Napló, 1997. február ( 53. évfolyam, 27-50. szám)

1997-02-11 / 35. szám

1997. február 11., KEDD Nagyon szomorú vagyok Csak gyötörnek a jogrenddel és etikával összeférhetetlen gondo­lataim, igencsak küzdök ellenük, de hasztalan. Összeomlott érték­­rendszerem alatt vergődve töredelmesen bevallom, hogy ez a pécsi páncélautót kirabló társaság nekem már-már szimpatikus. Miköz­ben minden tisztességes ember elvárná tőlem, hogy örvendezzek, hogy a banda is meg a pénz is néhány órán belül megkerült, én azon tűnődöm, hogyan is lehettek annyira tökkelütöttek, hogy a tökélete­sen kitervelt és végrehajtott akció után olyan dilettáns módon le­bukjanak, amelyen már egy hétéves kriminéző tévébuzi gyermek is csak röhögni tudna. Vagy ha egy kissé idősebb, akkor sírni. Én is majdnem sírva fakadtam, amikor kiderült, hogy a pénzszállítók leolvasták a rablók gépkocsijának rendszámát. Mert kérem ezek a saját autójukon járnak rabolni! Egy ideig a magyar rablás is úgy működik, mint a nyugati. Töké­letesen kitervelik, hetekig, sőt hónapokig figyelik a páncélautó út­vonalát, kiszimatolják a pénzszállítás ritmusát és szabályait, lehet, hogy becserkésznek a bandába valakit a biztonságiak közül, rend­őregyenruhát és hamis útleveleket szereznek. Pontosan kitervelik a bűncselekmény helyét, másodpercre az időpontját, hidegvérrel és profi módon, rendőrnek álcázva magukat leállítják a páncélautót, hangtompítós pisztollyal lefegyverzik a sofőrt és kísérőjét, előjön a sötétből még két civil ruhás férfi és egy nő (még nő is van, mint a filmekben), bevágják magukat a kocsiba, és elszáguldanak 388 mil­lió forinttal. No, eddig tart a nyugati mese, most jön a hazai. Szimpatikus amatőr gengsztereink ekkor ragasztópapírral kötö­zik meg az áldozataikat, ahelyett, hogy odabilincselnék őket vala­mihez, így azok fél óra alatt kiszabadítják magukat. Közben ugye - láttam a filmekben - a páncélautót el kellett volna tüntetni az erdő­ben. Az pedig már magától értetődik, hogy rabolni az ember nem a saját kocsijával megy, hanem lopottal, vagy legalább egy másik rendszámtáblát szerez magának. Nem, embereink a saját autójuk­kal viszik a pénzt, a saját garázsukba állnak be, és a pénzt is beteszik az autó mellé, hogy ha megérkezik a rendőr, ne sokáig keresgéljen. Ejnye, gyerekek! Hát ezt láttátok az amerikai filmekben ? Hol a fené­ben tanultátok a szakmát, hiszen ama hétéves is tudja, hogy rendes helyen a rabló a pénzt a pályaudvari megőrzőbe helyezi, vagy elás­sa egy rejtett helyen, bedobja egy elhagyott pince sötétjében kiala­kított rejtekhelyre, majd a jó előre megtervelt alibijének örömeit él­vezve várja azt a napot, amikor elkezdheti költeni a milliókat. A ban­da másik fele tán még hülyébb, mert ezek meg besétáltak egy szállo­dába két koffer pénzzel, hogy ha a haverjaik köpnek, könnyebben megtalálhassa őket a rendőrség. Hát ilyen már a legrosszabb krimi­ben sincs, olyan elkeserítő és lehangoló egy történet, hogy az em­bernek a szíve sajog. Ilyesmi is csak velünk, magyarokkal történhet meg, nekünk már egy rendes krimi sem jár ki, egy valamirevaló hajsza a rablók után, egy kis nemzetközi