Napló, 1973. november (Veszprém, 29. évfolyam, 256-280. szám)
1973-11-17 / 269. szám
felfald, felkdat“ A NAPLÓ hétvégi melléklete Szigligeti jegyzet: Amin a tűz sem foghat A moziépület utcai falán vitrinben alakit hív a következő műsorra. Az előadás azonban elmarad. Hosszú időre. A szigligeti mozi töredezett, füstös ablakain és nyirkos, üszkös nézőterén pernyét kavar a szél. Fel, az égre ásító menynyezeten, elszenesedett gerendák és paladarabkák közt végigsóhajt az udvariépület — a volt könyvtár, a párt- és KISZ-helyiségek — koromtól mocskos, csupasz falain. Fölöttük a tető lángok sziszegésében enyészett el. Elpusztult Szigliget közösségi életének legfontosabb létesítménye, színtere. Növeli a veszteség fájdalmát, hogy felavatás után egy órával gyulladt ki és égett le a szépen felújított és kicsinosított épület. A közművelődés városban is megirigyelt, kulturált otthonában a Petőfi emlékkönyvtár négyezer kötete és számottevő bútor, a párt és az ifjúsági szövetség, meg a mozi termeinek szinte teljes berendezése hamvadt el. A tragikus eseményből egy hét alatt felocsúdott a község. Megrendült tanácselnökét úton-útfélen a tűz okáról és a kár értékéről kérdezgetik. De egyre hozzáteszik: segítünk. S könyvtáros feleségéhez diákok viszik féltve őrzött köteteiket... Amíg nincs az elnök kezében a vizsgálóbizottság jegyzőkönyve, nem mondhat pontos adatokat. A szomorú tényeken persze mit sem változtat a megállapítás. Ám nem sokáig maradhat a falu közösségi élethez alkalmas helyiségek s kivált könyv nélkül. Amin a tűz nem foghat: a szellemi épülés igénye erősebb, mint valaha! Ennek kielégítésére lett volna hivatott a közművelődés elpusztult otthona. Míg az új elkészülhet, többnyire lakásokba szorul, könyvekre utalt a művelődés és szórakozás. Épp ezért teremtenek máris lehetőséget a könyvkölcsönzésre a tűzoltószertár klubjában. A megmaradt 250, saz olvasóknál volt 200 kötet, meg az alkotóház felajánlásaként további 200 megfér itt addig, ameddig — gyorsított ütemű társadalmi munkával — befejezik a sportköri öltöző építését. Az öltöző lesz az ideiglenes könyvtár, a tűzoltóklub meg a fiataloké is. Az ódon iskola nem alkalmas erre. Szigliget vezetőinek ez a gyors intézkedése társadalmi összefogás lehetőségeinek kutatásával párosul. Az alkotóházban dolgozó írók további felajánlásai mellé társulhat megyénk nagyobb könyvtárainak és a kiadóknak a támogatása. A könyvtár törzsanyagát, a lexikonokat, kézikönyveket legnehezebb pótolni. Ilyen könyveket fogadnának legszívesebben, ilyeneket kértek a Petőfi emlékkönyvtár támogatásához még át nem utalt pár ezer forintért is. Megyei és járási szervekkel még nem tárgyaltak, de bizonyos segítőkészségük abban, hogy összefogással, társadalmi erők mozgósításával új létesítményt teremtsenek. Erre összpontosítanak minden anyagi erőt, hiszen a kár jóval meghaladja az egymillió forintot. Az erkölcsi veszteséget nem lehet pénzzel mérni. Ám kétségtelen, hogy az intézkedések révén máris mérséklődött. S tovább csökken a kár az öszszefogással kibontakozó erőfeszítésekkel. Amelyek gyógyítják a tűzmarta sebeket, új épület alapozásával, majd kulturált könyvtárral, KISZ-klubbal, mozielőadásokkal... R. I. A veszprémi ateista körben Mantegna humanizmusáról A veszprémi fiatalok ateista körében a héten Vallás és humanizmus címmel tartott előadást Tátrai Vilmos művészettörténész. A mintegy félszáz érdeklődőt Hajba Ferenc, a kör vezetőségének tagja köszöntötte. (Hajba Ferenc egyébként Pápakovácsiból jár be a megyeszékhelyi kör foglalkozásaira, s azok egyik leglelkesebb szervezője,) Tátrai Vilmos előadása hamarosan eloszlatta a kétségeket. A megtévesztő cím ellenére ugyanis nem általában a vallás és a humanizmus viszonyáról volt szó ezen az estén, hanem a műművészettörténeti humanizmus (pontosabban fogalmazva: a reneszánsz!) —témáiban még többnyire vallásos — egyik legjelentősebb festőjéről, a padovai Andrea Mantegnáról. Ahogy már az előző