Világgazdaság, 1988. május (20. évfolyam, 84/4833-104/4853. szám)

1988-05-03 / 84. (4833.) szám

1988. MÁJUS 3., KEDD XX. ÉVFOLYAM 84. (4833.) SZÁM A MAGYAR GAZDASÁGI KAMARA TAGVÁLLALATAINAK GAZDASÁGI NAPILAPJA Krónika Tények és gondolatok A Jaruzelskihez és Walesához in­tézett nyílt levelet a Frankfurter Allgemeine Zeitungban olvastam, még februárban, néhány hónappal a lengyel gazdasági reform második szakaszát útjára — a vártnál is rö­gösebb útjára — bocsátó népszava­zás után. Akkor félreértettem. De most ismét elővettem, ismét elol­vastatta Velem az új válság, a ve­zetésnek a sztrájkhullám pillanat­nyi emelkedésétől vagy elcsitulásá­­tól független dilemmája: béremelés, ami már kezdeteiben bukásra ítéli a reformot, vagy az így-úgy fel­színre törő szociális elégedetlenség féken tartása. Azaz: a szükségálla­pot átcímkézett — enyhített, módo­sított — felújítása. Illetve a harma­dik lehetőség: az első két változat kombinációja. Részleges, helyi bér­emelések és a karhatalom részle­ges tompított igénybevétele. Ez utóbbi, vagyis az évek óta tartó patthelyzet egyre feszítettebb szin­ten konzerválása, kínálkozik most is megoldásként. A bydgoszczi köz­lekedési dolgozók bérének 60 szá­zalékos emelése után Stalowa Wo­­lában is emelték a béreket, holott a Trybuna Ludu mindössze néhány órával előtte deklarálta, hogy nem emelnek. Eközben Nowa Hutában tovább folytatódott a sztrájk. Ki kell törni ebből az ördögi kör­ből, véli Holzer lengyel történész, az említett nyílt levél szerzője. Azt javasolja, hogy a címzettek tegyék félre ellentéteiket, és — megszerez­ve az egyház erkölcsi támogatását is — keressék együtt a helyzetre adandó választ. Meggyőző választ, amely szárnyakat ad az emberek fantáziájának, mert „Lengyelorszá­got már nem lehet egyedül gazda­sági hozzáértéssel kivonszolni a depresszióból”, legyenek még oly átgondoltak, még oly indokoltak is a tervezett intézkedések. Immár tíz év óta szüntelenül romlik a lengyelországi helyzet — állapítja meg a nyílt levél. „A fé­­lig-meddig fejlett országok köréből kihullva, egyre gyorsabb ütemben sodródunk a civilizációs szempont­ból elmaradott országok közé. Ezt a folyamatot sem a Szolidaritás 1980-as fölkelése, sem a szükségál­lapot 1981-es deklarálása, sem pe­dig a reformok úgynevezett első szakasza nem tudta megállítani. Semmi sem szól amellett, hogy a reformok második szakaszában si­kerülni fog kijutni a zsákutcából. A hatalom birtokosainak minden eről­ködés ellenére sem sikerült elnyer­niük a lakosság többségének tá­mogatását, mióta meghirdették a szükségállapotot. A Szolida­ritás, amely 1980—81-ben nagy ro­­konszenvet ébresztett, ma szintén csak korlátozott számú aktív támo­gatót mondhat a magáénak. Az or­szágra ránehezedik a reménytelen­ség érzése, a csalódásé, az apátiáé, megáll az alkoholizmus mérgező felhője, s ennek mind több, a va­lóságtól menekülő ember esik áldo­zatul. Ma már nem fontos, hogy milyen arányban oszlik meg a fe­lelősség a múlt halasztásaiért. Egye­dül az a fontos, hogy azok, akik Lengyelország sorsát ez idő szerint kezükben tartják, egymásra talál­janak. És, áthidalva évek óta meg­lévő, de a fenyegető veszélyek ár­nyékában mellékessé vált ellenté­teiket, megtegyenek mindent, ami rájuk áll a történelem kerekének megállítására, új irányba terelésé­re.” Az ország határait átlépő, világ­ra szóló szenzáció volt a szovjet té­vének az örmény—azerbajdzsán konfliktus dokumentumait bemuta­tó műsora. Azért is, amit láttatott, de azért is, mert nyilvánvaló, hogy a két hónap előtti véres események bemutatása része és terméke a Szovjetszkaja Rosszijában közzétett brezsnyevista (de a gyógyíthatatlan sztálinistákkal is kacérkodó) mani­­fesztumra felelő ellentámadásnak. Ez a válasz, jelentőségében, mére­teiben a Jelcin-ügyhöz fogható, csak épp fordított az előjele. Sőt, még nagyobbak a hullámai, de ezen­­ az utóbb kiszivárgott részletek ismeretében nem lehet csodálkozni. A Gorbacsov távollétében közre­adott irományt az értelmi szerzők betétették a vidéki lapokba és a pártoktatás soron következő anya­gává tették. Vagyis: elő akarták léptetni új pártvonallá és — ilyen­formán — a júniusban tartandó pártkonferencia tárgyalási alapjává. Mi sem természetesebb, mint az, hogy a reformot harmadrendű gazdasági intézkedésekre zsugorító, a függőségi, kiszolgáltatottsági vi­szonyokat érintetlenül hagyó kon­cepcióba nem illett volna bele az etnikai összetűzések cári és sztálini előzményeinek, gazdasági és társa­dalmi össztevőinek, a helyi kiski­rályok önkényeskedéseiből leve­zethető okainak föltárása. Csak az a tanulság illett bele, ami — más hangsúlyokkal és más konzekven­ciákkal — vezérszólama a nyugati sajtónak is, amely rendre előszedi a Tocqueville-től származó mon­dást: a visszafojtott elégedetlenség akkor robban ki, amikor a rossz kormányzat első lépéseit teszi a javulás útján. Más szóval: „kö­szönjétek a glasznosztynak” a Szumgajtban kiontott vért. De a brezsnyevisták letagadják, a nyugati (és a keleti) lapok csak hébe-hóba említik azt a — fon­tosabb — tényt, hogy a helyi na­cionalizmusokat felülről is szítot­ták. Evvel nem azt mondom, hogy enélkül az egyes nemzeti közössé­geknek jó közérzete lenne. A vi­lágért sem! Hisz utólag, a dolgok mai ismeretében, valóságos talány, hogy miben volt autonóm az auto­nómnak tisztelt Karabah-hegyvi­­déki terület, ez az örmény többség lakta vidék, ahol még a tanár­képzőben sem volt szabad tanítani az örmény történelmet, és most „győzelmi jelentés” adja tudtul a hírt: ezentúl a karabahiak is néz­hetik a jereváni televíziót. De ezt csak amúgy zárójelben mondtam, és már veszem is vissza a fona­lat, amit elengedtem. A fonal a Neue Zürcher Zeitung — más la­pokénál mélyebbre ásó — tudósí­tása. Ebben az áll, hogy maga Gorbacsov indította el a dolgot, midőn az SZKP KB 1987. júniusi plénumán aggodalommal szólt az örményországi gazdasági helyzet­ről, az „ideológiai-erkölcsi szférá­ról”, megbélyegezte az elhatalma­sodott korrupciót, a protekciózást, az általános vesztegetést, és név szerint megbírálta Demircsánt, az örmény pártvezetőt. Demircsán az Azerbajdzsánban országló Bagi­­ranval együtt, még a Brezsnyev idejéből maradt köztársasági veze­tők közé tartozik. „Ezek a tarto­mányi fejedelmek óriási hatalom­hoz jutottak, és szinte teljesen függetlenek lévén, feudális uralmi formákat honosítottak meg. És persze szemérmetlen korrupciót. A jelek azt mutatják, hogy a kivált­ságait féltő helyi nómenklatúra felszította a nemzeti érzelmeket, Moszkvával dacolni akarva meg­próbálta maga köré tömöríteni a nemzeti létükben sértett tömege­ket.” Az így megdolgozott talajból szökkent szárba az a termés, amit milliók láthattak a szovjet tévében Van az ügynek még egy olyan sajátossága, amiről ritkán szólnak Az etnikai konfliktusokra főleg azokon a metszésvonalakon szoktak számítani, ahol az eltérő kultúrha­­gyományok találkoznak. Például a Baltikumban, a nyugati eredetű kereszténység és a bizánci tradí­ciók érintkezésének területén, vagy a szovjet ország keresztény és isz­lám hagyományokat ütköztető túl­oldalán. Avagy — ez még gyako­ribb gondolat — azt hiszik, hogy a kis népek háborgásának fő oka az, amit — némileg elnézően — a nagyoroszok nemzeti büszkesége­ként írnak körül. De az örmény-azerbajdzsán el­lentét gyökerei máshová nyúlnak: a számlát, amelyen most tovább nőtt az örmények „követel” rovata, még 1912-ben nyitották meg, nem az oroszok, hanem a népirtást ren­dező törökök. Szenzáció a szenzá­cióban, hogy a moszkvai tévéadás a szumgajzi vérengzés képei közé bevágott 1912-ből való jeleneteket is. Az azerbajdzsánok ugyanis a törökök közeli rokonai, nyelvük is a törökhöz áll közel. Az örmények szempontjából ez a legfontosabb, és a moszkvai vezetés az 1912-es kép bevágásával jelezte: érti és mél­tányolja ezt a szempontot. De az ő számukra mégis az az elsősor­ban lényeges, hogy az azerbajd­zsánok és síiták szülőföldje az iráni Azerbajdzsában folytató­dik. A moszkvai vezetés poli­tikájának ebből a tényből kell kiindulnia. Kivált most, amikor a hazatérésre (és a kabuli kormány megdöntésére) készülő afgán geril­lák azon vitatkoznak: mi legyen? Állítsák vissza a törzsi széttagolt­ságon alapuló régi rendszert, vagy próbálkozzanak erős, központosí­tott iszlám köztársasággal? De több ilyen „most” is van. Például az, hogy a háborúban kimerült, de a háborút mégis folytatni akaró Irán a legváratlanabb meglepeté­sekkel szolgálhat, Teheránt a végsőkig felingerelték a sorozatos csapások: Fao kényszerű kiürí­tése, a városok egyre inkább vesztésre álló háborúja. Az ame­rikai flottától elszenvedett súlyos vereség és Washington újabb (a további összecsapásokat beprogra­mozó) döntése az öbölben vállalt szerep kiszélesítéséről. A kuvaiti síiták demonstratív hazafisága, és a diplomáciai kapcsolatokat föl­mondó szaúdiak hirtelen jött bátorsága. A libanoni támasz­pontokról való lemondás kilátása a szövetségért magasabb árat sza­bó Szíria javára, amely már ma is emeltebb hangon beszél, és még inkább fölemeli a hangját, ha Arafat teljesen meghódol, és visz­­szaköltözteti Tuniszból Damasz­kuszba a PFSZ-t. Vájna János Ausztria amerikai fegyvereket vásárol? Az USA 96 darab önjáró, 155 milliméter kaliberű löveget akar Ausztriának eladni — jelentette be a hét végén a Pentagon szóvi­vője Washingtonban. Az ügylet ér­téke 36 millió dollár, azaz 440 mil­lió schilling. Ismeretes, hogy az osztrák had­ügyminiszter néhány napja Moszk­vában tárgyalt, az Ausztria számá­ra az 1955-ös államszerződésben engedélyezett különféle fegyverek megvételéről. (VILÁGGAZDASÁG, 1988. április 21., 2. oldal). (Reuter) I NAPRÓL NAPRA ♦ A SZOVJET—NYUGATNÉMET KERESKEDELEM FEJLESZ­TÉSÉRŐL kezdődnek tárgyalások Düsseldorfban (2. oldal) ♦ AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK ÉS JAPÁN EGYARÁNT NÖ­VELNI KÍVÁNJA tőkerészesedését az Ázsiai Fejlesztési Bankban (2. oldal) ♦ KOMPROMISSZUMOS MEGÁLLAPODÁS ÉRTELMÉBEN 