Világirodalmi lexikon 5. Im–Kamb (1977)
J - Jouvancy, Joseph de - Jouve, Pierre Jean
b a nagy publicistának, A. de Rivarolnak klasszikus cikkeivel irodalom- és sajtótörténeti maradandóságra tett szert. Rónai Mihály András Jouvancy [zsuvanszi], Joseph de Jouvenci (francia névváltozat); Juvencius (latinos név); (Párizs, 1643—Róma, 1719): latinul alkotó francia író. 1659-ben belépett a jezsuita rendbe, 1677 — 1699 között Párizsban retorikát tanított. Élete végén Rómában a rend történetének folytatásán dolgozott. Számos iskolai latin szövegkiadást rendezett sajtó alá, retorikai tankönyvét Mo.-on is kiadták (1720). Latin beszédeit rendtársai mintának tekintették. Francia klasszicizmusoniskolázott stílusa Közép-Európában a barokk dagályossága ellen hatott. Historia Societatis Jesu, pars quinta ('A Jézus Társaság története", 5. rész, 1710) c. művét a francia parlament 1713-ban kétszer is elítélte, mert véleménye szerint veszedelmes és az uralkodói jogokat sértő tételeket tartalmazott. Tamai Andor Jouve [zsúr], Pierre Jean (Arras, 1887. okt. 11.—Párizs, 1976. jan. 8.): francia költő, író és esszéista. 1906-ban P. Castiaux-val ,és Th. Varlet-val megalapította a Les bandeaux d'or ('Az aranyszalagok') c. folyóiratot, ahol tág teret adott akkori barátai, az unanimisták írásainak. Az I. világháború idején önkéntes ápolóként dolgozott. Ez idő tájt kötött bensőséges barátságot R. Rolland-nal. 1922-ben felbontotta első házasságát, súlyos erkölcsi válságon esett át, megtagadta korábbi műveit és barátait, s 1924-ben katolizált. Megismerkedett a pszichoanalízissel, amit Sueur de sang ('Véres verejték', költ.ek, 1933) c. kötetének előszavában, a „Tudatalatti, szellem és katasztrófa" c. ismert vallomásában, alkotói módszere pilléreként jelöl meg. „Feltárni a lét geológiájának ezernyi rétegét — hirdette meg credóját —, a rettenetes létét, amely makacsul küzdi ki magát a fekete agyagból és a vérző placentából." Noha tehetségét korán elismerték, sokáig magányos maradt, s csupán az utóbbi évtizedekben talált olyan követőkre, mint Y. Bonnefoy és P. Emmanuel. Elszigeteltsége nemcsak abban mutatkozott meg, hogy semmilyen irányzathoz nem csatlakozott, hanem abban is, hogy „tulajdon belső tájai" felé fordult, azzal a meggyőződéssel, hogy „az én a lélek küldetésének felismerése által tudatosul" (J. Starobinski). E vívódó, következetes hermetizmust csak rövid időre, a 2. világháború alatt, svájci emigrációjában adta fel, amikor La vierge de Paris ('A párizsi madonna', 1944) c. kötetében az ellenállás legszebb keresztény ihletésű verseit írta. A háború befejeztével azonban, mivel a „világ harcát megszégyenítette", ismét minden közéleti szereplésről lemondott, fogadalmat tett „az abszolút non-politikum" mellett, és költői tevékenységével párhuzamosan zenei (Mozart, Wozzek) tanulmányoknak szentelte tehetségét. Valamennyi kritikusa szerint nehezen megközelíthető költő, „nem nyűgöz le azonnali varázzsal, súlyos erőfeszítéseket követel" olvasóitól (G. Picon). „Ennek a lírának két fontos, egymást feltételező és egymással szüntelen tusakodó eleme a nemiség vagy — tágabban értelmezve — az elementáris életösztön és a pusztulás, a halál." (Lator L.). Jouve Kierkegaard-val együtt vallja, hogy „Csak a bűn által érhetjük el a boldogságot", s ebből arra következtet: „Vérverítéket kell izzadnunk", mivel bűntudat nélkül nem juthatunk el a lényeghez, ehhez „az oly mély vagy oly emelkedett lényeghez, amely az ember szegény és szép szerelmi képességéből támad". Innen szakadatlan lelkiismeret-furdalása, állandó katasztrófa-előérzete, az a meggyőződése, hogy alá kell szállni a tudatalatti pincéibe, mert itt találhatók a lét gyökerei, itt Isten arca. Erósz s a Halál közt így aztán állandó harc és csereviszony van, s az embernek be kell mocskolnia magát, hogy újjászülessék. Formailag ez a líra igen változatos, zsúfolt, jelképekkel, misztikus utalásokkal telitűzdelt, s verstanilag — a szigorú alexandrinustól a kötetlen szabadversig — rendkívül széles skálájú. Prózája, szemben költészetével, letisztult, tömör regényeit apró mozaikokból építi, s tág teret ad a belső monológnak. „A spirituális tragikum, a belső szakadék költője", írja róla J. Rousselot. Lator L. szerint pedig: „Az ember általánosan érzékelt hasadtsága, válsága a 2. világháborút megelőző történelmi válságban időszerű nemzeti-társadalmi értelmet nyer Jouve lírájában." 1962-ben életművéért Grand Prix National des Lettres-rel tüntették ki. Főbb művei még: Les noces ('Mennyegzők', költ.-ek, 1925); Paulina (reg., 1925); Le monde désert ('Puszta világ', reg., 1927); Le paradis perdu ('Az elveszett paradicsom', költ.-ek, 1929); Vagadu (reg., 1931); Histoires sanglantes ('Véres históriák', reg., 1932); Matiére céleste ('Égi anyag', költ.-ek, 1937); Le Don Juan de Mozart ('Mozart Don Jüanja', tan., 1942); Kyrie (költ.-ek, 1938); Hymne ('Himnusz', költ.-ek, 1947); L'Aventure