Világgazdaság, 1974. szeptember (6. évfolyam, 167/1417-186/1436. szám)
1974-09-03 / 167. (1417.) szám
p Az NDK francia vasúti kocsikat vesz Az Arbel—Industrie és a Société France—Belge de Materiel de Chemins de Fer 830 millió frankos megrendelést kapott az NDK-tól 5 ezer vasúti teherszállító vagonra. Az átadást 1976 végén kezdik, és két éven keresztül folytatják. Az üzletet francia bankkonzorcium finanszírozza a Credit Lyonnais vezetésével. (Reuter, AP—DJ) A szovjet-bolgár földgázvezeték új szakasza Üzembehelyezték a Szovjetunió és Bulgária közötti földgázvezeték újabb szakaszát. A Harkov melletti Sebelinkából kiinduló, 140 kilométeres szakaszon román területen áthaladó vezeték ezentúl a bulgáriai Vracánál végződik. A tervek szerint a vezetéket az év végéig Szófiáig hosszabbítják meg. Bulgária még az idén 0,5—1 milliárd köbméter földgázt kap a Szovjetuniótól, a jövő évtől kezdve pedig évente 3 milliárd köbmétert. A mostani új szakasz üzembehelyezésénél jelen volt Todorov bolgár miniszterelnök is. (MTI) Pham Van Dong a VDK termeléséről A VDK ipari és mezőgazdasági termelése az év végén eléri, esetleg túl is szárnyalja a háború előtti szintet — hangsúlyozta Pham Van Dong miniszterelnök az ország nemzeti ünnepe alkalmából elhangzott beszédében. Tavaly már sikerült az 1965-ös szintet teljesíteni, s az idén továbblépnek. Az ország valamennyi üzemét teljesen vagy részben bekapcsolták a termelésbe, sokat közülük kibővítettek és számos erőművet újjáépítettek. (AP—DJ) A szovjet—magyar együttműködés 25 éves BERUHÁZÁSI HOZZÁJÁRULÁSOK SZEREPE IPARUNK NYERSANYAGELLÁTÁSÁBAN A természeti feltételek különbözőségéből adódó kölcsönös előnyök hasznosítására, vagy másként fogalmazva a kölcsönös hátrányok megszüntetésére születtek azok az újszerű sokoldalú szerződések a KGST-országok között, amelyeket a gazdasági köznyelv beruházási hozzájárulásoknak nevez. A Szovjetunió, hogy gyorsíthassa nyersanyag-kitermelésének fejlesztését, amely hatalmas és lassan megtérülő befektetéseket kíván, e szerződések alapján igénybbe veszi a KGST-országok hozzájárulását, akik hitel formájában megelőlegezik a beruházási összeg egy részét a későbbi többletnyersanyag-szállításokért cserébe. A terhek megoszlása méltányos, a hitelt nyújtó szocialista országok pedig minden más beszerzési lehetőségnél előnyösebb feltételekkel elégíthetik ki növekvő igényeiket. Magyarország eddig négy ilyen megállapodást kötött a Szovjetunióval: szulfátcellulóz, azbeszt, foszforműtrágya-alapanyag, valamint ferroötvözetek és vaskoncentrátumok importjának növelésére. A Szovjetunióból származó magyar importban, mint ismeretes, a nyersanyagoknak és félkésztermékeknek van a legnagyobb súlya. Népgazdaságunk működéséhez elengedhetetlenül szükséges alapanyagokból állt tavalyi behozatalunk 65,9 százaléka, s jó néhány termékből majdnem teljes egészében első számú kereskedelmi partnerünk szállításaira támaszkodunk. (Érdemes néhány terméknél — csak felsorolásképpen — megemlíteni a Szovjetunióból származó behozatal részarányát az összimportban. Nyersvasból 99,4 százalék, fűtőolajból 94,8 százalék, kőolajból 87,1 százalék, hengerelt acélból 70,3 százalék, fenyőfűrészáruból 91,2 százalék, újságnyomópapírból 89,6 százalék, nyersfoszfátból 74,2 százalék, viszkozcellulózból 99,8 százalék, és folytathatnánk tovább a sort.) A magyar gazdaságnak tehát létérdeke, hogy e nyersanyagokból folyamatosan rendelkezésre álljon a szükséges mennyiség, sőt iparunk fejlődésének megfelelően biztosítani kell a megkívánt többletmennyiség behozatalát is. Mindenki jól tudja azonban, hogy a nyersanyagtermelő kapacitások fejlesztése, bővítése hatalmas beruházást igényel. Épp ezért merült fel a KGST-országok között az az elképzelés, hogy ne csak a nyersanyagot exportáló országok, hanem azok is, akik azt vásárolják, közösen