Világgazdaság, 1989. február (21. évfolyam, 22/5028-41/5047. szám)

1989-02-07 / 26. (5032.) szám

XXL évfolyam, 26. (5032.) szám Négymilliárd dollár volt Románia külkereskedelmi többlete Románia 4 milliárd dolláros külkeres­kedelmi aktívumot ért el 1988-ban, s ez biztosította a külső adósság jelentős részének törlesztését - jelentette az Agerpress román hírügynökség. Egy külkereskedelmi minisztériumi tisztviselő tavaly decemberi bejelentése szerint az 1981-ben 10,5 milliárd dollárt kitevő bruttó külföldi adósságot, már sikerült nettó értékben nullára visszaszorítani. (A nettó adóságállományt a kinnlevőségek és a tartozások egyenlege adja; nyugati diplomaták 2,5-3 milliárd dollárra be­csülik Románia - döntően harmadik világbeli országokban lévő - kinn­levőségeit.) Nyugati hírügynökségek szerint a kereskedelmi többletet drasz­tikus importkorlátozás, valamint az élelmiszerek jelentős exportja révén érték el, ami nehézségeket okozott a lakosság élelmiszer-, valamint energiaellátásában. A kiadott jelentés szerint a nemzeti jövedelem 1988-ban 3,2, az ipari áru­termelés 3,6 százalékkal nőtt 1987-hez képest. A széntermelés 58,8 millió tonnát, a kőolajtermelés 9,4 millió tonnát tett ki, földgázból pedig 33 milliárd köb­métert termeltek ki. A mezőgazdaságban több területen is javultak az eredmények a jelentés szerint: 32,6 millió tonna gabonát termeltek, és nőtt az állatál­lomány szarvasmarhából, sertésből és juhból. A tervjelentés arról számolt be, hogy a lakosság életszínvonala is emelkedett, átlagosan 3,3 százalékos béremelés volt. Az év végére az átlagjövedelem havi 3135 lejt tett ki, az árak stabilak maradtak, a szolgáltatások díjszabása pedig a terve­zett szint alatt maradt. A jó eredmények ellenére - mutat rá a jelentés­- egyes szektorok nem telje­sítették hiánytalanul a tervelőirányzatokat, ami elsősorban az energetikai szektor­ban, valamint az exportfeladatok telje­sítésében okozott nehézségeket. Közgaz­dászok szerint az energia fő pazarló fogyasztója a nehézipar, ez vezetett a lakossági energiaellátás jelentős korlá­tozásához is. Az USA 1988 júliusában az 1976-os Jackson-Vanik-féle törvénymódosításra hivatkozva, felfüggesztette Románia számára a legnagyobb kedvezmény elve szerinti elbánást, emiatt - külföldi dip­lomáciai források szerint - Románia mintegy 250 millió dollár veszteséget könyvelhetett el külkereskedelmében. (Mint ismeretes, e törvény alapjára a szabad kivándorlást akadályozó or­szágoknak nem adják meg a legnagyobb kedvezményes elbánást a kereske­delemben.) (MTI, Reuter) A venezuelai elnök adósságcsökkentési javaslatai A latin-amerikai adósok csúcstalálkozójává alakult át a venezuelai elnök, Carlos Andres Pérez beiktatási ünnepsége. Az új elnök a térség adósságainak legalább felét eltörlő javaslattal állt elő, és felvetette az adósok és hitelezők csúcstalálkozójának tervét is. A tervet a fejlődők lelkesen, a hitelezők fenntartással fogadták. A lelkesedés ellenére a térség országai részletes tervezetet nem tudtak kidolgozni, így a tárgyalásokhoz csak egy kiindulási anyagot állítottak össze.­ ­ Meggyőződésem, hogy ha 1989-ben nem találunk megoldást az adósság­­válságra, akkor destabilizáció fenyegeti a demokráciát Latin-Amerikában - je­lentette ki a csütörtökön beiktatott új venezuelai elnök. Több mint száz kül­földi újságíró előtt tartott beszédében olyan javaslatot terjesztett elő, amely­nek értelmében kevesebb mint felére írhatnák le a latin-amerikai országok adósságait. Pérez szerint az afrikai or­szágok adósságait teljesen le kellene írni, mert ott „a feltételek még drámaibbak”, mint Latin-Amerikában. Pérez úgy véli, hogy a válság megol­dásában nagy feladat