alkalommal megszokhatták a kör tagjai, az előadás csak keretéül szolgált az izgalmas, élvezetes tárlatvezetésnek. A vezítóvásznon sorra megjelenő szebbnél szebb Mantegna-képek elemzése közben azonban a reneszánsz művészet legfőbb jellemzőivel, s a XV. századi Mantegna társadalmi környezetével is megismerkedhetett a hallgatóság. A humanista művész a középkor mérhetetlen istenhitét az emberre viszi át. A humanizmusban még nem jelentkezik az ateizmus, a legnagyobb fokú emberhit nem zárta ki az istenhitet. A reneszánsz jegyeit szinte teljességben hordozó Mantegna-műveken azonban a keresztény jelképiséggel egyenrangú a másik szimbolika: a bibliai történetek alakjai mögött a háttér az ókorba visszavágyódást jelzi. S mint korának többi nagy művészénél, Mantegnánál is, a vallásos főtéma az új emberábrázolás művészi eszközeinek a kifejlesztését szolgálja. A fiatal közönség nagyobb része nagy élvezettel hallgatta az előadást, s csodálta a „már majdnem modern” képeket. Egy megjegyzést azonban hadd tegyünk. Nem biztos, hogy az ateista kör tagjai megelégednének egy-egy — bármilyen élvezetes és látványos — tárlatvezetéssel. Valami változtatáson kell törniük a fejüket a kör tagjainak és vezetőinek. Mert talán nem szentségtörés (ateistákról lévén szó), ha azt mondjuk, hogy a már három éve tevékenykedő kör ne hulljon szét, valamivel több nyilvánvaló ateizmus, a filozófia és a politika kérdései iránt érdeklődő fiatalság figyelmét jobban felfokozó műsor kellene. Mert nem lenne szerencsés, ha művészettörténeti körré alakulna át az ateista kör. (S. M.) GERENCSÉR MIKLÓS: ARADI NAPLÓ (35.) Megérkezett a hír Aradra: Pesten is fekete nap volt október hatodika. Agyonlőtték az Újépület udvarán gróf Batthyány Lajost, a tavaly márciusban kinevezett felelős magyar kormány első miniszterelnökét. Ez a gyilkosság még érthetetlenebb számomra, mint a katonák kivégzése. Hiszen Batthyány grófról köztudott, hogy a dinasztiával való harmonizálásra törekedett. Inkább Kossuthékkal szakított, minthogy vállalja a birodalom végzetes meghasonlását. A hír még olyanokat is megdöbbentett, akik fenntartás nélkül kívánják a magyarok bűnhődését. Nem tudják mire vélni a logikával — sem jogászi, sem politikai, sem katonai logikával — meg nem magyarázható szigort. Aggodalmukat áttételes formában juttatják kifejezésre, ahogy ez már lenni szokott a terror légkörében. Érzik, ha nem lesz megállás, egy ponton túl azoknak is félni kell, akiknek a rettegés ébren tartása a feladatuk. Josef Tichy őrnagy ma megszólított az udvaron. Láttam rajta, hogy kedvet érez a beszélgetéshez. Én annál kevésbé. Mivel vele együtt szolgálatot kellett teljesítenem a kivégzéseknél, cinkosának érez. És tisztelettel viselkedik irántam a hivatásom miatt. Ismerem ezt a rögeszmét. Mindanynyian félünk a reánk leselkedő nyavalyáktól és ha kiválaszt bennünket a kór, kincset ér az orvos jóindulata. Mert a laikus mindig több tudást tételez fel bennünk, mint amennyivel valóban rendelkezünk. A látszat kedvéért iparkodtam szívélyes lenni Tichy őrnagyhoz. Megkérdezte, tudom-e, miért éppen október hatodikén álltunk bosszút a becstelen lázadókon. Nem tudtam. Valamiféle dátumok egyeztetésére korántsem gondoltam. És arra sem, hogy a lázadók egyszersmind becstelenek lettek volna. De az igenis feltűnt, hogy ez a cseh tiszt osztrákabb akar lenni az osztrákoknál és erről pajtáskodva óhajt meggyőzni engem, a valóban osztrákot. Az irántam mutatott enyhén bizalmaskodó tisztelettudása mögött ott feszengett a kisebbrendűségi érzés. A katonai verkli határain túl ügyetlenkedő csapattiszt vágya a szellemibb érdeklődésű orvos rokonszenve iránt. Boldogan világosított fel, hogy a kivégzések Pesten és Aradon a legméltóbb emlékeztetőül szolgálnak a bécsi forradalom évfordulóján. Tavaly október hatodikén gyilkolták meg a boldog emlékezetű Latour osztrák hadügyminiszter urat. A bécsi csőcselék a magyarok lázadásából merített bátorságot. Jellemző az