Világgazdaság, 1981. augusztus (13. évfolyam, 146/3147-163/3164. szám)

1981-08-01 / 146. (3147.) szám

BELSŐ HASZNÁLATRA A MAGYAR KERESKEDELMI KAMARA TAGVÁLLALATAINAK VIZÁGGAZDASÁG 1981. AUGUSZTUS 1., SZOMBAT XII­. ÉVFOLYAM, 146. (3147.) SZÁM ------------------------------------;---------------------• /fTTS. ÉSZAK-DÉL PÁRBESZÉD | . - VAGY NYUGAT-DÉL MELLÉBESZÉLÉS? Előkészületek az októberi csúcstalálkozóra Ma kezdődik a mexikói Cancún városában az október 22—23-ra tervezett észak—déli csúcstalálkozó előkészítő megbeszélése 22 or­szág (Algéria, Ausztria, Banglades, Brazília, Elefántcsontpart, Fran­ciaország, a Fülöp-szigetek, Guyana, India, Japán, Jugoszlávia, Ka­nada, Kína, Mexikó, Nagy-Britannia, az NSZK, Nigéria, Svédország, Szaúd-Arábia, Tanzánia, az USA és Venezuela) külügyminiszterének a részvételével. Az előkészítő megbeszélésről konkrét eredmények aligha várhatók, a résztvevők még abban sem egységesek, hogy az októberi csúcstalálkozónak a programját eleve meghatározzák-e (mint ahogy a fejlődő országok szeretnék), vagy teljesen kötetlen megbe­szélésnek tekintsék-e a találkozót (ahogy az USA követeli). Az úgynevezett Észak—Dél pár­beszéd gondolatát még 1975-ben a francia diplomácia vetette fel. Ak­koriban arról volt szó, hogy a vi­lág legfejlettebb ipari országai („Észak”) összehangolt erőfeszítések keretében segítik elő a­­ legszegé­nyebb fejlődő országok („Dél”) gaz­dasági és társadalmi fejlődését. Az ebben az ügyben 28 ország részvé­telével összehívott párizsi konferen­cia két év­­ alatt gyakorlatilag sem­mi eredményt nem­ ért­ el, ezt kö­vetően a legnagyobb nyugati tőkés­­országok és Japán kormánya arra tett kísérletet, hogy s­zót értsen a a harmadik világ kőolajtermelő és egyéb nyersanyagszállító országai­val. Az angolok az EGK és­ az OPEC közötti megbeszélések hívei voltak, az OPEC-országok viszont hirtelenjében szemben találták ma­gukat a legszegényebb latin-ameri­kai és afrikai országok követelései­vel, minthogy ezeket az utóbbi or­szágokat még a fejlett tőkésorszá­goknál is sokkal érzékenyebben súj­totta az olajárak ugrásszerű drágu­lása. Ezek a legszegényebb orszá­gok (az úgynevezett „77-ek”) a ma­rillai UNCTAD-konferencián igen nagy élességgel vetették fel ezt a kérdést. Ennek következtében az el nem kötelezett országok havannai csúcsértekezlete határozottan java­solta, hogy teremtsék meg a leg­magasabb szintű „észak-déli” meg­beszélések szervezeti formáját. Ezt a javaslatot az ENSZ 1979. évi­ köz­gyűlése egyhangúlag elfogadta. Eljárásjog és konkrét javaslatok Mihelyt azonban arra került vol­na a sor, hogy csakugyan hozzá­lássanak a megbeszélésekhez, az USA, Nagy-Britannia és az NSZK eljárásjogi kifogásokat jelentett be. A fejlődő országok ugyanis az ENSZ keretein belül szerették vol­na lebonyolítani az egész tárgyalás­­sorozatot, hogy így biztosítsák a kölcsönös engedmények egyensúlyát. A három nyugati ország viszont arra hivatkozott, hogy ez aláásná a Nemzetközi Valuta Alap tekinté­lyét. A huzavona azt eredményezte, hogy 1980. szeptemberében nem in­dulhattak meg az előirányzott álta­lános tárgyalások, de még 1981. ja­nuárjában sem látszott kiút. Az elkerülhetetlen párbeszéd meg­indítására más politikai erők is kí­sérletet tettek. A Willy­­Brandt nyugatnémet szociáldemokrata párt­elnök vezetésével működő és az ő nevét viselő bizottság már tavaly év elején jelezte, hogy a világbéke kerülhet veszélybe, ha nem sikerül érdemi segítséget nyújtani a leg­szegényebb országoknak, világmé­retű stratégiát kidolgozni az élel­mezési és az energiaproblémák meg­oldására, ha nem látnak hozzá sür­gősen egy új, igazságosabb nemzet­közi gazdasági rend kialakításához. A Brandt-bizottságtól származott az ez év októberére összehívandó Észak—Dél-konferencia terve is. Időközben egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az egész terv sikere vagy bukása az USA kormányának ma­tartásától függ. Amióta Ronald Reagan az Egye­sült Államok elnöke, az USA kere­ken tudtára adta az egész világnak, hogy csak azokat az országokat haj­landó támogatni, amelyeknek politi­kája megfelel az amerikai ízlésnek. Ezzel szemben a többi fejlett tőkés­ország — legalábbis szavakban — azt az álláspontot foglalta el, hogy a legszegényebb fejlődő országokat mindenképpen támogatni­ kell, akár rokonszenves kormányok vezetik őket, akár ellenszenvesek. A nyugati szövetségesek hosszasan győzködték az Egyesült Államokat, emiatt aztán az eredetileg júniusra tervezett elő­készítő megbeszélést is augusztus első napjaira kellett halasztani. ■ . Az ottawai csúcstalálkozó záró­­nyilatkozatában néhány elmosódott és ennélfogva sokféleképpen értel­mezhető mondat utal a legszegényebb fejlődő országok problémájára, s en­nek nyomán néhány optimista érde­kelt abban bízik, hogy az amerikai kormány módosított eddigi merev ál­láspontján. A Brandt-bizottság jelentése an­nak idején erőteljesen hangsúlyozta, hogy ha növekszik a szegénység a fejlődő országokban, ezáltal a fejlett tőkésországok piacai is szűkülnek.­ Ezért a jelentés­­azt szorgalmazta, hogy a fejlett­­tőkésországok, erőtel­jesen ösztönözzék a legszegényebb fejlődő országok gazdasági növeke­dését. Az amerikai és az angol ál­láspont ezzel szemben abban volt összefoglalható, hogy a fejlett tőkés­országok először a saját házuk tá­ján teremtsenek rendet és csak az­után foglalkozzanak a harmadik vi­lág problémáival. Ennek megfelelően az amerikai és az angol kormány az idén erőteljesen csökkentette hozzá­járulását a segélyalapokhoz. Akik nincsenek jelen Aki az Észak—Dél párbeszéd kér­déseivel foglalkozott, annak számára nem meglepő a Szovjetunió és más szocialista országok távolléte a can­­cuni előkészítő megbeszélésekről. A szocialista országoknak ugyanis az a kialakult álláspontjuk, hogy az Észak—Dél párbeszéd tulajdonkép­peni résztvevői az egykori gyarma­tosítók és volt gyarmataik, s a meg­beszélések lényege, hogy a gyarma­tosítók hogyan téríthetnének vissza valamit a volt­­gyarmataikról, kiszi­vattyúzott busás extraprofitból. A szocialista ipari országok távollété­ben így az Észak—Dél párbeszéd sokkal inkább Nyugat—Dél találko­zónak tekinthető. Ezt a helyzetet csak még egyértelműbbé teszi a cancuni előkészítő megbeszélések egyik kínos incidense. Még meg sem kezdődött ugyanis a mexikói találkozó, amikor a Reagan-kormány közölte, hogy csak akkor hajlandó részt venni a meg­beszéléseken, ha a mexikói vendég­látók eltekintenek Kuba meghívásá­tól. A kubaiak jelenlétét az indokol­ta volna, hogy 1979 óta Kuba az el nem kötelezett mozgalom soros el­nöke és ügyvezetője. A mexikóiak végül is bonyolult diplomáciai tor­namutatványokra kényszerültek, amíg sikerült egyfelől rávenniük az el nem kötelezetteket, hogy fogad­ják el képviselőjüknek Jugoszláviát, másfelől enyhíteniük a Mexikóval hagyományosan jó kapcsolatokat ápoló Kuba­­ felháborodását nem annyira az amerikai beavatkozás, mint inkább amiatt, hogy a mexi­kóiak engedtek az amerikai nyomás­nak. Castaneda mexikói külügymi­niszter végül is elvállalta, hogy­­ sze­mélyesen fogja előterjeszteni a can­cuni értekezleten a kubaiak meg­jegyzéseit és javaslatait. A fő kérdések Az értekezlethez közel álló körök­ből kiszivárgott hírek szerint a meg­beszélések négy témakört ölelnek fel: élelmezés, nemzetközi kereske­delem, energia és­ intézmények. A Brandt-jelentés szerint az éh­ség felszámolása jelenleg a világ leg­sürgősebben megoldandó problémá­ja, ezért szervezett erőfeszítéseket kell tenni a szegény országok me­zőgazdaságának fellendítésére. A nemzetközi kereskedelem fő problémája a vám. Ez a probléma a fejlődő országok között is ellen­téteket támaszt. Míg ugyanis a leg­szegényebb fejlődő országokból szár­mazó nyersanyagok, élelmiszerek egészen a­ teljes vámmentességig ter­jedő ked­vezményeket élveznek a fej­­­lett tőkésországok importpiacán, a több és értékesebb emberi munkát megtestesítő ipari termékeket védő­vámok és kvóták rendszere szorítja ki a piacról. Ez a körülmény nem sok jót ígér azoknak a fejlődő or­szágoknak, amelyek az úgynevezett technológia-transzfer keretében hoz­záláttak iparuk kifejlesztéséhez. Nagy súllyal szerepel a megtár­gyalandó kérdések között­­a legsze­gényebb fejlődő országok energiael­látása. Itt egyfelől arról van szó, hogy a fejlett tőkésországok szeret­nék, ha az OPEC gazdag tagjai — élükön Szaúd-Arábiával — érdemi erőfeszítéseket tennének a világmé­retű segélyprogram támogatására, másrészt annak a szervezeti kere­teit kellene megteremteni, hogy a legszegényebb fejlődő országok ha­zai energiabázisát bőkezű külföldi se­gítséggel a lehető legrövidebb idő alatt ki lehessen fejleszteni. Az intézmények címszó alatt első­sorban a Világbank és a Nemzetközi Alap szerepel mint fő csatorna, ame­lyen át az olajdollárokat (azaz in­kább egy csekély töredéküket) a leg­szegényebb országokba lehetne ára­moltatni. A fejlődő országok tárgyalási po­zícióit gyengíti, hogy maguk a har­madik világ országai sem foglal­nak el egységes álláspontot bizonyos kérdésekben. Az úgynevezett ACP- országok (afrikai, karib-tengeri és csendes-óceáni csoport) más nézetet vallanak az Európai Gazdasági Kö­zösséggel kialakítandó kapcsolatok­ról, mint az úgynevezett 77-ek cso­portja. Ugyancsak eltérő érdekeket és nézeteket képviselnek az olajban gazdag fejlődő országok. Szintén az előkészítő konferenciá­hoz közel álló körökből származik az az értesülés is, hogy — ki más­nak, mint Reagan elnöknek a kí­vánságára — a konferenciáról nem adnak ki záróközleményt. Ezek sze­rint a világ nagy része csak talál­gatásokra , hagyatkozhat, hogy Can­­cunban miről beszéltek és minek be­széltek mellé. Szekeres József NAPRÓL NAPRA­ ­ ELŐSZÖR VESZ RÉSZT MAGYAR VÁLLALAT NAGYKE­RESKEDELMI ÁRUMINTA VÁSÁRON A SZOVJETUNIÓBAN. A TRANSELEKTRO Donyeckben kereskedelemtechnológiai berendezéseit mutatja be. (3. oldal) ♦ A KGST-ORSZÁGOK ENERGETIKAI EGYÜTTMŰKÖDÉSÉ­NEK ERŐSÍTÉSE MELLETT SZÁLL SÍKRA a Román Kom­munista Párt központi lapja. (2. oldal) + A CATERPILLAR CSŐFEKTETŐ GÉPEKET EXPORTÁLHAT A SZOVJETUNIÓNAK, az üzlet értéke 40 millió dollár. (2. oldal) + LENGYELORSZÁG 20 EZER TONNA RIZST kíván vásárolni Japántól, kedvezményes hitelfeltételek mellett. (4. oldal) + FÉLMILLIÓ TONNA BÚZA IMPORTJÁT tervezi Törökország. Ezzel exportkötelezettségeinek tenne eleget, a felszabaduló bel­földi mennyiséggel pedig a spekulációt törné le. (4. oldal) TOVÁBBRA IS BAJBAN AZ EGK ACÉLIPARA Állami gyorssegélyek