körözés, hogy büszkék lehessünk arra, nekünk is vannak európai típusú rablóink. Vannak a fenét, ezek amolyan kele­ti blokkos műkedvelők, igazi vidéki ripacsok. Végre elkövetik az év­század rablását - mert úgy igaz, hogy nálunk ennél több pénzt még sohasem raboltak -, és amatőr, bunkó módon lebuknak. Ennél már csak az lett volna rosszabb, ha besétálnak a rendőrségre. Hát ezt érdemeltem én, tisztességes magyar állampolgár, hogy most már nemcsak a rendőreink amatőrök, hanem a rablóink is? Hát nem néznek ezek rendes filmeket, nem fizetnek elő a mozicsatornára? Nem látták százszor, hogy milyen körültekintő egy rendes rabló, hogy milyen a megfigyelőképessége, a helyzetfelmérése, az ítélőké­pessége, hogyan jár túl a zsaru eszén, húzza el a csíkot Acapulcóba a töméntelen pénzzel, mint Bruce Reynolds, a híres angol vonatrab­ló? Ugyan, mi a fenét csináltatok, fiúk, az elmúlt esztendőkben? Odafigyeltetek egyáltalán? Hogy nem egészen érthető a méltatlankodásom? Így igaz. Saj­náltam a fiúkat, akikről kiderült, hogy rendre tisztességes család gyermekei, akik dolgoztak itt, dolgoztak ott, elbocsátották, majd al­kalmazták őket, igyekeztek, próbálkoztak, nem is éltek túl rosszul, majd megkísérelték a nyugati módszert. És nem ment. Mondhatom, nagyon szomorú is vagyok, hogy ifjúságunk ennyire nehéz felfogá­sú. Errefelé nem így kell pénzt rabolni, fiúk! Nem fekszik ez nekünk. Nálunk a gazembereknek más a stílusa. Nem kell itt rendőregyenru­ha, álarc meg páncélkocsi, csak valamirevaló baráti kör, banki, ön­­kormányzati, vagyonkezelői összeköttetés, privatizáció, összefonó­dás, kft.-alakítás, keresztbekönyvelés, áfa-csalás, némi vám- és olajügylet, sikerdíjak meg egyebek. Valamiben azért mi is jók va­gyunk, hát nem? Ezt próbálja utánunk csinálni a nyugati! Azt sze­retném én látni! gombás FÓKUSZ Megfertőződött a közélettől Ha felkérik, az 1998-as helyhatósági választásokon hajlandó ismét indulni dr. Huszár Pál egyetemi adjunk­tus, akit az idei magyar kul­túra napján Várpalota Váro­sért Érdeméremmel jutalma­zott az önkormányzati képvi­selő-testület. Történészként kutatta, meg­írta a legendás várkapitány, Thuri György életét. Generáció­kat tanított a Thuri gimnázium­ban, volt népfrontelnök, tanács­tag, önkormányzati képviselő, a megyegyűlés alelnöke. Kezde­ményezője, alapító elnöke a Páneurópa Unió várpalotai szer­vezetének. Kellemesen meglepte a kitüntetés - Javaslom, kezdjük a legvé­gén! Az elmúlt években történte­ket figyelembe véve, jelentett-e valamiféle elégtételt a Várpalo­ta Városért kitüntetés? - Erre nehéz egyértelműen válaszolni. Igazából elégtételről akkor lehetne beszélni, ha az ember már nagyon várt valamit. Nem vagyok sértődött ember, úgy is mondhatnám, ez egy kel­lemes meglepetés volt.­­ Akkor úgy fogalmazok, a várpalotai közéletben ön egy ki­csit a háttérbe, a partvonal felé került az 1994. évi helyhatósági választásokat követően - ahhoz viszonyítva, ahol előtte évtize­deken keresztül dolgozott.