uralkodó és Haynau táborszernagy úr nagylelkűségére, hogy beérték ilyen enyhe figyelmeztetővel, így tanított ki az összefüggésekre Josef Tichy őrnagy. Hálás csodálkozással nyugtáztam a felvilágosítást. Erre még jobban nekibátorodott és ajánlotta, hogy ismét vacsorázzunk együtt a Hajó vendéglőben. (Folytatjuk) *■ CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY Születésének 200. évfordulóján 1773. november 17-én született Debrecenben Csokonai Vitéz Mihály, a magyar költészet egyik legnagyobb alakja. Ha közvéleménykutatást végeznénk, kiderülne, hogy azontúl, hogy költő volt, bizony kevesen tudnak róla valamit. A költők költője volt mindig. Vagyis csak társai ismerték fel nagyságát. Kevesen ismerték és ezért újra, meg újra fel kellett fedezni. De igazán sohasem sikerült ez. S másfél évszázad mulasztásait nehéz néhány évtized alatt bepótolni. Pedig Csokonai művészete élő ma is, az idő pora nem tudta befedni. S hadd legyen ez egyszer egészen pontos a költő jóslata: a huszadik századot képzelte eszméi megvalósítójának, fogadjuk hát végre be mi huszadik századiak. „Tanulótársai cimbalma” Domby Márton Csokonai tanítványa, majd barátja volt. Csokonai V. Mihály élete című munkája 1817-ben jelent meg. Ebből való az alábbi szemelvény; a diákot mutatja be, aki tanárrá válik. Kiszabtak először mindenkinek maguk közül egy nyelvet, hogy azt tanulja meg. Neki esett az olasz, mikor még se németeit, se franciát nem tudott, és gyakran nagy részvétellel beszélte, mely nehezen tudott boldogulni, nem kapván olyan olasz szókönyvet, mely az ő előtte egyedül ismeretes deák nyelven magyarázná az olasz szókat, míg végre az ő kérésére a veneziai könyvnyomtató nem küldött. Megtanulván mindenik a reá kimért nyelvet, tudós újságot (Litteratur Zeitung) járattak. Ebben látván az új könyveket rostálgattatni, s azoknak a foglalatját előadatni, a jobbakat közönségesbe meghozatták, s az olvasásra annak adták maguk közül, ki annak nyelvét értette, így szabták ki mindenre az olvasnivalót. Amikor osztán valamelyik a maga könyvét elolvasta, s kisummázta, öszszegyűltek, s ezt a rövid summát egymás előtt elolvasták. Ezzel azt nyerték, hogy mikor közülük mindenik csak egy könyvet olvasott is el, mindannyinak a velejét tudta, ahányan voltak a társaságban. Mely szerencsésen talált metódus ez, mind a vetélkedés felserkentésére, mind az elmének gazdagítására, köszörülésére s az ítéléshez való szoktatására! így a maga csendes homályában munkálkodván az ő lelke mint a mély víz, ezen egynéhány pajtásin kívül, amint mondtam, nemcsak az ő tanítói, hanem maguk az ő tanulótársai is nem ismerték őket annyira, mennyire érdemtette és arról az oldalról, mely őket főképpen tiszteletre s becsületre méltóvá tette volna előttük. Csak holmi különösségei voltak azok, melyek többnyire mindenek előtt tudva voltak, például, hogy ő rendesen éjszakánként nem aludt, haldem nappal, hogy ő valamely tárgyon, mely őket egyszer magához rántotta, felettébb soká tudott mélázni, hogy ő ottan-ottan sírni szokott, hogy ő másokat igen elmésen rászedni tudott, hogy ő mások előtt meglábolhatatlan szorultságaiban oly mesterségesen segített magán, és másokat holmi ártatlan galibákba úgy beléejtett, melyen mindenek bámultak és nevettek, hogy ő úgy értett valaminek fajnul való elcsenéséhez, hogy azt maga Merkur se könnyen követhette volna, hogy ő a maga furcsa anekdótumival, melyeket inkább maga csinált, mint másoktól tanult, históriácskáival, melyeket inkább úgy mondott el, ahogy illettek volna megesni, mint ahogy megestek, elmés találmányival, gyermekeskedéseivel, játékok indításával, újításával, eleven előadásával, melyért őket Ormos professzor úr tanulótársai cimbalmának írja,hogy mindezzel oly kedvet, oly elevenséget gerjesztett a társaságban, hogy szükségesebb volt ő a mulatságra, mint a bor és muzsika, és őnála nélkül jókedv nem is lehetett. Pattantak ki mindazonáltal olykor-olykor némely poétái szikrák az ő