Világ, 1925. február (16. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-22 / 43. szám

[Vasárnap Építeni!­ írta: Bródy Ernő dr.­ ­ A házépítés a lakásínség egyetlen gyógy­szere. Szabadforgalomról, felmondási sza­badságról tehát addig nem lehet szó, míg tart a lakásínség. A szanálási törvény e ne­héz kérdésen könnyedén túltette magát az­zal, hogy megállapította a szabadforgalomra való áttérés időpontját. E törvény meghoza­­tala előtt a kormánynak is az volt az állás­pontja, hogy a felmondási szabadság csak akkor következhetik be, mikor már a ke­resletnek megfelelő kínálat jelentkezik. Mi­után a helyzet nem változott, sem most, sem máskor, sem soha nem lehet más a lakásínségből való kibontakozás útja, mint az építés. De a termelés jelenlegi halálos dermedt­­ségében, a kereskedelem és ipar válságos helyzetében az építés többé nemcsak a la­kásínség megszüntetésének egyetlen módját jelenti, hanem még ennél is többet: a ter­melési folyamat megindulását, a munka­­nélküliség csökkentését, a kereseti alkalmak lehetőségét. A pénztelenség, az üzlettelen­­ség, a hitelnélküliség, a munkanélküliség sötét árnyéka borult a városra. A munka­­nélküliségnek új ágazatai keletkeztek. Mert ma már oly munkanélküliek is vannak, kiknek munkahelyük van. Van hely, de nincs — munka. Vannak munkanélküli al­kalmazottak, alkalmazás nélkül és — alkal­mazással. A sorozat teljessé akkor válik, mikor kitűnik, hogy immár nemcsak munka­nélküli munkások léteznek, hanem munka­­nélküli —* munkaadók is. Az építés a legszélesebb, legátfogóbb munkaalkalom, mely a társadalom minden rétegét felkarolja; hivatott arra, hogy a talajvesztett kereskedelmet és ipart talpra­állítsa.♦ Budapestnek a békében az építőipar volt­­éltető eleme. A három városrésznek, Pest­nek, Budának és Óbudának egyesítése, 1872­­óta a főváros amerikai arányokban fejlő­dött. Álomlátó európai magyarok naggyá akarták tenni a várost. Cengery Antal or­szágos érdeknek mondotta, hogy a főváros megfelelően képviselje a magyar államot. A nagy fővárosok közül Párizs a Szajna, Lon­don a Themze két partján fekszik, ugyan­így fog elterülni Magyarország fővárosa a Duna két partján. A gyönyörű város minden előfeltétellel rendelkezett nagy hivatásához. Hatalmas te­rületen fekszik, amely oly kiterjedésű, hogy mind márt London után következik. A termé­szet pazarul felruházta bájaival. A várost kettészeli a kék sólyám, melynek jobb part­ját hegyek környezik. A hegyek lábánál az egykori Sárosfürdő gyógyforrása bugyog. Minden együtt van: hegy, víz, sziget és óriási tömb a munka számára. A főváros vonzotta magához a sokaságot. Nagy reményekkel a hajótöröttek és mohó élvezetvággyal a révbejutottak ideözönlöttek. Minden mesterséges elnyomás ellenére tá­madt egy gyáripar, mely kifejlesztette az ipari munkásságot. A számban egyre nö­vekvő lakosságnak hajlékhoz kellett jutnia és a főváros fejlődésével összefüggő termé­szetes jelenség lett az, hogy a termelés leg­hatalmasabb tényezőjévé az építőipar vált. A szaporodás oly arányokat öltött, hogy az építés nem tartott lépést a kereslettel. Mikor a gazdasági válságok és a túlspekuláció egy­­egy időre megakasztották az építés rendes folyamatát, jelentkezett a modern nagyvá­rosok fényének kísérő árnya, a lakásínség, a lakásokban élő emberek összezsúfolása, mely erkölcsi, szociális és főleg közegészség­­ügyi szempontból súlyosan visszahatott a népességre. Növekedett az ágyrajárók száma és kifejlődtek a lakásbetegségek, emelkedett a gyermekhalandóság és a tüdővész gyorsab­ban szedte áldozatait a túlnépes otthonok­ban. A köznek észre kellett vennie e jelensége­ket. És bekövetkezett egy újabb fejlődési fok akkor, mikor­ az állam és a város ható­sági feladatnak