Napló, 1973. május (Veszprém, 29. évfolyam, 101-125. szám)
1973-05-05 / 103. szám
Könczöl Imre: A szünidőben szinte a fél országot körbe gyalogolta és kétszer volt a szüleinél is Dunavecsén. A vele érkező Orlay írja: „Az öröm, melylyel szülei hitük szerint jó útra tért fiúkat fogadták, leírhatatlan volt... Szívem szorult a két tisztes öreget oly szűkölködő állapotban látni, aminőben találtuk ... Arcuk is, melyen a rosszra fordult viszonyok szülte mély fájdalom nyomai voltak láthatók, részvétre gerjesztő volt..Petőfi nekik akarta adni a Pápán nyert két aranyat, de nem fogadtál el, inkább ők ígérték meg, hogy minden hónapban küldenek egy kis anyagi segítséget, „csak ezután is maradjon az iskolák mellett, hol még híres ember válhatik belőle”. Abban a reményben indul Dunavecséről Pápára, hogy az előző tanévhez hasonlóan, most is sikerül majd annyit keresnie, amiből szűkösen eltarthatja magát. Régi baratja, Domanovszky Endre ez év őszén került Pápára. Nála szállt meg, mint írja ,Pápán vagy két napig Domanovszky barátunknál laktam .. Nincsenek hiteles adatok arról, hogy mikor érkezett Pápára, távozásának időpontját ismerve azonban következtetni lehet rá, hogy október legvégén. Megérkezése után azonnal kereset után nézett, hogy folytathassa tanulmányait. Elhatározta, hogy elhagyja Pápát. November 2-án Domanovszky lakásán két levelet ír: az egyiket a még távol levő Orlaynak hagyja vissza, és a szülei által felajánlott segítségre célozva írja: „De lelkiismeretem meg nem engedi, hogy nehéz keresményekből csak egy garast is elfogadjak, s miután Pápán talált reményeimben csalódtam, mit tehettem egyebet, mint fölvettem sapkámat, s amerre silmje esett, arra indultam." A másikat, amely talán a legjellemzőbb dokumentuma a 19. évében levő ifjú egyéniségének, Szeberényi Lajosnak küldte. „Szeretett barátom! Rövid idővel examen előtt vettem leveled; azért nem akartam már addig írni, míg ismét Pápára nem jövök, mert szörnyű ómenem volt, hogy nagy változás fog rajtam történni. S előjelem nem csalt. Feljöttem, barátom, Pápára, feljöttem, hogy örökre elhagyva azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát. Engem rettenetesen üldöz a sors. Egy borzasztó mélység előtt állok, melyet átlépnem ■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■■a ■■•••■■I kell, s e lépéssel talán két szívet (szüleimet) repesztek meg. S még nem tehetek másképp. Lásd barátom! Színésszé kell lennem, kell, nincs semmi menedék; szüleim nem segíthetnek, s Pápán nincs semmi alkalmam, mellyel a nyomorú filléreket életem tengetésére megszerezhetném. Most már harmadszor színésszé! Lássuk, mit ad a végzet. Mondjam-e, hogy nemcsak a mindennapi kenyér keresése a célom (mert így kocsissá, vagy béressé lennék, s bizonyosabb kelyezet eendném), hanem, hogy magasabbra törekszem, s a célt szemem elől soha elveszteni nem fogom? Művész és költő barátom, mint hevülök. De már rég meg van mondva, hogy én középszerű ember nem leszek: aut Caesar, aut nihil. Ne nevess ki, barátom, ha bolondokat beszélek. Nem tudom, hallod-e már, hogy tavaly a pápai képzőtársaság egyik pályadíját (balladán) én nyerem meg, azonkívül a másik balladám s két lírám (többet nem is adtam be) dicséretet nyertek. Ez is elég egy obsitos-logicusnak. ... E levelet Domanovszky barátunknál írom. Még ma elhagyom Pápát. Midőn bizonyos helyen ,leendők, tudósítani foglak Élj, boldogulj, szeresd barátodat Pápán, nov. 2. 