lelkéből, melyeknek eleven tüze minden szemeket magára vont, és a mulatságbeli enyelgések, tréfák, intrigyek felserkentették őket holmi olyan versezetekre, melyek mély benyomásokat csináltak, hírbe kezdték hozni az ifjúságnál, és öszszevetvén a fent említett remek instanciával, azt okozták, hogy ő hét esztendő deákságában, 1794-ben, a poézist tanulandó ifjaknak közönséges tanítójává tevődött. Vidám volt feje felett az év, és mosolygott lába alatt a tenger, midőn ő ezen hajókázásnak indult, de még alig volt fele útjának, mikor hajótörésre komorodni kezdett mind a kettő. Félesztendeig tartott csak ez az ő közönséges tanítósága, de ezen rövid időben el voltak hintve csaknem mindazon környülállásoknak, szerencsének, szerencsétlenségnek, hímek, névnek, megvettetésnek, üldöztetésnek magmagvait, melyek őket érdeklették rövid ideig tartó életében. Csokonai Vitéz Mihály: A boldogság Most jázminos lugasban E nyári hűvös estvén Lillámmal ülök együtt; Lillám velem danolgat, És csókolódva tréfál. Míg barna szép hajával Zephyr susogva játszik. Itt egy üveg borocskát A zöld gyepágyra tettem, És gyenge rózsaszállal Száját be is csináltam. Amott Anacreonnak kellő danái vannak a Kaskámba friss eperrel. Egy öszveséggel ily sok Gyönyörűt, becsest ki látott? S ki boldogabb Vitéznél? Juhász Ferenc: Csokonai !Úgy mondják, azt a papírtekercset, amelyre Vitéz Mihály utolsó verseit írta, a költő üvegesedő bokája alá tették a koporsó lezárása előtt, útravalóul. „Miska nagyon szerette őket, vigye magával”, adja az anyja szájába a mondatot a legenda. Micsoda sors még a halál után is! Micsoda tékozlás. S amit „magával vitt” azt megette a debreceni homok, akárcsak a törékeny testet, mohó, gyorsan és kérlelhetetlenül. Harminckét éves volt, amikor meghalt és harminckét éves korára mindent tudó, elérhetetlen grácia, költő, amilyen a földön csak kevés lehet. Ahogy közeledett a halál felé, egyre finomabb, egyre kecsesebb, egyre mélyebb lett a verse, végül már olyan tiszta a hangja, hogy aki hallja, fölzokog. Úgy énekelt, mint a mesebeli madár: a tövis egyre mélyebben a bögyébe fúródik, de ő énekel csudálatosan. Élete csupa nyomorúság és megaláztatás. Diák, majd tanár a debreceni főiskolán, aztán kicsapják az iskolából, aztán csavargás az országban, éhség, szegénység. Komáromban Lilla, a sohabe nem teljesült szerelem, a somogyi idők, a fáradt csurgói tanárkodás, aztán vissza a sivár és komor Debrecenbe, állástalanság, végül a tüdőbaj. Költészete: csupa derű, csupa fegyelem, csupa ellenszegülés, alighanem a legtöbb, amit költő megtehet. Csokonai sohasem adta meg magát! Talán ő vívta meg a legnagyobb csatát az egész országra ülepedő debreceni porral, a közönnyel, a gúnnyal, a meg-nem-értéssel és a kortárs kicsinyességgel, egyszóval a halállal. S a halál, s a többi alulmaradtak! Emberentúli erőfeszítés ez! Vidámnak lenni az országos nyomorúságban, énekelni a máglyán, verssel kivédeni a csontvázlovas dárdaütését! Csokonai életében és költészetében is a nagy forduló: Komárom, Lilla. Beleszeret a gazdag kereskedőlányba, s a lány csillaggá nemesül a költő szavaiban, de a csillag más útra tér és Csokonai végleg egyedül marad. Ebben a szerelemben érik gazdag, nagy költővé, mindig magát kiáltó lírikussá, olyan modern költővé, aki előre fut egy századot, s tud lenni Ady, vagy József Attila tanítómestere. A Lilla-ciklus a legszebb és legfinomabb szerelmi regény, a legmegrázóbb tragédia, a legférfiasabb lemondás, az átoktalan fájdalom-elviselés. És a legmerészebb költőívelés! A költő-kortárs. Kölcsey, aki pedig a vállalkozásban is társa lehetett volna, csak ímmel-ámmal, fanyalogva ismerte el költőnek, Bugrisnak nézte. Az utókor pedig még nem szerette meg eléggé. Pedig az ő vaskossága maga az élet, az ő naturalizmusa a fölismert és legyőzött pusztulás, az ő szerelme évszázadok viharosodó szerelmi eposzának kimondása, az ő finomsága törvény és erő. NAPLÓ — 1973. november 17. szombat —5