Napló, 1994. február ( 50. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-18 / 41. szám

1994. február 18., péntek Vegyes csevelyek / És megint elölről - Mit csinál ön hétköz­napokon? - Egész héten készülök a hétvégére, amikor kipi­henhetem magamat. - És hétvégén? - Egész nap pihenek, hogy fölkészüljek a hét­köznapokra. De milyen mű! - Miért vágsz föl a bőrka­bátoddal, amikor az mű­bőr kabát? - Igen, de kecskeműbőr. Ismétlés - Gyűlölöm az ismétlő­déseket. - Például? - Például amikor a főnö­köm megint megint. Az ügynök tragédiája - Maga fizetett ügynök volt, vagy ingyenes? - Én ingyenes, de most fogok fizetni érte. Jó kérdés - Mi akarsz lenni, kis­fiam, ha megöregszel? Én is - Szeretem a csöndet. - Én is, de csak akkor, ha én beszélhetek. Mai gyerek - Ez a gyerek az apjára ütött. - Derék gyerek lehet. - Igen, de egy hólapáttal ütött rá. Kvázi Sinkó Zoltán Magára hagyta a filmvilág... Fellini szomorú utolsó évei Federico Fellinit a máso­dik világháború utáni film­művészet legendás alakjá­nak tartja az egész világ. Most azonban új kép tárul a rajongók elé egy emberről, aki életének utolsó éveiben magányos és szomorú volt, s akit magára hagyott a filmvilág. Fellini forgatókönyveinek írója és közeli barátja, Bernardi­no Zapponi szerint a rendező életének vége felé depresszióssá vált és halálfélelemben élt.­­ Türelmetlen és szétszórt volt. Számos ismerősének tele­fonált csak azért, hogy megtud­ja, mit csinálnak. Megkérdez­tem tőle: mik a terveid? „Sem­mi, senki sem ajánl fel munkát”­­válaszolta. Zapponi könyvet készül írni arról az időszakról, amelyet együtt töltött Fellini­vel. 1967- ben találkoztak először. Zappo­ni számos Fellini-film forgató­­könyvét írta, mint például a Satyricont 1969-ben, a Rómát 1972-ben, és A nők városát 1980-ban.­­ Fellini valahányszor új munkába kezdett, mindig gör­csös félelmet érzett. Boldog volt, amikor aláírta a szerződést az előlegről. Amikor azonban elkezdett dolgozni, félelem töl­tötte el, mintha valami megaka­dályozná a film forgatásában - mondta Zapponi az MTI-Pano­­ráma munkatársának. Fellini sokat követelt a színé­szektől, de képes volt meggyőz­ni őket utasításai betartásáról. Képes volt olyan alakításokat kihozni a színészekből, mint Marcello Mastroianniból az Édes életben, és Donald Suther­­landből a Casanovában.­­ Fellini ügyesen tudta a szí­nészeket „munkára csábítani”, de azoknak dühkitöréseivel is kellett számolniuk, kiabált, ká­romkodott - állítja Bernardino Zapponi. Utolsó éveiben a fokozatosan depresszióssá váló Fellini nehe­zen talált producert, aki hajlan­dó lett volna finanszírozni el­gondolásait, öt Oscar-díja elle­nére. Amit pedig ajánlottak ne­ki, visszautasította. Zapponi utoljára egy római kórházban látta Fellinit, egy nappal azelőtt, hogy a rendező elveszítette eszméletét. - Gyere vissza megint - mondta neki Fellini. - Gyere egyedül, hogy munkáról beszél­gethessünk. TÜKÖR NAPLÓ-7 Ma este Az ügynök halála premierje Veszprémben A család hangsúlyozása Beszélgetés Vincze János rendezővel Ma este mutatják be a Pe­tőfi Színházban Arthur Mil­ler Az ügynök halála című világszerte sikerrel játszott színművét. A veszprémi előadást pécsi vendégmű­vész, Vincze János rendez­te. Korábban ő állította színpadra Veszprémben Molnár Ferenc Liliomát, va­lamint a játékszínben Ha­rold Pintértől A gondnokot. A hivatalos premier előtt, de már közönség előtti megmérettetés után be­szélgettem Vincze János­sal. - Huszonegy évvel ezelőtt nagy sikerrel már játszották Veszprémben Az ügynök halá­lát, mégpedig Latinovits Zoltán főszereplésével. Legendás elő­adás volt a pesti Nemzeti Szín­házban Tímár Józseffel, amit fé­lig gyerekként láttam. A nagy elődök nem