Világ, 1921. május (12. évfolyam, 94-115. szám)

1921-05-05 / 97. szám

szerkesztőség és kiadóhivatal VI.,’ Andrássy­ út 47. sz. Előfizetési árak Magyarországban: Egész évre 480 kor., félévre 240 kor., negyed­évre 120 kor., egy hóra 40 kor. A „VILÁG” megjelenik hétfő kivé­telével mindennap. Egyes szám ára Budapesten, vidéken és pályaudva­rokon 2 K, Ausztriában 2 magyar K. XII. évfolyam ___ _ *_________________ Budapest, 1921 CSÜTÖRTÖK május 5. ]­4%idel*|yr. felvételnek Budapesten * VILÁG kiadóhivatalában, Blockner J., Blau J.­ Bokor, Benkő és Társa, Győri és Nagy, Janius és Társa, Tenczer Gyula, Hegyi Lajos, Klein Simon és Társa, Leopold Gyula, Leopold Goráés, Schwarz­­József. Siklay, Mezei Antal, Mosse Rudolf, Eckstein Bernét hirdetési iro­­dákban. Bécsben: Hausenstein és Vogler, M. Gukes Nacferolger, Rudolf Mosse. 97-ik szám Tomcsányi mégis megbukik . Több izb­en megemlékeztünk arról, hogy, a Jeeniczky-ügy fejleményei valószínűleg Tomcsányi Vilmos Pál igazságügyminiszter távozását fogják maguk után vonni. Közben úgy látszott, hogy si­kerül a kisgazdák és az Andrássy-párt között föl­merült ellentéteket kiegyenlíteni, azonban a men­telmi bizottság tegnapi ülése újabb üszköt dobott ar két párt közé és e pillanatban úgy látszik, hogy békés megegyezésre nem igen lehet számítani. Az Andrássy-párt tagjai ugyanis arra az álláspontra helyezkedtek, hogy Beniczky mentelmi jogának a megsértése ügyében csak azt az egy kérdést kell eldönteni, hogy: történt-e tettenérés vagy sem? Vé­leményük szerint ezt a kérdést a mentelmi bizott­ság eldönteni nem tudja és ragaszkodnak ahhoz, hogy az ügyet bűnvádi eljárással folytassák. Han­goztatják, hogy amennyiben a bűnvádi eljárás so­­rán tisztázódik, hogy az in flagranti tettenérés 'esete nem forog fenn, Beniczky mentelmi jogának ‘megsértése' önmagától beigazolódik. Ebben az esetben természetesen követelni fogják Tomcsányi '­távozását. Kisgazdaoldalon ma már belátják, hogy Tom­csányi hibát követett el akkor, amikor Beniczky, mentelmi bejelentésére olyan választ adott, amely a mentelmi bizottság lefolyt tárgyalásait vonta maga után. Szerintük elegendő lett volna, ha Tomcsányi a nemzetgyűlés ülésén egyszerűen be­jelenti, h­ogy Beniczky mentelmi jogát megsértette, ezt azonban az ország érdekében tette és ennek bi­zonyítására elmondotta volna Beniczky kijelenté­seit, amelyeket Szombathelyre való utazása előtt tett. Tomcsányinak véleményük szerint e­­bejelen­tés után föl kellett volna hívnia a nemzetgyűlést arra, hogy- eljárása fölött- bírálatot mondjon és így megtörténhetett volna az is, hogy a nemzetgyűlés­­többsége nyomban bizalmat szavazott volna Tom­­csányinak és így el lehetett volna kerülni ezeket a súlyos bonyodalmakat. Hivatkoznak arra, hogy egy ízben Tisza Kálmán ugyanígy járt el és sike­rült eljárásához az országgyűlés jóváhagyását megnyerni. Leghelyesebbnek azt tartották volna, hogy Tomcsányi még Beniczky bejelentése előtt referált volna a Háznak, ami által el lehetett volna kerülni a Ház bizalmi szavazata által azt is, hogy:­ az ügy mentelmi bizottság elé kerüljön. A költségvetés vitája során gróf Apponyi Al­bert a nemzetgyűlés pénteki ülésén fog fölszólalni, sorából az az ember, aki még halálos ágyán is,­­nehéz mozgású nyelvvel hazugságokat mondott, olyan hazugságokat, amelyeknek hatását jól ki­számította, és hazugsággal az ajkán indult el meg­hálálni a nagy, talán nyitját. De érdeklődés illeti meg a tábornagyi emlékbeszédet azért is, mert Fochban kétségkívül él a napóleoni mentalitás­nak egy