Világ, 1921. május (12. évfolyam, 94-115. szám)
1921-05-05 / 97. szám
% 2 1921. május 5. VILÁG okos, és ma olyan politikát csinál, amelynek rövidlátásával teljesen tisztában van, mint ahogy tisztában van azzal is, hogy ez a politika nagyon árt Franciaországnak. Esztétikailag sohasem szép látvány, ha valaki a kocka fordultával ellenfeleihez csatlakozik és barátai ellen indul harcba, de mégis más az, ha egy politikus az ország hasznára vagy az ország rovására tagadja meg elveit és válik következetlenné önmagával szemben. Briand van olyan eszes ember, mint amilyen Fouché volt, vagy Talleyrand, tehát tisztában van politikájának következményeivel és mégis ezt a már Napóleon korában is végzetes, ma meg éppen időszerűtlen és öngyilkos politikát csinálja, csak abban a feltevésben, hogy megtalálja majd az alkalmas pillanatot mai szövetségeseinek cserbenhagyására . . . Lehet, hogy Briand megmenekül saját politikájának következményeitől, de Franciaország kénytelen lesz viselni ezeket a következményeket. Briand csak kisajátította a napóleoni eszmét, a amelynek igazi képviselői Foch, Poincaré és Loucheur. A macskabajuszu tábornagy, nyilatkozataiban már ismételten Clemenceaura hárította a felelősséget a versaillesi béke vétkesen enyhe feltételeiért és nyilvánosságra hozta sérelmeit. Clemenceau nem akarta meghallgatni az ententehadseregek főparancsnokát és faképnél hagyta, vag" pedig keményen rámordult, ha Foch Franciaország érdekében mégis közölni akarta a békekonferencia elnökével felfogását az igazán jó stratégiai határról. Poincaré nem tudott megnyugodni ■abban, hogy hétesztendős elnöksége után a franciapolitika második sorába kerüljön. Előbb a jóvátételi bizottság elnöki székéből próbálta gyakorolni azokat a jogokat, amelyeket a versaillesi béke ruház a jóvátételi bizottságra. Hiszen a reparációs kérdésekben a békeszerződések betűje szerint a jóvátételi bizottság dönt, nem pedig azentente-országok kormányai. Azonban Millerand körülbelül úgy bánt Poincaréval, mint Celmenceau .Foch tábornak*"-val és következetesen megfeledkezett arról, hogy véleményt kérjen a jóvátételi bizottság elnökétől a jóvátételi kérdésekre nézve. Poincaré tehát sértődve lemondott a naev fizetéssel összekötött stallumról és azóta a Matin-ben kiadott cikkeiben és a Revue des Deux Mondes-ban írt külpolitikai szemléjében kíméletlen propagandát fejt ki a versaillesi béke szigorításáért. Poincaré, az Elzászból Párisba származott szorgalmas, pedáns, ambiciózus ügyvéd visszaszerezte Franciaországnak Elzász-Lotharingiát és most a francia imperium visszaszerzésének ígéretével akar újból aktív szerephez jutni a politikában. A Leygueskormány bukása után komolyan számoltak azal,hogy Poincaré lesz miniszterelnök, vagy legalább külügyminiszter. Millerand azonban ■ félretolta elődjét és azóta Poincaré még szivósabban folytatja propagandáját: szivósabbanés olyan sikerrel, hogy Briand most már kénytelen életre-halálra túllicitálni aRevue des Deux Mondes külpolitikai szerkesztője. Loucheurt talán nemnagyon érdekli a napóleoni eszme területi és katonai része, viszont gazdasági vezérhatalommá akarja tenni, az európai kontinensen Franciaországot. A német vasérctermelés 78 százaléka Franciaországra jutott a versaillesi béke által, azonban a német acélműveknek csak 25 százaléka. Most Loucheur szeretné megszerezni a vasérctelepekhez az acélműveket is ,és az acélművekhez a szenet. A Ruhr-vidék megszállása váltaná valóra Loucheur tervét és akkor Franciaország csakugyan a vas, az acél és a szén diktátorává válnék, a kontinens piacán. Csak az a kérdés, hogy a kontinensnek már amúgy is alapjaiban megingatott piaca elviselné-e azt az újabb megpróbáltatást, amelyet Loucheur terveinek végrehajtása hozna. Clémenceau politikájamég csak defenzív formában tért vissza a napóleoni vonalakhoz. Mint egykor Napóleon, úgy 1919-ben Clemenceau is szembehelyezkedett a történelemmel, a geográfiával, a gazdasági törvényekkel és önkényesen rajzolt új