ismerte föl az építkezést. X Wekerle 1908-ban a Budapesten és környé­kén létesítendő munkásházakról szóló tör­vényjavaslatának indokolásában fejtette ki, hogy lakásínség, vagy lakásuzsora esetén az államnak kötelessége a lakásépítés, nemcsak magasabb etikai rendeltetésénél, de nagyobb tőkerejénél fogva is. A főváros egyidejűleg határozta el különféle lakástípusok, főleg kislakások építését. Az állam a kispesti munkástelepen 670 földszintes, 283 egyemeletes, összesen 973 házat épített. A főváros 1909-től 1913-ig 23 bérházat és 19 kislakástelepet, összesen 6000 lakást épí­tett és 57 magánházban bérelt iskolájának végleges elhelyezésére 55 iskolát épített 967 tanteremmel. A főváros és az állam egyidejű tevékeny­sége 50.000 embernek adott modern, higiéni­kusan berendezett otthont, mely megjaví­totta a születések növekedő és a halálozások apadó arányszámát. Az állami és városi építkezés feltartóztatta azt a veszélyt, mely e munka nélkül föltétlenül bekövetkezett volna.* Békében épített a magántőke és mikor a magántőke kifáradt, elkedvetlenedett, vagy elfogyott, jött az állam és a város, mely a lakásínség megszüntetését hatósági feladat­­nak tekintette. A természetes és egészséges állapot az, hogy a magántőke végezze el az építkezés feladatát és megtalálja munkájának pol­gári hasznát. Ezért minden lehető eszköz­zel kedvet kell teremteni a magántőkének arra, hogy a házépítés kedvező befekteté­sül szolgáljon. Az adómentesség, az építési szabályok könnyítése és egyszerűsítése, a fölösleges bürokrácia kiküszöbölése jogos és kielégíthető kívánságok. Az építéssel kapcsolatban előtérbe kerül a jelzáloghitel kérdése. Amilyen szükséges és fontos a mezőgazdasági hitel a falunak, ugyanolyan fontos és nélkülözhetetlen a jelzáloghitel a városnak. Ott a föld, itt pe­dig a háztelek tárgya és alapja a hitelnek — mindkét esetben ingatlanról van szó. A magángazdaság részére adandó városi jel­­záloghitel az építés kérdését legsimábban oldaná meg. Ha lehet hitelt szerezni a fa­lusi ingatlannak, ugyanoly erővel lehetne hitelt szerezni a városi ingatlannak. A vá­rosi lakosságra csak akkor van szükség, mi­kor adót kell fizetni, a­mikor a városi la­kosságnak hitelre volna szüksége, akkor a városi lakosság tényezőként számításba nem kerül?! A helyzet e pillanatban úgy alakul, hogy abban az esetben, ha a magántőke bár­mely, vagy sok oknál fogva nem jut abba a helyzetbe, hogy építsen,­­ fölmerül is­mét és elsősorban az állami építkezés ható­sági feladata és kötelessége. Magyarországon már túl vagyunk azon az elméleti kérdésen, hogy lakásínség ide­jén az építés állami feladat. A jelenlegi kor­mányt e téren sok mulasztás terheli. A leg­nagyobb hibát akkor követte el, mikor az infláció korszakában papír koronából nem épített aranyfedezetet. Hiába kértük akkor a kormányt, hogy a változó értékű papír­­koronát fektesse építkezésbe, Németország és Ausztria a legnagyobb gazdasági válság idején épített. De a kormány mégsem zárkózhatik el legelemibb kötelességének teljesítése elől. Lakásínség idején az állami hivatalok nem foglalhatnak le magánépületeket, melyek azelőtt magánlakásokul szolgáltak. Hta az állam nem épít mások, kötelessége legalább önmaga számára építeni. Milyen perverz gondolat volt az, hogy a népjóléti miniszté­rium­ egy magánépületbe akar költözködni és onnan évtizedek óta ott lakókat kitele­píteni! Kisebb lett az ország, kevesebb a közhivatalnok és az állam még mindig ma­gánlakásokban terpeszkedik. Az állam feladatai: Legelső kötelessége, hogy a magánlaká­sokat adja vissza eredeti rendeltetésének. Építsen. Tegye lehetővé, hogy a magántőke is építhessen.