töredéke, ha nem is az értékes fragmen­tumok közül, mint ahogy a francia köztársaság kormánya az Ernák 1921. esztendejében gondol­kodása szerint néha azt a gyanút kelti fel, hogy Napoleon írta alá a miniszterek kinevezési dekré­tumait. XIV. Lajos és Napóleon célja, a francia határ kitolása a­ Rajnáig és a német birodalom lehetetlenné bénítása, ma újból centrális helyet foglal el a francia politikában. És Briand mintha a napóleoni miniszterek sorából került volna ki. Napóleon számára ismeretlen fogalom volt a politikai meggyőződés és másoktól sem köve­telte azt az erényt, amelyet teljesen negligált saját emelkedése közben. Minisztereinek múltja iránt egészen közömbös volt. Valószínűleg az volt a né­zete, hogy a miniszterek múltja csak az olyan fejedelmet érdekelheti, aki nem tudja eléggé meg­fizetni embereit és így félnie kell, hogy mások nagyobb bérért elhódítják tőle. Napóleon jól fizet, tett, hercegekké és milliomosokká tette táborno­kait és minisztereit és iparkodott szoros érdek­­közösséget teremteni közöttük és a napóleoni im­­perium között azáltal, hogy Lengyelországban, Spanyolországban, Olaszországban adományozott nekik nagy birtokokat, amelyeknek sorsa bizony­talanná vált a császárság összeomlásával. Tehát látszólag nem volt mitől félnie és csakugyan sze­met hunyhatott kisebb szépséghibák fölött, így, tette egyik bizalmasává Fouchét, aki a forradalom előtt, mint abbé, tanára volt az oratóriusok isko­lájának Nantesben, a forradalom kitörése után, mint mérsékelt' gondolkodású ember kapott man­'­dátumot Nantestől, majd a konventben a hegy-­ hez csatlakozott, mikor úgy látta, hogy a jakobi­nusoké a jövő, azután Collot de Herbois társaságá­ban konventbiztos gyanánt tartott vérítéletet Lyonban és olyan jelentéseket küldött a jóléti bi­zottságnak, hogy egyik-másik mondat még ma is borzongást vált ki: azután megbuktatta pártfogó­ját, Robespierret, a direktórium alatt újb­ól hata­lommá lett Barras jóvoltából és ezt arra hasz­nálta fel, hogy megbuktassa Barrast és társait, mint az új csillagnak, Bonaparte tábornoknak szövetségese.­­Otranto hercege lett Fouché a csá­szárság alatt, jó részt­ volt abban, hogy a nápolyi király, a szép Murát, Napóleon sógora, a császár ellen fordult, mikor leáldozott Napóleon napja, de azért a száz nap alatt újból rendőrminisztere lett a császárnak és mint rendőrminiszter egyen­gette a Bourbonok végleges visszatérésének útját, akiket az ideiglenes kormány feje gyanánt termé­szetesen­­ Fouché fogadott Párisban. XVIII. La­jos pedig megint a „királygyilkos" Fouchéra bízta a rendőrminisztériumot. Fouché mellett Talleyrand volt Napóleon joblszere, a beneventi herceg, akig óvatosabb volt ugyan és kettyűsebb kezű Fouchénál, de nem kevésbbé­ hajlékony. A beneventi herceg hívta meg vendégéül I. Sándor cárt párisi palotájába, mikor a szövetséges csapa­tok 1814 tavaszán bevonultak Párisba és­ Talley­rand volt az, aki meggyőzte az orosz cárt a Bona­­parte-dinas­z­ia teljes trónfosztásának és a Bour­bonok visszahívásának lehetőségéről . . . Ez az elaszticitás, egyik-másik napóleoni mar­sallnak és a napóleoni minisztereknek elasztici-­i­tása van meg Briandban, a renegát szocialistában, az érvényesülés cinikus lovagjában. • Azonban­ Fouchéban és Talleyrandban mégis több volt a felelősségérzés, mint a francia miniszterelnökben. Ezek pálfordulásaikkal­­ használtak legalább néha Franciaországnak. Napóleon kalkulusa hibás volt azért, mert az általa adományozott címek és vagyonok biztosabbakká lettek akkor, amikor a régi