Világ, 1922. január (13. évfolyam, 1-25. szám)

1922-01-15 / 12. szám

Antó8^07^stffl^et^árak Magyarországban. Egész évre 660 kor, félévre 340 kor, negyed, évre 170 kor, egy hóra 60 kor. A­­VILÁG“ megjelenik hétfő kivé­­telével mindennap. Egyes szám­ára Budapesten, vidéken és pályaudva­rokon 3 K, Ausztriában 3 magyar K, Jugoszláviában 3 jugoszláv korona«VDLAGt HWetesefc felvétetnék Budapesten * VlíJtG kiadóinivái&lábasy Bleckner J., Blau J., Bokor, Benkó cs­­arán, Gyon­ta Nagy, Jaulus és Társa, Treczer Gyula, Hegyi Lajos, Kléin Siphon e3 Stóffea, Leopold­ Gyula, Leopold Gomei, Id'hwara József, Sikray, Mezei An­ta], Mossa Rudolf, Eckstein Bernát hirdetési iro­dákban. Bécsben: Hansens­tein és Voller, M. Dukes Nachfolger, Srudolf Mossa. XIII. évfolyam­­ Budapest, VASARNAP 1922 január 1­­7/V/K L hy A 12-ik szám Újjáépítés vagy reakció A genovai konferencia, amelynek hivatása volna Európa újjáépítésére nézve konkrét terve­ket kidolgozni , és amely már közelfoghatónak látszott kedden, ismét a ködös távolba tolódott csütörtökön. Talán így van jól, talán nem kár azért a néhány hónapért, amellyel nyilván el­halasztódik az összes európai hatalmak tárgyalása Európa megmentésének módjairól. Az a tárgyalás, ahol részt vett volna Lenin is, véres kézzel, de olyan kézzel, amely már tudja, hogy az európai szolidaritás megtagadása akár az egyoldalú nacio­nalizmus, akár az osztályharc elvének alapján, öngyilkosság, gazdasági összeomlás, feltartózhatat­­lan bukás. Az a tárgyalás, ahová meghívást kap­tak volna Magyarország, Ausztria, Bulgária is és Németország, még­pedig nem legyőzött államok gyanánt, hanem teljes egyenjogúsággal. Elhalasz­tódott ez a konferencia, és talán jobb így, mert az igazán eredményes munkának még nem voltak meg a pszichológiai alapfeltételei. A győztesek ki­józanodásának folyamata nagy lépéseket tett meg előre, még a francia közvéleményben is , mert az 1919 novemberében megválasztott francia kamara többé nem a közvélemény akaratának képviselője. Azonban ez a kijózanodás még nem számolt le eléggé a múlttal, ez a kijózanodás még mindig kompromisszumokat kötött olyan jelszavakkal, amelyeket minden kompromittálás és minden for­mula nélkül kell megtagadni Európa jövőjének érdekében. A kijózanodási folyamatot kár volna lebecsülni, de nem szabad túlbecsülni sem , és ép­pen a kijózanodási folyamatnak van még szük­sége egy visszaesésre, egy erős reakcióra. A visz­­szaesés nem tarthat csak rövid ideig, és ezt a visz­­szaesést nem követheti más, mint az a kijózano­dás, amelynek nincsen már két arca : nem számol többé a múlttal és csak a jövőt nézi. A Poincaré személye által képviselt reakciótól nem kell megijedni. Ez a reakció eltarthat néhány hónapig, ha nem mer nyíltan színt vallani, és az igazi béke jelszavával ajkán, próbálja elgáncsolni az igazi békét. Ha pedig nyílt sisakrostéllyal veszi fel a harcot Poincaré, akkor valószínűleg csak he­tekig fog tartani a reakció korszaka, nem hóna­pokig. Alért az a programm, amelynek alapján Poincaré áll, rosszhiszemű programm, olyan, amilyennel ezelőtt nem volt szokásos dolgozni és amilyen csak legutóbb lett divatossá. Erről a programmról Poincaré tudja legjobban, hogy meg­valósíthatatlan, irracionális és káros. Csodálkozni kellene azon a felelőtlen könnyelműségen, amely­­lyel Poincaré kibontotta kalózlobogóját : csodál­kozni kellene rajta, ha nem lettünk volna kény­telenek már megszokni azt, hogy újabban politi­kusok meggondolások, és megfontolás nélkül ma­gukévá tesznek olyan jelszavakat, amelyekről tud­ják, hogy legjobb esetben­­­ nem jelentenek sem­mit , a rosszabbik esetben pedig kárt, bajt, ve­szedelmet idéznek fel. A teljes 3300 millió aranymárk­a , ez Poincaré jelszava és 3300 millió aranymárka valóban többnek látszik, mint 700 millió aranymárka, amennyire Lloyd George akarta redukálni Német­ország 1922-ben esedékes tartozását. Azonban a momentumoknak egy egész sora hidalja át a csak látszólag széles kört a 700 és a 3300 millió arany­márka között. Mindenekelőtt az, hogy a 3300 millió aranymárka 140 milliárd papírmárká­ra és legalább 200 milliárd papírmárkára emelked­nék az első törlesztési részlet kifizetésénél. Tehát Németország nem fizetheti meg a jóvátételt költ­ségvetési okokból és még kevésbbé fizetheti meg a külkereskedelmi mérleg törvényeinél fogva. A német külkereskedelmi mérleg amúgy is két mil­liárd aranymárkával passzív és ez a hiány öt-hat milliárdra emelkednék az eredeti jóvátételi terve­zet fenntartás mellett. Ez nyilván ad absurdum viszi az egész tervezetet. A másik fontos momen­tum az, hogy, ha szabad következtetni az 1921 augusztusában a német jóvátétel felosztására nézve hozott határozatokból, akkor kétségtelen az, hogy Franciaország legfeljebb 7-800 millió aranymárkát kapna a háromezerháromszázból, amennyiben Németország tudna ennyit fizetni, mint ahogy nem tud. Hét-nyolcszázmillió arany­márka pedig mai papírfrankokban két-harmadfél milliárd, ami nem életbevágóan fontos Francia­­ország 50 milliárdos költségvetése mellett. Egész képtelen az az állítás, amely szerint a német jóvátételtől függene a francia költségvetés egyen­súlya. A forgalmi adó mérsékelt kiszélesítése öt és nem harmadfél milliárd frank bevételi többle­tet jelent Franciaország számára és sokkal kisebb kényelmetlenséget, mint egy újabb európai káosz felidézése. Harmadszor i pedig, vagy mindenek­előtt: a Lloyd George által ajánlott 700 millió aranymárka Franciaország szempontjából mérle­­gelve több, mint az eredetileg követelt 3300 millió aranymárka. Anglia tudvalevőleg a megegyezés érdekében kész lett volna lemondani saját igé­nyeiről és módosítani Belgium elsőbbségi jogát. Így előreláthatólag vagy 350 millió arany­már­ka jutott volna Franciaországra, tehát a fele annak, amit a Németország számára teljesíthetetlen jóvá­tételt tervezet teljesítése esetén kapott volna. A másik felét pedig a Louchur és Rathenau között történt wriesbadeni megállapodások alapján leg­alább kétszeresen kipótolta volna Németország természetbeni szolgáltatásokkal. Üzletileg mérle­gelve tehát a moratóriumon és a jóvátétel enyhí­tésén nyerne Franciaország akkor is, ha Német­ország teljesíteni tudná a teljes jóvátételi kötele­zettséget , és kétszeresen nyer azáltal, hogy a Lloyd George által előterjesztett javaslat gyakor­latilag megvalósulhat, míg a májusi tervezet gya­korlati képtelenségével ma már a márka katasz­trofális árfolyamvesztesége után nyilván tisztában vannak a Poincaré körül csoportosult politikusok is. Amikor Poincaré aláaknázta Briand pozícióját és a legalkalmasabb pillanatban felrobbantotta aknáit, tisztában volt azzal, hogy ez a manőver pénzügyileg és gazdaságilag súlyosan megkáro­sítja Franciaországot. Hangzatos jelszó azt mon­dani, hogy vagy Németországnak kell jóvátételi kötelezettségeit hiánytalanul teljesítenie, vagy a franciáknak­ több adót fizetniük, az olyan tájékozott pénzügyi szakember, mint amilyen Poincaré, igen jól tudja azt, ha van összefüggés a német jóvátételi törlesztések és a francia adó­kulcsok között, akkor a teljes jóvátétel elvének érvényesülése mellett kell több adót fizetniük a francia polgároknak ... « Ebben az irányban kétségtelen Poincaré