1842. Petrovics Sándort”27 A keserűségét felváltó önérzetes és öntudatos kijelentés: „én középszerű ember nem leszek”, nemcsak becsvágyát, hanem saját erejében való hitét is sugározza. Ehhez a levélhez Felköszöntés című versét is mellékelte, amelyet vagy ezen a napon, vagy az előző éjszakán a barátaival rendezett búcsúest hatására írt a versben megénekelt „nemeskeblű barát”, Domanovszky Endre lakásán. Ez a vers már az igazi Petőfit sejteti ilyen soraival: Nem vagyok én gyökeres fa, virágzó, Hanem vagyok letörött ág, fonnyadó, Nem vagyok én az örömnek rózsája, De vagyok a szomorúság gyászfája. Még a levelek megírása napján, november 2-án útrakelt, amerre „sapkája silmje esett”, a Bakonyon át Veszprém felé. Másnap, november 3-án a ködös Bakony sáros útjain gyalogolva nem is sejthette, hogy Pesten, az Athenaeum friss számát lapozgatva többeknek, még Vörösmartynak is feltűnt a Hazámban c. vers alatt egy ismeretlen név: Petőfi Sándor, amely ekkor jelent meg először kinyomtatva. Nem tudjuk, melyik úton indult Pápáról, valószínű azonban, hogy a sáros időben a legjobb utat választotta, tehát Tapolcaion, Városlödön át közeledett Veszprém felé, s onnan Várpalotán keresztül érkezett meg november 9-én Székesfehérvárra, ahol november 10-én Borostyán néven már Szabó József színtársulatának a tagjaként lépett színpadra. Feltűnő, hogy a híres gyalogló milyen hosszú idő alatt tette meg Pápa és Fehérvár között az utat; egy napra még 15 km se esik, holott máskor ennek a két-háromszorosát is megtette. Ebből arra következtethetünk, hogy útközben több helyen is elidőzött. Bizonyos, hogy Veszprémben eltöltött valamennyi időt. Ekkor és itt írta ennek az útjának az emlékét őrző Vadonban című versét, hely és időmeghatározással is ellátva. Másik feltételezhető pihenőhelye Várpalota lehetett, ahol családjának egy régi ismerőse — akiről később még bővebben lesz szó —, mészáros is volt. Lehetségesnek tarthatjuk, hogy a kiéhezett, átfázott vándor meglátogatta az ismerős mészárost, István öcscse apósjelöltjét, akinél jó kosztra és meleg szállásra számíthatott, és némi pihenő után innen indult tovább Fehérvárra. Pápán távozása után se feledkeztek meg róla. A Képzőtársaság november 12-i ülésén tiszteleti taggá választották. Az ő gondolatai is visszajártak Pápára. Fehérvári színészsége sanyarú napjaiban Pápáról kért segítséget. „Egy Domanovszkyhoz írt levelében arra kérte barátait, hogy ne hagyják őt elveszni, s gyűjtsünk körünkben részére tíz forintot, mely összeggel magát kisegítheté. És pár nap alatt Domanovszky, Kozma, Kerkápoly és magam csekély hozzájárulásával megküldöttük neki a kért összeget" — írja Orlay. Következik: Hetedik útja Várpalotán és a Bakonyon át Pápára Hatodik útja Újra Pápán — A Bakonyon át Fehérvárra 5 A szesztestvér Valamikor régen, évekkel ezelőtt, hármasban ültünk Illyés Gyula tihanyi malomkő-asztala körül: a költő, a füredi körorvos meg én. Poharazás közben sokfelé ágazott a beszélgetés: Szabó Lőrinc került szóba, aki