Világosság, 1971. július-december (12. évfolyam, 7-12. szám)
1971 / 11. szám - Erdélyi Ágnes: Két Hegel: Adalékok egy marxista Dilthey-képhez
problematika. A „történeti” itt egyszerűen annyit jelent, hogy vallástörténeti. Dilthey szerint Hegel a vallásban kereste annak okát, hogy a polisz vallást a pozitív kereszténység váltotta fel. Nos, megmutatható, hogy amit Dilthey meglát Hegelben, az Hegel fejlődésének egy bizonyos szakaszán — Frankfurtban — reális alternatíva. Csakhogy — Hegel további fejlődése ezt bizonyítja — nem ez a teljes Hegel. Hegelt nem lehet a frankfurti periódusból kiindulva megérteni, ahogyan Dilthey teszi; a frankfurti periódus az, ami külön magyarázatra szorul. Lukács ad erre magyarázatot, s ez egyben magyarázatul szolgál arra is, hogy Dilthey miért éppen ezt a problematikát látta meg Hegelben. A pozitivitás társadalmát, a fennállót, Hegel frankfurti korszakában megváltoztathatatlannak tekintette, és arra a kérdésre keresett választ, hogy az individuum hogyan élhetne emberi életet e társadalomban. És amikor a keresztény vallásban találta meg az adekvát eszközt az individuum harmóniájának helyreállítására, akkor valóban megjelenik nála a Dilthey által meglátott probléma: Jézus tanításainak a pozitív, autoritatív keresztény vallással való szembeállítása. ( A feloldást Hegel Jézus tanításainak oldalán látja: „Hogyan valósíthatók meg Jézus tanításai a tényleges életben?”) Sőt, Diltheynek abban is igaza van, hogy Hegel szerint Jézus tanításaiban már megvan a későbbi pozitív vallás „csírája”, mégpedig az, hogy Jézus nem volt következetes a vallásos hitnek a morális öntudatra való alapozásában: „Zsidó volt; hitének és evangéliumának principiuma a kinyilatkoztatott hit, ahogyan azt a zsidók tradíciója hagyományozta számára; ugyanakkor azonban hitének princípiuma saját szívének eleven kötelesség és jogérzéke is.”10 És Hegel Frankfurtban ez utóbbit véli szembeszegezhetőnek a kinyilatkoztatott vallás pozitivitásával . Jézus tanításainak követése a tényleges életben tehát a valláson belül megszünteti — legalábbis szubjektíve, az individuum számára — a pozitivitást. Hegel frankfurti korszakának tehát valóságos alternatívája az a problematika, melyet Dilthey meglát. Lukács György interpretációja azonban meggyőzően mutatja, hogy itt egy sajátos „válságproblematikáról” van szó, melyet nem lehet a hegeli problematika egészére általánosítani. Lukács az egész frankfurti periódust egyértelműen társadalmi-politikai okok kiváltotta válságperiódusként értékeli.11 Nem egy társadalmi válság filozófiai lecsapódásáról van itt szó, hanem arról a sajátos szituációról, hogy az európai, elsősorban a francia fejlődés hatására Hegel feladja korábbi illúzióit, a polgári társadalom elfogadása azonban a humanista számára az individuum életét teszi szükségképpen problematikussá. „Németország jelentős polgári humanistáinak azzal a bonyolult és ellent- 682 mondásos szükségszerűséggel kellett szembenézniük, hogy a polgári társadalmat egyfelől elismerjék, mint szükséges és egyedül lehetséges, mint haladó valóságot igeneljék, és ugyanakkor, másfelől, ellentmondásait nyíltan és kritikusan kimondják, az embertelenség előtt, mely annak lényegéhez tartozik, ne hajtsanak apologetikusan fejet.”12 Egyfelől adva van tehát a polgári társadalom objektíve megváltoztathatatlanként elfogadott valósága, s ugyanakkor másfelől, az ezt a társadalmat a maga embertelenségében elfogadni képtelen individuum. És amikor Hegel először találja szembe magát ezzel a problémával, akkor nem is annyira filozófiailag próbálja megragadni a problémát, hanem mintegy kifejezni ennek — a polgári társadalmat szubjektíve elfogadni képtelen — individuumnak az „életérzéseit”. Itt jelenik meg a vallás, mint amely az individuális élet számára önmagában leküzdi a pozitivitást, itt jelenik meg a „szeretet” kategóriája, mely megszünteti az ember megosztottságát, és a vallás lesz a szeretet legmagasabb formája — a fennállót azonban mindez teljesen érintetlenül hagyja. „A vallásos szubjektivitás szélsősége itt jelenik meg a társadalmi pozitivitás elleni humanisztikus törekvésként”13 — s ezt nevezi Lukács Hegel „frankfurti szubjektivizmusának”, ugyanakkor azonban hangsúlyozza, hogy „az individuális élet problémáiból való kiindulás valami olyasmi, amit Hegelnél kizárólag a frankfurti átmeneti válság idején találunk meg”14. Nem véletlen, hogy Dilthey éppen a frankfurti periódus szubjektivizmusát, a polgári társadalmat szubjektíve elfogadni képtelen, és ezért válságba került individuum problematikáját fedezi fel Hegelben, hiszen maga is egy válságproblematikából kiindulva jut el szubjektivisztikus megoldáshoz. Nem látja azonban azt a döntő különbséget, hogy míg Hegelnél e válság oka a polgári társadalom szubjektív elutasítása (objektíve ez az individuum nemcsak elfogadja, de érintetlenül hagyja a polgári társadalmat), addig nála egy — a maga teljességében nem is tudatosított — objektív válságszituáció filozófiai lecsapódásáról van szó. A problémák azonossága tehát csak látszólagos ; valójában Hegel „frankfurti szubjektivizmusa” a polgári társadalom kérlelhetetlen valóságának kifejeződése a 9 Lásd 7-es jegyzet (Ges. Lehr. IV. 23. o.) Nem arról van szó, hogy Dilthey nem látja meg a hegeli szövegben azt, aminek alapján Lukács kialakítja álláspontját, csakhogy ezekben sem lát többet annál, amit korábban hegeli „fogásnak” nevezett: „Hegel a maga módján, hogy történetileg nézze a dolgokat, a görögök politikai életfeltételeiből indul ki.” (Ges. Sehr. IV. 66. o.) 10 Idézi Dilthey, Ges. Sehr. IV. 24. o. 11 Dilthey Frankfurttal kapcsolatban egyáltalán nem beszél társadalmipolitikai okok kiváltotta válságperiódusról, legfeljebb „a filozófiai ideálok és a személyes sors közötti” diszkrepanciáról. (Ges. Lehr. IV. 41. o.) 12 Lukács, Der Junge Hegel. Neuwied/Berlin 1967. 149—150. o. 12 im. 162. o. 14 Lukács, im. 145. o. Lukács itt éles polémiát folytat mindazok — köztük Dilthey — ellen, akik Hegelt az ifjú Hegel „frankfurti szubjektivizmusából” kiindulva próbálják megérteni. Maga is az ifjú Hegelt tartja a hegeli rendszer „kulcsának”, de szemben a „Hegel-hamisítókkal”, nem Frankfurt, hanem Bern Hegelét.