Világgazdaság, 2000. február (32. évfolyam, 21/7785-41/7805. szám)

2000-02-16 / 32. (7796.) szám

2000. február 16. Mobilpiac versenyjogi nagyító alatt Február első hetében jelentették be Brüsszelben, hogy a bizottság kérdőívek kiküldésével beindította a távközlési szektor versenyjogi átvilágításának második fázisát. Ezúttal a bi­zottság a barangolási díjakat veszi nagyító alá, m amat A versenyügyekért felelős részleg azt vizsgálja, hogy a mobilroamingpiac működését milyen vállalkozói praktikák torzíthatják. A kérdőíves vizs­gálat eredményeként sor kerül­het konkrét cégekkel szembe­ni antitröszt eljárásra is. Mint ismeretes, a roaming­­megállapodások révén a hívó fél nem az általa előfizetett szol­gáltatóval kerül kapcsolatba, hanem egy másik céggel , amellyel az ő szolgáltatója ba­rangolási megállapodással ren­delkezik. A barangolás a GSM/ DCS mobilszabvány lényeges jellemzője, ezáltal jöhetnek lét­re páneurópai hálózatok és szol­gáltatások. A bizottsághoz számos pa­nasz érkezett, hogy a roaming­­díjak rendkívül magasak, mér­tékük gyakran egyeztetettnek tűnik és szerződéskötéstől való elzárkózásra is sor kerül. A táv­közlési felhasználók nemzetkö­zi szervezetének (INTUG) ta­valy novemberben közzétett tanulmánya összehasonlította a roamingolt és az anélküli mo­bilhívások díjait. Az eredmény azt mutatta, hogy a roamingolt és a nem roamingolt nemzetkö­zi mobilhívások díja között akár 500 százalékos különbség is le­het. Ezeket az árkülönbségeket nem lehet technikai költségek­kel indokolni, inkább az való­színű, hogy nincs való­ságos verseny a roamingpiacon. A bi­zottság vizsgálata arra kíván fényt deríteni, hogy a fenti anomáliák mögött állnak-e vállala­tok közötti versenykor­látozó megállapodások (ezeket az EK-szerző­­dés 81. cikke tiltja), vagy sor került-e erőfö­lénnyel való visszaélés­re (amit a 82. cikk tilal­maz). Ez a vizsgálat a máso­dik abban a sorban, amelyről a bizottság még tavaly júliusban hozott döntést. Az első, októ­berben beindult szektorális vizsgálat a bérelt vonalakra koncentrált, most a roaming­­díjak vannak soron, a harmadik fázis pedig a helyi fix hurokhoz (local loop) való hozzáférés nehézségeit fogja boncolgatni. A bizottság eljárását szabályo­zó 17. számú tanácsi rendelet adja meg az ilyen — magyar versenyjogban nem ismert — szektorális vizsgálatra a lehe­tőséget. Szektorális vizsgálatot lehet indítani, ha egy ágazat egészséges működését valószí­nűsíthetően kartellek vagy visszaélések gátolják. Maga a szektorális vizsgálat nem vég­ződhet cégek megbírságolásá­val, viszont kellő információt tárhat fel ahhoz, hogy szükség esetén vállalkozásspecifikus antitröszt eljárások induljanak. A szektorális vizsgálat nyilvá­nosságra hozatalát követően a bizottság minden szükséges in­formációt bekérhet a tagálla­moktól, intézményektől és a piaci szereplőktől. A hamis vagy félrvezető tájékoztatás adóját tetemes bírsággal lehet büntetni. A bizottság így február ele­jén mintegy 200 helyre—ver­senyhatóságoknak, mobilszol­gáltatóknak címezve—küldött kérdőíveket. A címzetteknek két hónap áll rendelkezésükre. A Magyarországon tevékeny­kedő mobilcégeknek is számos külföldi szolgáltatóval van roamingszerződésük. A Voda­fone piacra lépést követően — átmenetileg — belföldi roa­ming is létezik, amelyre az ál­lam kötelezte a már piacon levő Westelt és Pannon GSM-et, anélkül azonban, hogy ennek díját szabályozta volna. Állami előírások hiányában így Ma­gyarországon is elképzelhető lenne a roamingdíjak nagysá­gának versenyhatósági felül­vizsgálata. Igazi sikert ugyan­is csak átfogó európai fellépés hozhat: ezt felismerve — az Európai Bizottsággal párhuza­mosan — az EFTA felügyelő hatósága is hasonló kérdőíve­ket postázott. (Folytatás