po­litikájának rosszhiszeműsége, és nem kevésbbé kétséges a többi irányban. Poincaré még két kér­dést élezett ki: a búvárba jó problémáját és az angol-francia garanciális szövetség fenntartását. Franciaországra nézve kés­ég­gül kényelmetlen az, hogy Lloyd George csak egy nem provokált német támadás esetére köti le Anglia fegyveres szövetségét , és a francia imperialista politika két­ségkívül jobb szeretné, ha a garanciális szerződés kiterjedne egy német-lengyel, vagy egy német­­cseh háború esetére is. Viszont Poincaré nem naiv falusi kisbíró, és így nem lehetnek kétségei arra nézve, hogy az angol közvéleménnyel szemben egyetlen miniszterelnök sem tudná képviselni a széles szövetségi szerződést. A Briand számára ké­szített memorandumban hiv­atkozott Lloyd George arra, hogy az angol birodalom az európai háború­­ alatt közel tízmillió embert vetett a frontokra és­­ halottakban, sebesültekben, eltűntekben 3.270.000 ember volt a vesztesége. Egy ilyen emlék után ke­vesen lelkesednek Angliában azért, hogy Pilsud­­szky kedvéért újból hadba vonuljanak. A lengye­­­­lek iránt érzett unszimpátia nagyon lehűlt Angliá­­­­ban már akkor, amikor Pilsudszky az angol ta­nács ellenére megkezdte orosz offenzíváját , és ha Anglián múlott volna, akkor ma Varsóban ülné­nek az oroszok. Poincaré tudja azt, hogy a teljes garanciális szövetséget­­ nem vihetn­é keresztül Lloyd George egyetlen utóda sem, bármennyire rajongana is Franciaországért, és tudja azt, hogy a francia kívánságok megtagadása ma al­átá­­masztja Lloyd George pozícióját Angliában. Az egyezkedési kísérletek merev visszautasítása any­­nyit jelentene, hogy Franciaország ellenállásán hiú­sul meg Anglia és Amerika megegyezése a tengeri lefegy­verzésre nézve, az a megegyezés, amely ki­kapcsolja az angol-amerikai háború veszélyét. Angliának tehát Franciaország idáig tanúsított magatartása a tengeri lefegyverzés kérdésében nem sokkal kevesbbé kényelmetlen, mint a német flottaépítkezés volt az európai háború előestéjén , és Amerika is ilyenformán ítéli meg azt az elasz­tikus csökönyösséget, amellyel Briand belpolitikai okokból mindig újból kitért a búvárhajók problé­májának szabályozása elől. Ha Briaud elasztikus csökönyösségét most a merev csökönyösség vál­taná fel, akkor nem Franciaország morális el­szigetelődése következik, amit az angol lapok jó­solnak­ egyelőre óvatosan, hanem Poincaré politi­kája ugyanazt a hatást fogja kiváltani Angliában és Amerikában, mint a porosz militarizmus. A ta­pasztalatok világos beszéde után nem lehet ment­sége Poincaré-nak, ha elindul azon az úton, amely egyenesen a katasztrófa felé visz. Az optimistáknak a legkedvezőbb lehetőség­gel kell számolniok, azzal, hogy Lloyd George nem épít aranyhidat Poincaré számára, és leszögezi Franciaország új miniszterelnökét idáig vallott programmjáh­oz. Ebből kettő következnék közvet­lenül. A francia baloldali blokk és a francia szo­cialisták kíméletlen energiával vennék fel a har­cot Poincaré ellen az újabb katasztrófa megelőzé­sére, és nyilván erősítést is kapnának a kamara centrumától. Másodszor pedig kiküszöbölődnék az európai atmoszférából a francia parlamentáris harcok által a német háborús felelősség vádja, az a vád, amely legfeljebb a német kormányt és a berlini udvart érintheti, de nem bilincselhet meg hatvanmillió embert, hiszen a ném­et népnek édes-kevés köze volt a háború politikájához. Poin­caré arra alapítja egész érvelését, hogy a háborús költségeket a bűnösöknek kell fizetniök, és nem az ártatlan népeknek. Viszont Poincaré ellenzéke a harc kiéleződésének esetén nyilván édékesítené