határokat Európa térképén, olyan határokat, amelyek középhatalmakká növelték Franciaország kis szövetségeseit és Clemenceau terve szerint leányállamait, Lengyelországot, Csehszlovákiát, Jugoszláviát. " Ez a defenzív jellegű napóleoni politika érthető volt, kivált e'" gazdasági gondolatmenetek iránt teljesen érzéketlen ember részéről, mint amilyen Clemenceau. Hiszen Franciaország népessége stagnált,Németország lakossága évtizedről-évtizedre lázasan gyarapodott és a szomszédnak ez a megnövekedése csakugyan súlyos nyomás Franciaországon, amely elvesztette nagy kontinentális szövetségesét, Oroszországot. Azonban a francia politika új fordulata a napóleoni szellem offenzív föllépése az egyik legriasztóbb tünete a háborús pszichózisnak. Napóleon győzelmeinek fényes sorozata érthetővé válik akkor, ha meggondoljuk, hogy a XVIII. század végén és a XIX. század elején Európában még hét-nyolcmillió emberrel több beszélt franciául, mint németül és Franciaország lakossága közel kétakkora volt, mint Angliáé, ugy hogy Napóleon háborúinak és Napóleon győzelmei élete megyett a statisztikai alapja és Napóleonnak legtöbb győzelménél több volt a katonája, mint ellenfeleinek. Azt a helyzeti energiát, amelyet ma egy nagy világtörténeti konjunktúrának köszönhet Franciaország: a múlt század elején még Európa népeinek statisztikája alapozta meg. Az alap sokkal szilárdabb volt és mégsem volt elég szilárd arra, hogy a napóleoni imperium más legyen, mint rövid és véres álom. 1814-ben Napóleon álruhában tette meg az utat Páris alól a tengerpartra, mert attól kellett félnie, hogy különben reátámadnának szeretett franciái. Egy évvel utóbb Napóleon száz napra visszatérhetett Párisba. Ekkor úgy látszott, hogy a Napóleon-legendának végleg vége, és mégsem úgy volt, mert a császár uniokaöccse még huszonegy évig kormányozhatta Franciaországot. A második feltámadást mintha most követné a harmadik és a holnapra kitűzött nagy ünnepség mindenesetre rendkívül aktuális. Pedig a napóleoni tervek ma sokkal rombolóbb hatásúak, mint császár idején voltak. Nem szabad elfelejteni azt. A nemzetgyűlés megnyitása után felolvasták az indítványkönyvet, ahol Andaházi Kasnya Béla szerepel két indítvánnyal, az egyik a numerus clausus, a másik a botbüntetésről szóló törvény eltörlését kívánja. Az elnök azonban kijelentette, hogy miután Andaházi Kasnya indítványait írásban nem terjesztette be, azok figyelembe sem vehetők. A költségvetési vita első szónoka ma Nagy János (egri) volt. Azt remélte, hogy a nemzetgyűlés lesz a konszolidáció fókusza, úgy látszik azonban, hogy a csalódások korszakát éljük. Helyre kell állítani a tekintélyeket. Bűn a nemzet ellen minden Habsburgpuccs, de ugyanolyan bűn, ha a magyar nemzet hóhérainak akarunk tetszeni. Őket úgy állítják be, mintha reakciósok volnának és a középkort akarnák visszaállítani. (Csizmadia Sándor: A középkor az nagyszerű.) Szól a liberalizmusról. (Aleskó Zoltán: Hagymaszaga volt.) Kell az a liberalizmus, amely a közszabadságokat, a szabadkereskedelmet hozza, amelynek erkölcsi alapja van, de nem kell az, amelyet itt évtizedeken át hirdettek. A pénzügyminisztert nem győzi csodálni. (Szilágyi Lajos: Pedig liberális ember.) Az állam nem fedezhet minden kiadást, mert, ha az entente látja, hogy mindenre van pénzünk, akkor el fogja venni. (Hegedűs miniszter helyeslően bólint.) mt Andrássy a trianoni béke angol vitájáról Ezután gróf Andrássy Gyula szólalt fel, hogy a londoni parlamenti vitában elhangzottak fölött való örömének adjon kifejezést. Ebben a vitában Magyarországgal szemben meleg, rokonszenves hang nyilvánult meg. Maga az angol kormány is más hangokat hallatott, mint amilyeneket egy év előtt a külügyi államtitkár szájából hallottunk, aki akkor Kelet- Európa kaotikus viszonyaiért Magyarországot tette felelőssé. Most a külügyi államtitkárazt állapította meg, hogy nem Magyarország a hibás, hanem a kisentente. Óriási változás az, hogy megállapítják a kisentente bűnösségét, amely