Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-01-05 / 1. szám

A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1993. JANUÁR 1. A HŰSÉG FOGLALAT O­ któber 21-én olyan kiállítás nyílt meg Budapes­ten, a Budapesti Történeti Múzeumban, amely­nek anyaga korábban még nem kerülhetett az ér­deklődő közönség elé. Három hónapig lesz látha­tó, s már az első tapasztalatok szenzációra engednek következ­tetni. Az első elismerések felső fokon dicsérik a kiállítás rendezőit. Vajon mi lehet az oka az egyöntetű elismerésnek? Miközben teltek-múltak az évek, az évtizedek az orosz meg­szállás alatt sínylődő Magyarországon, s a Kádár-rendszer ide­jén mind több alkalom nyílott találkozni a nemzeti emigráció némely képviselőjével: az ’56 utáni megtorlásokat, a „gulyás­­kommunizmus” lélekromboló züllesztését átéltek időről időre feltehettek „külföldre szakadt hazánkfiainak” egy kérdést. Egy számonkérő, szemrehányó, igazából nagyon is szomorúan ma­gyar kérdést. Éppen azt, ami most e kiállítás címévé változott: „...és maguk mit csináltak azalatt?” A kiállítás éppen arról a több évtizedes munkáról nyújt összefoglalást, melyet emigrációnk végzett a magyarság érdeké­ben. „Gyertek, tekintsétek meg a hárommilliós nyugati magyarság eddig szándékosan eltitkolt és agyonhallgatott munkásságát” — invitál a meghívó. A kiállítás fő szervezője, ren­dezője és szíve-lelke dr. Harsá­­nyi Lajos, tizenöt éve hagyta el az országot. Akkor a budapesti Közgazdaságtudományi Egye­tem oktatója volt. Jelenleg a Los Angeles-i Magyar Szabadsághar­cos Szövetség elnöke. Vele be­szélgetünk. — A szabadságharcos szövet­ség Los Angeles-i csoportja gyű­lést tartott a házamban, 1991 au­gusztusának elején. Arról beszél­tünk, hogy Magyarországon mennyire keveset, jóformán semmit sem tudnak az emigráció munkásságáról. Javasoltam, ren­dezünk kiállítást odahaza, gyűjt­­sünk össze olyan dokumentumo­kat, melyek bizonyító erővel ta­núsítják ezt a tevékenységet. Ez a kezdeményezés az első igazán komoly lépés lehetne ahhoz, hogy a nyugati emigráció valóban közelíthessen az óhazához. Több mint egy év kellett ahhoz, hogy az ötlet megvalósulhas­son... De szinte a teljes nemzeti emigráció mellénk állt a szer­vezőmunkában. A kiállítás meghívóján olvasható, hogy a tengerentúli szerve­ző Szilay Ica, az európai a kölni Melczer Aladár volt, két buda­pesti grafikusművész, a Munkácsy-díjas Piros Tibor, valamint Haller Gusztáv segített, a kivitelezésben a Budapesti Történeti Múzeum kiállításrendező osztálya és a Komplex Dekor vállalt részt, a megrendezéshez támogatást nyújtott a Művelődési és Kö­zoktatási Minisztérium Képzőművészeti főosztálya, a Határontú­­li Magyarok Hivatala, a Honvédelmi Minisztérium, a Szerencse­­játék Rt., a Hotel Gellért, a Malév és a Komplex Dekor is. És egy feltétlenül megemlítendő név: Mohos Márta, a Budapesti Törté­neti Múzeum főigazgató-helyettese, hiszen nélküle ez a kiállítás soha nem nyílhatott volna meg. Százharminc nyugati magyar szervezet és kétszáz magánszemély soroltatik fel név szerint is, a grandiózus bemutató támogatói és segítői sorában. Dr. Harsányi Lajos pedig a budapesti Tőkeforrás Kft.-nél hívható, hogy végig­vezessen bennünket a kiállításon: két esztendeje gyakran van itt­hon — magyarországi befektetésekkel foglalkozik... Az előkészületek idején több mint húszezer dokumentumot bocsátottak a szervezők rendelkezésére, így aztán — nyugodtan állítható — páratlanul gazdag kollekció került a látogatók elé. (A megnyitás utáni első napokban már több ezren fordultak meg a múzeumban.) Öt nagy témakörben lehet választ adni a címbéli kérdésre: „Tüntettünk”, „Tájékoztattunk”, „Emlékez­tünk és emlékeztettünk”, „Támogattunk”, „Magyar élet idegen földön”. Az ember döbbenten és meghatottan tekinti meg a tab­lók, tárlók, makettek, könyv-, újság-, plakát- és egyéb bemuta­tók egész garmadáját, s a hűség megannyi foglalatával szembe­sül. A tüntetések az 1945—1956 közötti megmozdulásokkal kezdődtek: a Szovjetunióba malenkij robotra hurcoltak ügyétől a kitelepítésekkel kapcsolatos fellépésekig éppúgy, mint a Rá­­kosi-rémuralom terrorja ellen, általában. A forradalom leverése után, ahogyan az ismertetőben olvasni, „azért tüntettünk olyan kétségbeesetten, mert tudtuk, hogy nemcsak a magunk vélemé­nyét fejezzük ki, hanem a másik tízmillióét, akinek be volt fog­va a szája. És ez fennállt akkor és 1956 után még több mint há­rom évtizeden