Napló, 1973. május (Veszprém, 29. évfolyam, 101-125. szám)

1973-05-05 / 103. szám

Könczöl Imre: A szünidőben szinte a fél országot körbe gyalogolta és kétszer volt a szüleinél is Dunavecsén. A vele érkező Orlay írja: „Az öröm, mely­­lyel szülei hitük szerint jó útra tért fiúkat fogadták, le­írhatatlan volt... Szívem szorult a két tisztes öreget oly szűkölködő állapotban látni, aminőben találtuk ... Arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak lát­hatók, részvétre gerjesztő volt..Petőfi nekik akarta adni a Pápán nyert két ara­nyat, de nem fogadtál­ el, in­kább ők ígérték meg, hogy minden hónapban küldenek egy kis anyagi segítséget, „csak ezután is maradjon az iskolák mellett, hol még hí­res ember válhatik belőle”. Abban a reményben indul Dunavecséről Pápára, hogy az előző tanévhez hasonlóan, most is sikerül majd annyit keresnie, amiből szűkösen el­tarthatja magát. Régi barat­ja, Domanovszky Endre ez év őszén került Pápára. Ná­la szállt meg, mint írja ,Pá­pán vagy két napig Doma­novszky barátunknál lak­tam .. Nincsenek hiteles adatok arról, hogy mikor ér­kezett Pápára, távozásának időpontját­ ismerve azonban következtetni lehet rá, hogy október legvégén. Megérke­­zése után azonnal kereset után­ nézett, hogy folytathas­sa tanulmányait. Elhatároz­ta, hogy elhagyja Pápát. No­vember 2-án Domanovszky lakásán két levelet ír: az egyiket a még távol levő Or­­laynak hagyja vissza, és a szülei által felajánlott segít­ségre célozva írja: „De lelki­­ismeretem meg nem engedi, hogy nehéz keresményekből csak egy garast is elfogad­jak, s miután Pápán talált reményeimben csalódtam, mit tehettem egyebet, mint fölvettem sapkámat, s amer­re silmje esett, arra indul­tam." A másikat, amely talán a legjellemzőbb dokumentuma a 19. évében levő ifjú egyé­niségének, Szeberényi Lajos­nak küldte. „Szeretett barátom! Rövid idővel examen előtt vettem leveled; azért nem akartam már addig írni, míg ismét Pápára nem jövök, mert szörnyű ómenem volt, hogy nagy változás fog raj­tam történni. S előjelem nem csalt. Feljöttem, barátom, Pápára, feljöttem, hogy örökre elhagyva azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát. Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a ■■•••■■I kell, s e lépéssel talán két szívet (szüleimet) repesztek meg. S még nem tehetek másképp. Lásd barátom! Színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék; szü­leim nem segíthetnek, s Pá­pán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filléreket életem tengetésére megsze­rezhetném. Most már har­madszor színésszé! Lássuk, mit ad a végzet. Mondj­am-e, hogy nemcsak a mindennapi kenyér keresése a célom (mert így kocsissá, vagy bé­ressé lennék, s bizonyosabb ke­lyezet eendném), hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha el­veszteni nem fogom? Mű­vész és költő­ barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én közép­szerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil. Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek. Nem tudom, hallod-e már, hogy tavaly a pápai képző­társaság egyik pályadíját (balladán) én nyerem meg, azonkívül a másik balladám s két lírám (többet nem is adtam be) dicséretet nyertek. Ez is elég egy obsitos-logi­­cusnak. ... E levelet Domanovszky barátunknál írom. Még ma elhagyom Pápát. Midőn bizo­nyos helyen ,leendők, tudósí­tani foglak Élj, boldogulj, szeresd barátodat Pápán, nov. 2. 1842. Petrovics Sándort”27 A keserűségét felváltó ön­érzetes és öntudatos kijelen­tés: „én középszerű ember nem leszek”, nemcsak becs­vágyát, hanem saját erejében való hitét is sugározza. Ehhez a levélhez Felkö­szöntés című versét is mellé­kelte, amelyet vagy ezen a napon, vagy az előző éjsza­kán a barátaival rendezett búcsúest hatására írt a vers­ben megénekelt „nemeskeb­lű barát”, Domanovszky Endre lakásán. Ez a vers már az igazi Petőfit sejteti ilyen soraival: Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó, Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája. Még a levelek megírása napján, november 2-án útra­kelt, amerre „sapkája silmje esett”, a Bakonyon át Veszp­rém felé. Másnap, november 3-án a ködös Bakony sáros útjain gyalogolva nem is sejthette, hogy Pesten, az Athenaeum friss számát la­pozgatva többeknek, még Vö­­rösmartynak is feltűnt a Ha­zámban