Világirodalmi lexikon 7. Lanf–Marg (1982)
L (folytatás) - Libanon irodalma
értéke van az antiokheiai felkelésről (387) szólóknak; az ősi szentélyeket védi a keresztények ellen a 30., a szónokok támogatását kéri Antiokheia tanácsától a 31.; a 61. a földrengés sújtotta Nikomédeia pusztulását; a 60. a daphnéi Apollóntemplom leégését siratja; a színészeket veszi védelmébe a 64. logosz. Pedagógiai célokra készült (a részben nem tőle származó) 51 Meletai ('Mintabeszédek') és 143 Progümnaszmata ('Előgyakorlatok'). Az előbbiek részben mitológiaitörténeti témákat tárgyalnak (Szókratész védőbeszéde, Helené kiadatását kérő követség és más, az eposzokból vett témák; Themisztoklész, Kimón és egyéb athéni személyiségekkel összefüggő beszédek, Philippikák); részben erkölcsi tárgyúak, köztük a kedélybeteg, az élősködő, a kapzsi, az önkényuralomra törő hadvezér stb. jellemrajza. Az utóbbiak különböző szónoki fogások begyakorlására hivatottak. Több, mint 1500 levele (az antikvitás legnagyobb gyűjteménye) a kor híres embereihez íródott, és nemcsak szerzőjük életrajzának apró részleteire, hanem a korszak (elsősorban Antiokheia) politikai- és társadalomtörténetére is értékes forrásgyűjtemény. A publikálásra készült leveleket egyúttal mintáknak is szánta. O Libaniosz a konzervatív pogány görögség kései képviselője, bár gondolatai sem nem mélyek, sem nem eredetiek, hatalmas irodalmi műveltsége, nemes emberiessége, tanító szenvedélye és nagyhatású szónoki tevékenysége kiemelt kortársai közül. Gyakori testi szenvedések és szüntelen bírálatok közepette is az elnyomottak segítségére sietett, feltárta a római közigazgatás hibáit. Hatása jelentős a birodalom keleti felében, már életében klaszszikusnak számított, és sokan utánozták. Phótiosz szerint ő „az attikai beszéd kánonja". A 14. sz.-tól nyelvtankönyvekbe, közmondásgyűjteményekbe is átkerült. Felfigyelt rá az itáliai reneszánsz is. O Kiad.: R. Foerster—E. Richtsteig: Libanios: Opera (1903 — 1927).rod.: P. Petit: Les étudiants de Libanius (1956); A. J. Festugiére: Antioche paienne et chrétienne (1959); I. Hahn: Der ideologische Kampf und den Tod Julians des Abtrüningen (Klio, 38. köt., 1960). Tegyey Imre Libanon irodalma: a libanoni irodalom a 19 — 20. sz.-ban (e terület ókori irodalmi emlékeivel a Fönícia irodalma foglalkozik, míg az arab hódítás után, a középkorban a libanoni irodalom is az egységesnek tekinthető+arab irodalom szerves része). Libanon irodalma és a libanoni irodalmi és kulturális élet általában véve nem tekinthető azonosnak a Libanonban élő írók alkotásaival, irodalomszervező és megújító tevékenységével. Ennek az az oka, hogy egészen századunk közepéig a jelentős írók nagy része emigrációban működött (Egyiptomban, Észak- és Dél-Amerikában), s bár fenntartották személyes kapcsolataikat az anyaországgal, csupán annyiban számíthatjuk őket a libanoni irodalom részének, amennyire valamennyi modern arab irodalom szerves részévé váltak az egyes országok irodalmaira kifejtett hatásuk és az I. világháború végéig az egész arab kulturális életben játszott vezető szerepük következtében. Az emigráns írókra itt csak utalásokat teszünk (még -Egyesült Arab Köztársaság irodalma, szíriai—libanoni emigrációs irodalom Amerikában). Az arab nemzeti és kulturális reneszánsz (nahda) Libanonban minden más arab országnál hamarabb vette kezdetét a 19. sz. közepén. Ennek az szolgál magyarázatául, hogy Bejrút és környéke, ill. a mögötte húzódó hegyvidéki terület lakosságának mintegy fele ún. maronitakeresztény vallású volt, akik, miután a 12. sz.-ban elismerték a pápa fennhatóságát, még a török uralom évszázadai alatt is kapcsolatokat tartottak Rómával és Európával. Ezek a kapcsolatok a 17 —18. sz. során megélénkültek. Az 1840-es évek belső polgárháborúja és vérengzései után francia beavatkozásra a törökök 1864-ben autonómiát biztosítottak a főleg keresztények lakta területeknek (ez nem volt azonos a mai Libanonnal). Ezzel egyidőben megkezdődött a nyugati behatolás, francia és amerikai felekezeti iskolák és egyetemek, kórházak, nyomdák és egyéb missziós intézmények jöttek létre néhány év alatt. Megalapítják az első napilapokat, amelyek nemcsak a nemzeti öntudat ébresztésében és a politikai nevelésben játszanak nagy szerepet, hanem bővebb publikációs lehetőséget nyújtanak az íróknak és segítenek kialakítani a modern arab irodalmi nyelvet. A libanoni Fárisz Sidjág 1860-ban még Istanbulban alapította meg Dzsaváib c. az első arab nyelvű napilapot, de a jezsuiták 1870-ben már Bejrútban jelentették meg az al-Basírt, s ezt számos, hosszabb-rövidebb ideig megjelenő lap követte. Libanoni keresztény emigránsok alapítják meg az első napilapokat Kairóban is (al-Ahrám 1876, al-Muqattam 1881), és hosszú ideig ők irányítják szinte az egész arab sajtót, ők lesznek az új társadalmi és politikai eszmék zászlóvivői, a nyelv megújításának a harcosai. A libanoni irodalom megszületését az 1870 körüli évekre te