azt a gazdag dokumer­tumanyagot, amely azt bi­zonyítja, hogy Poincaré tudatosan és szándékosan dolgozott a háború kirobbantójáért, nora pedig tájékozatlanságával, erélytelenségével és indolen­ciájával sodorta Európát a háború felé, mint pél­dául gróf Berchtold Lipót. A háborús felelősség nevében indított küzdelem Poincaré miniszter­­elnöksége ellen megszűnnék belpolitikai kérdés lenni, és nagy európai üggyé szélesednék ki, mert Európa újjáépítésének egyik primer feltétele az, hogy végül szűnjék meg a háborús felelősség fir­tatása, egész népek rovására. Ezért kívánatos az, hogy Poincaré ne kapjon alkalmat a kompromit­­tálásra és kénytelen legyen kitartani idáig vallott programmja mellett. Mert akkor a reakciós poli­tika következményeinek kibontakozása egyrészt, és másrészt a francia ellenzék erélyes felsőráko­ssá megbuktatná azt az egyetlen pillért, amely meg alátámasztja a párisi konferencia döntéseit : a francia militarizmus és nacionalizmus hatalmát. Friedrich szerint Rako¥5zkyék belépnek a Friedrich-pártba • Rakovszkyék cáfolnak A Friedrich-párt ma este értekezletet tartott, amelyen Friedrich István, a párt elnöke, bejelen­tette, hogy Hornyánszky Zoltán indítványt terjesz­tett elő a párt nevének megváltoztatására.­ Hor­­nyánszky azt ajánlja, hogy a párt a következő ne­vet vegye fel : Keresztény Nemzeti Földműves és Polgári Párt. Indítványát azzal okolja meg, hogy a párt nevének megváltoztatása módot nyújtana arra, hogy kereteit kibővítse és a társadalom szé­les rétegeit csatlakozásra bírja. A naggyűlés Fried­rich ajánlatára elfogadta az indítványt. Friedrich után Weiss Konrád, majd Binich Victor mondot­tak hosszabb beszédet. Az értekezlet után Fried­rich bejelentette, hogy Rakovszky István, Beniczky Ödön, herceg Windischgraetz Lajos, gróf Sigray Antal, őrgróf Pallavicini György, Lingauer Albin, Taszter Béla, Somogyi István, Huszár Elemér és Ferdinándy Gyula beléptek a pártba. Politikai­­ körökben természetesen a szenzá­ció erejével hatott Friedrich bejelentése.­ A Ra­­kovszky-csoport csatlakozásához rögtön a leg­messzebbmenő kombinációkat fűzték. Különös­nek csak azt tartották, hogy Rakovszkyék az utolsó pillanatig titokban tudták tartani tervüket és abból semmi sem szivárgott ki a nyilvánosságra. A különböző kombinációk és bolórgatásóházakban, mó ég az éjszaka folyamén mind összeomlott, miután a Rakovszky-csoport nevében maga Ra­kovszky István kijelentette, hogy belépésükről el­terjedt hírek teljesen alaptalanok. Ők nem hatal­mazták fel Friedrichet a kérdéses bejelentés nyilvánosságra hozatalával. Annyi bizonyos, hogy ha Rakovszkyék belé­pése a Friedrich-pártba nem is történt meg, a Ra­­kovszky-csoport a Friedrich-párttal karöltve, már napok óta munkálkodik azon, hogy egy egységes ellenzéki keresztény pártot teremtsen meg. Ra­kovszky úgy tervezte, hogy barátain kívül magával viheti ebbe a pártba a kereszténypárt túlnyomó részét. Friedrich mai — úgy látszik elhamarkodott — bejelentésével természetesen megakadt ez a mozgalom. Kétségtelen az, hogy Rakovszkyék a legrövi­debb időn belül valóban elhagyják gróf Károlyi Mihály palotáját és átülnek az ellenzék padjaiba. Az viszont most már bizonytalanná vált, hogy Halleréket is magukkal tudják-e vinni, miután a Haller-csoporttal folytatott tárgyalások egyáltalá­ban nem jutottak döntő stádiumba. A kereszténypárt válsága tehát tovább tart és bár Rakovszkyék határozott ellenzéki szereplése és rövidesen­­bekövetkező kilépése némileg tisztázni fogja a helyzetet, a teljes­, tisztulási folyamat még nagyon messze van. A gard sintruma," amelynek

Next