vár a nemrég hivatalba lépett amerikai elnökre. Fel­vetette, hogy a legnagyobb latin-ame­rikai adósoknak, az úgynevezett nyol­caknak (Brazília, Mexikó, Argentína, Venezuela, Kolumbia, Peru, Uruguay és az egyelőre felfüggesztett tagságú Pa­nama) találkozniuk kellene George Bushsal, majd a többi nyugati hitelező­vel és a harmadik világbeli­­adós orszá­gokkal, hogy közös értekezleten álla­podjanak meg a fejlődő országok össze­sen 1300 milliárd dollárnyi adósságának kezeléséről. A hitelezőknek Pérez szerint az af­rikai országok számára csak szimbolikus mértékű törlesztést lenne szabad elő­írniuk. A latin-amerikai térség adósságát pedig a mostani érték 40-50 százalékára kellene csökkenteni, hiszen a másodlagos piacokon máris 70 százalékos leértéke­léssel cserélik ezeket az adósságokat - érvelt Pérez. A jelenleginél élénkebb közreműködést vár az új venezuelai elnök a Nemzet­közi Valuta Alaptól (IMF) és a Világ­banktól. A két szervezet valamelyikétől reméli, hogy elvállalja a magánbankok és az adósok közti, az adósságvissza­­fizetés mértékének csökkentéséről folyó tárgyalások közvetítőjének szerepét. A közvetítő aztán az IMF pénzét, az SDR- t használná fel a bankok kárpótlására. A nemzetközi szervezet vállalná a fele­lősséget a tartozásokért, és a most szá­mított kamatnak csak a felét kérné. Utalt arra, hogy Michel Camdessus­­szel, az IMF vezérigazgatójával folyta­tott múlt havi tárgyalásain úgy látta, az IMF elismeri, hogy a latin-amerikai országok számára­­ nélkülözhetetlen gazdasági növekedés csak az adósság­teher könnyítésével érhető el. A hitelezőkkel folytatandó esetleges tárgyalásokkal kapcsolatban Pérez el­mondta, hogy javaslatukat nem akarják ráerőszakolni a hitelezőkre. „Teljesen nyitottak vagyunk más megoldások megvitatására is” - tette hozzá. A latin-amerikai országok azonban egyelőre nem jutottak messzire az adós országok közti egyezmény kidolgozá­sában. A Caracasban megjelent vezetők egyetértettek ugyan a csúcsértekezlet összehívásában, de a Pérez által szor­galmazott közös tárgyalási tervezetet nem sikerült kidolgozni. Jegyzőkönyv alá­írására sem került sor, csak egy úgy­nevezett munkaanyag készült el. Ezt a munkaanyagot akarják a nyolcadik és az EK közti, a spanyolországi Granada városába tervezett áprilisi megbeszélések kiindulópontjává tenni. Az EK latin-amerikai ügyekkel fog­lalkozó caracasi képviseletének vezetője, Luigi Boselli kijelentette, hogy Európában örömmel fogadják az adósságválság megoldására vonatkozó javaslatokat, de az adósok és hitelezők csúcsértekez­letének összehívását csak akkor látja indokoltnak, ha az adós országok kon­krét és részletes javaslatot tudnak elő­terjeszteni. (Reuter, AP-DJ) A Magyar Gazdasági Kamara napilapja . Krónika Tények és gondolatok A tévében a sivár 301-es parcellát látjuk, meg Nagy Imre lányát, Loson­­czy Géza, Maléter Pál özvegyét, de lelki szemünk Sophoklés színpadára szege­­ződik, fülünkbe Antigoné hangja zúg. „De Polyneikész, mert elhullt vesztett ügyért. /Ilyen parancs fut szét a város népe közt, /Sem eltemetni, sem siratni nem szabad. /Hagyjuk, heverjen ott, megkönnyezetlenül. /A dögmadár kí­vánatos zsákmányaként.” A nemzet szégyene, a görög sorstragédia össze­mosódik tudatunkban és a magasba emel, hogy onnan szemléljük az 1956 körüli kavarodást, hogy e képzeletbeli csúcs­ról lenézve, bizonyosodjunk meg: a történelem már rég eldöntötte ezt a vitát. De újra eldőlt, amikor nyilvánosan elhangzott a jelenlegi vita tárgyát alko­tó kijelentés. A szellemet kieresztették a palackból, és csak a mesében terem­nek olyan hősök, akik visszatuszkol­hatják. Nem tenné jól a pénteken ülése­ző vezető tesület sem, ha ilyesmivel próbálkoznék, ha visszaálmodná magát a mesék - a rémmesék - világába. Úgysem lehet. S különben is, ha a jelek nem csalnak, valami nagyon mást ők sem akarhattak, legföljebb azt, hogy mindez később, lassabban, „de” és „hanem” közé csomagolva történjék meg. A dolgok logikája is ezt parancsolja: aligha kép­zelhető el, hogy a hazatérés Európába, a többpártrendszer visszaállítása, a szocialista piacgazdaság előterében megvalósuló demokrácia létrejöhet tör­ténelmi igazságtevés nélkül. Az persze igaz, egyetlen szó alkal­matlan rá, hogy a maga teljességében kifejezzen egy bonyolult, több szálon futó, váratlan belső - és még váratla­nabb külső - akcióktól motivált törté­nést. A névadást mégsem lehet meg­kerülni. A francia forradalom, aminek idén ünnepeljük a 200. évfordulóját, szintén okot adhat (és ad is) az ellen­tétes megítélésekre. Vadul - és gyakor­ta értelmetlenül - vérengzett, arról nem is szólva, hogy „fölfalta a saját gyer­mekeit”. Ez a kortársakat és a mába, a holnapba átnyúló utókort megrendítő valóság. De azért ennek a korántsem egyértelmű eseménysorozatnak, ami megkondította a halálharangot az euró­pai feudalizmus fölött, dicsőséges az emléke. És a lényege ugyanaz, mint a köztudatba átment neve: forradalom. Függetlenül attól, hogy most vagy a későbbiekben milyen határozatok szü­letnek, nincs kétség afelől, hogy mi a töltete, mi az előjele annak a szónak, ami magába sűríti 1956 és az azt meg­előző három év­ történéseit. Ma vagy holnap, teljesül egy nagyon fontos kívánságunk. De most nem ezt a gondolatot folytatom, inkább még egy­szer a görögöktől idézek: „Az istenek avval büntetik a halandókat, hogy tel­jesítik kívánságukat.” Ezt azért idézem, mert az utóbbi 40 évben voltak nem­zedékek, amelyek őszintén és önzetlenül kívántak valamit, és aztán nagyon ráfi­zettek arra, hogy amit kívántak, bekö­vetkezett. Most ne járjunk így. Magyarország után Európa, Finnország ■ lesz a strasbourgi Európa Tanács 23. tagja, közli a Neue Zürcher Zeitung. Most már Európa összes parlamenti demok­ráciája tagja lesz a szervezetnek. A felvételi kérelmet pártoló miniszteri bizottság előterjesztése megjegyzi, Finn­ország azért jelentkezik csak ilyen ké­sőn, mert szemszögükből az Európa Tanács a Nyugat ideológiai bástyájának tűnhetett, s meg kellett vizsgálni, össze­egyeztethető-e a tagság a Szovjetunióval kötött barátsági és kölcsönös segítség­­nyújtási egyezménnyel. Mind az előter­jesztés, mind a vita „nagyon hangsúlyozta a finn semlegesség értelmét és értékét”. A feltűnően szívélyes vitában a hozzá­szólók pártállástól függetlenül kiemel­ték, „mennyire hasznosak lehetnek a kelet-európai kapcsolatok erősítésére törekvő Európa Tanács számára Finn­ország diplomáciai tapasztalatai”. Termezben, az üzbegisztáni határvá­rosban fogadják az Afganisztánból hazatérő szovjet csapatokat. A katonák nyilván boldogok, de azt hiszem, az ünnepélyes fogadtatáson nem volt iga­zán jó hangulat. A mérleg vegyes. A legfontosabb persze az, hogy a szovjet vezetés állta a szavát, és néhány nappal a vállalt határidő előtt kivonta Afganisz­tánból a csapatokat. A háború azonban nem ért véget. A Kabult védő kormánycsapatok el­szántan fogadkoznak: a szovjet katonák segítsége nélkül is visszaverik a táma­dókat. De a hírügynökségek arról tudó­sítanak, hogy a felkelők pakisztáni és iráni osztagai, vallási és nemzeti, illet­ve törzsi frakciói megegyeztek, közös erővel akarnak Kabul ostromára indul­ni. Ugyanakkor tudni vélik, erősen mozgolódik az ellenállókkal kompro­misszumra törekvő Nadzsibullah balol­dali ellenzéke, a nem túl időszerűen kommunista diktatúrát követelő kemény mag. De ennél is vészterhesebb, hogy a jelentések szerint növekszik az ötödik hadoszlop, mind többen vannak érint­kezésben a támadókkal, és csak a pil­lanatot várják, hogy átálljanak. Ez csupa, csupa találgatás, aminek vagy van alapja, vagy nincs. Biztos csak egy (s erre kilenc évvel ezelőtt Brezsnyev­­nek sem ártott volna emlékezni), az afgánok nemzeti sportja a háború, semmi esetre sem hagyják ki, ha lehetőség van egy jó kis csetepatéra. Csak most nem hátultöltős múlt századi puskákkal fog­ják megvívni, hanem a legmodernebb fegyverekkel, SAM- és Stringent-ra­­kétákkal. Afganisztán már kipipált téma volt Sevardnadze pekingi megbeszélésein, és hamar túljutottak a közös határok men­tén állomásozó csapatok jelentős ritkí­tására vonatkozó napirendi ponton is. Kambodzsa volt az igazi probléma, amiben még nem is tudtak teljes meg­egyezésre jutni. Megegyeztek azonban a legfontosabban: okulnak az Afganisz­tánnal kapcsolatos hibából - a kivonulást is tanulni kell! -, és megakadályozzák, hogy a vietnamiak távozása után is folytatódjék a belháború, ami az adott esetben a kormánycsapatok és a polpo­­tisták közötti összetűzések folytatódását jelentené. Más szóval: Kína beszünteti a vörös khmerek fegyverekkel való el­látását.­­ A vietnamiak kivonulásától az új, szabad választások alapján megalakuló kormány létrejöttéig terjedő szakaszt azonban nem egyformán képzeli el a kínai és a szovjet tárgyalófél. Szihanuk lesz az államfő, ebben nincs vita. De a szovjetek azt szeretnék, hogy az átme­net idejére helyén maradjon a jelenlegi kormány, a kínaiak pedig a négy cso­port - a Vientiane-ban lévő otthoni kormányzó párt és a három emigráns ellenzéki frakció - képviselőiből álló ideiglenes végrehajtó szerv létrehozására törekszenek.­­ Ez nem mindegy, de n­em is akkora nézetkülönbség, hogy útjában állhatott volna Gorbacsov pekingi látogatásának. A két állam közeledése, a közeledés nagypolitikai kihatásai, a kapcsolatok várható jellege, a két reform hasonló­ságai és eltérései mind olyan témák, amelyek izgalomban tartják a világsaj­tót. De a politikusokat még inkább: Bush gyorsan, hogy még Gorbacsov előtt odaérjen, Pekingbe siet. Ebből a bőség­tálból most csupán egy-két, a reformra vonatkozó mazsolát csipegetünk. Az az uralkodó vélemény, hogy ami a pe­resztrojkát illeti, Kína előbbre van és az esélyei is jobbak, viszont Kínában jó­formán nincs is glasznoszty. Amikor a viszony javulni kezdett, a kínai sajtó részletesen ismertette Gorbacsov politikai újításait. De a szigorúan központilag irányított sajtót hamarosan arra utasí­tották: hagyja abba. Féltek - véli a Reuter tudósítója -, hogy ez nem kívánatos összehasonlításokra ad alkalmat. Fang Lizi asztrofizikus, Kína leg­ismertebb ellenzéki személyisége szerint a vezetés a szabadság és a demokrácia követelésével azt állítja szembe, hogy a „kínai kultúrának nincs demokratikus tradíciója, a népet nem érdekli a de­mokrácia. Továbbá: a gazdaság fejlesz­tése nem igényli okvetlenül a demok­ratikus rendszert, egy diktatórikus rend­szer még hatékonyabb is lehet. Kína számára a legjobb megoldás: „politikai diktatúra plusz szabad gazdaság”. Egy kis szomszédolás. Lengyelor­szágban megkeződött a régóta várt és követelt kerekasztal-beszélgetés, és nagyjában tisztázódtak a frontok. Némi fény vetült az álláspontokra is. Az egyik oldalon háttérbe szorult, de nem tekinti magát legyőzöttnek a dogmatikusok és a hivatalos szakszervezetek érdekszö­vetsége. Vár a kedvező pillanatra. Annál hangosabb a másik oldalon Walesa jobboldali ellenzéke, amely a Szolida­ritás Gwiazda vezette szárnyától egyes, a háború előtti múltat visszasíró törpe­pártokig terjed. De avval, hogy a kor­mány taktikát változtatott és már nem akarja az