­­ Ez így igaz, de erre azt mon­dom, majd megszokom. Egy de­mokráciában ezt természetes­nek kell tekinteni. A körzetben, ahol indultam, a városi képvise­lői „stallumra” négyen pályáz­tunk, nyilvánvalóan csak egyi­künk nyerhetett. Egy pillanatig sem éreztem bukott embernek magam, amikor a választás nem úgy alakult, miként szerettem volna. A tanulságokat levon­tam. Ez első időkben nehéz volt tudomásul venni, hogy nem tart rám igényt a közösség, de azt is tudom, akinek van egy,„közéleti fertőzöttsége”, az funkció, dön­tési helyzet nélkül, döntési fele­lősség nélkül is megtalálja a he­lyét. Mindig örültem a város si­kereinek, ugyanígy bosszantot­tak a kudarcok, a közéletben tapasztalható ellentmondások. - Ennek a „közéleti fertőző­désnek” az első állomása a Ha­zafias Népfront volt.­­ Tíz olyan esztendőt töltöt­tem el a népfront városi elnö­keként, amelyet ma is nyugodt szívvel vállalok. Nincs mit elhall­gatni, egyáltalán nincs okom szé­gyenkezni. Amit abban a pozíció­ban, abban a kö­zegben, a nyolc­vanas években meg lehetett ten­ni, én megtettem. Szerencsére erre még sokan emlé­keznek a város­ban, megnyilvá­nulásaik alapján jóindulattal gon­dolnak vissza. Az utolsó várpa­lotai tanácstestü­letnek tagja vol­tam, az egy olyan korszak volt, amikor több fontos dologban eredményt ér­tünk el. Ide kell sorolni a kórház­­építést. Ma már talán feledésbe merül, de az ak­kori vezetéssel is meg kellett küzdeni a kórházért, mindaddig, amíg Csővári János át nem vette a tanács irányítását, aki aztán lelkes szószólója lett a beruházásnak. Sikertelen munkahelyteremtés - Tanár úr, önre a rendszer­­váltással, a helyhatósági vá­lasztásokkal „rászakadtak” a feladatok. Kezdődött azzal, hogy Várpalotán önkormány­zati képviselővé választották. - Erről a négyéves munkáról igyekszem mindig önkritikusan nyilatkozni. Mert nagyon sok mindent kellett volna, s nagyon sok mindent nem tudtunk meg­valósítani. Amivel nem sikerült megbirkóznunk, az a munka­helyteremtés problémája volt, ennek a levét a város ma is issza. Viszont azt is tudom, ez az egyik legnehezebb feladat. Tudtuk akkor is, nagyon fontosak a kül­földi kapcsolatok, befektetőket, beruházókat csak így lehet talál­ni. S észrevettem, milyen nagy szerepe van ezen a területen a kultúrának. Egy ideig kitűnő diplomata a kultúra. Ám amikor a gazdaságra került a szó, part­nereink „valami bűvös lehelet­től” azonnal távolságtartóvá váltak. Fáradozásaink ellenére Ausztriából, Németországból, Olaszországból nem sikerült igazán komoly működőtőket idecsábítani. Sajnos a város részéről sem volt meg mindig a kellő fogadókészség.­­ Nem véletlenül mondta, hogy rászakadtak önre a felada­tok, hiszen a palotai képviselő­ség mellett a megyegyűlés alel­­nökeként is dolgozott. „Alispá­­ni" ténykedésében mennyire tudta támogatni szülővárosát, Várpalotát? - Ezt a kérdést akkor is gyakran feltették nekem. A me­gyegyűlés hatáskörei, lehetősé­gei alapján ezt direkt módon nem lehetett sem megtenni, sem elvárni. A közgyűlésnek nincs olyan pénze, amit így szét lehet­ne osztogatni. Erkölcsi haszna biztosan volt, a város, a régió helyzete egyértelműen kedve­zően változott. Erre jó példa a japán hiteltámogatással meg­valósuló környezetrehabilitáci­­ós program. Több, mint tolmács - Csaknem egy