nyomasztották a rendezőt? - Szerencse, hogy nem lát­tam egyik korábbi előadást sem, ezért nem bizonytalanodtam el... Diákkoromban hangfelvé­telről hallottam a darabot Tímár Józseffel a címszerepben. Ma is bennem él rendkívüli hatása. Persze az összes mítosszá vált nagy előadásról tudok a szakiro­dalomból. Mint említette, Veszprémben játszotta Latino­vits, de Mensáros László és Tordy Géza is legendás előadás­ban alakította Willy Lomant. Ezek a rendezések, amennyire tudom, hősközpontúak voltak. Én fontosnak tartottam hangsú­lyosan megmutatni a családot, a kis közösséget. A darabot is ilyen szellemben húztam meg. Willy Loman az én felfogásom­ban kicsit gyerek-felnőtt, aki so­hasem tudott éretté válni. Ezt ki­tűnően érzékelteti Koltai Ró­bert. Magyarok számára ez nemzeti kérdés is. A hatvanas évek nagy generációjára gondo­lok, amely sohasem tudott iga­zán felnőtté válni. Fontos még előadásunkban az apák és fiúk, valamint a nők örök ellentéte. Kulcskeresők effektusának ne­vezhető az önbecsapás, a hazug álmok csapdája, melyből semmi sem jöhet létre. Ezzel szembesül a mai átmeneti kor színházi né­zője. Szimbólumértékű jelenet Willy Loman magvetése. A szétszórt vetőmagok keményen koppannak, jelezve, hogy azok sohasem hozhatnak termést. Az ő tévútja utódait is tönkretette. Szerintem ez benne van a darab­ban, nemcsak az előadásunk­ban. Ebben a kis emberben még­is lappang picinyke hősi jellem­vonás. Lelkében olyan régi érté­kek hordozója, mint a szeretet, a tisztesség,az emberség. Ha ezek hiányoznak a siker kényszerére orientált világban, akkor képte­len élni. A végén ez a motívum megemeli az előadást. Fiatal né­zők, csakúgy, mint a negyven körüliek, átérezték, miről van szó. Erről tanúskodik a színházi döbbenet csendje, de néhányuk­­kal beszélgettem is erről. - Nem lehetett könnyű olyan tapasztalt színházi emberrel együtt dolgozni, mint Koltai Ró­bert, aki sikeres rendező is. Nyil­ván mindenről határozott elkép­zelése van... - Az első olvasópróbától az előadásig hasonlóan gondolkoz­tunk a darab alapvető értelmezé­séről. Részkérdésekről meg gyümölcsöző a vita. Koltaival nem először próbáltam. Pécsett rendeztem Forgách András Vi­telius című, római korban ját­szódó darabját, melynek cím­szereplője volt. A kritikusok az évad legjobb magyar drámájá­nak címével jutalmazták előadá­sunkat. - Meg van elégedve a többi veszprémi színésszel is? - Nagyszerű Willy Loman két fia, Ilyés Róbert és Rancsó Dezső. Az utóbbival már dol­goztam A gondnokban. Sajná­lom, hogy Fazekas István nem fért bele az előadásba. Remek Holl István Bea bácsija, Peté­nyi Hana Lindája, Sashalmi Jó­zsef Bernardja, Körösi Csaba Howard Wagnere és a többiek is. Állítom, hogy sehol az or­szágban nem lehetett volna job­ban kiosztani Az ügynök halála szerepeit. Koltai varázslatos személyisége pedig szinte ki­hívta a főszerepet. Nagyon jó színészei vannak most Veszp­rémnek. - Ön gyakran tűnik fel ven­dégként Pécsen kívül. Legutóbb hol és mit állított színpadra? - Szolnokon rendeztem Dür­renmatt Angyal szállt le Babi­lonban című színművét. Ezt megelőzően Kolozsváron vál­laltam rendezést, már másod­szorra. Az ottani magyar szín­ház igazgatója, Tompa Gábor a társulat egyetlen rendezője. Szükség van segítségre. Üze­nem a hazai kollégáknak, hogy vállaljanak határon túli magyar színházakban rendezést, mert súlyos gond a szakemberhiány. Nem nagy szavakkal, hanem sok apró tettel illene segíteni a történelem által külföldre szakí­tott magyarokon. Horváthy György A Loman család: Koltai Róbert (Willy), Petényi Ilona (Linda), Rancsó Dezső (Happy), Ilyés Ró­bert (Biff) Fotó: Andrányi Telt ház, testvér, a Második fasor, 79. uc­­ca sarki zsinagógában. Félezer