Napló, 2018. július (Veszprém, 74. évfolyam, 151-176. szám)

2018-07-07 / 156. szám

2018. JÚLIUS 7. SZOMBAT Hétvége NAPLÓ I NAGYVÁRADTÓL VESZPRÉMIG Körösi Csaba 1959. május 26- án született Nagyváradon, majd 1983-ban végzett a marosvásár­helyi Szentgyörgyi István Szín­­művészeti Intézetben. Pályá­ját Nagyváradon kezdte. Amikor Magyarországra jött, ügyelőnek jelentkezett a Vígszínházba, de nem vették fel, elindult vissza, ám lekéste a miskolci gyorsot. Visszament a színházba, ott Mar­ton László igazgató azt tanácsolta neki, maradjon, jön hozzá más­nap a veszprémi igazgató, hátha kell neki színész a Kőműves Ke­lemenbe. Kellett, így 1988-ban a Veszprémi Petőfi Színházba szer­ződött. Körösi Csaba azóta két za­laegerszegi évadot (1990-1991 és 2003-2004) kivéve a Veszp­rémi Petőfi Színház társulatának tagja. Nyolcszoros Petőfi-díjas, Latinovits-díjas, a magyar színház- és filmművészet kategóriában Veszprém megyei Prima díjas színművész. Ez a város a csa­ládom. Olyan, mintha mindenki­hez tartoznék. Fe­lelősség és teher is ez, hiszen amit kap az ember a nagy ünnepi asztalról, azért kapja, mert ék szeretik - mond­ta Körösi Csaba színművész, aki rekordot felállítva nyolcadszor vehet­te át a közönség kedvencének járó Petőfi-díjat. A veszprémi intézmény tör­ténetében, az önálló társulat 1961-es megalakulása óta, de talán a magyar színházak his­­tóriás könyveiben sem jegyez­tek fel olyat, hogy egy színmű­vész nyolcszor érdemeljen ki egy olyan díjat, amelyet a kö­zönség szavaz meg. Igaz, ma már egyre kevesebb az olyan színész, aki egy társulat, egy város életében harminc évet eltölt, s ilyen hatással folyama­tosan jelen tud lenni egy tele­pülésen. Körösi Csaba a Petőfi Színházban átélhette ezt. Viccesen fogalmazva mond­hatná, hogy nekem már nyolc... - Milyen furcsa. Ez a nyol­cadik Petőfi-díjam, de nekem nem lehet innentől nyolc. Soha nem is volt az. Egyre több ter­het ró rám. Felelősség, ad a közönség valamit, azért, hogy holnap játsszak tovább. A szeretet csak nem elhor­­dozhatatlan súly? - Képes azzá válni. Ez a leg­több, amit kaphat a színész. Egy város szeretetét nem le­het megköszönni, kevés az én pályám, munkám ahhoz, hogy megháláljam azt a sok jót, amit tettek velem. Nehezen hordozza a népsze­rűséget? - Azt nem tudom, hogy ki mit ért népszerűségen, kinek mennyire fontos. Mosolyog­nak az emberek, rám köszön­nek az utcán, én meg zavarban vagyok, mert nem üdvözöltem őket előre, hiszen nem ismer­hetem az összes embert név szerint. Olyan, mintha min­denkihez tartoznék. Elérzékenyül? - Persze. Mostanában filme­ken is képes vagyok könnyez­ni. Szentimentális leszek? Le­het, öregszem. Pedig az ember a színpadon kívül is találkozhat a szere­tettel, a magánéletben, csa­ládban.­­ Az más jellegű érzelem, meg átalakulhat, el is múlhat. Házasságban nem töltöttem el annyi időt, mint itt, Veszp­rémben. Egyik kedvenc Demjén-dalá­­nak címe is a Nekem 8. Ennek első sora így hangzik: „Meg­történt néha, hogy gyorsabb volt a fény, s előbb ért haza, mint én." Megelőzte már a fényt?­­ Elhittem-e Körösi Csabát? Előrébb tartanék, mint amit belül érzek? Nem hiszem. Magammal vagyok a legkri­tikusabb. Olyan akadt, hogy tudtam, jól csináltam valamit, kijött a szerep nagyon belő­lem, de akkor sem elégedtem meg. Szilágyi Tibor mondta egyszer: „Csabi, az a baj, hogy magadból indulsz ki.” Nekem valóban az a mércém, amit be­lül érzek erről a pályáról. Ha mások is olyan pontosan és annyit dolgoznának egy sze­reppel, mint én, úgy tudnák a szöveget határidőre, ahogy magamtól megkövetelem. Maximalista? - Egyszer Fazekas István régi kollégám nyugtatott, hogy nem kell minden szerepbe be­lehalni. Szerintem meg igenis bele kell