Napló, 1973. április (Veszprém, 29. évfolyam, 77-100. szám)
1973-04-14 / 87. szám
!Gönczöl Imre. . .Sümeg és Szombathelyen keresztül Sopronba érem, itt tanulni akartam, de nem volt semmim s ’ex nihile ihil’; onnan Pozsonyba mentem; itt is úgy jártam, végre men Pápára, s itt némileg csillámlani kezdett szerencsesillagom. Tarczy, a derék Tarczy az, kinek mindent köszönetek. S így vagyok itt Pápán, s noha tengődöm, de mégis itt agyok, és némi reménnyel, hogy habit Deus his quoque nem!...” — írja már többször idézett levelében Petőfi.15. 5. Ötödik útja — A pápai „aranyidő" Pápai tartózkodásáról, a rínak eseményeiről korabeli okumentumok, több önálló kötet, egyéb kötetek egész írának rövidebb-hosszabb észlete, folyóiratokban, hírlpokban stb. megjelent tanulmányok, cikkek, viszaemlékezések sokasága ad .még az apró mozzanatokra kiterjedő képet. A visszamlékezések évtizeddel (sőt gy részük 5—6 évtizeddel)ésőbbi eredetűek, nem leét hát csodálkozni azon,ogy az időpontok és az esemlények keverednek, összemosódnak bennük. Egyikben-másikban tükröződik az is, hogy az emlkező a későbbi híres kör- , akkor még nem létező agy nem látható vonásaial ruházza fel a sovány rákot. S arra is van példa, hogy a visszaemlékező Pető- 1 fényéből saját feje köré kár glóriát fonni. Nem források elemzése és kritiai vizsgálata azonban jenleg a cél; elégedjünk meg : pápai diákév eseményeiek az áttekintésével. 1841 október közepe táján érkezett Pápára. A szemtank némileg eltérő, de sokján egyező visszaemlékezési közül idézzük az egyik legszemléletesebbet: „.. .Egyik októberi napon ebben álldogáltunk a pápai kollégium kapuja előtt, amin egy vézna, rongyos ruájú katona tartott felénk. Bakancsából kikandikált agy lábujja, hónalján kifakadt a ruha, piszkos ingen kilógott... Köszönt, bemutatkozott, Petrovics Sánor vagyok”. Ilyennek látták, amikor megérkezett, hogy beiratkozzék a VII. osztályba. Aobbmódú diákok segítették a ruhával, lábbelivel, hogy megjelenhessék „az urak között” az iskolában. Október égén lett a pápai kollégiumII. osztályos, vagyis a főiskolai tagozat első éves bölcsész diákja, ugyanis a VII. osztály már a főiskolai tagozat első évének számított. A tanári kar 1841. október 31- én hozott határozatot felvételéről. Az „Oktatói összeülések” e napon felvett jegyzőkönyvében ez olvasható: „Petrovics Sándor az elsőéves bölcsészek közé kérvén magát fölvétetni, azt a határozatot nyerte, hogy a kívánt osztályba soroztatása csak olly föltétel alatt fog megtörténhetni, ha a II. h Humán iskolabeli tanulmányokból magánvizsgálatot adand, vagy ha már ezeket valahol tanulta, róla bizonyítványt mutatand elő”. A magánvizsgát azért szabta föltételéül a tanári kar, mert a VI. osztályról év végi bizonyítványa egyáltalán nem volt, és a Selmecről hozott félévi bizonyítvány is elégtelen történelemből. Idézzük az első tanítási napról az egyik osztálytárs festőién szemléletes visszaemlékezését: ...... Balra tőlem, a novitiusok oldalt eső padjain egy sajátságos alak tűnt fel előttem. Sötétszürke, felhőkergető gallérköpenye orráig beburkolva, fején az akkori bakasipkát szeméig lehúzva ült ott mozdulatlanul. Rideg, sötét pont, a vígan hullámzó áradatban. A tanár beléptével a zaj lecsendesült, a lövegek lerepültek a főkről, s én emberemet szembe nézhetem. Különös arc. Rút, de nem közönséges, mogorva, mely búsító, levegő hatást gyakorol a nézőre, de nem gyűlöletes, nem visszataszító. Senkihez sem szólott; senkire sem nézett; szemeit a pad írópolcára szögezve ült ott, míg meg nem szólalt a harang s vége nem jön az előadásnak. . .17 Először egy Sopronból idekerült ismerős diáknál, Lontay Sándornál kapott ideiglenes szállást. Tarczy Lajos („Tarczy, a derék Tarczy az, kinek mindent köszönhetek”), az előző ittlétekor már megismert tanár beajánlotta Horváth István ügyvéd, Lenke nevű kislánya mellé nevelőnek, ahol kosztot, egy kis pénzt is kapott, így helyzete némileg rendeződött. Decemberben érkezett meg Orlay, s mint írja: „Petőfit ekkor már ott találtam, és pedig oly kedvező körülményben, amilyennel már régen nem dicsekedhetett”. Orlay