és segélyprogramok A brüsszeli bizottság július közepén felemelte az EGK-ban érvé­nyes — nem szerződéses — acélimportárakat és 1980-hoz képest csökkentette a harmadik országokból — megegyezés alapján — be­vihető acélmennyiséget is. A háromnegyed évre bevezetett kötelező acéltermelési korlátozás intézkedéseinek további szigorítása helyett most az ágazat rekonstrukciós beruházásai kerültek napirendre: az egyes tagállamok kormányai sorra folyamodnak a brüsszeli bizott­sághoz, hogy engedélyezze az állami segélyek és kedvezmények fo­lyósítását. A termelési restrikciók fenntartására azonban továbbra is szükség lesz. Azok a harmadik országok, ame­lyek 1981-re nem kötöttek keret­megállapodást idei acélszállításaik­ról az EGK-val, július 15-től a korábbinál 12,5 százalékkal drágáb­ban adhatják csak el termékeiket a Közös Piacon. Az áremelés alól a nyersvas, a ferromangán és a ne­mesacél képez kivételt, valamint azoknak az országoknak az acél­gyártmányai, amelyek szerződés sze­rint évente megállapított mennyi­ségben szállítanak. Ezek az orszá­gok — amelyeknek csoportjába ha­gyományosan Magyarország is bele­tartozik — egy szintén a­ közelmúlt­ban hozott határozat alapján az idén az 1980-asnál 12,5 százalékkal kevesebb acélterméket adhatnak el a Közös Piacon. Az EGK acélipari versenyképes­ségének helyreállításához — amint a múlt kilenc hónap is bizonyítja — a termeléskorlátozás és a bevitel mesterséges drágítása szükséges, de nem elégséges feltétel: most már megindulni látszik az iparág — ha nem is átfogó — rekonstrukciós programja. A brüsszeli bizottság egyelőre 190 millió font sterling vészsegély nyújtását engedélyezte (a kérelmezett 550 millió helyett) a tavaly 668 millió font veszteséget elért British Steel Corp.-nak (BSC), miután az ígéretet tett, hogy terme­lését jövőre 13,9 millió tonnára csökkenti. A brit kormány által fo­­lyósítandó 190 millió font sterling azonban csak arra lesz elegendő, hogy a BSC működési költségeit ok­tóberig fedezze, a brüsszeli bizottság a további összegről azután dönt, miután részletesen áttanulmányozta a vállalat hosszú távú rekonstruk­ciós terveit. Brüsszel egyébként 1932 júliusáig ítélhet oda különböző, túlélést cél­zó segélyeket, azután már — az iparügyi miniszterek júniusi hatá­rozata alapján — csak a korsze­rűsítési és racionalizálási munkála­tokat kedvezményezheti. Ez azon­ban nem jelenti azt, hogy az ipar­ági rekonstrukcióhoz feltételek nél­kül járul hozzá a brüsszeli bizott­ság. A Det Danske Stalvatsevaerk (DDS) számára például a közel­múltban csak úgy engedélyezték a dán kormány segélyösszegének igénybevételét, ha a DDS csökken­ti a könnyű profilok és lemezek gyártását. A brüsszeli bizottságon túl egyébként az egyes országok acélgyártóinak szövetségei is az ágazat aktív megsegítésére szólít­ják fel kormányukat. A francia fémfeldolgozóipar vezetői konkrét és hathatós intézkedéseket várnak, és azt kívánják, hogy az 1982-es költségvetésből a gazdasági élénkí­tést célzó beruházások az eddigiek­nél sokkal nagyobb arányban ré­szesüljenek.