Világgazdaság, 2000. február (32. évfolyam, 21/7785-41/7805. szám)
2000-02-16 / 32. (7796.) szám
2000. február 16. Mobilpiac versenyjogi nagyító alatt Február első hetében jelentették be Brüsszelben, hogy a bizottság kérdőívek kiküldésével beindította a távközlési szektor versenyjogi átvilágításának második fázisát. Ezúttal a bizottság a barangolási díjakat veszi nagyító alá, m amat A versenyügyekért felelős részleg azt vizsgálja, hogy a mobilroamingpiac működését milyen vállalkozói praktikák torzíthatják. A kérdőíves vizsgálat eredményeként sor kerülhet konkrét cégekkel szembeni antitröszt eljárásra is. Mint ismeretes, a roamingmegállapodások révén a hívó fél nem az általa előfizetett szolgáltatóval kerül kapcsolatba, hanem egy másik céggel , amellyel az ő szolgáltatója barangolási megállapodással rendelkezik. A barangolás a GSM/ DCS mobilszabvány lényeges jellemzője, ezáltal jöhetnek létre páneurópai hálózatok és szolgáltatások. A bizottsághoz számos panasz érkezett, hogy a roamingdíjak rendkívül magasak, mértékük gyakran egyeztetettnek tűnik és szerződéskötéstől való elzárkózásra is sor kerül. A távközlési felhasználók nemzetközi szervezetének (INTUG) tavaly novemberben közzétett tanulmánya összehasonlította a roamingolt és az anélküli mobilhívások díjait. Az eredmény azt mutatta, hogy a roamingolt és a nem roamingolt nemzetközi mobilhívások díja között akár 500 százalékos különbség is lehet. Ezeket az árkülönbségeket nem lehet technikai költségekkel indokolni, inkább az valószínű, hogy nincs valóságos verseny a roamingpiacon. A bizottság vizsgálata arra kíván fényt deríteni, hogy a fenti anomáliák mögött állnak-e vállalatok közötti versenykorlátozó megállapodások (ezeket az EK-szerződés 81. cikke tiltja), vagy sor került-e erőfölénnyel való visszaélésre (amit a 82. cikk tilalmaz). Ez a vizsgálat a második abban a sorban, amelyről a bizottság még tavaly júliusban hozott döntést. Az első, októberben beindult szektorális vizsgálat a bérelt vonalakra koncentrált, most a roamingdíjak vannak soron, a harmadik fázis pedig a helyi fix hurokhoz (local loop) való hozzáférés nehézségeit fogja boncolgatni. A bizottság eljárását szabályozó 17. számú tanácsi rendelet adja meg az ilyen — magyar versenyjogban nem ismert — szektorális vizsgálatra a lehetőséget. Szektorális vizsgálatot lehet indítani, ha egy ágazat egészséges működését valószínűsíthetően kartellek vagy visszaélések gátolják. Maga a szektorális vizsgálat nem végződhet cégek megbírságolásával, viszont kellő információt tárhat fel ahhoz, hogy szükség esetén vállalkozásspecifikus antitröszt eljárások induljanak. A szektorális vizsgálat nyilvánosságra hozatalát követően a bizottság minden szükséges információt bekérhet a tagállamoktól, intézményektől és a piaci szereplőktől. A hamis vagy félrvezető tájékoztatás adóját tetemes bírsággal lehet büntetni. A bizottság így február elején mintegy 200 helyre—versenyhatóságoknak, mobilszolgáltatóknak címezve—küldött kérdőíveket. A címzetteknek két hónap áll rendelkezésükre. A Magyarországon tevékenykedő mobilcégeknek is számos külföldi szolgáltatóval van roamingszerződésük. A Vodafone piacra lépést követően — átmenetileg — belföldi roaming is létezik, amelyre az állam kötelezte a már piacon levő Westelt és Pannon GSM-et, anélkül azonban, hogy ennek díját szabályozta volna. Állami előírások hiányában így Magyarországon is elképzelhető lenne a roamingdíjak nagyságának versenyhatósági felülvizsgálata. Igazi sikert ugyanis csak átfogó európai fellépés hozhat: ezt felismerve — az Európai Bizottsággal párhuzamosan — az EFTA felügyelő hatósága is hasonló kérdőíveket postázott. (Folytatás az 1. oldalról) Ennek az 1999-ben megkérdezett 108 nagyvállalat köréből nyert megoszlási mutatóit a 2. sz. táblázat mutatja be, amelynek utolsó kérdésére adott válaszok jelzik, hogy az egyes csoportokba sorolt vállalatok közül hányan várják magukat “EU-érettnek” a csatlakozás idejére, illetve egy éven belül. Az egyes csoportokban helyet foglaló cégeket figyelembe véve az is kitűnik, hogy bizonyos vállalattípusoknál a helyzeti előnyök anélkül is gyakorlatilag automatikus “EU-érettséget” teremtenek, hogy szükségük volna a formális, szervezett felkészülésre (nemzetközi vállalat része, meghatározó külföldi tulajdoni részarány), viszont egy sor vállalatnál bármilyen szisztematikus felkészülés folyik is, az “EU-érettség” eléréséhez a többiekhez képest sokkal hosszabb időszakkal kell számolni (közüzemek, közszolgáltató vállalatok). A két szélsőség között elhelyezkedő, zömmel és tipikusan magyar tulajdonban lévő és a versenyszektorokba tartozó nagyvállalataink (túlnyomórészt az itt B csoportban szereplő cégek) e tekintetben még nagyon vegyes benyomást keltenek, és — más vizsgálatok tanulsága szerint is—sokkal inkább, vagy éppen kizárólag csak a mindenkori versenyképességük javítására, illetve megerősítésére összpontosítanak, mint olyan távlatibb célok elérésének megalapozására, mint az EU-tagság és követelményrendszere. Idesorolható egyébként a hazai nagyipar és agrárgazdaság számos kiemelt zászlóshajója. Mindez mégis csak elvárás — még ha tény is, hogy az adott cégek vezető, felelős menedzsereinek válaszán alapul. Egyes vállalatoknál — és mindennapi részleteiben is vizsgálva— a helyzet szükségszerűen sokkal árnyaltabb. Ha azon kellene mérni az “EU-alkalmazkodás” eredményeit, hogy ez elősegítette-e eddig az adott cégek EU-viszonylatú exporttevékenységét, éppen a vizsgált kiemelt nagyvállalati körben szinte semmiféle, egyértelműen pozitív összefüggés nem állapítható meg, aminek a tipikus okai is jellemzőek. Ezek a cégek ugyanis eleve jellemzően" exportorientáltak voltak (kivéve természetesen a közüzemeket) —akár az új külföldi tulajdonos által végrehajtott privatizáció, akár a hazai menedzsment által megvalósított átalakítás előtt is. Azaz az EU- ba irányuló exportjuk megfelelősége — legalábbis bizonyos termékkörben és -struktúrában —nem most kellett hogy megváltozzon. Ugyanakkor részben a hazai piacaikon végbement átrendeződések (növekvő importverseny, szaporodó hazai versenytársak, a kereslet szűkülése), részben a számukra jellemzően nagy szerepet játszó volt KGST-piacok (különösen az orosz piac) gyors ütemű beszűkülése ellen elsősorban az EU-piacokon valóban nagyobb eséllyel jutnak piacra, ahhoz képest, mint ha nem hajtották - hajtanák végre az alkalmazkodás és ezen belül az “EU-illeszkedés” követelményeit. Ennek a számszerű következményei mérhetően meg is jelennek az EU-viszonylatú magyar kivitelben. A tapasztalataik arra utalnak, hogy ugyanakkor zajlik egy sajátos versenyfutás is: egyrészt az érvényes EU-beviteli szabályozók és az adott hazai cég piacátterelési, illetve piacszerzési szándéka között, másrészt az exporttermékek mennyiségi forgalomnövelése és a valóságos külpiaci árszintben is érvényesíthető, minőségi javulása között. Amíg ugyanis az EU- beviteli korlátozások mennyiségi határt szabnak a magyar termékek elé (különösen például a feldolgozott élelmiszereknél), vagy amíg a “kelet-európai termék” bélyeg önmagában véve értékrontó (azaz árleszorító) tényezőnek minősül, addig aligha lehet szó valóságos fajlagos árbevétel-növekedésről — sok esetben még akkor sem, ha a magyar cég időközben tagjává vált is egy nagy nemzetközi vállalatnak. Úgy tűnik, hogy ezek, a magyar gazdaság számára fontosabb tényezők egyelőre még csak alig vagy egyáltalán nem tükröződnek, azaz az EU-piacok még nemigen honorálják azokat a ráfordításokat, erőfeszítéseket, amelyeket az egyes vállalatok ennek az érdekében megtettek. Az EU-felkészülés eddigi eredményeinek a mennyiségi mérhetősége más tekintetben is árnyalt, és nem csak szokványos megközelítést igényel. A versenyszektorokban általában véve igaz, hogy az integrációs kihívással kapcsolatban (is) végrehajtott vállalati fejlesztések napjainkra már jellemzően előnyhelyzetbe hozták ezeket a cégeket a belföldi piacon. Olyan szektorokban, ágazatokban, ahol ráadásul egy-egy cég monopolhelyzetet élvez (vagy közel van ehhez), ez most a csatlakozás idejére viszonylagos biztonságot ígér, ám el is kényelmesíti a vállalatot. Kérdés, hogy a csatlakozásig hátralévő X (bizonytalan) év alatt megfelelően motiválja-e a céget valami, hogy ezt a kényelmes helyzetét tovább javítsa, illetve hogy elegendő tartalékot képezzen arra az időszakra, amikor arra az új versenyhelyzetben szüksége lesz? Hiszen azt ma is megerősítik, hogy a nemzetközi versenyképesség — amit kivétel nélkül minden nagyvállalatunk sokkal szerényebben ítél meg, mint a hazai piacit—egyik kulcstényezője, hogy tartalékokkal rendelkezzenek. A legtöbb versenyszektorban persze elsősorban az jellemző, hogy néhány nagy szereplő uralja a hazai piacot (és ezek közül többen külföldi tulajdoni érdekeltséghez tartoznak), ami a csatlakozást megelőző időszakban szükségszerűen kiélezett helyzetet teremt, hiszen a piacot még viszonylagos “védettsége” időszakában kell megszerezni. Csakhogy ennek során éppen azok a magyar érdekek sérülhetnek, amelyek a csatlakozás utáni időszakra szólnak. Ilyenek például jellemzően bizonyos agrár- és termékkvóták a természetes mutatók dimenziójában, s ami ezzel jár: automatikus és potenciális pénzügyi támogatások a közösségi büdzséből. Más szóval: az egyes piaci szegmensekben, szektorokban nagyon sok múlik maguknak az ott szereplő vállalatoknak az együttműködési képességén. A legjobb vállalati szintű EU- felkészülés sem képes ezzel szemben ellensúlyozni azokat a hiányosságokat, amelyek rendszerszerűen mérséklik az EU-ba irányuló értékesítés versenyképességét. Ilyen elsősorban ismét az élelmiszeriparban a termékeink “szubvenciós versenyhátránya” (ami egyébként a harmadik piaci exportot is komoly hányadban sújtja). Bevallottan ez az egyik magyarázat arra, hogy vezető vállalataink a hazai piaci versenyképességüket ugyan első osztályúnak ítélik meg, de a nemzetközi összehasonlításban ma is sokkal szerényebben értékelik a saját teljesítményüket. A rendszerszerű hátránytényezők egy másik összetevője: maga az az intézményi környezet, amely évekig úgyszólván “magára hagyta” a vállalatokat az EU-alkalmazkodás folyamatában. 2000-től éppen ezért a vállalatok azt is várják, hogy ezen a téren is érdemi változásra kerül sor. Fények, árnyak és bizonytalanságok EURÓPAI UNIÓ Német egyenpalackban a külföldi ásványvíz? Drága a barangolás Piacvédelem zöld burokban Az EU ásványvíz-palackozó és -exportáló cégei az Európai Bizottság formális jogi fellépését sürgetik a csomagolási irányelvet túllicitáló német környezetvédelmi szabályozás ellen. Ez ugyanis komoly versenyhátrányt okoz számukra. Németországban az italgyártóknak jelenleg termelésük 72 százalékát újratölthető palackokba kell tölteniük. De ez még nem minden. A környzetkímélő csomagolású italok forgalmazásának serkentésére jövőre általános betétdíjas visszaváltási kötelezettség bevezetését tervezik minden egyszer felhasználható palackra. Ez utóbbi rendelkezés még inkább megnehezítené az eldobható vagy csak feldolgozás után újrahasznosítható