Világirodalmi lexikon 3. F–Groc (1975)
F - Fenoglio, Beppe - fenomenológiai irodalomtudomány
K. A. Gottlund, Z. Topelius, J. Juteini és Kallio. Gombár Eridire Fenoglio [fenolje], Beppe (Alba, Asti köz., 1922. márc. 1.— Torinó, 1963), olasz író. Részt vett a 2. világháborúban, fegyveresen harcolt az ellenállásban. I venture giorni della cittá di Alba ('Alba város huszonhárom napja, alak) c. kötettel indult 1952-ben. A Langhe-vidéki partizánharcokat örökíti meg C. Pavese hatását mutató novelláiban. Legnagyobb feltűnés Un giorno difuoco (1955, Szabolcsi É, A puskaropogás napja, Nagyv, 1966, 6.) c. novellája keltette, amely 1963-ban megjelent novelláskötetének címadó darabja, s a kritika szerint kiindulópontot jelent a mai olasz elbeszélők számára. Egyéb főbb művei: Primavera di bellezza (alak, 1959; Zentai É., Micsoda gyönyörű tavasz, 1974); Una questione privata (kisreg., 1963; Zentai É., Magánügy, 1974); Il partigiano Johnny ('Johnny, a partizán', reg., 1969); La malera ('A zord idő', alak, 1972); Un Fenoglio alla prima guerra mondiale ('Ez a Fenoglio az első világháborúban', vegyes próza, 1973). O Magyarul még: Augusztus (Szabolcsi É., nla, Nagyv, 1966. 6.). O írod.: G. Lagorio: Fenoglio (1970). Székely Éva fenomenológiai irodalomtudomány (görög phainomenon 'jelenség'+logosz 'tudomány'), 20. sz.-i polgári filozófiai irányzat. Alapítója, E. Husserl általános tudományelméletnek szánta és elsősorban olyan diszciplínákban (logika, ismeretelmélet, matematika, pszichológia) alkalmazta, amelyeknek tárgyai nem objektív érzéki létezők. Vizsgálatait a reális tárgyvilágra — közvetlenül — nem terjesztette ki, sőt azáltal, hogy a transzcendentális redukció révén a nemegyéni, „tiszta" tudat egyre primérebb és általánosabb szféráiba kívánt eljutni, mindinkább távolodott az objektív valóságtól (Logische Untersuchungen, 1900 — 1901), így ismeretelméleti kiindulású módszere központjába végül is az ontológia általános kérdései kerültek, s tanítványai következetesen fejlesztették tovább gondolatait a „regionális" ontológiák irányába. Egyik fő műve (Ideen zu einer reinen Trhanomenologie und phänomenologischen Philosophie, 1913) angol kiadásának (1930) utószavában világosan megírta: „A visszakérdezés elsősorban az egyetemes alanyi léthez és élethez vezet, amely a maga tudományelőtti mivoltában minden teoretizálásnak már előfeltétele, innen pedig — és ez a döntő lépés — a (régi szóval jelölt, de új értelemmel felruházott) »transzcendentális alanyisághoz«, minden értelemadás és létigazolás őshelyéhez". Módszere segítségével Husserl azt kívánta elérni, hogy a matematika mintájára közvetlenül belátható, azaz evidens tételekhez jusson, és ezáltal a dolgok lényegét intuíció útján ragadhassa meg a „transzcendentális tudat"-ban, e végső létalapban, ahonnan minden dolog értelmét és jelentését nyeri. A —jelentés jelek (—szimbólumok) útján nyilvánul meg, ezeknek nagy szerepük van a fenomenológiai megismerésben. A fenomenológia tehát nem a jelenségek (phainomenonok) tudománya, hanem a tudatot elemezve egyszerre kívánja megvizsgálni a tudatot és a tudomásul vett dolgot, amelyre a tudat irányul és ezáltal létesíti (intencionálja), így értelmezendő a fenomenológiának az a feltételezése, hogy a jelenség leírása által a lényeget lehet megismerni. E szemléletből származó súlyos tévedéseinek legfőbbike a realitásnak mint egyetlen biztos kiindulási alapnak elhanyagolása, sőt kétségessé tétele, másrészt a realitásra irányuló gyakorlatnak, mint az elmélet kontrolljának elvi kizárása. Irodalomtudományi szempontból a fenomenológia eddig ismertetett fogalmai a legfontosabbak, Husserl gondolkodásának későbbi korszaka ilyen irányban már nem hatott, legfeljebb csak azegzistencializmus útján, amelynek irodalomtudományi hatását ezért a fenomenológiai irodalomtudományhoz kell számítani. Husserl maga sürgette tudománymódszertanának szaktudományi alkalmazását. A művészetbölcselet és irodalomtudomány területén az első ilyen kísérlet W. Conradtól való (Der ästhetische Gegenstand, 1908 — 1909), aki megállapított néhány később is érvényes alapelvet. Ilyen az, hogy a fenomenológiai elemzés tárgya, az —esztétikai tárgy, amely jelek (szimbólumok) útján nyilvánul meg a jelentésben, fenomenológiai leírás útján közelíthető (ami nem azonos a „naiv" leírással, azaz a tárgyban foglalt valósághelyzet egyszerű leírásával) és a lényeget tárja föl. Az esztétikai tárgy elemzése már Conradnál is ontológiai szintézisben végződött. A további lépéseket a 20-as években többek között M. Geiger (Zugange zur Aesthchetik, 1928) és R. Odebrecht (Grundlegung einer ästhetischen Werttheorie, 1927) tette. Mindkettő arra törekedett, hogy az esztétikát „tiszta" tudományként alapozza meg és elválassza az egyes művészeti ágakkal és műalkotásokkal foglalkozó „művészettudománytól". Kutatási területük főleg a transzcendentális tudat intencionális esztétikai élménye volt. Az