fejlesszék a kitermelő kapacitásokat. Az 1971-ben elfogadott Komplex Program a nyersanyagok és fűtőanyagok iránt mutatkozó növekvő szükségletek teljesebb kielégítése céljából az együttműködés formái között megemlíti egyes alapanyagfajták termelésének fejlesztésére célhitelek nyújtását speciális megállapodások alapján. Az akkor még csak célként kitűzött együttműködés azóta egy sor területen megvalósult. Több sokoldalú kormánymegállapodás született a KGST-államok között, új nyersanyagkitermelő kapacitások közös létesítéséről. A gazdasági köznyelv ezeket a megállapodásokat nevezi beruházási hiteleknek, vagy beruházási hozzájárulásnak, a megállapodás formáiról, részleteiről azonban az érdekelteken kívül elég kevesen tudnak. Az első kétoldalú kormányegyezményt a Szovjetunióval ebben a témában 1973. júliusában írtuk alá (a sokoldalú megállapodást követően, amelyet 6 szocialista ország írt alá az Uszty- Ilimszkben épülő cellulózgyár létesítéséhez való hozzájárulásunkról. A kétoldalú szerződésben rögzítették, hogy Magyarország 1973 és 1978 között 62,4 millió rubel értékben szállít árukat a Szovjetuniónak. A szállítások évenkénti ütemezése is rögzítve van a szerződésben. A 62,4 millió rubel majd 53 százaléka gépekből, szállítóeszközökből, beruházási javakból tevődik össze. 14 millió rubelért, tehát a teljes összeg 22,4 százalékáért fogyasztási cikkeket exportálunk, a fennmaradó rész pedig ital, élelmiszeripari termék, anyagok és félkésztermékek. Ellentétben tehát az eléggé elterjedt elképzeléssel az általános megállapodások és a kétoldalú szerződések sem olyan cikkekre vonatkoznak, amelyeket az adott beruházásnál használnak fel; ez sohasem volt cél és egyelőre nem is lehet. A nyersanyag-importőr országok hozzájárulásaként széles termékválaszték kerül exportra, olyan cikkek, amelyre a nyersanyagkitermelőnek, jelen esetben a Szovjetuniónak szüksége van, és természetesen, amelyekben a hozzájáruló ország exportképes. Így nem kell csodálkozni azon, hogy például Uszty- Ilimszk-i beruházási hozzájárulásunk egy kis része palackozott borokban „testesül meg”. Az egyezmény rögzíti, hogy amikor az Uszty-Ilimszk-i gyár teljes kapacitását eléri, évente 39 ezer tonna fehérített szulfátcellulózt kapunk — ez a jó minőségű író- és nyomópapírok alapanyaga. Tizenkét éven keresztül kapjuk majd ezt a mennyiséget a Szovjetunióból az 1973-ban rögzített áron! (Érdemes összehasonlításul egy másik számot is megjegyezni: 1971 és 1975 között évi átlagban 60 ezer tonna papíripari cellulózt importálunk a Szovjetunióból. Ez a mennyiség a következő ötéves tervben is valószínűleg megmarad — a célhiitelegyezményben rögzített szállítások pedig pótlólagos cellulózszükségletüket fogják fedezni. Felmerülhet az a kérdés, hogy a 62,4 millió rubelt a Szovjetunió miként fizeti majd vissza. A válasz igen egyszerű: ez az összeg, része Magyarország egy később esedékes hiteltartozásának, azaz a kiszállítandó árukkal egyben törlesztjük esedékes tartozásunkat, amit a Szovjetunió régebben nekünk nyújtott hiteleiből fakad. A következő megállapodást 1973 októberében írtuk alá. E szerint Magyarország 1,8 millió rubellel járul hozzá a kijembajevi azbesztüzem létesítéséhez. Bár a szerződés értéke kicsiny, azbesztellátásunk szempontjából igen fontos. Szállításainkat 1974-ben kezdjük, és 1976-ban fejezzük be. Fejében a Szovjetunió 1980-tól kezdve 12 éven át szállít azbesztet, illetve azbesztcement-készítményeket, a szerződésben már rögzített áron. A magyar szállítások egy része — érdekes konstrukció — nem magyar áru, hanem lemondunk a hoszszú lejáratú megállapodásban számunkra biztosított szovjet termékekről, amelyek így nem kerülnek behozatalra, összességében a magyar hozzájárulás majd 80 százaléka beruházási javakból áll. Ez az 1,8 millió rubel is egy később esedékes hiteltartozásunk