* Mit csinál az állam a kincstári haszon­­részesedés címen befolyó jövedelemből ? Milyen célra fordítja ezt az összeget ? Folyó kiadásokra ? A törvény megállapította, hogy a kincs­tári haszonrészesedés egy részét építési célra kell fordítani. Nyíltan, világosan és félremagyarázhatatlanul kimondta a tör­vény, hogy a haszonrészesedésből befolyó jövedelem meghatározott része „a lakás­­építési akció céljaira kibocsátandó kölcsön tőke- és kamattörlesztésére szolgál". Ugyane törvény alapján a pénzügyminiszter felhatalmazást kapott arra, hogy „az építke­zések előmozdítása érdekében a Magyar Pénzügyi Szindikátus által a jelen törvény értelmében alapítandó szövetkezetet jelzá­logkötvények kibocsátásával bízza meg. (1922 XVII. tc. 16., 17. és 18. §-a.) A kormány tehát nemcsak erkölcsileg vállalta a lakásépítés előmozdítását, hanem törvény alapján e címen szedi a legigazság­talanabb, mert létminimumot nem ismerő fogyasztási adót, a kincstári haszonrészese­dést. Kincstári haszonrészesedés — milyen ala­pon ? A házadó már úgyis elég súlyos, nem akarták felemelni. De ha nem lehet a ház­adót emelni, szabad az építkezés előmozdí­tásának címlete alatt tulajdonképpen nem mást tenni, mint adót emelni ? 1925 február­­1. 9 VILÁG Jókai szegedi látogatásai írta: Móra Ferenc Az a tisztesség ért, hogy a szegedi törvény­­hatóság díszközgyűlésén a Jókai dicsőségé­nek kürtöse lehettem. De hát nagyon nehéz annak kürttel bánni, aki csak nádi hegedűn szokott játszani, annak a cincogása pedig nem ilyen méltóságos alkalomra és nem ilyen tekintetes helyre való. Úgy segítettem magamon, hogy megkeres­tem az óriás lábnyomait Szeged történeté­ben, öreg újságok ólomszerűit kellett értük bejárnom, amiket már nem is por takar, hanem valóságos szép tiszai homok, olyan, hogy alig bír benne mozogni a hétfejű sár­kány. (A valóságban könyvskorpió lesz az, nagyon jámbor kis féreg az ártatlan, de nagyítóüveg alatt bizonyosan sárkánynak látszana. Már­pedig, ha Jókaiba utazik az ember, akkor a nagyítóüveget otthon nem hagyhatja.) Amit ezen a fölfedező úton találtam, az elsősorban helytörténeti ereklye. De talán akad benne olyan is, ami nemcsak a szegedi embert érdekli. Hátha akad egyszer valaki, aki megrajzolja Jókai magyarországi útjai­nak a térképét ? Jókai kedves városa ne maradjon akkor abból ki! * Először, mint márciusi ifjú járt a hatá­runkban, negyvennyolc nyarán. Egyedül jött, ismeretlenül, éjszakának idején, mégis kettős napragyogásban. Az egyik volt a Kossuth Lajos delelő dicsősége, másik az ő maga hajnalodó dicsősége. Két legnagyobb romantikusunknak az a gondolata támadt akkor, hogy az Alföld szabad martalócaiból hősöket kellene nevelni a szabadság szá­mára. A Jókai-memoárokban többféle variánsa van ennek a fantasztikus útnak s azok itt-ott ellent is mondanak egymásnak Hol félegyházi buckák, hol tiszai füzesek szerepelnek bennük, a lényeg azonban az, hogy Kossuth Lajos apródja, Jókai Mór amnesztia-levelet hozott Rózsa Sándornak, aki a leghíresebb szegedi volt abban az idő­ben. (Van egy negyvennyolcból való kalendá­riumom, még­pedig német nyelvű, annak az egyik tábláján a Talpra magyar található német fordításban, a másikon Rózsa Sándor támaszkodik a puskájára, fametszetben, rab­vallató német alexandrinusokkal koszorúzva.) Kutyából nem lehet szalonnát csinálni amnesztiával. A kalandos kísérletből a sza­badságnak nem lett semmi haszna, ellenben évtizedek múlva alighanem ez a romantikus út szépült a Mire megvénülünk nádasaivá. * Negyvenkilenc nyarán a menekülő magyar kormánnyal került Jókai Szegedre. A muszka rém elől menekült­­ a halál árnyékába. Ekkor történt, hogy a szegedi Tisza má­sik partján, Újszegeden a Zsótér-féle mag­tárban fölrobbant hatvan mázsa puskapor. Házak dőltek össze, a Tisza kicsapott a medréből, kőzápor és véres emberi tagok hullottak át a Tiszán innét eső városra, nyolcszáz halottja volt a katasztrófának, — a költőnek pedig, aki a lőpor-magazintól néhány lépésre búzavirágot szedegetett, egy haja szála se görbült. — Isten vigyázott rám az ő angyalaival. — mondja egyik kései tárcájában, A látható Isten­ben —, azóta vagyok én fatalista, azóta hiszek a szellem­világban, azóta hi­szem, hogy követ és védelmez valami jó szellem. (Az angyalok nemcsak Szegeden vigyáztak rá, hanem Pesten is. Mikor a pokol Haynaut köpte ki magából Magyarország pacifikálá­sára, ez a véreb a költőket nem üldözte. Szeszély volt-e, feledékenység-e, vagy le­kicsinylés, de valóság, hogy a diktatúra a szétugrasztott magyar Olimpussal kezdetben keveset törődött. Beérte azzal, hogy a csalo­gányok elhallgattak, de nem jutott eszébe a csalogányok nyakát elvagdosni. Akadt azon­ban valaki, aki észrevette a Haynau mulasz­tását és kötél által halálra terjesztette be a tardonai bujdosót, a forradalom publicistá­ját. Magyar ember volt, Hegyesinek hívták, mint királyi ügyész kereste kenyerét. Azt a jó angyalt, aki ekkor megmentette Jókait, Kossalkónak hívták, bíró volt s megérttette Haynauval, hogy nem a csalogányok a fele­lősek azért, hogy énekelnek, hanem a tavasz. Érdemes megemlékezni erről a derék ember­ről, mert nála nélkül most nem ünnepel­nünk a százéves Jókait.) • Különben a szegedi robbanás emlékét a Dekameron egyik novellája őrzi : a Katona­dolog. Hőse Szarka Peti huszárkáplár, akit az explózió fölkap a levegőbe, levág a Tiszába, ott elkapja egy gőzösnek a kerekét, e­közben azonban a káplár-noteszt vissza­dugja a kebelébe, mert annak ott a helye. Az én gyerekkoromban benne volt az olvasó­könyvünkben a flegmatikus huszár esete, aki hat másodperc alatt bejárta a felhőket és a víz fenekét és nem konfundálódott bele. Most már persze kimaradt Szarka Peti az olvasókönyvekből, nem is való ő ilyen kon­­fúzus nemzedéknek.* Mikor harmadszor járt Jókai Szegeden, 1856-ot írtak s akkor nem volt Magyar­­országon se nappal, se éjszaka, hanem volt az a teljes napfogyatkozás, amit úgy hívtak, hogy Bach-korszak. Akkor építették a sze­gedi vasúti­ hidat s az olyan ritka látványos­ság volt abban az időben, hogy Jókai érde­mesnek tartotta lejönni megnézni. (Mérnök­emberektől hallottam, hogy európaszerte újság volt az a technikai módszer, amit itt akkor kipróbáltak.) A Jövő század regényé­nek különös tech­nikusa egy caissonban a Tisza fenekére is leszállt akkor, ami nem volt minden vesze­delem nélkül való járás. Neki megérte. Talán beszélnivalója volt a tiszai sellőkkel Attila koporsójáról.* Jókai negyedik, ötödik szegedi látogatása 1879-re esik. Akkor ő már nagyon fent volt az Olimpuson, Szeged pedig nagyon lent, a vizek infernojában. Csónakán bejárta a rom- A kincstári haszonrészesedésből befolyt jövedelmet vagy felhasználják arra a célra, amire kérték­­ építkezésre, vagy eltörlik. * A háború óta számbavehető építés nem történt. Tíz év óta nem emelkednek állvá­­nyok az utca mentén, tíz év óta nem hall­­juk az építőmunkások dalát. A régi Buda­pest felélesztéséhez, az új Budapest feltá­masztásához szervesen hozzátartozik a ta­vaszi építőállvány, az egymásra rakott vö­rös tégla, a vederből kifehérlő malter. A papír­korszak után jönnie kell a kőt­korszaknak. A munka­nélküli jövedelem csalóka kora után, a munkanélküliség sorvasztó állapotá­ból csak a munka rázhatja fel az elalélt társadalmat. Nincs más megoldás, nincs más kivezető­ út. Építeni ! Anthes György élete, sikerei és üldöztetése Beszélgetés a művész özvegyével tragikus halálának évfordulóján (A Világ tudósítójától.) Hétfőn lesz három éve, hogy Anthes György, a m. kir. Operaház hőstenoristája, az egykor rendkívül népszerű művész meghalt. Nessun maggia dolore, che ricordarsi del tempo felice, nella miseria... Anthes neve egybeforrt­ a magyar Operaház fénykorával. Amikor még az ő neve vezetett a műsoron, akkor a magyar Operaház Európa egyik legjobb dalszínháza volt. És e kitűnő művésznek hatalmas része volt ab­ban, hogy Magyarországon zenei kultúra lett. Felkerestük Anthes György özvegyét, aki maga is kitűnő operaénekesnő volt, Anthes Györgynek ifjúkori partnere. Margaréta épp úgy, mint Isolda, Éva, Elsa és Erzsébet. Amikor férjhez ment Antheshez, a művész azt kérte tőle, hogy soha többet színpadra ne lépjen. Meghozta az áldozatot, de tovább élt zenében és zenéért. Ma egészen ritka kul­túrájú zenepedagógus létére, e"­ "ke a legke­­resetebb énektanárnőknek Budapesten. Meg­kértük Anthesnét, mondja el nekünk Anthes György élete, pályája, élményei történetét legjellemzőbb részleteiben. A tenorista-szakál — Anthes György — beszélte Anthesné — délnémet földön, Bad Homburgban szüle­tett. Muzsikus-családból származott apai és anyai részről is. A családot tulajdonképpen Andez-nek hívják : ősrégi hugenották, akik az üldözés elől Spany­­országba emigráltak, onnét telepedtek vissza a Rajna-vidékre és hozták magukkal a spanyol nevet. Férjem eleinte hangversenyénekes volt és mint ilyen, fellépett a bádeni Freiburgban. Az ottani színház tenoristája megbeteged­­t, kérték a fiatal Anthest, hogy három nap alatt tanulja be a Freischütz“ Mas szere­pét. Először vonakodott, azután beugrott. Olyan sikere volt, hol rögtön szerződtet­ték. Bizony, csak kétszáz márkával, ami akkor is, 1888-ban, az első énekesnek édes­kevés volt. De alig volt ott néhány hónap is, a drezdai opera igazgatója eljött érte Frei­­burgba. Meghallotta az „Othello“-t és még aznap este felkereste. „Milyen gázsit akar ?“ — kérdezte Anthestől. Az pedig azt gondolta, jó volna elkérni évi ötezer márkát, de az nagyon sok pénz és nem meri. A.d direktor mosolygott: „No, no, — biztatta a fiatal talán elég lesz tízezer ... tizenkétezer... tizennégyezer márka ? Mit gondol ? Anthes pedig szédült és tizennégyezerért elszerző­dött Drezdába. — Onnét azután bejárta egész N­ém­e­tor­­szágot, valamennyi német operában énekelt. Négyszer ment ki Amerikába, ahová a Met­ropolitan operaház hívta meg vendégszerep­lésre és minden évben ellátogatott London­ba, Stockholmba és Baselbe. 130 szerepet éne­kelt Németországban, csak úgy példakép említem : Ő volt az első német Turiddu. (Parasztbecsület.) Amikor legelőször éne­klte a Bajazzo­t, emlékszem, akkor vétette le tenorista-szakását. Bizony, így változnak az idők. A régi idők tenoristájának divat­szépségnek kellett lennie, ehhez feltétlenül hozzátartozott a romantikus művész-szakás. Hogy itt ugorjak egyet: Anthes volt Buda­pesten a legelső Lohengrin és Tannhäuser, szakál nélkül. Csodálkoztak az emberek, de utóbb elfogadták, mert divat volt ez is, amely Nyugatról jött. Bayreuth, szerelem — A német korszaknál azonban meg sze­retném említeni a bayreuthi operában való vendégszereplést. Egy éves házasok voltunk, amikor Bayreuthbe mentünk 1892-ben. An­thes akkor 27 éves volt és annyira imádta a Wagner zenét, hogy gyakran mondogatta: Tristant elénekelni, azután meghalni. Va­lóban, élete végéig Tristan maradt legfőbb szerelme, de akkor még nem tartott ott, hogy ezt a szerepet neki osztották volna. Bayreuthban a Lohengrin és Tannhäuser mellett főkép a Mesterdalnokok Walther von Stolzingját énekelte. Ellenben azok az előadások és próbák felejthetetlenek marad­tak nekünk. Wagner Siegfried még túl fiatal volt ahhoz, hogy a színház dolgaihoz közel­eresszék, viszont a főrendező akkoriban ma­ga Wagner Cosima volt. Százával jelentkez­tek naponként a Wahnfried villában idege­

Next