­­ Kurl Becker bonni kormányszó­vivő tegnap jelentette be, hogy az­ 1982-től 1985 végéig terjedő idő­szakra átfogó programot dolgoztak ki, amelynek megvalósításához ösz­­szesen 1,34 milliárd márka áll ren­delkezésre.. A kormány évi 70 mil­lió márkát szán az acélipar mun­kaerő átcsoportosítási és átképzési költségeire, évi 150 millió márkát pedig a kutatási és fejlesztési te­vékenység dotálására. A fennma­radó összegből átlagosan 10 száza­lékos adókedvezményt biztosítanak majd a­, rekonstrukciós program el­vei szerint beruházóknak és azok­nak, akik bizonyítani tudják, hogy a korszerűsítés során feleslegessé váló acélipari dolgozók számára lé­tesítenek munkahelyeket. A nyugatnémetek hosszú távon való gondolkodásának helyességét támasztják alá azok az adatok, ame­lyeket az Europe című félhivatalos közös piaci kiadvány hozott nyilvá­nosságra. Ezek szerint a tízek 63,53 millió tonna nyersacélt gyártottak az első félévben, 5,13 millió tormával (7,5 százalékkal) kevesebbet, mint egy évvel azelőtt, de ez édeskevés volt az acélfogyasztás fellendítésé­hez, illetve az áremelkedés megindí­tásához. Az egyes országok termelé­se átlagosan 1­1,36 százalékkal csök­kent ebben az időszakban, kivéve Nagy-Britanniát, amely 55 százalék­kal több acélt gyártott a tavalyi első félévinél, amikor a BSC-nél elhú­zódó sztrájk vetette vissza az acél­­termelést. A harmadik negyedévben mind az acélgyártás, mind a felhasználás to­vábbi csökkenésére számítanak a Közös Piacon. A nyersacéltermelés várhatóan 29,3 millió tonna lesz, 3,4 százalékkal kevesebb, mint 1989 har­madik negyedévében, vagy 17,9 szá­zalékkal kisebb, mint a tavalyelőtti utolsó negyedben. A prognózisok ké­szítői egyértelműen az acélfogyasz­tás csökkenésére számítanak, július­tól szeptember végéig legfeljebb 25,5 millió tonnát dolgoznak fel a külön­böző iparágak, ez durván 2 millió tonnával kevesebb, mint amennyit 1980 harmadik negyedévében hasz­náltak fel a Közös Piac acélfogyasz­tó ágazatai. Gy. L. Újra esnek a szabadpiaci olajárak „Néhány OPEC-tag azért szenved súlyos gazdasági károkat, mert Szaúd-Arábia magasan tartja olaj­­termelését és nevetségesen alacsony árakat szab, hogy az amerikaiak kedvére tegyen” — jelentette ki a Jana líbiai hírügynökség szerint Kadhafi líbiai vezető. Kadhafi azt követően nyilatkozott, hogy Tripoli­­ban Líbia, Algéria, Nigéria és Ga­­boh olajügyi miniszterei az olajpiaci feleslegről és az árakra nehezedő nyomás enyhítésének lehetőségeiről tárgyaltak. A találkozóról a hírügy­nökség csak annyit közölt: a négy ország eltökélt szándéka, hogy hely­rehozza a Rijád hibájából kibillent egyensúlyt. Általában az a vé­lemény, hogy — már amúgy is erő­sen visszaszorított termelésük követ­keztében — lehetőségeik igen korlá­tozottak. Újabb rossz hír az olajtermelők számára, hogy átmenetinek bizo­nyult a szabadpiaci olajárak három hete tartó erősödése. A nagy szabad­piacokról a hírügynökségek az ér­deklődés lanyhulását, s az árak új­bóli csökkentését jelentik. Rotterdam­ban az előző héthez képest 40 cent­tel esett az északi-tengeri olaj­fajták ára, holott a hasonló minőségű af­rikai fajtáknál olcsóbb olaj volt az utóbbi, hetekben a legkeresettebb. Ismét a hivatalos barrelenként 32 dolláros ár alatt kötöttek üzletet a szaúdi Arabian Lightra, az ár augusztusi átvételre 31,60—31,70 dol­lár volt — jelenti az AP—DJ. Az előző három hét áremelkedését, amely immár hét hónapja tartó ten­denciát tört meg, általában azzal magyarázzák, hogy az amerikai kor­mány jelentős mennyiségeket, az előző héten 3 millió barrelt vásárolt stratégiai tartalékai feltöltésére. A szövetségi stratégiai olajkészletek el­érik a 150 millió barrell és egyelőre beszüntették feltöltésüket. A szabad­piacon tartja magát az a vélemény, hogy a kisebb OPEC-országok nem sokat tudnak tenni az olajbőség el­len, csupán Szaúd-Arábia képes a piaci tendencia megfordítására.

Next