palackokban forgalmazó külföldi ásványvizes cégek németországi értékesítését. Az érdekeltek szerint ez nem annyira környezet-, hanem inkább piacvédelem — írja a Financial Times. Németországban ugyanis jelentős piaca van az importásványvíz- és bőrtermékeknek, amelyeket csaknem teljes egészében egyszer felhasználható csomagolásban forgalmaznak. Amennyiben ezeket újratölthető német egyenpalacokokba töltenék, akkor elvesztenék márkaimázsukat, és nehezen lennének megkülönböztethetők. Ezt kivált a francia cégeket érintené kedvezőtlenül, amelyek jelenleg az évi 8,5 milliárd literes német ásványvízpiac mintegy 5 százalékát birtokolják. Az Európai Bizottság már kilenc éve vizsgálja a túl szigorú német környezetvédelmi szabályozást, és emiatt kétszer levélben figyelmeztette a német kormányt. Öt tagország időközben formailag is vádat emelt Brüsszelben. Tavaly októberben egy bonni bíróság pedig elítélte a német kormányt, mondván a csomagolási kvótarendszer gátolja a termékek szabad áramlását, így ellentétes az uniós irányelvvel. Az uniós exportőrök azonban ezt keveslik, és azt szeretnék, ha Brüsszel még az ominózus német betétrendelet megjelenése előtt hivatalosan fellépne Németországgal szemben. Cselekvési tervek Minde B c Van-e a cégnek/intézménynek kifejezetten EU-integrációs kérdésekkel foglalkozó szakembere, illetve szervezeti egysége? 34 222 10 Részesül-e a cég/intézmény folyamatosan ez irányú szakmai irányításban (pl. külföldi tulajdonostól)? 33 222 10 Alkalmaznak-e a cégnél/intézménynél integrációs ügyben külső szakembert/szakembereket (is)? 20 131 6 A szakember(ek) megfelelően felkészült(ek)-e szakmailag az integrációval kapcsolatos tudni- és tennivalók ügyében 32 225 5 A cégnél/intézménynél biztosítva van-e, hogy az integrációs feladatokkal megbízott szakemberek rendelkeznek az ehhez szükséges helyi/belső információval? 41 297 5 ...és a munkatársak is megfelelően támogatják ezt a munkát? 33 225 6 Megfelelőnek tartják-e a cégnél/intézménynél a saját szakembereik munkáját az integrációval kapcsolatban? 43 , 289 6 ...és a külső szakértői segítséget? 21 151 5 Készült-e önvizsgálat/helyzetfelmérés a cégnél/intézménynél a saját felkészültségi helyzetükről az integrációval, ill. az EU- csatlakozással kapcsolatban? 33 240 9 ...és megfelelően aktualizálják-e a megállapításokat? 25 180 9 Készült-e a cégnél/intézménynél program, cselekvési terv az integrációs alkalmazkodásra, az EU-csatlakozási felkészülésre? 24 170 7 ...és megfelelően aktualizálják-e a megállapításokat? 20 160 4 Meghatározták-e a cégnél/intézménynél az EU-csatlakozás előkészítésével kapcsolatos “házi feladataik" prioritásait és feltételeit? 32 222 8 ...és megfelelően aktualizálják-e a megállapításokat? 23 170 6 Amennyiben van, megfelelően megvalósul-e a cégnél/ intézménynél az integrációs stratégia, program, ill. cselekvési terv? 14 100 4 ...és szokták-e lényegesen módosítani a cselekvési tervet?6 4 0 2 Szerepel-e a cég éves költségvetésében az EU-felkészülésre elkülönített összeg? 106 1 3 Megítélése szerint vállalata mennyi időn belül éri el az EU- érettséget? (Azonnal vagy egy éven belül) 5432 211 A csoport (42 cég): amely cégek az elemzett felkészülési módszert alkalmazzák, B csoport (49 cég): amelyek ebből a szempontból láthatólag lemaradtak, valamint C csoport (16 cég): a közszolgáltatók-közművek. A fentiekben feltett kérdésekre a jelzett számú vállalatok adtak pozitív választ, az 1—5 skála alapján minősítő lehetőségek közül pedig az 1 vagy 2 választási lehetőséget jelölték meg. (Az A—C csoportok együtt adják ki a mind válaszokat) Forrás: Integrációs Stratégiai Munkacsoport 1. sz. téma, 1999. évi felmérése III