az 1. oldalról) Ennek az 1999-ben megkér­dezett 108 nagyvállalat köréből nyert megoszlási mutatóit a 2. sz. táblázat mutatja be, amely­nek utolsó kérdésére adott vá­laszok jelzik, hogy az egyes csoportokba sorolt vállalatok közül hányan várják magukat “EU-érettnek” a csatlakozás idejére, illetve egy éven belül. Az egyes csoportokban helyet foglaló cégeket figyelembe véve az is kitűnik, hogy bizo­nyos vállalattípusoknál a hely­zeti előnyök anélkül is gyakor­latilag automatikus “EU-érett­­séget” teremtenek, hogy szük­ségük volna a formális, szerve­zett felkészülésre (nemzetközi vállalat része, meghatározó kül­földi tulajdoni részarány), vi­szont egy sor vállalatnál bármi­lyen szisztematikus felkészülés folyik is, az “EU-érettség” el­éréséhez a többiekhez képest sokkal hosszabb időszakkal kell számolni (közüzemek, közszolgáltató vállalatok). A két szélsőség között elhe­lyezkedő, zömmel és tipikusan magyar tulajdonban lévő és a versenyszektorokba tartozó nagyvállalataink (túlnyomó­­részt az itt B csoportban szerep­lő cégek) e tekintetben még na­gyon vegyes benyomást kelte­nek, és — más vizsgálatok ta­nulsága szerint is—sokkal in­kább, vagy éppen kizárólag csak a mindenkori versenyké­pességük javítására, illetve megerősítésére összpontosíta­nak, mint olyan távlatibb célok elérésének megalapozására, mint az EU-tagság és követel­ményrendszere. Idesorolható egyébként a hazai nagyipar és agrárgazdaság számos kiemelt zászlóshajója. Mindez mégis csak elvárás — még ha tény is, hogy az adott cégek vezető, fe­lelős menedzsereinek válaszán alapul. Egyes vállalatoknál — és mindennapi részleteiben is vizsgálva­­— a helyzet szükség­szerűen sokkal árnyaltabb. Ha azon kellene mérni az “EU-al­­kalmazkodás” eredményeit, hogy ez elősegítette-e eddig az adott cégek EU-viszonylatú exporttevékenységét, éppen a vizsgált kiemelt nagyvállalati körben szinte semmiféle, egy­értelműen pozitív összefüggés nem állapítható meg, aminek a tipikus okai is jellemzőek. Ezek a cégek ugyanis eleve jellem­zően" exportorientáltak voltak (kivéve természetesen a köz­üzemeket) —akár az új külföldi tulajdonos által végrehajtott privatizáció, akár a hazai me­nedzsment által megvalósított átalakítás előtt is. Azaz az EU- ba irányuló exportjuk megfele­lősége — legalábbis bizonyos termékkörben és -struktúrában —nem most kellett hogy meg­változzon. Ugyanakkor rész­ben a hazai piacaikon végbe­ment átrendeződések (növekvő importverseny, szaporodó ha­zai versenytársak, a kereslet szűkülése), részben a számuk­ra jellemzően nagy szerepet ját­szó volt KGST-piacok (különö­sen az orosz piac) gyors ütemű beszűkülése ellen elsősorban az EU-piacokon valóban nagyobb eséllyel jutnak piacra, ahhoz képest, mint ha nem hajtották - hajtanák végre az alkalmazko­dás és ezen belül az “EU-illesz­­kedés” követelményeit. Ennek a számszerű következményei mérhetően meg is jelennek az EU-viszonylatú magyar kivi­telben. A tapasztalataik arra utalnak, hogy ugyanakkor zajlik egy sa­játos versenyfutás is: egyrészt az érvényes EU-beviteli szabá­lyozók és az adott hazai cég pi­­acátterelési, illetve piacszerzési szándéka között, másrészt az exporttermékek mennyiségi forgalomnövelése és a valósá­gos külpiaci árszintben is érvé­nyesíthető, minőségi javulása között. Amíg ugyanis az EU- beviteli korlátozások mennyi­ségi határt szabnak a magyar termékek elé (különösen példá­ul a feldolgozott élelmiszerek­nél), vagy amíg a “kelet-euró­pai termék” bélyeg önmagában véve értékrontó (azaz árleszo­rító) tényezőnek minősül, addig aligha lehet szó valóságos faj­lagos árbevétel-növekedésről — sok esetben még akkor sem, ha a magyar cég időközben tag­jává vált is egy nagy nemzetkö­zi vállalatnak. Úgy tűnik, hogy ezek, a magyar