része. Idén júniusban született megállapodás foszforműtrágyaszükségletünk alapanyagát biztosító beruházási hozzájárulásról: 17,3 millió rubel értékű árut exportálunk az idén és a jövőre. A Baltikumban, Kingisseppnél épül a foszforbánya és a dúsítóüzem, ahonnan 1976- tól kezdődően tíz éven át kapunk majd foszforműtrágya alapanyagot. Foszforpentoxid hatóanyagban számítva 12 ezer tonnát kapunk 1976-ban, a következő évben 22 ezer tonnát, 1978-tól pedig évente 26,3 ezer tonnát. Ez egy kétoldalú megállapodás, más szocialista országok nem járulnak hozzá a beruházáshoz. Abban is különbözik az előző kettőtől, hogy a 17,3 millió rubelt Magyarország hitelként nyújtja, amelynek a visszafizetése a kamatokkal együtt 1976-tól kezdődik és tíz éven át egyenlő részletekben, történik. A szovjet ammónfoszfát ára nincs rögzítve, megegyeztek viszont abban, hogy azt a szállítás időpontjában érvényes árképzési módszerekkel, a KGST-árelv alapján alakítják majd ki. A legújabb megállapodás most július végén született. Ennek alapján a Szovjetunió vasérckoncentrátumokat és különböző ferroötvözeteket szállít 1979- től kezdve 12 éven keresztül. Két külön megállapodásról van szó. Az egyik a szovjet ferroötvözet-gyártás fejlesztésében való közreműködésünk: itt nincs egy meghatározott objektumhoz kötve a fejlesztés. A lényeg az, hogy Magyarország mintegy 3,1 millió rubel értékű árut szállít 1976—1978 között. Több tízezer tonna ferromangánt és ferrosziliciumot kapunk majd ezért cserébe. A magyar kivitel teljes egészében gépekből áll: villamos meghajtású híddarut szállítunk. A másik szerződés értelmében mintegy 26,5 millió rubelért szállítunk árut a Szovjetuniónak. A termékek megoszlása rögzítve van, de mivel az árak változhatnak, lehet, hogy a magyar szállítások összértéke nagyobb lesz a tervezettnél. Épp így a szovjet szállításokban sincs az ár rögzítve, csak a mennyiség: 12 év alatt összesen 3 millió 301 ezer tonna úgynevezett agglovasércet kapunk, amelynek vastartalma 54,5 százalék, valamint ugyanezen idő alatt 2 millió 944 ezer tonna vasérc-koncentrátumot, amelynek átlagos vastartalma 65 százalék. Ennek az egyezménynek az alapján igen jelentős a céljellegű szállításaink aránya: talajszivattyúkat, iszapzárakat, szalagos szállítóműveket, hűtőberendezéseket, szennyvízszivattyúkat stb. szállít a magyar ipar. Az exportoldalon szerepel még több száz Ikarus-busz is, valamint automata telefonközpontok és ipari röntgenberendezések. További hasonló egyezményekről, más nyersanyagokra vonatkozóan már folyamatban vannak a tárgyalások a Szovjetunióval. A kölcsönös érdekek megléte mint objektív alap és az együttműködés óhaja mindkét részről mint szubjektív tényező minden bizonnyal meghozza majd az újabb szerződéseket. V. M. NAPRÓL NAPRA ♦ A LIPCSEI ŐSZI VÁSÁR vasárnap nyitotta meg kapuit. Több mint hatezer kiállító érkezett 48 országból. Hazánkat 24 külkereskedelmi vállalat képviseli. A 12 szocialista ország 230 ezer négyzetméteren állítja ki termékeit, köztük számos olyat, amely közös gyártás alapján született. 26 fejlett tőkésországból 1500 cég vitte el termékeit Lipcsébe. ♦ AZ OLAJÁRAK EMELÉSÉT INDÍTVÁNYOZZA AZ OPEC gazdasági bizottsága. Lehet, hogy a szeptember 12-én összeülő miniszteri OPEC- értekezlet ezúttal meg is fogadja a gazdasági bizottság tanácsát. Ennek valószínűségét az adja, hogy Szaúd-Arábia — algériai közvetítéssel — ismét magáévá tette az OPEC hivatalos termelési és árpolitikáját. ♦ AZ ENSZ ÉLELMEZÉSI VILÁGKONFERENCIÁJÁNAK ELŐKÉSZÍTÉSÉT végző különbizottság e hónap második felében tartja utolsó tanácskozását a nagyszabású világértekezlet előtt. Négy témát ajánl megvitatásra a világkonferenciának, első helyen a fejlődő országok élelmiszer-termelésének növelését sürgeti. ♦ ALÁÍRTÁK A MAGYAR—FINN HOSSZÚ LEJÁRATÓ gazdasági, ipari és műszaki-tudományos együttműködési megállapodást. Ennek keretében hamarosan vegyes bizottságot állítanak fel, amely a kooperációk alakulását kíséri figyelemmel. Jermu Laine finn külkereskedelmi miniszter az aláírás után elmondta, hogy a fafeldolgozó iparon kívül elsősorban a bányaiparban és a színesfémkohászatban szeretnék megtalálni az együttműködés lehetőségeit. BONN FŐSZEREPLÉSÉVEL Kísérletek a nyugat-európai egység feltámasztására Nyugat-Európa vezető államférfiai gondoslkodnak a meglepetésekről: Schmidt kancellár Bonn többszöri és határozott cáfolata ellenére végül is a zsebébe nyúlt, és 2 milliárd dolláros kölcsönt ajánlott fel Olaszországnak, ráadásul anélkül, hogy konkrét gazdasági intézkedésekhez kötötte volna a kölcsönt. A másik váratlan bejelentésnek is ő volt a főszereplője „minden különösebb értesítés helyett” hétfő este Párizsba repült, hogy Giscard társaságában „munkavacsorán” vegyen részt, amelynek homlokterében a közös piaci egység előmozdítása állt. A két hír vegyes fogadtatásra talált. A politikai kommentárok egy része a nyugat-európai újjáéledés közeledtét emlegeti, annak a lehetőségnek a kiaknázását, hogy a Rajna két partjának parancsnoki posztját két hasonló alkatú politikus töltheti be. Történelmi jelentőségűnek, az integráció kézzelfogható eredményének nevezik az olasz—nyugatnémet hitelmegállapodást. Az óvatosabbak viszont rámutatnak arra, hogy mindezek a fejlemények kétségtelenül Bonn gazdasági és politikai vezető szerepének kidomborodása irányában hatnak. Az Elysée palota szóvivője már jó előre közölte, hogy a francia—nyugatnémet villámcsúcs megbeszéléseiről semmiféle közleményt nem adnak ki. Ugyanakkor sejtette, hogy elsősorban a közös piaci problémákról lesz szó, a politikai, valamint a gazdasági és pénzügyi integrációs kísérletek felélesztéséről. Megfigyelők emlékeztetnek rá, hogy ebben a félévben Franciaország tölti be az EGK miniszteri tanácsának elnöki tisztjét, és Giscard jónéven venné, ha még év vége előtt Párizsba lehetne invitálni a közös piaci vezetőket, ahol előterjeszthetné az új francia kezdeményezéseket. Ezekről csak általánosságokban beszélt múlt keddi tévényilatkozatában, bár utalt arra, hogy Párizs az eddiginél inkább hajlik a közös piaci intézmények jogkörének bővítésére. A jelenlegi nyugat-európai helyzetben azonban effajta kezdeményezés csak akkor kecsegtethet sikerrel, ha előbb Bonn és Párizs között egyetértés jön létre a legfontosabb kérdésekben — vélekednek a francia fővárosban. A francia kormánynak a belső problémák megoldásához is szüksége van a nyugatnémet támogatásra. Mint az Aurore kesernyésen megállapítja, a francia parasztok sebeire csak a bonni doktor írhatja fel az orvosságot, és Giscardnak ezt a receptet kell kiharcolnia a hétfő esti találkozón. Általában kicsendül a francia sajtó hangjából az aggodalom, hogy az NSZK — mivel immár nyíltan a Közös Piac bankárjává vált — természetszerűen igényt tart majd a politikai vezetőszerepre is Nyugat-Európában. Legfeljebb azzal vigasztalják magukat, mint a Les Echos, hogy Schmidt és Giscard személyében a jelenlegi gazdasági problémák megoldásához felnőtt, képzett vezetők kísérlik meg az integrációs folyamat újbóli elindítását. Mindamellett a két politikusnak figyelembe kell venni, hogy az októberi brit választások döntően befolyásolják majd a nyugat-európai egységtörekvések kimenetelét, még akkor is, ha Anglia a választás előtti periódusban a közösségi ügyeket illetően szinte teljes mozdulatlanságra van ítélve. A Rómának felajánlott bonni kölcsönt először lelkes olasz kommentárok követték, később azonban a lelkesedés némi kiábrándultságba csapott át. A felajánlott 2 milliárd dollár kevesebb annál, amit Róma remélt, és a hozzákötött feltételek is olyanok, hogy Bonnnak semmiféle rizikót nem jelentenek, hangsúlyozzák az olasz fővárosban. A kölcsön fedezetéül ugyanis az olasz bank letétbe helyezte aranykészletének mintegy 20 százalékát, több mint 500 tonnát, és ha a kölcsönt Olaszország két év alatt nem fizeti vissza, az aranyat kénytelen lesz átengedni a nyugatnémet jegybanknak. Ami a kamatot illeti, Bonn megkapja ugyanazt a kamatlábat, amit az USA-tól amerikai kincstárjegyek megvásárlása esetén kapna. Emellett a kölcsön, és azt maga a nyugatnémet kancellár is elismerte, nem egészen altruista érzésekből fakad. Olaszország esetleges gazdasági csődje menthetetlenül éreztetné hatását az NSZK-ban is, amelynek második legnagyobb felvevőpiaca éppen az 55 millió lakosú Olaszország. Végül is győzött a felismerés, hogy a Közös Piac gazdag tagországai nem tekinthetnek el attól, ami a szegényebb társországokban történik. A kölcsön lélegzetvételhez juttatta az olasz gazdaságot, önmagában azonban nem oldja meg a helyzetet, amennyiben a szükséges gazdaságszerkezeti átalakítások, reformok késlekednek, a katasztrofális helyzet egy idő múlva újratermelődik — erre mutatnak rá többen. Az Unité, az Olasz Kommunista Párt lapja így ír: gyökeres fordulatra lenne szükség a kormány gazdaságpolitikájában ahhoz, hogy Olaszország vissza tudja fizetni növekvő adósságait. Rómában ezenkívül arra is felhívják a figyelmet, hogy az adósi pozíció akarva akaratlanul is új helyzetet teremt Bonn és Róma viszonyában. Olaszországnak pártolnia kell Bonn közös piaci ambícióit és méginkább ki van szolgáltatva a májusban életbe léptetett importkorlátozások eltörlésére irányuló követeléseknek. H. R. Emelkedik az arany, gyengül a márka Az arany volt a fő nyertese a nyugat-európai piacokon az olasz—nyugatnémet kölcsönmegállapodás hírének. A zálogul felajánlott olasz arany kialkudott unciánként 120 dolláros ára a szakértők szerint ezentúl a magán aranypiac alsó árszintjét fogja jelölni. Olaszország volt eszerint az első fejlett tőkésállam — és általában az első ország — amely igénybe vette a Washingtonban június 12-én bejelentett lehetőséget , aranytartalékának elzálogosítását, nem a hivatalos, hanem a magánpiaci szinthez közelálló áron. Nyugati pénzügyi körökben valószínűnek tartják, hogy hamarosan más, arannyal rendelkező hitelkérők is jelentkeznek Bonnban, amit az NSZK vezetői aligha fogadnak osztatlan lelkesedéssel. A Bundesbank 89 milliárd márkára értékelt devizatartaléka ugyan a legnagyobbak közé tartozik a nyugati világban, de Bonn nem szívesen vállalná a nemzetközi hitelező szerepét. Ezzel kapcsolatban megemlítendő, hogy a Bundesbank legújabb jelentése szerint júliusban a fizetési mérleg aktívuma 735 millió márkára esett az előző havi 973 millióról. (Ezek csak az alapmérleg adatai, a rövid lejáratú tőkemozgást is tükröző mérleg 1,4 milliárd márkás deficitet mutat, szemben a júliusi 361 millió hiánnyal és az egy évvel korábbi 4,8 milliárd márkás szufficittal.) Az arany magánpiaci árának mintegy 2,50 dolláros emelkedésével párhuzamosan emelkedett a dollár jegyzése a devizapiacokon, elsősorban a márkával szemben. Frankfurtban félév óta először szökött az amerikai valuta a hivatalos középárfolyam fölé. A dollár erejének hátterében azonban csak részben állnak amerikai fejlemények: a magas kamatszint az óceánon túl és azok a hírek, amelyek szerint az arab „olajpénz” az europiacok megkerülésével egyenest az USA-ba áramlik. Nagyobb hatása volt a nyugatnémet bankrendszer nehézségeire utaló híreknek, amelyek továbbra is a nyugat-európai „valutakígyó” leggyengébb tagjává teszik a márkát, valamint azoknak a jelentéseknek, hogy Ausztrália piacra dobta fontkészletének egy részét. Ebből arra következtetnek, hogy nem szándékszik elfogadni a sterlingövezet tagjainak tett brit ajánlatot, a fontkövetelések értékének garantálását. Ezek a hírek természetszerűleg gyengítették a brit valuta árfolyamát. (Reuter WWD AP—DJ)