e házban írta a „Tücsökzené”-t, s ha egyegy szonettet bevégzett, partvisnyéllel kopogott fel az emeletre... aztán a „Petőfi" új francia kiadása... aztán a német prózaírók körülményes, tincs-csavargató stílusa... aztán a Marie Bell-társulat beszédkultúrája ... aztán a mi irodalmunk... és a kritika! Itt elidőztünk egy darabig. — Nem tudom — mondta Illyés, — észrevettétek-e? Újabban elszaporodnak a sommás kritikai közhelyek, szállóigeként kóválygó általánosságok... Ha megengeditek, elmondok egy történetet... Illyés kiitta korát, s folytatta. — Idén tavasszal, néhány íróbarátommal, meghívtak az egyik Duna-menti faluba, irodalmi estet tartani. A műsor első része, annak rendje-módja szerint, lezajlott Utána rövid cigarettaszünet következett: ismerkedés, barátkozás a közönséggel. Hát amint lelépek a dobogóról, megálloka terem sarkában, odatörleszkedik hozzám egy erősen kapatos ember. Nyilván a Galsai Pongrác, szomszéd italboltból hajtotta át a kíváncsiság. „Maga is elvonókúrán volt?” — kérdezi, s rám néz, a részegek bámész merevségével Mit mondjak erre? Tiltakoztam? Inkább tréfára vettem a dolgot „Én is” — feleltem. S már kíváncsian vártam a folytatást. Az atyafi lehorgonyzott mellém. „És ugye, magának se használt?” — kérdezte. „Nekem se” — mondtam. „No lám! Pedig maga író. No lám” — Ezzel elgondolkozott — „Engem már négyszer akartak leszoktatni, négyszer vittek be a klinikára, mégise sikerült”. Nam állhattam tovább, megkérdeztem: Honnan tudja, hogy elvonókúrán voltam? Ki mondta? A párás szempár kissé dacosan nézett rám: „Nem szégyen az, kérem! Az újság is megírta...” Az újság? Illyés, aki maga is szórakozott a történeten, itt rövid hatásszünetet tartott. Két tenyerével, hátul a tarkóján összeszedte s rendbehozta a szélben szétszóródott üstökét. Hátradőlt a széken. Nevetgélt — Töltsétek — mondta. A körorvos körbetöltögette a poharakat De egyikünk sem mozdult. Vártuk a poént. — Először én sem értettem — folytatta Illyés —, melyik újság írhatta rólam, hogy megrögzött alkoholista vagyok? De előadás után egyik helybeli barátom előkerítette a megyei lap legfrissebb számát. Azt, amelyik a mi estünkről is tudósította olvasóit A lap közölte az írók fényképét, s pársoros életrajzot is adott róluk. Ez azután kiugratta a vidéki szerkesztőségben rejtőző Gyulai Pált! A cikkíró megdicsért, hogy jó költő vagyok, én írtam a „Puszták népeit, Kossuth”-díjat kaptam. . De nem mulasztott el megróni, mert úgymond, az utóbbi időben nem megyek helyes irányba, folyton letérek az egyenes útról, jobbra-balra támolygok és ingadozom... Egyéb se kellett az én borissza ismerősömnek! Nyilván arra gondolt, hogy mi ketten ugyanabban a cipőben járunk, csak az én hibámat — vendégről lévén szó — valamiképp nagyon tapintatosan, finoman, költői módon fogalmazták meg. Hát eddig a történet. — Én nem írom meg. De ha úgy tetszik, írd meg te! — nevetgélt Illyés és a pohár után nyúlt — Egészségünkre! Csalódás Barátnőm hosszú vívódás után feleségül ment a Nagy Filozófushoz. A Nagy Filozófus hatvankilenc éves volt. Barátnőm huszonkettő. Barátnőm arra számított, hogy a Nagy Filozófus, akinek két Kossuth-díja van, személyesen ismerte Ady Endrét és jövőre hetven lesz — csupa fontos és örökérvényű dolgot mond majd neki. Talán beavatja a Titokba, amelynek birtokában egyszer s mindenkorra megoldhatja az életét A Nagy Filozófus azonban nem mondott semmi fontosat. — NAPLÓ — 1973. május 5. szombat PETŐFI SÁNDOR: Csokonai | H Egy kálomista pap s Csokonai Alikra tette tenyerét a pap, s Egymásnak voltak jóbarátai. Csak vár, csak vár, hogy jön talán a csap,|| H Kilódul egyszer Debrecenből S a csap nem jött, és a pap morgott, Ü S a jóbarát előtt megáll, „De mi az ördögöt csinál, H S, ihatnám, pajtás! így kiált föl Hol a pokolba’ marad az a Ü Csokonai Vitéz Mihály. Csokonay vitéz Mihály. jj „No, ha ihatnál, hát majd ihatol, Tovább nem győzte várni a csapot, Ü Akad még bor számodra valahol, Ott hagyta a hordót (a bor kifolyt), g Ha máshol nem tehát a pincémben, Fölmén a pincéből a házba, g Ottan nem egy hordó bor áll.” De ott fönn senkit nem talál, g Szólott a pap, s leballag véle Csak késő este érkezett meg : Csokonai Vitéz Mihály. Csokonai Vitéz Mihály. g „Ihol ni, uccu!” fölkiált a pap, Hát a dologban ez volt az egész. §§ Amint egy hordóból dugaszt kikap, Kereste ott fönn a csapot Vitéz, és „Szaladj csapért! ott fönn felejtém: Zeget-zugot kikutat érte, g Szaladj öcsém, de meg ne állj!” De csak nem jön rá, hogy hol áll? , g És fölrohan lóhalálában És így csapért szomszédba mégyengy Csokonai Vitéz Mihály. Csokonay Vitéz Mihály. A szomszédban valami lakzi volt, g Elébe hoztak ételt és italt, g És ím az étel és bor mellett g És a zenének hanginál g Csapot, papot, mindent felejtett Csokonai Vitéz Mihály. Pest, 1844. november. Petőfi a balatoni viharról (Tudósítónktól) Dr. Sebestyén Gyula hiteltérdemlően bizonyítja, hogy 1841-ben Petőfi kétszer fordult meg a Balaton mellett Júliusban Veszprém-Balatonfüred volt útvonala, majd átkelt a tavon és ment a Sepsy-féle színtársulathoz. „Itt színlapmásoló és kihordó lett”. A társulat Mohácson feloszlott és a költő Szigetváron át Keszthely-Sümeg- Szombathely-Pozsony volt az útiránya. Itt írt a balatoni viharról: „Lánggal égő teremtette! Nagy a harag a szívembe, Úgy háborgok, úgy hánykódom, Mintha volnék a Balaton. Viszontagság az életem, Ezer bajba keveredem, Hogyha leányszemem volna, Egypár kendőt telesíra. Eh, a sírás nem kenyerem! Kinek tetszik, pityeregjen, káromkodom, Úgy csillapul a haragom." Dr. Sebestyén Gyula Gyulai Pál egyetemi szemináriumában e verset felolvasta. A vers Gyulaiból egy Petőfi emléket varázsolt elő. Gyulai együtt utazott Petőfivel, a fiatal Petőfinével és annak húgával, Szendrey Máriával, akit később eljegyzett — a Nyírségen keresztül. A göröngyös úton a kocsi fatengelye éppen Petőfi alatt tört ketté és a költő kifordult a kocsiból. A költőben egy pillanat alatt felforrt a szentlélek és szó nélkül nekivágott az útnak anélkül, hogy hátratekintett volna. A kocsis kibe ülődött a kerékpótló csúsztatóval és elindult. A messzeségben a költő állt az út mentén, mint egy cövek. A mozdulatlanságba sűrített harag és dac csak akkor oldódott fel, amikor a vánszorgó kocsi utolérte és a „fiatalasszony szelíden megkérdezte, hogy mit csinált?” — Kikáromkodtam magamat, — volt a felelet. Benke Lászól Én egy nagyot Csizmadia Zoltán: Múlt (Fotó: Péterfay)