Világosság, 1974. július-december (15. évfolyam, 7-12. szám)

1974 / 8-9. szám - Kónya István: Kálvin és Servet

524 alkata lehetetlenné tette, hogy a magáén kívül más vélemény iránt türelemmel viseltessék, s talán épp ez volt az oka az általános botránkozás körének, a Servet szomorú esetének is.”34 Nem Kálvin személyében vannak a tragédia igazi okai, hanem a már jelzett ellentmondásban, amely despo­­tává tehet olyan embereket, akiket erre ráadásul még egyéni adottságaik is hajlamosakká tesznek. Kováts J. István jár legközelebb az igazsághoz, ami­kor azt mondja, hogy Servet bukása két forrásból fakad: ,,. . . egyfelől abból, hogy a protestantizmus terén a túlzó irányzatot képviseli, másfelől abból, hogy ez arra az időre esik, amikor a protestantizmus a megvalósulás korszakába lép.”35 Kissé szigorúbb megfogalmazásban ugyan - hiszen nála nem Kálvin, hanem Servet védelmezéséről van szó! - lényegében ugyanezt mondja Tollin is: ,, ... a spanyol kivégzése Genfben mind a mellett is protestáns tény, természet­­tes és kimaradhatatlan eredménye az akkori protes­tantizmusnak. Kálvin az a férfi, akit korának összes protestantizmusa megbízott, hogy a protestantizmus­nak minden eretnekségtől való nyilvános megmentése érdekében az egész keresztyén Európa szeme láttára a lángok közé dobja azt az embert, aki a szenthárom­ság tanát megtámadta.”36 Abban az átvitt értelemben, ahogy ezt Tollin is érti, valóban az akkori - Kováts J. István előbb idézett kifejezését használva - „a megvalósulás korszakába lépett” egész protestantizmus „megbízásából” csele­kedett Kálvin, védve az éppen általa kiteljesített, dogmatikailag lezárt polgári reformációt Servet „túlzó irányzata” ellen. Kálvin és társai természetesen igyekeznek utólag el­méletileg is indokolni a genfi máglyát. „A Servet-pör irodalmát maga Kálvin nyitja meg . . . Már Servet kivégeztetésének évében, 1553. november 22-én azt írja Bulfingernek, a zürichi lelkésznek: »Mihelyt időm engedi, rövidre fogott könyvecskében mutatom meg, milyen szörnyeteg volt (Servet), nehogy a gonosz em­berek, miként Bázelben, szitkozódjanak és a tudatla­nok zúgolódjanak«.. . Kálvin munkája előbb latinul jelent meg. . . . valószínűleg 1554. február derekán.”37 Bulfinger december 13-án így válaszol: „Láss utána, Kálvinom, hogy minden jók számára szorgalmatosan és kegyesen lefesd Servetet az ő végsorsával úgy, hogy mindenki megborzadjon a bestiától.”38 Kálvinnak ezt a művét Zweig - Castellio nyomán - igen lesújtó hangon bírálja. Azt mondja, hogy ez a könyv Kál­vin ,,. . . egyik leggyengébb munkája. Calvin maga is megmondja, hogy elhamarkodva (tumultuarie) és ide­gesen dobta ki. Hogy mennyire bizonytalanul érezte magát ebben a ráerőszakolt védelemben, az is bizo­nyítja, hogy tézisét Genf minden lelkészével aláíratta, hogy ne kelljen egyedül viselnie a felelősséget.”39 A XVI. század valóban nem ismerte vallási türelmet, s így nem pusztán a Servet-ügy indokolása vagy saját felelősségének az enyhítése íratta meg Kálvinnal ezt a művet, hanem az az elméleti cél is, hogy megindo­kolja az eretnekek megbüntetésének szükséges voltát elméletileg is. Ez pedig világos megtagadása a vallási türelem minden gondolatának. A dogmatikailag lezárt protestantizmus már nem engedhette meg dogmáinak bírálatát vagy az attól való eltérést. Kálvin kortársai­nak döntő többsége egyetértett Servet kivégzésével, s az eretnekek megbüntetésére vonatkozó kálvini fel­fogással. A vallási türelem és a lelkiismeret szabadság kora csak a XVII. században nyílott meg, s diadalra a XVIII­­XIX. század polgári demokratikus fejlődése vitte. Ez a korszak felszakította a XVI. század közepén bezá­rult kálvini dogmatika ortodox láncát, s a teológiai elmélet liberalizálódása valamint a kialakult polgári demokratikus társadalmi rendszerek demokratizáló­dása feloldják azt az ellentmondást, amely a Servet­­tragédia alapvető oka volt.40 Mindez nem változtat azon a tényen semmit, hogy Miguel Servet az egyetemes emberi tudomány már­tírja, a reneszánsz gondolkodás egyik kimagasló kép­viselője, akinek neve és emléke ott van feljegyezve, ahol Giordano Bruno és a vallási gyűlölség többi áldo­zatának a neve ragyog. V KÓNYA ISTVÁN 34 Kováts J. István: Kálvin és Servet. Id. kiadás, 12. o. 35 H. Tollin: Servet Mihály jellemrajza. Id. kiadás 5-6. o. 36 Kováts J. István: Kálvin és Servet. Id. kiadás 3-4. o. 37 Idézi: Kanyaró Ferenc: Unitárius történetírás és kálvinortodoxia (Servet és Kálvin) Stein, Kolozsvár, 1895. 86. o. 38 Kálvin János: A Szentháromság igaz hitének védelme a spanyol Servet Mihály borzasztó tévedéseivel szemben. 1554. Id. kiadás. 39 Zweig, I. m. 163. o. 40 A kálvinista egyházak képviselői 1903. október 27-én - Servet kivég­zésének 350. évfordulóján - Genfben egy engesztelő emlékművet állí­tottak fel. Az emlékmű felavatásakor Émile Doumergue, a kiváló Kál­­vin-kutató mondott beszédet. Az emlékmű felirata: „Mi, Kálvinnak, a mi nagy reformátorunknak tisztelő és hálás fiai, de akik kárhoztatunk egy tévedést, amely korának tévedése volt, és szilárdul ragaszkodunk a lelkiismeret szabadságához, a reformáció és az evangélium igazi elvei értelmében — emeltük ezt az engesztelő emléket 1903. október 27-én.” Ld. Doumergue: Művészet és érzelem Kálvinnal és a kálvinizmusban. — Holland-Magyar Kálvinista könyvtár 2. Bethlen G., Budapest, 1922. 97-98. o.

Next