ember. Ábrahám, Amen. S már jön a kis írásolvasók köre. És sárga és fekete a sarokban, meg egy szem magyar, szál magában. Egy? És: szent zsákba rejtett kincsekkel kör­menet, hozzáérhetel, akár nálunk a csudaté­vő kegytárgyhoz, megcsókolhatod a szegé­lyét, és orgona és óhéber ének és ima. És már a Tekercs, tán a Tóra. Otthon sosem tudtam zsidó misére bejutni. Ámen. Valóban ugyanaz az Isten? A fél gyülekezet részt vesz az oltár előtti írásolvasásban. Adonáj. Jövök-menők ar­con csókolják egymást, akinek dolga van, kimegy. Az oltár fölött: örökmécses? Két­­felől, a zászlóknál, a hétkarú menóra. Igen, ha tudnánk, hogy mi is Isten válasz­tott népe vagyunk! Úgyhogy, ha kijössz, hagyj föl minden reménnyel. Kapásból befogadnának - érzem a höl­gyek vizslató tekintetéből -, s holnap fordí­tót is állítanának fölkarolásomra, hogy a kis ország kis népének kis írójából nagy írót va­rázsoljanak. Ao jesz, igen! Jól nézünk ki. Este a magyar reformátusoknál utcabe­­liek angol keresztelője, az ötvenhatos ott­hontalan - akár a gólya, ha beépítik a háziak a padlást - nem leli a helyét, fészkénél hang­zavar, a Hatvankilencedik utcai Kossuth-te­­remben meg,magyar álarcosbál. Jesz. Gurbály, galambom! Magyarok, az újmagyar meddőn. Akármilyen jó kedvük volt a helybéli an­gol ifiknek, ötvenhatosunk magyar helyre kívánkozott. Jesz, haza. Templomfali nyug­helyénél tábla: aki nem takarítja el a kutya­gumiját, száz dollárt fizet! Jesz-jesz. Édes Lelkem! (Kilencedjére) Szivárog a nép New­ Hungary Államok­­béli szigetvilágának újjorki szigetcsoportja a yorkvill-magyarfalvi omladékai alól: egy uccában, a Nyolcvankettedikben negyed ti­zenegykor a római katolikus, fél tizenegy­kor a görög katolikus, tizenegykor a refor­mátus egyház várja. - Ötvenhatban jöttünk ki, jesz, a férjem már meghalt, a gyerekek nem laknak a vá­rosban, kiköltöztek, jesz, csak mi járunk, idősebbek. Irgalmazz nekünk! S már megint: megrí­­kat a gyülekezet. Jó másfél százan, itt több a középkorú, s néhány gyermek, kisded is, ki­nek még mindegy. A többi gyermek odaha­za, a szüleiknek nincs arra pénzük, hogy fe­kete vagy sárga cselédet tartsanak (a házat valakinek őriznie kell), de arra sem, hogy bekocsikáztassák őket. Domokos atya jobb­ján, balján egy-egy kis ministráns, ifjú em­ber a szentlecke és hirdetés olvasói közt, s mi, magyarok. A magyarázó Szekerka János (tesz, biztos csabjanszki!), a felolvasó Pipó Adrian (Pipó osztálytársam századunoka­testvére?), s áldoztat Filipovits Erzsébet és Ruthasel Mária is. Az oltárkép színes üvegmozaikján Mária - kinek István király a koronáját kínálja - a kisdeddel, s a kettős keresztes Hungária Nagyasszony szárnyas angyala. Körben a magyar szentek, még kijjebb: angolországi írás. Jesz, vendég a magyar a saját házában. Hogy lenne az övé? Csak ő építette! Az­tán, hamarost, a csőd. A padokban csak ánglus nyelvű énekes­könyv, a magyart be kell hoznunk, ha dalra akarunk fakadni. Tisztára megálliberáliso­­dom: szerintük fakad dalra a magyar, ha himnuszaink egyikét veszi szájára. Szombaton gyónhatol, így a vasárnapi vendég már nem áldozhat velük. Pedig úgy beállnék testvéreim közé! Két szín alatt áldozni? Mert egyikük-má­sikuk (ostyavétel után) az áldoztató asszony kezéből kelyhet emel a szájához. - A jövő héten ünnepeljük az Anyák Klubja fennállásának a hatvanadik fordu­lóját. Két szín alatt? Ide meg némely kálvinista is eljár? - Nem! Sajnos ezt is behozták az ameri­kaiak. Én nem! Igen sajnálkozik egy ember. - Amerika ilyen liberális - magyarázza az atya. Jesz, a Vatikán meg rábólintott, ha egyszer Amerikában így járja? Na ja. (Folytatjuk.) Sarusi Mihály Hun, ki Manhattani levelek a Kastély-szöllőkbe (11. rész)

Next