gazdaság szá­mára fontosabb tényezők egy­előre még csak alig vagy egy­általán nem tükröződnek, azaz az EU-piacok még nemigen honorálják azokat a ráfordítá­sokat, erőfeszítéseket, amelye­ket az egyes vállalatok ennek az érdekében megtettek. Az EU-felkészülés eddigi eredményeinek a mennyiségi mérhetősége más tekintetben is árnyalt, és nem csak szokvá­nyos megközelítést igényel. A versenyszektorokban általában véve igaz, hogy az integrációs kihívással kapcsolatban (is) végrehajtott vállalati fejleszté­sek napjainkra már jellemzően előnyhelyzetbe hozták ezeket a cégeket a belföldi piacon. Olyan szektorokban, ágazatok­ban, ahol ráadásul egy-egy cég monopolhelyzetet élvez (vagy közel van ehhez), ez most a csatlakozás idejére viszonyla­gos biztonságot ígér, ám el is kényelmesíti a vállalatot. Kér­dés, hogy a csatlakozásig hát­ralévő X (bizonytalan) év alatt megfelelően motiválja-e a cé­get valami, hogy ezt a kényel­mes helyzetét tovább javítsa, illetve hogy elegendő tartalékot képezzen arra az időszakra, amikor arra az új versenyhely­zetben szüksége lesz? Hiszen azt ma is megerősítik, hogy a nemzetközi versenyképesség — amit kivétel nélkül minden nagyvállalatunk sokkal szeré­nyebben ítél meg, mint a hazai piacit—egyik kulcstényezője, hogy tartalékokkal rendelkez­zenek. A legtöbb versenyszek­torban persze elsősorban az jel­lemző, hogy néhány nagy sze­replő uralja a hazai piacot (és ezek közül többen külföldi tu­lajdoni érdekeltséghez tartoz­nak), ami a csatlakozást meg­előző időszakban szükségsze­rűen kiélezett helyzetet teremt, hiszen a piacot még viszonyla­gos “védettsége” időszakában kell megszerezni. Csakhogy ennek során éppen azok a ma­gyar érdekek sérülhetnek, ame­lyek a csatlakozás utáni idő­szakra szólnak. Ilyenek példá­ul jellemzően bizonyos agrár- és termékkvóták a természetes mutatók dimenziójában, s ami ezzel jár: automatikus és poten­ciális pénzügyi támogatások a közösségi büdzséből. Más szó­val: az egyes piaci szegmensek­ben, szektorokban nagyon sok múlik maguknak az ott szereplő vállalatoknak az együttműkö­dési képességén. A legjobb vállalati szintű EU- felkészülés sem képes ezzel szemben ellensúlyozni azokat a hiányosságokat, amelyek rendszerszerűen mérséklik az EU-ba irányuló értékesítés ver­senyképességét. Ilyen elsősor­ban ismét az élelmiszeriparban a termékeink “szubvenciós ver­senyhátránya” (ami egyébként a harmadik piaci exportot is komoly hányadban sújtja). Be­vallottan ez az egyik magyará­zat arra, hogy vezető vállalata­ink a hazai piaci versenyképes­ségüket ugyan első osztályúnak ítélik meg, de a nemzetközi összehasonlításban ma is sok­kal szerényebben értékelik a saját teljesítményüket. A rend­szerszerű hátránytényezők egy másik összetevője: maga az az intézményi környezet, amely évekig úgyszólván “magára hagyta” a vállalatokat az EU-al­kalmazkodás folyamatában. 2000-től éppen ezért a vállala­tok azt is várják, hogy ezen a téren is érdemi változásra ke­rül sor. Fények, árnyak és bizonytalanságok EURÓPAI UNIÓ Német egyenpalackban a külföldi ásványvíz? Drága a barangolás Piacvédelem zöld burokban Az EU ásványvíz-palackozó és -exportáló cégei az Európai Bizottság formális jogi fellépését sürgetik a csomagolási irány­elvet túllicitáló német környezetvédelmi szabályozás ellen. Ez ugyanis komoly versenyhátrányt okoz számukra. Németországban az italgyár­tóknak jelenleg termelésük 72 százalékát újratölthető palac­kokba kell tölteniük. De ez még nem minden. A környzetkímélő csomagolású italok forgalma­zásának serkentésére jövőre ál­talános betétdíjas visszaváltá­si kötelezettség bevezetését ter­vezik minden egyszer felhasz­nálható palackra. Ez utóbbi ren­delkezés még inkább megnehe­zítené az eldobható vagy csak feldolgozás