dinasztia garantálta azokat birtokosaiknak és ez a nagyobb biztonság olyan valami volt, amit Napóleon 1812 után nem adhatot meg embereinek. Azonban 1814-ben francia érdek volt a Bourbo­nok visszatérése, mert a Bourbonok ellen nem vi­seltek háborút a szövetségesek és így kénytelenek voltak XVIII. Lajosnak kedvezőbb békefeltétele­ket adni, mint amilyeneket más kapott volna :­­­rancia trónon. Talleyrand tehát jól gondoskodott magáról, de egyben jól gondoskodott Francia­­országról is, mikor I. Sándort a Bourbonok párt­jára térítette , és ugyanezt lehet elmondani Fouché pályájának egyik-másik váratlan fordulatára. Briand azonban azzal a jelszóval vette át negyed­szer a kiitány vezetést, hogy Franciaország „Habozás nélkül a munkásság mellé állnzék A Munkásbiztosító Pénztár tisztviselőinek egy küldöttsége ma este felkereste Bernolák Nándor népjóléti minisztert a keresztény egyesülés párt­jában és arra kérte, hogy a tisztviselői állások be­töltésénél ragaszkodjék az államosítás gondolatá­hoz és e tekintetben tegye magáévá elődjének állás­pontját. Bernolák Nándor a küldöttségnek hosszabb beszéddel válaszolt, amelyben többek között a kö­vetkezőket mondotta: — Mint minden kormányzati lépésemnél, ennél is három irányadó szempontot tekintek magamra nézve kötelezőnek. Ezek: a nemzeti gondolat, a ke­resztény világfelfogás és a társadalmi igazságot szolgáló szociális haladás szempontja. Minthogy a Munkásbiztosító Pénztár régi szervezete nem felel m­eg a nemzet egyetemessége érdekeinek, kénytelen vagyok az önkormányzati szervezetet megrefor-­ piálni, illetőleg kiegészíteni, de viszont magának az önkormányzatnak teljes megszüntetése azt je­lentené, hogy elárulom a szociális haladás érdekeit.­­Í Ha az a megoldás, amit én tervezek, érdekellen­téteket támasztana a munkásság százezrei és a Munkásbiztosító Pénztár tisztviselői között, akkor habozás nélkül­ a munkásság mellé állanék. Én azonban ilyen ellentéteket elképzelni sem tudok. A tisztviselők szerzett jogait természetesen meg fogom védeni, amennyiben az illetők kötelességeiket tel­jesítik, de a megüresedett tisztviselői állások be­töltésénél igazságtalanságot követnék el akkor, ha nem­ engedném érvényesülni a munkásság befolyá­sát, amelynek filléreiből tartjuk fenn ezt az intéz­ményt és amelynek érdekében tulajdonképpen ez az intézmény fennáll. Semmi esetre sem fogom fait accompli elé állítani az érdekeltek egyik cso­portját sem. A nemzetgyűlés elé terjesztendő reformok sorrendjére vonatkozólag a népjóléti miniszter­ ki­jelentette, hogy a jövő héten nyújtja be a nemzet­gyűlésen a Munkásbiztosítási Bíróság reformjáról szóló javaslatot, mert ennek tető alá hozatalát égetően sürgősnek tartja. Azalatt másfél év ■alatt ugyanis, amely azóta telt el, hogy ennek a bíróságnak működését hatályon kívül helyezték, a felső bíróságok elé tartozó ügyek óriási szám­ban felgyülemlettek­. A népjóléti miniszter ezután elbeszélgetett a küldöttség tagjaival, akik a beszélgetés során sú­­­­lyos vádakat hoztak föl a régi rezsim ellen. Ber­nolák erre,­­kijelentette, hogy ezeket a vádakat meg fogja vizsgálni s e célból a jövő hét egyik napján személyesen fog megjelenni a Munkásbiztosító Pénztárnál. • Munkatársunk ezután kérdést intézett a nép­jóléti miniszterhez a Munkásbiztosító Pénztár re­formjára vonatkozólag. Bernolák ezeket mondotta: —" A Munkásbiztosító Pénztár­­reformjáról szóló törvényjavaslatot csak az összes érdekképvisele­tek meghallgatása után fogom elkészíteni. E célból a munkásság, a munkaadók, valamint a különböző munkáspártok képviselőit szombat délutánra ér­tekezletre hívtam össze a GYOSz helyiségeibe, ahol ismertetni fogom terveimet és alkalmat fogok nyújtani arra, hogy a megjelentek kifejtsék véle­ményüket. Aki száz év előtt­­halt meg és ma feltámadt . . .