halni, azért vagyunk színészek. Csorba András volt a színmű­vészeti főiskolán a rektora, és azzal indította el a tanítvá­nyait: „Ha egy ember lelkét eléri egy színész aznap este, amikor színpadra lép, megér­te ezt a pályát választania." Ő mit mondana most erre a díjsorozatára? - Remélem azt, hogy megérte felvennünk, jó választás volt. Ki tudja? Emlékszem, amikor apuval felvételizni mentem Marosvásárhelyre, olyan vihar kerekedett, hogy borultak a fák tövestül. Egy kempingben laktunk faházban, mert egész Vásárhelyen nem volt szállás, annyian jelentkeztek egyete­mekre, főiskolákra. Össze­vissza álmodtam mindent, dobáltam magam­at , ágyban, apám mondta is reggel, mennyire nyugtalanul aludtam: a lelkem, a szívem, az életem a padlóra. Erről szól minden a színészetben. Közben pedig ott a másik oldal, ha mindent egyszerre kiadsz magadból, akkor mi lesz a többi szerep­pel, előadással, amibe bele­rakod megint az életed? Ki­tartanak ezek hosszú évekig? Mennyit terítesz ki a gondola­taidból, a világodból, sorsod­ból? És itt nem lehet nagyon mérlegelni. Ilyen A király beszéde, amely ma is tart önben?­ ­ Tart, de tart az Isten pén­ze, A holt költők társasága és még sok előadás. A király beszédéből (ebben Lionel Lo­­gue beszédtanárt alakítja - a szerk.) egy monológomat most is mondom biciklizés közben vagy a szaunában. Miért? - Egyrészt, hogy ne felejtsem el, másrészt így tudok abba az állapotba kerülni, mintha a színpadon lennék. Készenléti helyzetet generál? - Nekem szükséges, hogy állandó tréningben legyen az agyam. Nem tudok mi­hez kezdeni, ha nem pörög belül bennem valami, ami koncentrációhoz segít. Mond­ják, bolond, önző tulajdonság ez, mert magammal foglalko­zom állandóan. Kivel foglal­kozzak, ha szöveget tanulok? Ott a szerep és én. Nekem kell kivinnem mindkettőt a szín­padra. Esténként is elalvás előtt elkezdem mondani a sze­repeket, verseket magamban. Hátha kellenek egyszer? — Azért is, és hogy semmit ne felejtsek el. Módri Györ­gyi mondta, lazuljak már el, mert mostanában hamarabb felszívom magam mindenen. Stresszesebb vagyok, ez igaz, de többet mozgok, ellensú­lyozom az idegi feszültséget. A múltkor biciklizés közben tanultam verset, odaragasztot­tam a kormányhoz a szöveget. Megosztott figyelemre ez is jó gyakorlat. Tekertem, jöttek az autók, gyerekek, forgalom a bicikliúton, én meg hangosan mondtam verset. Kicsit furcsán néztek, de jól szórakoztak. Ehhez az életformához is kell, hogy nagyon megszállottan, fanatikusan, szenvedélyesen szeresse ezt a pályát, vagy ön csak így képes színész lenni? - Azért választottunk ilyen pályát, mert ezt szeretjük. A színész olyan, hogy neki semmi nem jó igazán. Ha sok a munka, az a baj, ha kevés, miért nem játszhat többet. Ha nagy szerepet osztanak rá, bele akar pusztulni, ha kicsit, akkor összeomlik, méltatlan­kodik, ő csak erre jó. Ha sok a pénz, az is gond, mit kezd­jen vele, ha kevés, akkor meg miért akarják, hogy éhen hal­jon. Erre mondják, most di­csekszel vagy panaszkodsz? Így vagyunk összerakva. Nem vagyok különb a deákné vász­nánál én sem. Azt tartják, hogy ha valaki­nek megadatott öt-tíz szerep, amiért érdemes volt ezt a pá­lyát választania, akkor már megérte színésznek lennie. Önnek ebből a szempontból összejött ez? - Nekem talán több is adatott, de nem tudnék kiemelni egyet sem, hiszen az ember a gye­rekei között sem tesz különb­séget, hogy melyiket szereti jobban. Azért régebben a Bál a Sa­­voyban, a Legyetek jók, ha tudtok, az Isten pénze vagy A király beszéde mind az em­lékezetes produkciói között lehetnek, hiszen jókor, jó idő­­pntokban kapta meg azok­­at a szerepeit... - Szerencse is kellett ehhez meg az egész pályához. A Bál a Savoyban azért