Világirodalmi lexikon 4. Grog–Ilv (1975)
G - Günther, Agnes; Breuning - Günther, Johann Christian - Guntherus Cisterciensis; Gunther vagy Günther von Pairis
GMNYD faji, stilisztikai vagy esztétikai minőséget jelző kategória tehát — a nemzetközi szakirodalomban nincs is ilyen stilisztikai terminus —, ám a stilisztikai eljárások, tónusok, műfajok (sőt versformák) kialakulásának kezdeti szakaszában kimutatható összefüggés van e formák és az általuk kifejezett attitűdök között. A gúny az egyik legáltalánosabb attitűd, érzelmi, viszonyulási forma, s a többi ilyen attitűd (pl. az elégikusság, rapszodikusság) mintájára megpróbálták ennek a stilisztikáját s műfajait is megállapítani. De mint — mondjuk — a szeretet, gyűlölet stilisztikája terén, itt is csak nagy általánosságban megfogalmazható megállapításokig lehet eljutni, s akkor is csak úgy, ha különbséget teszünk a gúny egyes fokozatai között. A műfajhoz, műnemhez való kötés pedig még erőszakoltan sem lehetséges, mivel a gúny a verses és prózai műfajok szinte mindegyikében szerephez juthat. Három formát, fokozatot szoktak megkülönböztetni (a valóságban az egyes kategóriákon belül még igen sok alkategóriára kell tekintettel lenni). A gúny bármely fokán, bármely formájában azonban alapvető a viszonyulás elidegenedett jellege: a beszélő, az író nem azonosul, nem érez semmi közösséget, együttérzést a kigúnyolt személlyel, dologgal (ellenkező esetben már a*humor, évődés,fenyelgés különböző formáival van dolgunk). O 1. A nyílt gúny a legáltalánosabb és legkevésbé művészi — formája a gúnynak. A sokféle változat közül legalább kettőt meg kell különböztetni. a) A gúnyban a gúnyt űző részéről mindig valami fölényérzés nyilvánul meg. Ám ha a kigúnyolt bármily oknál fogva (pl. társadalmi helyzet, testi hiba stb.) kiszolgáltatott helyzetben van, a gúnyolódás a kollektív etika alapján visszafordul a gúnyt űzőre, nem kelthet nevetséges hatást. Nem jelenti ez azt, hogy ennek a gúnynak művészi ábrázolása, stiláris utánzása lebecsülendő művészi teljesítmény lenne (pl. Arany J. Toldijában György gúnyolódása Miklós fölött, vagy a Toldi estéjében az apródok gúnyolódása az agg Toldi öregségén, ősz voltán). Ilyenkor azonban az író mindig a méltatlanul kigúnyolt személy, agy oldalán van. Efféle közvetett nyílt gúny van gyakran pl. Cervantes Don Quijotéjában, vagy Heine Atta Trolijában. — b) Egészen más formája a nyílt gúnynak az, amikor a gúny gyökere a visszásságok, hibák miatti felháborodás és a változtatás igénye. Ez esetben a kigúnyolt objektíve rendszerint fölényben van, de a művész a művészet erejével ezt a helyzetet megváltoztatja: kimutatja, hogy hamis, igazságtalan fölény ez, a kigúnyolt személy (dolog, ügy) helye az etikai rangsor alsóbb régióiban van. Minden ilyen gúny trónfosztás és forradalom: az igazság, méltányosság győzelme. A hatalmas, tisztelt bálvány tehetetlenségének, értéktelenségének leleplezése társadalmi, emberi, etikai örömérzéssel, a nevetségesség egy fajával jár együtt. Az efféle értékfosztás úgy valósítható meg legjobban, ha a kigúnyolandó tulajdonságokat, jelenségeket a valóságosnál még erősebb kontrasztba állítjuk a hiteles értékekkel, úgy, hogy amazok szinte irreálissá, a valóságtól elszakadtan torzzá, következésképpen nevetségessé válnak. Ezért jut nagy szerep a bántó, sértő, lealacsonyító, pejoratív hangulati, valamint a túlzó szavaknak, fordulatoknak. Ilyen eszközökkel vált ki a nyílt gúny közvetlenül nevetséges hatást pl. Petőfi királyokat csúfoló verseiben vagy Voltaire kisregényeiben. E gúny fajtának bizonyos műfajok különlegesen természetes kifejezői, mint pl. az invektíva, a pamflet, a paszkvillus, gyakran a szatíra és a xénia is. O 2. Magasabb fokú, a művészi kifejezés többféle eszközét mozgósító gúnyforma az -ā-irónia, amelyben a forma az ellenkezőjét mondja annak, amit valójában közöl. O 3. Külön gúnyforma végül a -*• szarkazmus, az epés, maró, keserű gúny. O (-»-komikum) O írod.: Szigetvári I.: A komikum elmélete (1911). S. Kierkegaard: Über den Begriff der Ironie (1941); Mészáros I.: Szatíra és valóság (1953); E. Riesel: Abriss der deutschen Stylistik (1954); A. Kernan: The Cancred' Muse (1959); Szalay K.: Szatíra és humor (1963); Szalay K.: A komikum breviáriuma (1970); Martinkó András : Mivel a gúny főbb fajtái társadalomtörténetiig kései és viszonylag nagyobb fokú művészi tudatosságra vallanak, az ősköltészetben és a primitív irodalomban, de még a népköltészetben is igazán ritkán találhatók (gyakoribb az általános komikum, a tréfa és a vicc, csúfoló). Az ilyen típusú műfajok között megemlíthető az állandóbb jellegű gúnydal, az inkább tréfás, mint gúnyos anekdota, a vaskosabb tréfa. A népköltészet általános természetének megfelelően a dallam nélküli formák (pl. gúnyvers, gúnyirat) igen ritkák, néhány gúnyos szólás kivételével. Történetileg a reneszánsz terjeszti el az antiklerikális gúnyolódást, majd az élesedő társadalmi ellentétek az agrárproletárok és a munkások folklórjában számos korábbi alkotás gúnyos