még mindig szövetkezik és fegyverkezik ellenünk. A külügyi államtitkár azt is mondta, hogy t Ahglia bámulja azt az önuralmat, amelyet Magyarország tanúsított Károly király látogatása alkalmával. A szónokok olyan meleg hangon beszéltek rólunk, mintha ők is magyarok volnának. (Drozdy Győző: Figyeljük meg azt is, amit a jogrendről mondtak.) Arra is rátérek. Akik a kisentente politikáját törekedtek védeni, azok sem védték a trianoni békét. Lord Róbert Cecil azt mondta, hogy Magyarország darabokra töréséért nem a párisi békekonferenciát, hanem a nemzetiségeket terheli a felelősség, örülünk, hogy az angol külügyminiszter nem vállalja a felelősséget, de ez a nyilatkozat mégsem felel meg a valóságnak. Az entente heccelte fel a nemzetiségeket. Most azonban már Anglia többsége elítéli a békét és az a kívánság nyilvánul meg, hogy a nagy tévedéseket minél előbb helyre lehessen hozni. Mi békét akarunk, mert ismerjük a háború borzalmas veszedelmeit és következményeit. Tudjuk, hogy az egész világ ránk rohanna, mint békebontókra, ha újra kardot rántanánk. Tudjuk, hogy egy kaland által a maradék Magyarország életerejét is elveszítjük. De azért vannak célok, amelyekhez csökönyösen ragaszkodunk, így az, hogy az elszakított országrészek kisebbségi jogait tiszteletben kell tartani. Vigyáznunk kell, hogy a kulturális érzelmi integritás a magyar fajon belül megóvassék, de megóvassék a testvérnemzetiségek fejlődési szabadsága is. Ezt az egész angol közvélemény helyeselte. Asquith rámutatott arra, hogy a kisebbségi jogok védelme négy maradhat papiroson. Balfour azt mondta a kisententeról, hogy akik azelőtt elnyomottak voltak, azok most az elnyomók. A szomszéd államokkal való gazdasági érintkezés feltétlenül szükséges, de ezt mégsem vehetjük fel mindaddig, amíg garanciákat nem kapunk arra, hogy magyar testvéreink számára megadják a fejlődés lehetőségeit. Lehettünk a múltban ügyetlenek, vagy provokáltak a nemzetiségekkel szemben, de kiirtási szándék sohasem volt. Sajnos, sokszor magyarok voltak, akik elősegítették, hogy a külföld nemzetiségi politikánkat ferdén ítélte meg. (Felkiáltások: Jászi!) Wedgewood azt kívánta a vitában, hogy a magyarországi fehér terror szűnjék meg. A legkeményebben támadta a fehér terrort, de ugyanakkor azt mondta, hogy a kisgazdapárt nagyon liberális és ellensége a fehér terrornak. Robert Cecil erre nagyon ügyesenazt felelte, hogy ha a kisgazdapárt tényleg olyan jelentékeny és tényleg ellensége a fehér terrornak, akkor az a fehér terror nem lehet valami komoly. Andrássy kijelenti, hogy az ország valamennyi, partja csipsége, a fehér terror, mindenhogy Napóleon a legnagyobb erőfeszítések napjaiban is Franciaország lakosságának legföljebb egy százalékát vitte harcba, míg most a háború alatt Franciaország , és nem csupán Franciaország 17—18 százalékig emelte fel ezt az arányszámot. Franciaországnak a háborúban ötször annyi halottja volt, mint ahány katonából állott Napóleon legnagyobb hadserege, ha nem számítjuk a más országokból felállított hadosztályokat. Ezek az eltolódások karakterisztikusak, nem csupán Franciaországra nézve és nem csupán katonai tekintetben. Legalább ilyenek az eltolódások, ha nem sokkal nagyobbak a gazdasági háborúban és Napóleon kontinentális blokádja úgy, viszonylik a párisi gazdaságpolitikához, mint a napóleoni csaták „miniatűris arányai a világháború nagy, katonai felvonulásaihoz. Ami vérveszteség volt akkor, az elvérzéssé lehet ma, népeknek, országoknak és az egész európai civilizációnak elvérzésévé. (L «■) megnimlatkoásának. (Giesswein Sándort Tehát mégid sem Jóliában nagy az a jogrend!) Andrássy kijelenti,Shoama maga mindig elitélte a fehér terrort- A kimpnatikában magyar orientációt kell követnünk, azzal az álommal fogunk menni, amely először érti meg ijfazságunkat. A költségvetést elfogadja. A veszprémi püspökség és a házhelyek A pénteki napirend megállapítása után az interpellációkra került a sor. Pákozdy András elmondta, hogy a