1990-ig a jelenlegi 240 köbméteres, azután fokozatosan csök­kenő szinten tartják a bauxitbányászathoz szükséges percen­kénti vízemelést a Hévízi-tó környékén (3. oldal) ♦ HOGYAN SIKERÜLT RÖVID IDŐ ALATT MEGFORDÍTANI a gazdasági lecsúszás irányzatát Nagy-Britanniában? (4. oldal) ♦ A KÖVETKEZŐ ÉVEKBEN 20 MCDONALD’S GYORSBÜFÉ­­létesül a Szovjetunióban (8. oldal) Országos konferencia kezdődött HOGYAN ÉRTELMEZZÜK A BÉRREFORMOT? Ma Magyarországon mindenki egyetért azzal a kijelentéssel, hogy a bérreform elodázhatatlan, lett­ légyen az illető gazdasági, politikai vezető vagy gyári munkás. Ám az is biztos, hogy bérre­formon mindenki mást ért. A gazdasági vezetők szabadabb kezet, a politikusok egyensúlyteremtést, az utca embere jobb kereseti le­hetőségeket, magasabb béreket vár. A munkavállalóknak azonban — hacsak időközben alaposan nem informálódnak — csalódniuk kell, a napjainkban élénk szakmai viták tárgyát képező bérreform esetében ugyanis erről nincs szó. A bérreform rövid távon ilyet már csak azért sem ígér, mert a reform végrehajtásához nincsenek pótló­lagos anyagi források. Ebből a szempontból már az is megkérdője­lezhető — hangzott el a tegnap kezdődött 3 napos budapesti kon­ferencián —, hogy nem bér-, hanem csupán bérmechanizmus-re­formról van szó. A bérreform címszóval folyó műhelymunka egyébként a bérpolitika, a bérszabályozás megváltoztatását, a húsz éve felhalmozott hibák fokozatos és folyamatos kiigazítását tűzte zászlajára — legalábbis ez tűnt ki A bérreform és gazdasági kibon­takozás címmel rendezett konferencián elhangzott előadásokból. Nincs könnyű feladata a kor­mányzatnak — mondotta megnyitó­jában Medgyessy Péter miniszterel­nökhelyettes —, amikor a reformot úgy kell megvalósítania, hogy köz­ben a stabilizációs program is foly­jék. Igaz, felvetődhet az a kérdés is, hogy vajon megtettük volna-e azokat a reformlépéseket, amelyek­re most készülünk, hogyha nehéz körülményeink nem kényszerítik ki őket. Ilyen kényszer tette sürge­tővé a bérreformot is. Alapvetően más bérszabályozás­ra van szükség — jelentette ki a miniszterelnök-helyettes, azaz nem a mai bérszabályozást kell toldoz­­ni-foldozni, hanem gyökeres változ­tatás kell. A bérreform — fejtette ki — elsősorban a bérmechanizmus reformját jelenti, vagyis megszün­teti a bérköltség mai elkülönített­ségét és megvalósítja a társadalmi egyeztetést. A miniszterelnök-he­lyettes felhívta a figyelmet arra, hogy a bérreform nem azonos az átfogó preferenciák alapján köz­pontilag végrehajtott bérarány-mó­dosítással. Pontos dátumot sem le­het kitűzni, mert a reform csak folyamatként értelmezhető. Végül a miniszterelnök-helyettes szólt általánosabb reformkérdések­ről, illetve a reformmal kapcsolatos problémákról. Elmondotta, hogy a stabilizációval és a reformmal kap­csolatban túlzott várakozások van­nak. Be kell látni, hogy a stabili­záció rövid távon cselekvést igé­nyel, ám rövid távon még nem hoz eredményt. Felhívta a figyelmet ar­ra is: tapasztalatok azt mutatják, ha nem minden az elképzelés sze­rint történik, akkor az államigazga­táson belül egyre jobban nő a be­avatkozás kényszere. Kijelentette, véleménye szerint csak akkor van szükség beavatkozásra, ha a folya­matok iránya nem megfelelő. Akárcsak a miniszterelnök-he­lyettes, Halmos