megérkezésekor közösen béreltek szállást a Ferencesek zárdájával szemben. Nem bírták azonban a kemény telet az iskolától távol eső nagy, fűtetlen szobában, ezért a kollégium közvetlen szomszédságában Gecz Vendel férfiszabónál béreltek egy kicsiny szobát. Egy láda volt az ágya, könyv a párnája, köpönyeg a takarója. „De e kis helyen a 41 és 42 év telén és a reá következő nyár folytán, sok szép emlékű napokat éltünk át. Itt építgettük jövendőnk ábrándvárait, gyakran éjfélig, míg belefáradva egyikünk vagy másikunk megjegyzésére, hogy talán már ideje volna aludni, az álom mámora elnémított bennünket”. — emlékszik Orlay. 18. Ennek a szállásváltoztatásnak az emlékét az 1842. február 26-i iskolaszéki jegyzőkönyv is őrzi, amelynek a 204. pontja szerint „Petrovics Sándor mivel szállását igazgatói tudás nélkül változtatni mert, megintetett, kötelességévé tétetvén, hogy gazdaasszonyának minél előbb megfizessen”. Az iskolai felvételkor előírt magánvizsgát időközben némi tanári jóindulattal letette. Elmulasztotta azonban a főiskolai tagozatos diákok kötelességét, az iskola törvényeinek saját kezűleg való aláírását. A már említett iskolaszéki jegyzőkönyv 196. pontja szerint „Petrovics Sándornak meghagyatott, egy hét múlva aláírja magát az iskolai törvényeknek, mert különben vizsgálatokra nem bocsáttatik és a tanulók között helye nem leendő. Az iskolában „középszerű tanuló volt, de annál több szorgalmat fordított oly ismeretek szerzésére, melyek lelkét betöltötték és menynyiben a kollégium könyvtára és a magányosok gyűjteménye erre eszközt nyújtott neki, ő azt mind fölhasználta Történeti művek, hazája és a külföld költészete érdekelték őt leginkább”. (Orlay i. m.) A feleletekkel nem jeleskedett. Egyik osztálytársa szerint „Soha ember nem tudott úgy s oly jelentőséggel hallgatni mint ő, ha néhanapján a tanár a fekete táblához szólította”. (Kozma i. m.). Az első félévben német nyelvből és magyar nyelvből kitűnő, év végén ezeken kívül a földrajzból is, a többi tárgyból azonban már gyengébb, egyikből-másikból egészen gyenge osztályzata volt. Az iskolaszéki jegyzőkönyv egy büntetéséről is hírt ad: a 183. pont szerint „Kozma Sándor, Dús József, Petrovics Sándor, Fördős György 4 leckemulasztásért 2 órai fogságra büntettessenek”. A volt iskolatársak visszaemlékezéseinek a sokaságából kibontakozó kép szerint a komorságig komoly volt, önérzetes és magabiztos, egyenes és szókimondó, „szeretett társai fölött fölényt gyakorolni”, nehezen barátkozott és megválogatta a barátait, de akiket barátjává fogadott, azok körében feloldódott, őszinte, derűs és közvetlen volt. „Közös volt az öröm, a baj, közös a falat s a pohár”. Bús magyar volt a tréfás gúnyneve, barátai pedig általában csak bakának nevezték. A diáktársak főként a fiatalabbak az obsitosnak — és talán a különcnek — kijáró csodálkozással nézték „vad, indulatos egyéniségét, szikrázó szemeit, ki rossz, szürke, vörösnyakú köpenyben, ferde sarkú csizmákban dübörgött télen a főiskola portáján...” (Roboz). Még nem a későbbi nagy költőt bámulták benne, hanem a diákká lett katonát. Bár sokat olvasott, „Lenaut és Heinét különösen kedvelte”, szűkebb baráti körében nem ő készült költőnek, hanem Orlay, a későbbi festő, Jókai a festészetért rajongott és Petőfi nagy álma még mindig a színészet volt. Pedig ekkor már a költészet küszöbén állt és nemsokára át is lépett rajta. Következik: „A pápai képzőtársaságban” Iszlai Zoltán: A vonaton a hosszú folyosó közepére sodródott. Mellével az ablakhoz támaszkodott. Mögötte jöttek mentek. A s zakatolást félrészeg röhögések szakították meg. Sörösüvegek nyomódtak a hátához. Ilyenkor még jobban az ablakhoz szorult. Húsz éve csak este volt zsúfolt a vonat. Akkoriban többen utaztak együtt. Valaki mindig kiment, foglalt a jegyekkel ülőhelyet. Mária körülnézett. Diákokat nem talált. Az emberek kártyáztak, ittak. Az asszonyok lehúzott cipőjüket az ülés alá tették, meztelen lábukat a szemközti padon pihentették. A folyóson nem szűnt a forgalom. Fiatal katona jött, ölében sörösüvegeket egyensúlyozott. Szabad kezével