után újrahasznosít­ható palac­kokban forgalmazó külföldi ásványvizes cégek né­metországi értékesítését. Az érdekeltek szerint ez nem annyira környezet-, hanem in­kább piacvédelem — írja a Financial Times. Németország­ban ugyanis jelentős piaca van az importásványvíz- és bőrter­mékeknek, amelyeket csaknem teljes egészében egyszer fel­használható csomagolásban forgalmaznak. Amennyiben ezeket újratölthető német egyenpalacokokba töltenék, akkor elvesztenék márka­­imázsukat, és nehezen lenné­nek megkülönböztethetők. Ezt kivált a francia cégeket érinte­né kedvezőtlenül, amelyek je­lenleg az évi 8,5 milliárd lite­res német ásványvízpiac mint­egy 5 százalékát birtokolják. Az Európai Bizottság már ki­lenc éve vizsgálja a túl szigorú német környezetvédelmi sza­bályozást, és emiatt kétszer le­vélben figyelmeztette a német kormányt. Öt tagország időköz­ben formailag is vádat emelt Brüsszelben. Tavaly októberben egy bon­ni bíróság pedig elítélte a német kormányt, mondván a csoma­golási kvótarendszer gátolja a termékek szabad áramlását, így ellentétes az uniós irányelvvel. Az uniós exportőrök azonban ezt keveslik, és azt szeretnék, ha Brüsszel még az ominó­zus német betétrendelet meg­jelenése előtt hivatalosan fel­lépne Németországgal szem­ben. Cselekvési tervek Minde B c Van-e a cégnek/intézménynek kifejezetten EU-integrációs kérdésekkel foglalkozó szakembere, illetve szervezeti egysége? 34 222 10 Részesül-e a cég/intézmény folyamatosan ez irányú szakmai irányításban (pl. külföldi tulajdonostól)? 33 222 10 Alkalmaznak-e a cégnél/intézménynél integrációs ügyben külső szakembert/szakembereket (is)? 20 131 6 A szakember(ek) megfelelően felkészült(ek)-e szakmailag az integrációval kapcsolatos tudni- és tennivalók ügyében 32 225 5 A cégnél/intézménynél biztosítva van-e, hogy az integrációs feladatokkal megbízott szakember­ek rendelkeznek az ehhez szükséges helyi/belső információval? 41 297 5 ...és a munkatársak is megfelelően támogatják ezt a munkát? 33 225 6 Megfelelőnek tartják-e a cégnél/intézménynél a saját szakembereik munkáját az integrációval kapcsolatban? 43 , 289 6 ...és a külső szakértői segítséget? 21 151 5 Készült-e önvizsgálat/helyzetfelmérés a cégnél/intézménynél a saját felkészültségi helyzetükről az integrációval, ill. az EU- csatlakozással kapcsolatban? 33 240 9 ...és megfelelően aktualizálják-e a megállapításokat? 25 180 9 Készült-e a cégnél/intézménynél program, cselekvési terv az integrációs alkalmazkodásra, az EU-csatlakozási felkészülésre? 24 170 7 ...és megfelelően aktualizálják-e a megállapításokat? 20 160 4 Meghatározták-e a cégnél/intézménynél az EU-csatlakozás előkészítésével kapcsolatos “házi feladataik" prioritásait és feltételeit? 32 222 8 ...és megfelelően aktualizálják-e a megállapításokat? 23 170 6 Amennyiben van, megfelelően megvalósul-e a cégnél/ intézménynél az integrációs stratégia, program, ill. cselekvési terv? 14 100 4 ...és szokták-e lényegesen módosítani a cselekvési tervet?6 4 0 2 Szerepel-e a cég éves költségvetésében az EU-felkészülésre elkülönített összeg? 106 1 3 Megítélése szerint vállalata mennyi időn belül éri el az EU- érettséget? (Azonnal vagy egy éven belül) 54­32 211 A csoport (42 cég): amely cégek az elemzett felkészülési módszert alkalmazzák, B csoport (49 cég): amelyek ebből a szempontból láthatólag lemaradtak, valamint C csoport (16 cég): a közszolgáltatók-közművek. A fentiekben feltett kérdésekre a jelzett számú vállalatok adtak pozitív választ, az 1—5 skála alapján minősítő lehetőségek közül pedig az 1 vagy 2 választási lehetőséget jelölték meg. (Az A—C csoportok együtt adják ki a mind válaszokat) Forrás: Integrációs Stratégiai Munkacsoport 1. sz. téma, 1999. évi felmérése III

Next