Világ, 1921. május (12. évfolyam, 94-115. szám)
1921-05-05 / 97. szám
szerkesztőség és kiadóhivatal VI.,’ Andrássy út 47. sz. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 480 kor., félévre 240 kor., negyedévre 120 kor., egy hóra 40 kor. A „VILÁG” megjelenik hétfő kivételével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudvarokon 2 K, Ausztriában 2 magyar K. XII. évfolyam ___ _ *_________________ Budapest, 1921 CSÜTÖRTÖK május 5. ]4%idel*|yr. felvételnek Budapesten * VILÁG kiadóhivatalában, Blockner J., Blau J. Bokor, Benkő és Társa, Győri és Nagy, Janius és Társa, Tenczer Gyula, Hegyi Lajos, Klein Simon és Társa, Leopold Gyula, Leopold Goráés, SchwarzJózsef. Siklay, Mezei Antal, Mosse Rudolf, Eckstein Bernét hirdetési irodákban. Bécsben: Hausenstein és Vogler, M. Gukes Nacferolger, Rudolf Mosse. 97-ik szám Tomcsányi mégis megbukik . Több izben megemlékeztünk arról, hogy, a Jeeniczky-ügy fejleményei valószínűleg Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyminiszter távozását fogják maguk után vonni. Közben úgy látszott, hogy sikerül a kisgazdák és az Andrássy-párt között fölmerült ellentéteket kiegyenlíteni, azonban a mentelmi bizottság tegnapi ülése újabb üszköt dobott ar két párt közé és e pillanatban úgy látszik, hogy békés megegyezésre nem igen lehet számítani. Az Andrássy-párt tagjai ugyanis arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Beniczky mentelmi jogának a megsértése ügyében csak azt az egy kérdést kell eldönteni, hogy: történt-e tettenérés vagy sem? Véleményük szerint ezt a kérdést a mentelmi bizottság eldönteni nem tudja és ragaszkodnak ahhoz, hogy az ügyet bűnvádi eljárással folytassák. Hangoztatják, hogy amennyiben a bűnvádi eljárás során tisztázódik, hogy az in flagranti tettenérés 'esete nem forog fenn, Beniczky mentelmi jogának ‘megsértése' önmagától beigazolódik. Ebben az esetben természetesen követelni fogják Tomcsányi 'távozását. Kisgazdaoldalon ma már belátják, hogy Tomcsányi hibát követett el akkor, amikor Beniczky, mentelmi bejelentésére olyan választ adott, amely a mentelmi bizottság lefolyt tárgyalásait vonta maga után. Szerintük elegendő lett volna, ha Tomcsányi a nemzetgyűlés ülésén egyszerűen bejelenti, hogy Beniczky mentelmi jogát megsértette, ezt azonban az ország érdekében tette és ennek bizonyítására elmondotta volna Beniczky kijelentéseit, amelyeket Szombathelyre való utazása előtt tett. Tomcsányinak véleményük szerint ebejelentés után föl kellett volna hívnia a nemzetgyűlést arra, hogy- eljárása fölött- bírálatot mondjon és így megtörténhetett volna az is, hogy a nemzetgyűléstöbbsége nyomban bizalmat szavazott volna Tomcsányinak és így el lehetett volna kerülni ezeket a súlyos bonyodalmakat. Hivatkoznak arra, hogy egy ízben Tisza Kálmán ugyanígy járt el és sikerült eljárásához az országgyűlés jóváhagyását megnyerni. Leghelyesebbnek azt tartották volna, hogy Tomcsányi még Beniczky bejelentése előtt referált volna a Háznak, ami által el lehetett volna kerülni a Ház bizalmi szavazata által azt is, hogy: az ügy mentelmi bizottság elé kerüljön. A költségvetés vitája során gróf Apponyi Albert a nemzetgyűlés pénteki ülésén fog fölszólalni, sorából az az ember, aki még halálos ágyán is,nehéz mozgású nyelvvel hazugságokat mondott, olyan hazugságokat, amelyeknek hatását jól kiszámította, és hazugsággal az ajkán indult el meghálálni a nagy, talán nyitját. De érdeklődés illeti meg a tábornagyi emlékbeszédet azért is, mert Fochban kétségkívül