Világirodalmi lexikon 6. Kamc–Lane (1979)
K (folytatás) - Kazancev, Alekszandr Petrovics - kazancev, Mihail - Kazantzakisz, Eleni - Kazantzakisz, Galatia - Kazantzakisz, Nikosz
137 KAZAH végezte (1902 — 1906). Az 1907 —1909-es években Párizsban járt tanulmányúton, ahol Bergson előadásait hallgatta, s Nietzsche jogfilozófiájáról írt disszertációt. Mesterei szellemében alakította ki sajátos eszmevilágát, amely Szikelianoszszal kötött barátsága nyomán a buddhista és tolsztojánus tanok iránti érdeklődéssel egészült ki. Galatia Alexiuval (írói neve Galatia Kazantzakisz) való házasságkötése után (1911) közel került a baloldali értelmiségi körökhöz. Csatlakozott az 1910-ben alakult Oktatási Csoporthoz, s élete végéig a népnyelv aktív propagátora maradt. A gudi tiszti felkelés (1909) nyomán hatalomra került Venizelosz vezette nacionalista szellemű, liberális párti kormány népjóléti minisztériumában vállalt tisztséget (1917 — 1919). 1919 nyarán egyik irányítója lett a kaukázusi görögök visszatelepítésére indított akciónak, annak ellenforradalmi jellegét azonban felismerve meghasonlott Venizeloszszal. Az 1922-es kisázsiai vereség híre Berlinben érte, ahol tanúja lett a növekvő inflációnak és a néptömegek forradalmi hangulatának. Itt ismerkedett meg egy orosz származású szocialista értelmiségi körrel, de az egzisztencialista Sesztovval is. Három ízben járt az SZU-ban (1925, 1927, 1928 — 1929), s a szocialista építés és tudatformálás eredményeiről feltétlen elismeréssel emlékezett meg Ti idasztin Rosszia? ("Mit láttam Oroszországban?' 1928, Szőllősy K., Nikosz Kazantzakisz a Szovjetunióban, részletek, Nagyv, 1967, 10.) c. naplójában, és Toda Raba (1931) c. kisregényében, azonban idealista szemléletétől a lenini tanítások világnézeti alapjai idegenek maradtak. A két világháború közötti évtizedekben főképp Egina szigetén, a csehszlovákiai Gottesgabban és Párizsban élt, lexikográfiai és műfordítói munkát folytatva, ezzel teremtett néha szűkös anyagi alapot alkotó munkájához és nagyobb utazásaihoz (Ciprus-Közel-Kelet 1926—1927), Japán-Kína 1935, Anglia 1939). 1936-ban haditudósítóként vett részt a spanyol polgárháborúban. Görög, náci megszállásának éveit (1941 — 1944) Egina szigetén töltötte, szoros kapcsolatban a nemzeti ellenállás polgári szárnyával. 1945-ben rövid időre vezetője lett a Szocialista Munkás Egyesület nevű reformista szervezetnek, s 1945 novemberétől 1946 januárjáig tárcanélküli miniszterként tagja lett a liberális párt vezette koalíciós kormánynak, ezzel egyidejűleg a Görög írószövetség elnöki tisztét is betöltötte. A polgárháború kirobbanása idején lemondott tisztségeiről, és 1946 júniusában élete végéig tartó önkéntes franciao.-i száműzetésbe vonult második feleségével, Eleni Szammval. 1947-től az UNESCO irodalmi főosztályát vezette. Több ízben jelölték Nobel-díjra,, amelyet azonban nem kapott meg. 1956-ban Nemzetközi Békedíjjal tüntették ki. Ő írói útkeresése aránylag hosszú ideig tart. Az 1906 — 1912 között keletkezett első művek a D'Annunzio közvetítette nietzschei dionüszosziság jegyében fogantak, de átszínezte őket a keleti kereszténység test-lélek dualizmusa is. Az Ofiszke krino ('Kígyó és liliom', 1906) c. kisregény érzelmes, már-már szentimentális festő hőse, a Ximeroni ('Hajnalodik', 1907) c. dráma férj és sógor szerelme közt vergődő asszonya, a Piszga (1907) c. szíű prófétikus szándékú költője, de az ismert népballadai történetet (Arta hídja) feldolgozó Protomasztorasz ('Az első mester', 1910) főhőse is a személyes boldogság és a magasabbrendűnek vélt szellemi-etikai küldetés dilemmája előtt áll. Három évtizeddel előzi meg Sartre Zárt tárgyalás c. drámáját a Komédia-Tragodia-Monoprahto ('Tragikus-komikus egyfelvonásos' 1909) bizarr jelenete a halál előszobájában az élet abszurditásáról valló különböző alakok megrajzolásában. Kazantzakisz első írásainak ösztönös lázadása Varnalisz és Szikelianosz korai lírájával cseng össze, azonban azokénál sötétebb tónusban, mintegy a későbbi művek transzcendens kérdésfelvetéseit is jelezve, kizárólag az egyén szemszögéből közelítve meg a lét nagy kérdéseit. A párizsi utat követően Kazantzakisz munkásságában egy időre a filozófiai elszórás veszi át a főszerepet. I episztimi Ghreokopisze ? ('A tudomány lejáratta magát?' 1907); Henri Bergson (1912) c. cikkeiben és a Nietzsche-disszertációban (1909) választott mestereit követve tagadja az értelem elsőbbségét, és a polgári társadalomból kivezető utat etikai síkon keresi. Bár egyre jobban a kivételes személyiségek szerepének tekinti a történelem alakítását, mégsem fogadja el Nietzsche tömeggyűlöletét és az emberfeletti ember koncepcióját sem. Magáévá teszi azonban a reménytelen küzdés eszméjét. Világszemléletének teljes foglalatát a Berlinben írt Aszkitiki ('Aszkézis', 1927) c. vitairata adja, melyben a modern ember helyét és feladatát a világban a mindenség láthatatlan lényegének a tételes vallások istenségétől eltérő, a bergsoni élan vitallal rokon, egyben a heideggeri léthez is hasonlító panteisztikus őserő megmentésében, a vele való azonosulásban látja. Szabadságfelfogása az egzisztencialista tanokhoz közelíti, ezzel Görögor-ban évtizedekig egyedül áll