Mária fenekébe markolt. Fölháborodottan fordult hátra. A fiatalember a szemébe nevezett. Kézitáskáját kezében szorongatva az étkezőbe ment. A dohányfüsttől émelyegni kezdett, a vonat mozgása elszédítette. Nem volt kedve enni, de máshol nem maradhatott nyugton. Évek óta nem volt otthon. Nagyanyja üzent, hogy látni akarja, nagyon beteg. Mire beértek, pénze negyedrészét elköltötte. Erős szél fújt, a sodró homok az arcába csapott, orra, szeme teli lett tőle. Tétován állt a régi villamosmegállónál. Sín sehol, az ottfelejtett megállójelző zörgött a szélben. Észrevette a közelgő autóbuszt, fölszállt. A busz ismeretlen útvonalon járt. Kérdezősködni nem volt kedve. Nagyanyja házáig két kilométert gyalogolt. Egy közértben csokoládét vett. Már megpuhult, mire belökte a kaput. Az udvaron semmi se változott. A tornác szőlővel volt futtatva. Előtte csillagvirág és tátika. A konyha ajtaját drótháló fedte. Nagyapja légycsapója a falra volt akasztva. — Te vagy, fiam? — gyenge kiáltást hallott és a konyhába lépve belehunyorgott a sötétbe. — Mária vagyok, nagymama. — Ó, fiam. Hogy ezt is megértem. Gyere, hadd nézzelek. Áldjon meg a jóisten, csak, hogy mégegyszer láthatlak. Sovány, szürke karok nyúltak feléje. Az öregasszony fogatlan szájával veszettül csókolgatta. Mária simogatta a hátát és azon gondolkodott, hogy kendő nélkül még nem látta. Pedig dús haja volt, kontya magasra nyomta föl a fekete delinkendőt. Most pár szálból tekert kis csomó volt a feje tetején, inkább sárga, mint fehér. Mária még mindig kezében szorongatta a csokoládét. A papírból a kockás párnára folyt. Ijedten utánakapott, de már későn. Nagy, barna folt éktelenkedett előtte. — Magának hoztam, mamuka — szégyenkezett és a maradékot a markába nyomta. — Jaj, fiam, nézd meg, nem jött-e Rózsi? Mert addig elmondom, mit határoztam. Mert a pénz a tied, azt nekik nem adom. A ház az övék, de a pénzt azt nem adom nekik. Csitltgatva visszafektette a párnára az izgalomtól kimerült beteget. — Ráérünk, mamuka. Nem azért jöttem — mondta. A konyhaajtó zajosan kivágódott. — Van itt valaki? — kiáltott a sovány, inas asszony. — Szervusz, Rózsi. Csak én vagyok — Mária felállt. — Te? Mit akarsz itt? Eszedbe jutottunk? Nahát ilyet! Ellenségesen nézte unokatestvérét. Egyidősek voltak. — Hiába fened magad. Te is öregszel — mondta megvetően. Hátat fordított, a szatyrát rakodta. — Minek jöttél? Neked nem jár innen semmi. Én küszködök vele. Hirtelen sarkon fordult. — Vagy elviszed? Nesze — mutatott az ágyra — a tied. — Csak látni akartam — válaszolt Mária csendesen — nem akarok én semmit. — Na, ülj le. Biztosan megéheztél. Hozok valamit. — Ne fáradj, ettem. — Akkor előbb lemosom — intett a nagyanyjuk felé. — Mindig összecsinálja magát. Vizet, szappant hozott. — Már megint összemocskolta magát? Hát nem dolgozok magára 6 — IVAPI.rt — 1973. április 14. szombat Picasso: „Az ifjú festő” 201 soha ki nem állított Picasso-mű közül az egyik: „Az ifjú festő”. A kiállítás a mester műveiből május 23-án nyílik meg Avignonban. Az amúgy is hatalmas érdeklődést nyilván a sokszorosára fokozza az a tény, hogy az idős mester elhunyt Fritz Wotruba kiállítása A neves osztrák szobrászművész kiállítása a budapesti Műcsarnokban nyílt meg (MTI fotó: Tormai Andor felv. — KS) Petőfi Sándor: A virágnak megtiltani nem lehet A virágnak megtiltani nem lehet, Hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet. Kikelet a lyány, virág a szerelem, Kikeletre virítani kénytelen. Kedves babám, megláttalak, szeretlek! Szeretője lettem én szép telkednek — Szép telkednek, mely mosolyog szelíden Szemeidnek bűvösbájos tükrében. Titkos kérdés keletkezik szívemben: Mást szeretsz-e, gyöngyvirágom, vagy engem? Egymást űzi bennem e két gondolat. Mint ősszel a felhő a napsugarat. Jaj ha tudnám, hogy másnak vár csókjára Tündér orcád tejben úszó rózsája. Bujdosója lennék a nagy világnak, Vagy odaadnám magamat a halálnak. Ragyogj reám, boldogságom csillaga! Hogy ne legyen életem bús éjszaka, Szeress engem, szívem gyöngye, ha lehet, Hogy az isten áldja meg a lelkedet. Debrecen, 1843. december.