él a napóleoni mentalitásnak egy töredéke, ha nem is az értékes fragmentumok közül, mint ahogy a francia köztársaság kormánya az Ernák 1921. esztendejében gondolkodása szerint néha azt a gyanút kelti fel, hogy Napoleon írta alá a miniszterek kinevezési dekrétumait. XIV. Lajos és Napóleon célja, a francia határ kitolása a Rajnáig és a német birodalom lehetetlenné bénítása, ma újból centrális helyet foglal el a francia politikában. És Briand mintha a napóleoni miniszterek sorából került volna ki. Napóleon számára ismeretlen fogalom volt a politikai meggyőződés és másoktól sem követelte azt az erényt, amelyet teljesen negligált saját emelkedése közben. Minisztereinek múltja iránt egészen közömbös volt. Valószínűleg az volt a nézete, hogy a miniszterek múltja csak az olyan fejedelmet érdekelheti, aki nem tudja eléggé megfizetni embereit és így félnie kell, hogy mások nagyobb bérért elhódítják tőle. Napóleon jól fizet, tett, hercegekké és milliomosokká tette tábornokait és minisztereit és iparkodott szoros érdekközösséget teremteni közöttük és a napóleoni imperium között azáltal, hogy Lengyelországban, Spanyolországban, Olaszországban adományozott nekik nagy birtokokat, amelyeknek sorsa bizonytalanná vált a császárság összeomlásával. Tehát látszólag nem volt mitől félnie és csakugyan szemet hunyhatott kisebb szépséghibák fölött, így, tette egyik bizalmasává Fouchét, aki a forradalom előtt, mint abbé, tanára volt az oratóriusok iskolájának Nantesben, a forradalom kitörése után, mint mérsékelt' gondolkodású ember kapott man'dátumot Nantestől, majd a konventben a hegy- hez csatlakozott, mikor úgy látta, hogy a jakobinusoké a jövő, azután Collot de Herbois társaságában konventbiztos gyanánt tartott vérítéletet Lyonban és olyan jelentéseket küldött a jóléti bizottságnak, hogy egyik-másik mondat még ma is borzongást vált ki: azután megbuktatta pártfogóját, Robespierret, a direktórium alatt újból hatalommá lett Barras jóvoltából és ezt arra használta fel, hogy megbuktassa Barrast és társait, mint az új csillagnak, Bonaparte tábornoknak szövetségese.Otranto hercege lett Fouché a császárság alatt, jó részt volt abban, hogy a nápolyi király, a szép Murát, Napóleon sógora, a császár ellen fordult, mikor leáldozott Napóleon napja, de azért a száz nap alatt újból rendőrminisztere lett a császárnak és mint rendőrminiszter egyengette a Bourbonok végleges visszatérésének útját, akiket az ideiglenes kormány feje gyanánt természetesen Fouché fogadott Párisban. XVIII. Lajos pedig megint a „királygyilkos" Fouchéra bízta a rendőrminisztériumot. Fouché mellett Talleyrand volt Napóleon joblszere, a beneventi herceg, akig óvatosabb volt ugyan és kettyűsebb kezű Fouchénál, de nem kevésbbé hajlékony. A beneventi herceg hívta meg vendégéül I. Sándor cárt párisi palotájába, mikor a szövetséges csapatok 1814 tavaszán bevonultak Párisba és Talleyrand volt az, aki meggyőzte az orosz cárt a Bonaparte-dinaszia teljes trónfosztásának és a Bourbonok visszahívásának lehetőségéről . . . Ez az elaszticitás, egyik-másik napóleoni marsallnak és a napóleoni minisztereknek elasztici-itása van meg Briandban, a renegát szocialistában, az érvényesülés cinikus lovagjában. • Azonban Fouchéban és Talleyrandban mégis több volt a felelősségérzés, mint a francia miniszterelnökben. Ezek pálfordulásaikkal használtak legalább néha Franciaországnak. Napóleon kalkulusa hibás volt azért, mert az általa adományozott címek és vagyonok biztosabbakká lettek