Csaba, az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal elnöke is azzal kezdte előadását: 1989-től gyökeres változásra van szükség a bérpolitikában, a bérgazdálkodás­ban. A bérreformot az elmúlt év­tizedek során felhalmozódott fe­szültségek, konfliktusok teszik ha­laszthatatlanná. Ma már egyértel­mű, hogy a reálbérek — az egy év­tizede tartó csökkenés következté­ben — széles dolgozó rétegek szá­mára nem fedezik a megélhetés költségeit. A béreknek és a bérkülönbségek­­(Folytatás a 3. oldalon) Lassulnak a reformfolyamatok CIA-TANULMÁNY A KÍNAI GAZDASÁGRÓL A kínai reform könnyen megre­kedhet a gazdaságban jelentkező feszültségek­­, egyrészt az inflá­ció, másrészt a pekingi politiku­sok túlzott óvatossága — miatt idézi a Reuter a CIA Kínáról ké­szült jelentését. A pekingi vezetők el­halasztanak jó néhány fontos döntést — köztük az árreformot —, s az adminisztratív beavatkozás régóta bevált eszközéhez nyúlnak vissza, az infláció megfékezése és az import féken tartása céljából — mondják az amerikai szakemberek. Bár a kínai politikusok valameny­­nyien a reform hívének vallják magukat, a valóságban még hiány­zik a teljes egyetértés e tekintet­ben. Az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség jelentésének megállapí­tásait arra alapozza, hogy tavaly meglehetősen vegyes eredményt mutatott fel a kínai gazdaság. A kínai statisztikai adatokból az ol­vasható ki, hogy csökkent a keres­kedelmi mérleg deficitje, növeke­dett az ipari termelés javult a munka termelékenysége. Ugyanak­kor felgyorsult az infláció, lassú ütemben gyarapodott a városi la­kosok reáljövedelme, alig nőtt a gabonatermelés, növekedett az ál­lami támogatás. A nemzeti össz­termék (GNP) tavaly 9,4 százalék­kal gyarapodott — írja a CIA-je­­lentés —, ám az infláció is 7,3 százalékos volt. Egy évvel koráb­ban a gazdasági növekedés üteme 7,8 százalékos, az infláció viszont csak 6 százalékos volt. A jelentés külön foglalkozik a kínai belpolitikának az infláció mellett legkényesebb kérdésével, a mezőgazdasági termelés hiányossá­gaival. Kínának az idén is kell keményvalutáért gabonát importál­nia, a vezetés ugyanis még mindig nem tudja pontosan, miként lehet­ne egyensúlyba hozni a mezőgaz­dasági termelést a kereslettel. A tanulmány a továbbiakban ki­tér azokra a már ismert elvi ál­lásfoglalásokra, amelyek a kínai reformok megvalósítását szolgál­ják. A gazdaságpolitikai prioritá­sok között szerepel az infláció megfékezése, a gabonatermelés fel­futtatása, a vállalatok nyereséges­ségének javítása. Peking szűkíti a hiteleket, növeli a beruházásokat a mezőgazdaságban, és tervezi a ga­bonafelvásárlási árak emelését is. A vállalatok önállóságának növe­lésével, a csődtörvény érvényesíté­sével hatékonyabb termelésre kí­vánják ösztönözni az állami válla­latokat. A kereskedelmi mérleg de­ficitjének csökkentése végett nö­velik a textíliák, felsőruházati ter­mék és más cikkek exportját, mi­közben korlátozzák a bevitelt. A CIA-jelentés kitér a kínai ka­tonai kiadások alakulására is, ezek 1986-ban 12 milliárd dollárra rúg­tak. A kiadások csökkenő tenden­ciát mutatnak, 1978-ban a költség­­vetés egyharmadát szánták erre a célra, 1987-ben egyötödét. A nem­zeti jövedelemnek 5 százalékát for­dították Kínában katonai kiadá­sokra, 1987-ben még 12 százalé­kát. (AP—DJ, Reuter)

Next