időben tör­tént, hogy távozott a poltiká­­ból, s távozott - sokak számára meglepően - a várpalotai Thuri gimnáziumból is. - Ez számomra is meglepő volt. Azt hittem 1964-től 1992- ig, ha megérem, a palotai gim­náziumból megyek nyugdíjba. Ebben az intézményben jól éreztem magam, nagyon szíve­sen emlékszem vissza kollé­gáimra, diákjaimra. A Veszp­rémi Egyetemen elkezdődött a ta­nárképzés, s min­den középisko­lai oktatónak jól­esik, ha egy volt professzora meg­keresi, „rád van most szükségünk ezen az induló tanszéken, gyere, mert tudsz segí­teni a munká­ban”. Olyan terü­letre kerültem, amely két sza­kom egyesített alkalmazását te­szi lehetővé: né­met szakos tanár­jelölteknek a né­met nyelvterület kultúrtörténetét adom elő. Ahogy ma divatos mon­dani, ez egy nagy kihívást jelentett - s nem is volt a gimnáziumi gya­korlat után en­nek olyan köny­­nyű megfelelni.­­ Kitüntetése indoklásában is szerepelt a város külföldi kap­csolataiért végzett munka. Ma ez a tevékenység sem ugyanaz, mint néhány évvel ezelőtt... - Még a választások előtt be­szélgettünk osztrák, wolfsbergi barátaimmal, s megjegyeztem, bárhogy alakul a politika, szá­míthatnak rám, bár lehet, csak tolmácsként. Ez azóta valóság­gá vált. Ezzel együtt úgy érzem, változatlanul feladatom, hogy a külkapcsolatokat segítsem. Ha most tolmácsként, akkor úgy. Nagyon jólesik, hogy osztrák barátaim nem tesznek különbsé­get, nem a funkciót nézik. Ausztriában is választások lesz­nek, szeretném, ha az állampol­gárok voksolásától függetlenül kapcsolataink megmaradnának. Ez rajtam nem múlik, ha tehe­tem, változatlanul segítek.­­ Lesznek helyhatósági vá­lasztások Magyarországon is. Ha felkérik, ha hívják, visszatér a politikai életbe? Vagy ezt már feltételekhez köti?­­ Nem is tudom, lehetnek-e kikötéseim. Az viszont nem ta­gadható, valamilyen módon mindenképpen szeretnék jelen lenni a város közéletében. Vi­szont most már azt is tudom, ez nem feltétlenül önkormányzati képviselőséget jelent. Annyira fertőzött vagyok már ezen a té­ren, hogy nem tudok megsér­tődni, nem tudok visszavonulni. Ármás János Dr. Huszár Pál:­­ Egy pillanatig sem éreztem bukott em­bernek magam Fotó: Andrányi Fortuna is drágábban méri Márciustól több pénzért kacérkodhatunk a szerencsejátékokkal Ha március, akkor áremelés­­ a szerencsejátékok területén is? A kérdésre nyugodtan felel­hetünk igennel, hiszen tavaly márciusban nőtt a lottó részvéte­li díja 60, a totóé pedig (egy tipposzlopra számítva) 20 fo­rintra, és most itt az újabb „csa­pás” a fogadókra. A második márciusi játékhétre - a március 3-ával kezdődőre - már 70 fo­rintért küldhetünk játékba egy­­egy ötös- vagy hatoslottó-szel­vényt, a totómérkőzésekre pe­dig tipposzloponként 25 forin­tért fogadhatunk. (Akik ezen a héten öthetes lottószelvényt fi­zettek be, már 310 forintot kel­lett 300 helyett leszurkolniuk, tekintve, hogy az ötödik játék­hét sorsolására március 8-án, il­letve 9-én kerül majd sor.) Az áremelés magyarázatáért Gölöncsér Magdolnához, a Sze­rencsejáték Rt. ügyvezető igaz­gatójához fordultunk. - Költségeink növekedésé­hez kellett alkalmazkodnunk. Azt azért