Világirodalmi lexikon 1. A–Cal (1970)
B - blason - Blass, Ernst
cuatrosinetes des Apocalipsis. Művészetében nyilvánvaló a francia realisták és naturalisták hatása, ő az utolsó nagy 19. sz.-i spanyol regényíró. Sikerének titka szenvedélyességében, színes leírásaiban és sodró erejű, gazdag, a népnyelvben gyökerező prózájában keresendő. A természetleírások mellett legjobb a szenvedélyek, eksztatikus pillanatok, az ifjúkori lelkesedés és küzdelemvágy rajza. A tízes és húszas években a legnépszerűbb modern spanyol írók közé tartozott. Hazánkban is egyike volt a legismertebb spanyol regényíróknak. Idővel csökkent a jelentősége. Legmaradandóbb műveinek ma a regionális regényeit tartják. A modern kritika a hanyag szerkesztést, a sokszor gondatlan stílust, a felületes műveltségből fakadó közhelyszerű eszméket, történelmi és tudományos pontatlanságait veti szemére. Kétségtelen azonban, hogy a maga idejében a spanyol proletariátus helyzetének leghatékonyabb irodalmi kifejezője volt. A vezetése alatt álló Prometeo valenciai kiadóvállalat munkássága híven tükrözte ismeretterjesztő, tömegeket nevelő szándékát, radikális magatartását, de egyúttal hiányos képzettségét is. A kor legmerészebb hangú műveit jelentette meg, sokszor nagyobb fontosságot tulajdonítva az újszerűségnek, mint az igazi értékeknek. Főbb művei általában magyarul is megjelentek: Guentos valencianos (elb.-ek, 1893, Várady L., Macskazene, Valenciai történetek, 1961); La maja desnuda (reg., 1906: Kállay M., A meztelen asszony, 1933); Mare Nostrum (reg., 1918: Komlós A., A meghódított tenger, 1929); Los enemigos de la mujer (reg., 1919: Tóth A., A nőgyűlölők, 1923). Magyarul még: 1 — 1 nra (Pajzs Gy., Népszava, 1925, 6. és 98.); 1 nla (n. n., Hét, 1961, 21.); 1 nla (Várady L., Déleurópai népek irodalma, anto., 1969). O írod.: J. A. Balseiro: Vicente Blasco Ibánez, hombre de acción y de letras (1935); Németh L.: Blasco Ibánez (Készülődés, 1941); E. Gasco Contell: Genio y figura de Blasco Ibánez (1957); E. Betoret-París: El costumbrismo régional en la obra de Blasco Ibánez (1958); E. de Nora: La novela espanola contemporánea (1962). Kulin Katalin blason [blázon] (francia 'címer, címerpajzs'): a reneszánsz kori francia költészet verses műfaja, amely gúnyos leírást vagy dicsőítést tartalmaz. Témája túlnyomórészt a női test. V. L. Saulnier leíró (blason medaillon) és szatirikus (blason satirique) típusát különbözteti meg. Mindkét típus versformája változó; stílusuk mesterkélt, lezárásuk epigrammatikus. Ismert példája M. Scéve Blason du front ('Blason a homlokról') c. költeménye: Széles, magas homlok, nyílt, tiszta, zárt, sima, kerek, ékes hajjal lezárt, homlok, mely szűz, derűs égboltja kis világának, s egy mozdulása is parancs, mely az egész testre kihat, mit kíván, azt teszi a többi tag: homlok, melyet bútól felhőzve látok, sokasodván rajt lehelletnyi ráncok, homlok, mely máskor fénnyel tündököl, hogy úgy véled, a nap kél rajta föl: homlok, te csúcsa egy kerek világnak, melyben a szellem és ízlés elárad, homlok, szeplőtlen állsz e test egében, mint kit nem rémít semmi, csak a szégyen, tág homlok, aki vagy, így tenni nyílttá a törvényt, melyet a szerelem írt rá: a homlok, címerpajzsnak vagy keretre, melyben éltem s halálom van kimetszve. (ford. Tótfalusi I.) E rövid életű, de a reneszánsz idején rendkívül divatos műfajt C. Marót játékos Blason du beau taton ('Blason a szép kebelről', 1534) c. költeménye teremtette meg. Hamarosan megírta ennek párját is a rút kebelről, s ezzel kezdetét vette a magukat „blasonneur"öknek nevező költők versengése, hogy ki tud többet áradozni vagy gúnyolódni a női test bájairól. Műveik tele vannak erőltetett képekkel, antikizáló allegóriákkal, obszcén fordulatokkal — bár többen elismerik egyik-másik blason ötletességét, szellemességét. 1550-ben e hatalmas „költői termésből" kötetet is állítottak össze: Blason du corpe feminin, ensemble les contre-blasons ('Blasonok és ellenblasonok együtt, a női testről'). Egyes teoretikusok feltételezése szerint a műfaj a középkori —dit-k felújításaként keletkezett. Mások a blason leíró típusát a görög —epigramma, szatirikus típusát a latin —szatíra utódjának tekintik. O (—francia irodalmi formák, leíró költészet, szatíra, erotikus irodalom) O írod.: J. Vianey: Le Petrarquisme en France au XVIe siècle (1909); R. E. Pike: The Blasons in French Literature of the 16th Century (1936); V. L. Saulnier: Maurice Scéve (1948 — 1949); H. Weber: La création poétique au XVIe siècle (1956); Rónay Gy.: A francia reneszánsz költészete (1956). Kovács Endre Blass [blassz], Ernst (Berlin, 1890. okt. 17.—uo., 1939. jan. 23.): német költő és író. Jogot tanult, banktisztviselőként dolgozott, majd újságíró és kiadói lektor lett. 1933-ban műveit betiltották. Korai verseiben az expresszionizmushoz állt közel, sőt Die Strassen komme ich entlang geweht ('Az utcákon barangolok', 1912) c. első verseskötetének előszavában elméletileg is összefoglalta az expresszionisták programját. Később inkább a George-kör-