észt, a politikai műveltséget Walesáról leválasztani, azaz hozzájárult, hogy Michnik, Kuron és más nemzet­közi presztízsű intellektuellek a kerek­asztal mellé telepedjenek, megfosztotta fő erejétől a nyílt ellenzéket. A kormány egyébként fölszólította Walesát, árulja el, hogy mit akar. Poli­tikai pártot, vagy szakszervezetet. Mert a kettő együtt nem megy. A Szolidari­tás marad szakszervezet, nem alakul át párttá, ő meg a Szolidaritás élén marad, mondta a kérdezett. Egyes szakszervezeti vezetők azonban „magánemberként” és nem a Szolidaritás tagjaként politikai szerepet is vállalnak. Az érdemi tárgyalások a kerekasztal mellett szerdán kezdődnek. De a lényeg már most, a megnyitó napján sem titok: a politikai pluralizmus fejében Walesa igyekszik megnyerni a munkások támo­gatását a gazdasági reformhoz. Végül egy sajátos „memorandum ügy”. A német nyelvterület 160 teológusa - nyugatnémetek, svájciak, osztrákok, hollandok - emlékiratban tiltakoznak a pápai kormányzás bizonyos elemei el­len. Főként az egyházi kinevezések önkényességét és a „nem elsőrangúan fontos” hittételek túlhangsúlyozását teszik szóvá. A precedens nélküli megmozdu­lást közvetlenül a kölni érsekség körüli bonyodalmak idézték elő, az egyház feje nem fogadta el a német választótestület által ajánlott személyeket, Kölnben pedig elutasították a pápa választottját, erre a Vatikán menet közben módosította a választási szabályokat, és így sikerült keresztülvinnie jelöltjének beiktatását. De hasonló „invesztitúraharcok” zajlottak le Ausztriában, legutóbb a salzburgi érseki hely betöltésével kapcsolatban, és Svájc­ban meg Hollandiában is. A kompromisszumokra való hajlan­dóság hiányát, a helyi szempontok, kívánságok és érzékenységek figyelmen kívül hagyását elmarasztaló memoran­dum kifejti: „Teológiailag nem egyfor­ma súlyúak az egyház tanításai. Szem­befordulunk az ‘igazságok hierarchiája’ elvének megsértésével, egyes etikai és dogmatikai kérdések (például a szüle­tésszabályozás) mesterséges túlhangsú­lyozásával, miközben a hitgyakorlattal közvetlenül összekötődő erkölcsi maga­tartások (például a kínzásokkal, a faji megkülönböztetéssel, a kizsákmá­nyolással kapcsolatban), nem látszanak teológiailag fontosnak.” Hírek és cáfolatok a két Korea gazdasági kapcsolatairól A Koreai Munkapárt hivatalos lapja, a Rodong Színműn vasárnapi kommen­tárjában megvádolta Szöult: jelentéseket hamisít arról, hogy a két Korea közvetlen kereskedelmi kapcsolatot létesített és tárgyalásokat folytat egy szőrmegyártó vegyesvállalat alapításáról. (Ez utóbbiról lásd VILÁGGAZDASÁG, 1989. január 28., 4. oldal.) A KNDK-lap szerint „az ilyen ko­holmányok arra szolgálnak, hogy meg­nyerjék a közvéleményt, s így igyekez­zenek leküzdeni a [szöuli vezetés] dik­tatórikus uralmát fenyegető válságot, amely most kritikus fázisába érkezett”. Kim De Dzsung, a dél-koreai ellen­zéki Béke és Demokrácia Pártjának elnöke ugyanakkor Stockholmban „je­lentős és nehezen semmisnek nyilvá­nítható” változásnak nevezte a Hyundai konglomerátumnak a phenjani kor­mánnyal tervbe vett közös vállalkozását egy turistaközpont létesítésére. Szöulban Cso Bjang Jul, dél-koreai kulturális és tájékoztatási miniszter cáfolta azokat a sajtóértesüléseket, melyek szerint a múlt héten Pak Csul Un, Ro Te Vu elnök különleges ügyekkel megbízott titkára magas rangú észak-koreai tiszt­viselőkkel találkozott volna Szingapúr­ban, hogy a két Korea kapcsolatainak széles körű megvitatása mellett egy esetleges csúcstalálkozóról tárgyaljanak. A kormány szóvivői tisztét is ellátó miniszter ugyanakkor kijelentette, hogy Szöul „többirányú erőfeszítéseket tesz a csúcstalálkozó elérésére”. (AP-DJ, Reuter)

Next