jó, ha tudják a foga­dók, hogy a részvételi díj növe­lésével azonos arányban nő a ki­fizethető nyereményalap is - vá­laszolta az ügyvezető igazgató. - A totónál nem lehetett vol­na meghagyni a korábbi részvé­teli díjat? Ezt azért kérdezem, mert a totózók nagy része úgy­nevezett kombinációs játékot játszik, s nem mindegy, hogy be­fizetett pénzéért hány mérkőzés várható eredményét tudja több eséllyel megjátszani. Ha egyre kevesebbet, akkor meglehet, hogy elfordul a játéktól. - A totó népszerűségének csökkenése világjelenség, s miután költségeink ezt a játékot is terhelik, szakembereink úgy döntöttek, hogy itt is emelni kell az árat. - Mi a helyzet a kenóval? - Sajnos, ott is drágábban, a lottóhoz hasonlóan 70 forintért lehet majd egy szelvényt befi­zetni. Ott azonban a nyeremény egyébként is a befizetés valami­lyen szorzata - a találatoktól és a játéktípustól függően -, tehát az is ugyanúgy több lesz. - Van, ami nem változik a szerencsejátékoknál? - Igen. A lottón a jokerért to­vábbra is 60, a totón a góltotó­­tippekért továbbra is 50 forintot kell majd fizetni. S. J. Közéleti szurkapiszka Aki visszasírja a régi rend­szert, nem biztos, hogy kommu­nista, lehet, hogy csak éhes. # Orbán Viktor szerint a Fidesz vitairata olyan, mint egy jobb Rejtő-könyv. Tényleg annyit le­het röhögni rajta? # A maffia megelőzte az álla­mot. Ők már visszaállították a halálbüntetést... " Az MDF bizalmatlansági in­dítványa olyan, mintha vaktöl­ténnyel akarnánk az oroszlánt leteríteni. A mentelmi jog felfüggeszté­se speciel most azt jelenti, hogy valakinek el kell vinni a balhét... Donát Róbert NAPLÓ 5 Ki költ többet fegyverekre? A NATO ajtaja előtt bebo­csátásra várakozó államok közül Lengyelország költi a legtöbbet fegyverkezésre - ál­lítja az STA szlovén hírügy­nökség abban az elemzésében, amelyet német forrás alapján az egy főre számított fegyver­kezési kiadások alakulásáról hozott nyilvánosságra. Ezek szerint Varsó 2,5 milli­árd dollárt fordított tavaly vé­delmi célokra, ami az egy főre számított kiadásokat tekintve mindössze 66 dollárt jelent, mi­közben a másfél millió katonát fegyverben tartó USA egy főre számított katonai kiadásai 1056 dollárt tesznek ki. Az elemzés szerint ugyan Szlovénia csak 279 millió dolláros katonai költ­ségvetésből gazdálkodott, ám ez egy főre számítva 139 dollárt jelent. A NATO-tagok között Norvégia áll a második helyen az egy főre számított katonai ki­adások értékét tekintve 863 dol­lárral, míg Franciaország a har­madik 826 dollárral. A NATO- tagországokban évi 300-500 dollár közötti összeggel egyen­­lőek az egy főre számított kato­nai kiadások, Törökországban viszont csak 98 dollár. A NATO-tagságra törekvő országok közül Albániában évi 14 dollárt költenek egy lakosra számítva katonai kiadásokra, míg Litvániában 18, Magyaror­szágon 60, Csehországban 107 dollárt. A NATO-tagságra pá­lyázók közül Magyarországnak, Csehországnak és Lengyelor­szágnak van a legnagyobb esé­lye arra, hogy elsőként teljes tagságot kapjon, majd őket kö­vetné Szlovénia, Szlovákia és Románia. - keller -

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék