Világosság, 1996. július-december (37. évfolyam, 7-12. szám)
1996 / 10. szám - KULTÚRTÖRTÉNET - Spira György: Kéjhölgyek Budapesten a negyvennyolcas forradalom hónapjaiban
senki nem vette őket nyilvántartásba, de számuk kétségkívül elég nagy volt ahhoz, hogy a táborba szálló fiatalok minden igényét kielégítsék. S hogy milyen társadalmi közegből kerültek ki, azt még kevésbé lehet tisztázni, mert ha erről faggatták őket, általában mély hallgatásba burkolóztak.38 Kézenfekvőnek látszik persze az a feltevés, hogy a tabániakhoz hasonló itteni őslakókon kívül sokan regrutálódhattak közülök azoknak a kenyérteleneknek a tömegéből, akik a forradalom kitörését közvetlenül megelőző ínséges esztendőkben vidékről özönlöttek a fővárosba abban a reményben, hogy itt talán inkább fognak munkához jutni, mint odahaza,é de azután ehelyütt sem tudtak zöldágra vergődni. 1849 februárjában azonban - mint még látni fogjuk - kiviláglott, hogy soraikban egészen jó nevű - bár szintén anyagi nehézségekkel küzdő családok lányai is megtalálhatóak. De ha eszerint vajmi kevéssé tisztázhatjuk is, honnan jöttek a testvérvárosokban tevékenykedő kéjhölgyek, még ennyire sem deríthetjük ki, hogyan éltek, mit kértek és kaptak szolgálataikért. Erre ugyanis számszerű adataink csak a tizennyolcadik század hatvanas éveiből vannak, így például tudjuk, hogy egy salzburgi születésű s tizenhét éves korában Magyarországra vetődött leányzó, aki ekkoriban részint Budán, részint Esztergomban űzte az ipart, egy alkalommal egy máriást (azaz húsz pengőkrajcárt, vagyis egyharmad forintot) kapott vendégétől. S tudunk egy másik hajadonról is, aki ugyanez idő tájt egy pesti kocsmában dolgozott s ott szüzességének feláldozásáért öt körmöci aranyat (azaz huszonkét és fél pengőforintnak megfelelő összeget) kapott (miközben gazdasszonya az ügyletben való közreműködéséért tizenegy aranyforintot zsebelt be). A későbbiekben viszont a leányzó beavatási vérdíjának nyilván csak egy töredékére tarthatott igényt (s bevételének ekkor már asszonya is csupán felét vonhatta el).40 1848-ig pedig az árviszonyok alig-alig módosulhattak. Annyit mindenesetre tudunk, hogy Luft Rézi alkalmazottai ebben az időben már keresetük nagyobbik felét voltak kénytelenek átengedni a madámnak, aki „használtatásaikról rendes könyvet” vezetett, s aki „százak- s ezrekre menő adósságokkal” is magához kötötte őket. Bizonyosra vehetjük azonban, hogy az egy máriásnyi taksa nyolc évtized leforgása alatt sem nőhetett többszörösére. Ha tehát arra gondolunk, hogy az 1848 májusa és júliusa közti időszakban Pesten 80 forintért lehetett vásárolni egy hízott ökröt, 64 forintért egy igáslovat és 36 forintért egy tehenet, egy forintért pedig több mint 12 iice bort lehetett kapni,42 akkor azt is bizonyosra vehetjük, hogy foglalójának felhasználásával minden honvédújonc akár több látogatást is tehetett az itteni örömlányoknál. Ezek a látogatások pedig mély nyomokat hagyhattak a táborba szállott vitézek emlékezetében. Sőt nemcsak emlékezetükben: a hadügyminisztérium november közepén már azt közölte a földművelés-, ipar- és kereskedelmi minisztériummal (amelynek feladatai közé tartozott az egészségügy kezelése is), hogy a tábori kórházakban ápolt betegek kétharmada „bujasenyvben sínlődik”. Mire az átirat címzettje szigorúan meghagyta mind Pest, mind Buda városának, hogy tisztiorvosaik gondoskodjanak a helybeli kéjhölgyek hetenkénti megvizsgáltatásáról, s „azon kéjhölgyek, kik bujasenyvben szenvedni tapasztaltatnának, a hatósági kórházakban díj nélkül gyógyítassanak”. A két város tanácsa pedig utasította is az érintett 69