veszprémi püspökség kereken megtagadta, hogy földet adjon házhelyek céljaira. A rokkantak fejébe ezt bedörögték az ágyuk, de kell, hogy a nagyurak is megértsék ezt. (Kerekes Mihály: Vigyázz, mert tíz hónapot kapsz!) Czeglédy Endre hosszú interpellációjában azt fejtegeti, hogy a kormány nyugtalanságot keltően keveset nyilatkozik a gazdasági kérdésekről. Rá kell térni a produktív munkára, az államnak segíteni kell, hogy a társadalom dolgozhasson. II. Bethlen rektifiká! Gróf Bethlen István miniszterelnök azonnal felelt az interpellációra. Programmbeszédéből szándékosan hagyta ki a kormány kereskedelmi és ipari politikáját, mert a kormány gazdasági programmját az 1921—22. évi költségvetésben fogják kifejezésre juttatni. A kereskedelem és ipar terén az az általános irányelv hogy a kormány nem akar kereskedelem- és iparellenes irányzatot követni. Programbeszédében hangoztatta, hogy a keresztény magyar intelligenciát a gazdasági pályák felkeresésére akarják szoktatni, erre fogják képezni. Ebből azután világosan következik,hogy nem vádolható a kormány azzal, hogy bármilyen irányban is kereskedelem- vagy iparellenes politikát követne. A kormány általános elvül tűzi ki a szabadforgalom felé való haladást. Hogy ez milyen mértékben sikerül, ez nemcsak tőlünk, hanem a szomszédos államoktól is függ. Az ipar terén a főelv a magyar ipar védelme. Evégből vámvédelemben fog részesülni a magyar ipar. Az iparfejlesztés régebbi módozatait nem teszi magáévá. A közép- és kisipar életképességét továbbra is fenn fogja tartani. A közszállítási szabályzatot szigorúan szent előtt fogják tartani. A beruházásokra nézve kijelenti, hogy legelső a vasúti beruházás. Az államvasutat újra a régi színvonalra kívánja emelni.A mozdony- és kocsiparkot kiegészíti. A kereskedelmi minisztérium 900.000.000^ 1 millió koronát kap erre a célra az 1921—22. költségvetésben. Az államvasút egyik-másik vonalán megépítik a második vágányt, elsősorban a nemzetközi vonalakon, így a Belgrád—Budapest—Bécs vonalon. Erre 102.000.000 koronát fordítanak. A személyzet és munkásság fizetésrendezésére 33.000.000 szántak. A vasúti javítóműhelyek újabb fölszerelésére 60,009.000 koronát, a budapesti rendezőpályaudvar céljára pedig tizenhét és fél ötillió koronát adnak. Az államvasutak összesen 1.340.000.000 koronát kapnak beruházási célokra. A kormány foglalkozik a vasutak villamosításának kérdésével és már a folyó évben abban a helyzetben lesz, hogy tíz-tizenötmillió koronát fordíthat három kisebb vonal átalakítására. A hatvani kisgazdák Somogyi István elmondta interpellációjában, hogy a hatvani parcellázásnál kerestek egy kisgazdát, akinek földet adhatnak és meg is találták azt báró Ghillány Imre őexcellenciája személyében, akinek mint földtelen kisgazdának középbirtokot adtak. A birtokot ugyan nem szabad bérbevenni, báró Ghillány azonban a birtokon levő szeszgyárat rögtön bérbeadta és a bérleti terülétnek másik részét közösen egy hozzá hasonló kisgazdával, Tuson János egyetemi tanár ur őméltóságával műveli. Ennél a parcellázásnál a rokkantak és a földművesek nagy része nem kapott ugyan földet, földet kaptak azonban a főjegyzők, az aljegyzők, az összes lakkcipős kisgazdák, csendőrök, rendőrök. Az Altruista Bank, egyesek szerint, ezen az üzleten tízmillió koronát keresett. A parcellázás befejezése után a bank a földműves-vevők egy részét arról értesítette, hogy nekik földet ugyan nem ad, de a vételárból lefizetett pénzből húsz százalékot hadinyereségadó címén az államnak levon és így a pénzüket csak húsz százalék levonásával kapnák vissza. Akik azonban földet kaptak, lucerna-földet, azoknak utólag pótlékfelárat kellett fizetni az Altruista Banknak. Paczek Géza és Letenyei Pál interpellációja után Usetty Ferenc a kitüntetett hadviseltek érdekében interpellálta meg Belifska Sándor honvédelmi minisztert, aki kijelentette, hogy, már intézkedett ebben a kérdésben, ' vv ' * Andrássy a külpolitikáról, Bethlen landasági kérdésekről Csütörtök