c. vers alatt egy is­meretlen név: Petőfi Sándor, amely ekkor jelent meg elő­ször kinyomtatva. Nem tudjuk, melyik úton indult Pápáról, valószínű azonban, hogy a sáros idő­ben a legjobb utat választot­ta, tehát Tapolcaion, Város­­lödön át közeledett Veszp­rém felé, s onnan Várpalotán keresztül érkezett meg no­vember 9-én Székesfehérvár­ra, ahol november 10-én Bo­rostyán néven már Szabó József színtársulatának a tagjaként lépett színpadra. Feltűnő, hogy a híres gya­logló milyen hosszú idő alatt tette meg Pápa és Fehérvár között az utat; egy napra még 15 km se esik, holott máskor ennek a két-három­­szorosát is megtette. Ebből arra következtethetünk, hogy útközben több helyen is el­időzött. Bizonyos, hogy Veszprémben eltöltött vala­mennyi időt. Ekkor és itt ír­ta ennek az útjának az em­lékét őrző Vadonban című versét, hely és időmeghatáro­zással is ellátva. Másik fel­tételezhető pihenőhelye Vár­palota lehetett, ahol család­jának egy régi ismerőse — akiről később még bővebben lesz szó —, mészáros is volt. Lehetségesnek tarthatjuk, hogy a kiéhezett, átfázott vándor meglátogatta az is­merős mészárost, István öcs­­cse apósjelöltjét, akinél jó kosztra és meleg szállásra számíthatott, és némi pihe­nő után innen indult tovább Fehérvárra. Pápán távozása után se feledkeztek meg róla. A Kép­zőtársaság november 12-i ülésén tiszteleti taggá vá­lasztották. Az ő gondolatai is visszajártak Pápára. Fehér­vári színészsége sanyarú napjaiban Pápáról kért se­gítséget. „Egy Domanovszky­­hoz írt levelében arra kérte barátait, hogy ne hagyják őt elveszni, s gyűjtsünk kö­rünkben részére tíz forintot, mely összeggel magát kise­­gítheté. És pár nap alatt Do­­manovszky, Kozma, Kerká­­poly és magam csekély hoz­zájárulásával megküldöttük neki a kért összeget" — írja Orlay. Következik: Hetedik útja Várpalotán és a Bakonyon át Pápára Hatodik útja Újra Pápán — A Bakonyon át Fehérvárra 5 A szesztestvér Valamikor régen, évekkel ezelőtt, hár­masban ültünk Illyés Gyula tihanyi ma­lomkő-asztala körül: a költő, a füredi kör­orvos meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a be­szélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e házban írta a „Tücsökzené”-t, s ha egy­­egy szonettet bevégzett, partvisnyéllel ko­pogott fel az emeletre... aztán a „Petőfi" új francia kiadása... aztán a német próza­írók körülményes, tincs-csavargató stílu­sa... aztán a Marie Bell-társulat beszéd­­kultúrája ... aztán a mi irodalmunk... és a kritika! Itt elidőztünk egy darabig. — Nem tudom — mondta Illyés, — ész­revet­tétek-e? Újabban elszaporodnak a sommás kritikai közhelyek, szállóigeként kóválygó általánosságok... Ha megenge­ditek, elmondok egy történetet... Illyés kiitta korát, s folytatta. — Idén tavasszal, néhány íróbarátom­mal, meghívtak az egyik Duna-menti falu­ba, irodalmi estet tartani. A műsor első része, annak rendje-módja szerint, lezaj­lott Utána rövid cigarettaszünet követke­zett: ismerkedés, barátkozás a közönséggel. Hát amint lelépek a dobogóról, megállok­­a terem sarkában, odatörleszkedik hozzám egy erősen kapatos ember. Nyilván a Galsai Pongrác, szomszéd italboltból hajtotta át a kíván­csiság. „Maga is elvonókúrán volt?” — kér­dezi, s rám néz, a részegek bámész merev­ségével Mit mondjak erre? Tiltakoztam? Inkább tréfára vettem a dolgot „Én is” — feleltem. S már kíváncsian vártam a foly­tatást. Az atyafi lehorgonyzott mellém. „És ugye, magának se használt?” — kérdezte. „Nekem se” — mondtam. „No lám! Pedig maga író. No lám” — Ezzel elgondolko­zott — „Engem már négyszer akartak le­szoktatni, négyszer vittek be a klinikára, mégise sikerült”. Nam állhattam tovább, megkérdeztem: Honnan tudja, hogy elvonó­kúrán voltam? Ki mondta? A párás szem­pár kissé dacosan nézett rám: „Nem szé­gyen az, kérem! Az újság is megírta...” Az újság? Illyés, aki maga is szórakozott a történe­ten, itt rövid­ hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte s rendbehozta a szélben szétszóródott üstö­két. Hátradőlt a széken. Nevetgélt — Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltögette a poharakat De egyikünk sem mozdult. Vártuk a poént. — Először én sem értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok? De előadás után egyik helybeli barátom előkerítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt, ame­lyik a mi estünkről is tudósította olvasóit A lap közölte az írók fényképét, s pársoros életrajzot is adott róluk. Ez azután kiug­ratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a „Puszták né­peit, Kossuth”-díjat kaptam. . De nem mulasztott el megróni, mert úgymond, az utóbbi időben nem megyek helyes irány­ba, folyton letérek az egyenes útról, jobb­­ra-balra támolygok és ingadozom... Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk, csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valami­képp nagyon tapintatosan, finoman, költői módon fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — nevetgélt Illyés és a pohár után nyúlt — Egészségünkre! Csalódás Barátnőm hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvankilenc éves volt. Barátnőm huszonkettő. Barátnőm arra számított, hogy a Nagy Filozófus, akinek két Kossuth-díja van, sze­mélyesen ismerte Ady Endrét és jövőre hetven lesz — csupa fontos és örökérvényű dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Titokba, amelynek birtokában egyszer s mindenkorra megoldhatja az életét A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fontosat. — NAPLÓ — 1973. május 5. szombat PETŐFI SÁNDOR: Csokonai | H Egy kálomista pap s Csokonai A­likra tette tenyerét a pap, s Egymásnak voltak jóbarátai. Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,|| H Kilódul egyszer Debrecenből S a csap nem jött, és a pap morgott, Ü S a jóbarát előtt megáll, „De mi az ördögöt csinál, H S, ihatnám, pajtás! így kiált föl Hol a pokolba’ marad az a Ü Csokonai Vitéz Mihály. Csokonay vitéz Mihály. jj „No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Tovább nem győzte várni a csapot, Ü Akad még bor számodra valahol, Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), g Ha máshol nem tehát a pincémben, Fölmén a pincéből a házba, g Ottan nem egy hordó bor áll.” De ott fönn senkit nem talál, g Szólott a pap, s leballag véle Csak késő este érkezett meg :­­ Csokonai Vitéz Mihály. Csokonai Vitéz Mihály. g „Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap, Hát a dologban ez volt az egész. §§ Amint egy hordóból dugaszt kikap, Kereste ott fönn a csapot Vitéz, és „Szaladj csapért! ott fönn felejtém: Zeget-zugot kikutat érte, g Szaladj öcsém, de meg ne állj!” De csak nem jön rá, hogy hol áll? , g És fölrohan lóhalálában És így csapért szomszédba mégyen­gy Csokonai Vitéz Mihály. Csokonay Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt, g Elébe hoztak ételt és italt, g­­ És ím az étel és bor mellett g És a zenének hanginál g Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály.­­ Pest, 1844. november. Petőfi a balatoni viharról (Tudósítónktól) Dr. Sebestyén Gyula hitelt­­érdemlően bizonyítja, hogy 1841-ben Petőfi kétszer for­dult meg a Balaton mellett Júliusban Veszprém-Bala­­tonfüred volt útvonala, majd átkelt a tavon és ment a Sepsy-féle színtársulathoz. „Itt színlapmásoló és kihordó lett”. A társulat Mohácson feloszlott és a költő Sziget­váron át Keszthely-Sümeg- Szombathely-­Pozsony volt az útiránya. Itt írt a balatoni viharról: „Lánggal égő teremtette! Nagy a harag a szívembe, Úgy háborgok, úgy hánykódom, Mintha volnék a Balaton. Viszontagság az életem, Ezer bajba keveredem, Hogyha leányszemem volna, Egypár kendőt telesíra. Eh, a sírás nem kenyerem! Kinek tetszik, pityeregjen, káromkodom, Úgy csillapul a haragom." Dr. Sebestyén Gyula Gyu­lai Pál egyetemi szeminári­umában e verset felolvasta. A vers Gyulaiból egy Petőfi emléket varázsolt elő. Gyulai együtt utazott Pe­tőfivel, a fiatal Petőfinével és annak húgával, Szendrey Máriával, akit később el­jegyzett — a Nyírségen ke­resztül. A göröngyös úton a kocsi fatengelye éppen Pe­tőfi alatt tört ketté és a köl­tő kifordult a kocsiból. A költőben egy pillanat alatt felforrt a szentlélek és szó nélkül nekivágott az út­nak anélkül, hogy hátrate­kintett volna. A kocsis kibe­ ü­lődött a kerékpótló csúszta­tóval és elindult. A messze­ségben a költő állt az út­ mentén, mint egy cövek. A mozdulatlanságba sűrített harag és dac csak akkor ol­dódott fel, amikor a ván­­szorgó kocsi utolérte és a „fiatalasszony szelíden meg­kérdezte, hogy mit csinált?” — Kikáromkodtam maga­mat, — volt a felelet. Benke Lászól Én egy nagyot Csizmadia Zoltán: Múlt (Fotó: Péterfay)

Next