akkor, amikor a régi dinasztia garantálta azokat birtokosaiknak és ez a nagyobb biztonság olyan valami volt, amit Napóleon 1812 után nem adhatot meg embereinek. Azonban 1814-ben francia érdek volt a Bourbonok visszatérése, mert a Bourbonok ellen nem viseltek háborút a szövetségesek és így kénytelenek voltak XVIII. Lajosnak kedvezőbb békefeltételeket adni, mint amilyeneket más kapott volna :rancia trónon. Talleyrand tehát jól gondoskodott magáról, de egyben jól gondoskodott Franciaországról is, mikor I. Sándort a Bourbonok pártjára térítette , és ugyanezt lehet elmondani Fouché pályájának egyik-másik váratlan fordulatára. Briand azonban azzal a jelszóval vette át negyedszer a kiitány vezetést, hogy Franciaország „Habozás nélkül a munkásság mellé állnzék A Munkásbiztosító Pénztár tisztviselőinek egy küldöttsége ma este felkereste Bernolák Nándor népjóléti minisztert a keresztény egyesülés pártjában és arra kérte, hogy a tisztviselői állások betöltésénél ragaszkodjék az államosítás gondolatához és e tekintetben tegye magáévá elődjének álláspontját. Bernolák Nándor a küldöttségnek hosszabb beszéddel válaszolt, amelyben többek között a következőket mondotta: — Mint minden kormányzati lépésemnél, ennél is három irányadó szempontot tekintek magamra nézve kötelezőnek. Ezek: a nemzeti gondolat, a keresztény világfelfogás és a társadalmi igazságot szolgáló szociális haladás szempontja. Minthogy a Munkásbiztosító Pénztár régi szervezete nem felel meg a nemzet egyetemessége érdekeinek, kénytelen vagyok az önkormányzati szervezetet megrefor- piálni, illetőleg kiegészíteni, de viszont magának az önkormányzatnak teljes megszüntetése azt jelentené, hogy elárulom a szociális haladás érdekeit.Í Ha az a megoldás, amit én tervezek, érdekellentéteket támasztana a munkásság százezrei és a Munkásbiztosító Pénztár tisztviselői között, akkor habozás nélkül a munkásság mellé állanék. Én azonban ilyen ellentéteket elképzelni sem tudok. A tisztviselők szerzett jogait természetesen meg fogom védeni, amennyiben az illetők kötelességeiket teljesítik, de a megüresedett tisztviselői állások betöltésénél igazságtalanságot követnék el akkor, ha nem engedném érvényesülni a munkásság befolyását, amelynek filléreiből tartjuk fenn ezt az intézményt és amelynek érdekében tulajdonképpen ez az intézmény fennáll. Semmi esetre sem fogom fait accompli elé állítani az érdekeltek egyik csoportját sem. A nemzetgyűlés elé terjesztendő reformok sorrendjére vonatkozólag a népjóléti miniszter kijelentette, hogy a jövő héten nyújtja be a nemzetgyűlésen a Munkásbiztosítási Bíróság reformjáról szóló javaslatot, mert ennek tető alá hozatalát égetően sürgősnek tartja. Azalatt másfél év ■alatt ugyanis, amely azóta telt el, hogy ennek a bíróságnak működését hatályon kívül helyezték, a felső bíróságok elé tartozó ügyek óriási számban felgyülemlettek. A népjóléti miniszter ezután elbeszélgetett a küldöttség tagjaival, akik a beszélgetés során súlyos vádakat hoztak föl a régi rezsim ellen. Bernolák erre,kijelentette, hogy ezeket a vádakat meg fogja vizsgálni s e célból a jövő hét egyik napján személyesen fog megjelenni a Munkásbiztosító Pénztárnál. • Munkatársunk ezután kérdést intézett a népjóléti miniszterhez a Munkásbiztosító Pénztár reformjára vonatkozólag. Bernolák ezeket mondotta: —" A Munkásbiztosító Pénztárreformjáról szóló törvényjavaslatot csak az összes érdekképviseletek meghallgatása után fogom elkészíteni. E célból a munkásság, a munkaadók, valamint