jutott nekem, mert Rancsó Dezső elszerző­dött, s rám osztották Musz­­tafa bejt. A Legyetek jók, ha tudtok-ban Fülöp atyát ven­dégművésszel tervezték, de elfogyott az anyagi keret, ma­radtam én helyben. Az Isten pénzében Marley nagyon jó időben ért, régebben Németor­szágban is turnézhattam vele, most is játszhatom, örülök ennek. A király beszédében pedig tényleg szerencsés a ta­lálkozás Funtek Frigyes rende­zővel és Csankó Zoltánnal. Miért nem próbálta ki magát az elmúlt három évtizedben Budapesten, hívták régebben az operettszínházba is? - Soha nem vágytam a fővá­rosba. Ott nem úgy élik a hét­köznapokat a színészek, mint mi itt. Nekem az elmúlt har­minc évben itt olyan sok mű­fajú előadás adatott meg, mint­ha végigjátszottam volna az összes pesti rétegszínházat jó rendezőkkel. Nem osztom azt, hogy mi csak vidék vagyunk. Veszprém egy kisváros, ahol jól érzem magam. Nem va­gyok magányos, nekem az egész város a családom. Önnek az egész élete a szín­ház körül forog? - Ahogy a kéziseknek a kézi­labda körül, a focistáknak meg a labda körül. Nemrég kérdez­ték tőlem, ki nyeri a labdarúgó­világbajnokságot. Valameny­­nyire követem a meccseket, a brazilokat mondtam, de lehet, még az oroszok is beleszól­nak a végjátékba. Aki otthon játszik, az előnyt élvez. Én is érzem, hogy más egy előadás itthon a közönség előtt, mint­ha a Nemzetiben, Fehérváron vagy Győrben lennénk. Az fo­rog a fejemben, hogy meg kell felelni az elvárásoknak. Mit tud a Körösi, vagy milyen a veszprémi színház? - A színház, a társulat számít. Megmutassuk magunkat, lét­rejöjjön a nézőtér és a színpad között az energia, kémia, rezo­nancia, hogy ott is érezzük a közös játék örömét. Ezért is tartom a vezetés jó ötletének, hogy koprodukciókkal vagy meghívásokkal más városok­ban is játszhatunk. A veszprémi néző szereti a színészeit. Hálás a tiszta, őszinte játékért Lát különbséget a nézők kö­zött? - Mindenütt más a közönség. Sőt, nincs két egyforma előa­dás sem emiatt. Érdekes, pél­dául Pakson, Fehérváron vagy a Klebelsberg Kultúrkúriában már annyit játszottam, azt ér­zem, mintha Veszprémben lennék. Megállítanak az utcán, felszabadul a lelkem, érzem, oda is tartozom. Akkor talán ön tudná meg­mondani a leghitelesebben azt, amit sokan szeretnének tudni: milyen valójában a veszprémi színházi közönség? - A veszprémi néző szereti a színészeit. És-hal értük, na­gyon hálás a tiszta, őszinte játékért, és mindent megtesz azért, hogy a színész a maxi­mumot hozza ki­ minden sze­repéből. A szeretet oldaláról közelít a színházhoz, ahogy a színháznak ez is a feladata és szolgálata feléjük. Ez nagyon szép gondolat, de mit jelent ebben a közegben a színésznek szóló taps? - Levezeti mindkét félben az előadást. Ha jó a színház, ak­kor felszabadul a katarzis, az adrenalin mindkét félből, és ehhez a kitöréshez a taps a legjobb eszköz. Olyan, mint egy közlekedőedény. Az él­mény folyik egyik helyről a másikba át. És akkor jön a következő cél, az újabb taps elérése? - Nem tapsért, díjakért játszik az ember. A cél mindig a kö­vetkező szerep megformálása, a felkészülés, a feladat, talál­kozás a darabbal, a partnerek­kel, a nézővel. A fellépéseink és az előadások előtt nagy iz­galommal hajtogattuk mindig: „Csak ezen legyünk túl, csak ezen legyen túl...!” Völgyesi Gyöngyike állandó zenei kí­sérőnk viszont azt mondta: ha túl akarunk mindenáron lenni a játékon, akkor abban mi a jó? Tényleg igaz, jó tanács ez. Ne legyünk túl mindenen a szín­padon! Játszd tovább,Csabi!­ ­ Ki kell áll­­nom a szín­padra egy bizottság elé, s kiten­nem VARGA RÓBERT szerkesztoseg@ veszpreminaplo.hu Dósa Mátyás és Körösi Csaba (jobbra) a Bob herceg című előadásban Fotó: Penovác Károly

Next