig­szaval egy verset, de a szín­falak mögött, az öltöztető szobák titkai népi jutnak el hozzá. Engem is Nádasdy La­jos könyvtáros avatott be az intimitások némelyikébe, és rögtön beszélni kezdett va­lamennyi kép a gazdag gyűj­teményben ... A nagy mesemondó min­dig szívesen emlékezett visz­­sza Pápára, a kollégiumi életre. Sokat mesélt erről a tihanyi kiránduláson, a bala­tonfüredi csendes estéken és így fogalmazott róla: “A pápai nagy kollégium mellett volt egy kicsiny ház, s eten egy még kisebb fehér szoba. Ennek a háznak kis szobájába szokott összejön­ni ezelőtt sok, sok esztendő­vel három diák, kiknek ki­csiny volt ez az egész világ. Az Orlai Soma, a másik Pe­­tőfi Sándor, a harmadik én voltam... Mindenikünknek volt saját kedvenc szenvedé­lye. Orlaié a költészet. Pető­fié a színpad, az enyém a festőecset... Mikor pedig is­mét összetalálkoztunk, akkor Petőfi híres költője volt Ma­gyarországnak. Orlai ihletett festész, magam ... íme szán­tom ezt a sok csúnya fekete betűt...” A „Képzőtársulat” nevelte a költőt és a mesemondót. Mecénások kínálták fel az aranyakat a legjobb pálya­munkákért. A jutalmazott műveket az „Érdemkönyvbe" jegyezték fel. Egy tabló kam­­pós szegei ölelik a falhoz azt a könyvet, amelyben a Szín és való — című Petőfi balla­da olvasható. A 3. pápai láto­gatás — 1843. április 10. és május eleje — alkalmával ír­ta Petőfi az Ida — című ifjú­kori költeményt. Úgy hatá­roztak, hogy nem a saját ne­ve alatt, hanem ”Domanovsz­­ky” álnéven küldi be a bíráló bizottságnak. Domanovszky abban az időben már elismert író volt. Petőfi nyert a neve alatt is. Jókai is szerzett aranya­kat a „Képzőtársulat” pályá­zatain. Csak elismerő minden sor, amit ennek az ösztönző intézménynek a tevékenysé­géről ír: „Áldott legyen a láng, mely utamra rávilágí­tott!” Kossuth Lajos Baráth Jó­zsefen keresztül került kap­csolatba Pápa városával. Féltve őrzik a pápai gyűj­te-­ ményben a negyvennyolcas kormányzó saját kezűleg irt (és eredetiben fennmaradt) Nyílt rendeleté”-t. „... melynek előmozdítója Baráth József a honvédelmi bizottmány által a komáromi várparancsnokságtól, mint futár kiküldetvén ezennel minden hatóságok, városok s községek elöljáróinak meghagyatik, hogy a most nevezett futárt mindenütt szabadon bocsátani és útjá­ban elősegíteni kötelességük­nek ismerjék. Pest, december 29. 848. a honv. bizottmány elnöke: Kossuth Lajos.” Baráth József honvédszá­zados volt és katonai felsze­relését a múzeumi szobában, üveg alatt őrzik. Pápáról származott és hűséges segítő­társa volt Kossuthnak. Orlai Soma festette meg portré­ját, melyet a gyűjteményben mutatnak a látogatónak. Nádasdy Lajos hamarjá­ban egy halom könyvecskét szed elő a könyvtár mélyéről. Mind Petőfivel, Jókaival, a Pápán töltött évekkel foglal­kozik, de bizony nagyon hé­zagosan. Egyik sem teljes, mindegyikből hiányzik vala­mi, de talán együttvéve, ösz­­szegyúrva sem adnák ki azo­kat az éveknek költőt, írót, forradalmárt érlelő hangula­tát. Mindegyik felcsípett egy keveset s azt boncolgatta a maga módján, de teljességre nem törekedett. Közeledik a gyalogosan vándorló színész, a rakoncát­lan pápai „philozoph”, majd később tüzet szító poéta szü­letésének 150. évfordulója. Talán addigra akad valaki, aki feldolgozza, sorba ra­kosgatja a pápai hagyatékot. Öröme telik majd benne az olvasónak. Gárdonyi Béla

Next