a különböző munkáspártok képviselőit szombat délutánra értekezletre hívtam össze a GYOSz helyiségeibe, ahol ismertetni fogom terveimet és alkalmat fogok nyújtani arra, hogy a megjelentek kifejtsék véleményüket. Aki száz év előtthalt meg és ma feltámadt . . . / "1821 május ötödikén ölte meg Napóleont v.egyetlen apai öröksége": a gyomorrák. Carlo Maria Buonaparte ügyes ember volt minden dologkerülése mellett, csak éppen gazdálkodni nem tudott és könnyű kézzel szórta szét azt az egyébként nem nagy jövedelmet, amelyet Marbeuf tábornok jóindulata szerzett nejei. Carlos Maria Buonaparte, miután tizennyolcesztendős korában nőül vette Letizia Ramolinot, hívévé szegődött Pasquale Paoli-nak, a korzikai szabadsághősnek, latin ódákat irt tiszteletére, hadsegéde lett és ügyes tollal szövegezte meg Paoíi-nak néhány proklamációját. Mikor azonban a francia csapatok kerekedtek felül, Buonaparte egyszerre a francia parancsnokok bizalmasává lett, száz kisebbnagyobb dologban járt kezére Marbeuf tábornoknak, sőt Buonaparte kezdeményezésére állították fel Bastia piacán Marbeuf szobrát, mikor a tábornok ellen emelt panaszok bizonytalanná tették Marbeuf pozícióját és így a tábornoknak szüksége volt arra, hogy Korzika valamilyen formában kifejezze bizalmát iránta. A szobor lendületes felírását Carlo Maria vetette papírra Pasquale Paolinak szolgálatában csiszolt tollával. Marbeuf pedig egy második állást is adott Buonapartenak, aki akkor már birája volt az ajaccioi törvényszéknek. XVI. Lajos koronázására Buonaparte ment el a korzikai nemesség képviseletében, háromezer frank útiköltséggel és újabb kétezer frank költségmegtérítéssel hazaérkezése után. Marbeuf helyezte el a Buonaparte-család igen számos kiskorú tagját különféle állami intézetekbe ingyen helyekre, közöttük Napóleont a brienne-i tüzérségi akadémiára, sőt gondját viselte Letizia asszonynak és gyermekeinek Carlo Buonaparte halála után is. Napóleon később hálásnak mutatkozott ezért, Marbeuf özvegyét bárónővé nevezte ki,névjáradékot utalványozottok neki, a fiatal Marbeufot perig gyorsan léptette f elő és szerzett számára a gazdag menyasszonyra, egy lyoni nagyiparos leányát, nászajándékul palotát vásárolt Marbeuf-nek a Rute du Mont Blanc-on. Az összeköttetés tehát a Marbeuf-ök és a Buonaparte-család között nagyon előnyös volt mind a két félre nézve. És az a könnyedség, amellyel Carlo Maria Buonaparte megtalálta az utat Pasquale Paoli oldalától az ellenséges tábor vezéréig, Marbheuf tábornokig, arra vall, hogy a gyomorrákon kívül mást is örökölt édesatyjától Napóleon, aki fiatal korában szögletes modora ellenére és kesernyés ember létéri is nagyon jól értette a módját annak, hogy barátságra lépjen azokkal, akiktől várnivalója volt. A császár halálának századik évfordulóját egész kivételes külsőségek között ünnepli meg Franciaország, szinte úgy, mintha ma is a Bonaparte-család egyik tagja ülne a francia trónon. A francia tábornagyok és talán a francia akadémikusok nevében Foch marsall fogja elmondani az emlékbeszédet, az invalidusok dómjában, ahol Napóleon nyugszik a nagy márványszarkofág alatt, győzelmeinek szimbólumaitól övezve, a kupola által szelídre szűrt fényben. Az emlékbeszédet bizonyára nagy érdeklődés fogja kísérni. Egyrészt azért, mert kíváncsian fogják várni, hogy a marsall befejezi-e mondanivalóit pontosan tizenegy óra hat perckor, amikor százegy ágyúlövés dördül el, hirdetni azt, hogy száz év előtt ebben az órában és ebben a percben távozott az örök