­ ­/ "1821 május ötödikén ölte meg Napóleont v.egyetlen apai öröksége": a gyomorrák. Carlo Ma­ria Buonaparte ügyes ember volt minden dolog­­kerülése mellett, csak éppen gazdálkodni nem tudott és könnyű kézzel szórta szét azt az egyéb­ként nem nagy jövedelmet, amelyet Marbeuf tábornok jóindulata szerzett nejei. Carlos Maria Buonaparte, miután tizennyolcesztendős korában nőül vette Letizia Ramolinot, hívévé szegődött Pasquale Paoli-nak, a korzikai szabadsághősnek, latin ódákat irt tiszteletére, hadsegéde lett és ügyes tollal szövegezte meg Paoíi-nak néhány proklamációját. Mikor azonban a francia csapa­tok kerekedtek felül, Buonaparte egyszerre a fran­cia parancsnokok bizalmasává lett, száz kisebb­­nagyobb dologban járt kezére Marbeuf tábornok­nak, sőt Buonaparte kezdeményezésére állították fel­ Bastia piacán Marbeuf szobrát, mikor a tábor­nok ellen emelt panaszok bizonytalanná tették Marbeuf pozícióját és így a tábornoknak szük­sége volt arra, hogy Korzika valamilyen formában kifejezze bizalmát iránta. A szobor lendületes fel­írását Carlo Maria vetette papírra Pasquale Paolinak szolgálatában csiszolt tollával. Marbeuf pedig egy második állást is adott Buonapartenak, aki akkor már birája volt az ajaccioi törvényszéknek. XVI. Lajos koronázására Buonaparte ment el a kor­zikai nemesség képviseletében, háromezer frank útiköltséggel és újabb kétezer frank költségmeg­­térítéssel hazaérkezése után. Marbeuf helyezte el a Buonaparte-család igen számos kiskorú tagját különféle állami intézetekbe ingyen helyekre, kö­zöttük Napóleont a brienne-i tüzérségi akadé­miára, sőt gondját viselte Letizia asszonynak és gyermekeinek Carlo Buonaparte halála után is. Napóleon később hálásnak mutatkozott ezért, Marbeuf özvegyét bárónővé nevezte ki,n­évjáradé­kot utalványozottok­ neki, a fiatal Marbeufot per­ig gyorsan léptette f elő és szerzett számára a gazdag menyasszonyra, egy lyoni nagyiparos leányát, nászajándékul palotát vásárolt Marbeuf-nek a Rute du Mont Blanc-on. Az összeköttetés tehát a Marbeuf-ök és a Buonaparte-család között nagyon előnyös volt mind a két félre nézve. És az a könnyedség, amellyel Carlo Maria Buonaparte megtalálta az utat Pasquale Paoli oldalától az el­lenséges tábor vezéréig, Marbheuf tábornokig, arr­a vall, hogy a gyomorrákon kívül mást is örökölt édesatyjától Napóleon, aki fiatal korában szögle­tes modora ellenére és kesernyés ember létéri is nagyon jól értette a módját annak, hogy barát­ságra lépjen azokkal, akiktől várnivalója volt. A császár halálának századik évfordulóját egész kivételes külsőségek között ünnepli meg Franciaország, szinte úgy, mintha ma is a Bona­­parte-család egyik tagja ülne a francia trónon. A francia tábornagyok és talán a francia akadé­mikusok nevében Foch marsall fogja elmondani az emlékbeszédet, az invalidusok dómjában, ahol Napóleon nyugszik a nagy márványszarkofág alatt, győzelmeinek szimbólumaitól övezve, a ku­pola által szelídre szűrt fényben. Az emlékbeszé­­det bizonyára nagy érdeklődés fogja kísérni. Egy­részt azért, mert kíváncsian fogják várni, hogy a marsall befejezi-e mondanivalóit pontosan tizen­egy óra hat perckor, amikor százegy ágyúlövés dördül el, hirdetni azt, hogy száz év előtt ebben az órában és ebben a percben távozott­­ az örök

Next