keresztül.” Tüntetések Párizsban, Londonban, New Yorkban, az egész világon. A forradalom és szabadság­­harc kitörésének első évfordulóján. Majd Nagy Imréék kivég­zése után. Hruscsov, Mikojan magyarországi látogatásai alkal­mából. Magyarok kapaszkodnak föl a New York-i kikötőben a híres Szabadság-szobor tetejére, s a fáklyába kitűzik a piros-fe­­hér-zöld zászlót, egy tábla kíséretében. Stop genocide, save Hungary — állítsátok meg a népirtást, mentsétek meg Magyar­­országot”... Kétszázezer tanú, kétszázezer agitátor, kétszázezer propagandista jelenik meg Nyugaton, puszta jelenlétük már ön­magában politikai tett, erőteljesen felrázza a bűnös mulasztásai­ban enyhe rossz lelki­ismerettel tespedő, szép szavakkal biztató drukkereket. Nap nap után szembe kell nézniük a menekült ma­gyarokkal, gomba mód létrejövő szabadságharcos szervezeteik­kel, világszerte a tiltakozó akciók özönével. Magyarország sza­badságáért tízmilliós!) aláírást gyűjtenek össze. (McCartney an­gol történész, Arthur Koestler író, Herman Hesse neve szerepel az aláírók között.) Ki tudott, ki tud erről az anyaországban? És tüntetnek és tiltakoznak tizenhat éves gyerekek irtózatos, még az ázsiai szokásjogban is barbár kivégzése ellen; egy magyar, Koszigin ottawai látogatásakor puszta kézzel ugrik neki a szov­jet miniszterelnöknek (minden világlap címoldalán szerepelt az eset), tüntettek Hruscsov amerikai látogatásakor és amikor visszaadták a Kádár-rezsimnek a Szent Koronát, tüntettek az erdélyi falurombolási terv, a felvidéki magyarok üldözése, a Romániának megadandó legnagyobb kereskedelmi kedvez­mény ellen. Egyéni és szervezett akciók sorozata tartja ébren a magyar ügyet a nyugati világban, évtizedeken át. (A beérkezett ilyen természetű dokumentumoknak mindössze 20 százalékát tudtak csak kiállítani.) És tájékoztattak is. Akit és ahogyan csak lehetetett. A Time, magazin címoldalán az 56-os Év embere „a pesti srác”, fiatal fiú, vállán karabéllyal: Hungarian Freedom Fighter, a magyar szabadságharcos... A Nyugatra került és ott széles körben elő­adásokat, ankétokat tartó, könyveket, újságokat, folyóiratokat kiadó, felhívások százait megfogalmazó és különböző illetéke­sekhez eljuttató fiatal magyar diákok, munkások és értelmiségi­ek szavahihetősége, hitelessége messze felülmúlt minden hiva­talos politikusi antikommunista propagandát: „Nem állítjuk, hogy mindazt, amit mondtunk, mind elhitték nekünk — de mondtuk.”­ Mondták bizony. És mondataik eljutottak az amerikai, a ka­nadai, a francia, a nyugatnémet elnökhöz éppúgy, mint dél­amerikai, ázsiai és afrikai vezető politikusokhoz: kormányokat, szervezeteket és népeket egyaránt tájékoztattak. Magyarok által küldött táviratok 1956—57-ből: szívszorító olvasmány minda­hány. Az eredetiben közreadott hivatalos politikus-válaszleve­lek sem akármilyenek: „azonosulunk azzal a szellemmel, me­lyet az önök üzenete tartalmaz” — írták az amerikai külügymi­nisztériumból. Lehet, hogy épp a postázás perceiben készülő­dött a halálra valamelyik tizenéves fiú Budapesten, a Kozma utcában... Ronald Reagan levele éppúgy olvasható itt (Tollas Tibornak írta), mint Franz-Joseph Straussé. Amerikai elnökök fotói ma­gyarok társaságában. Dodd szenátor, emigránsokkal körülvéve. És levelek és levelek, táviratok és állásfoglalások. Egy kétség­­beesetten kitartó akarat — egy nemzet fogcsikorgató harcának — aprócska rekvizítumai. Persze, emlékeztek — és így emlékeztettek is. Folyamatosan. Emlékműveket állítottak, szobrokat emeltek, emléktáblákat avattak, emlékérmeket nyomtak, műsorokat szerveztek, ünnep­élyeket rendeztek — október 23-át a Magyar Szabadság Napjá­vá változtatták a szabad világban. „Az emlékezés és az emlékez­­tetés — lelkünk megerősítése mellett — üzenet is volt” — vall­ják a kiállítás szervezői. „Üzentünk haza, üzentünk az otthon maradottaknak, nem szakadtunk el, nem feledtük a Hazát, nem lettünk idegenek, magyarok maradtunk és magyarok akarunk maradni...” Értjük, pontosan: „Az 1956-os emigráció olyan eszmé­nek, olyan világtörténelmi jelen­tőségű eseménynek volt a hordo­zója, amely a magyarságot büsz­kévé tette” — mondta a kiállítást megnyitó beszédében Antall Jó­zsef miniszterelnök. „A korábbi kivándorlók — Kossuthék óta — nem tudtak olyan eszmei, európai szabadságharcot felmutatva emig­rálni, mint az 1956-osok. Ők egy levert, világtörténelmi jelentőségű forradalom és szabadságharc hírét vitték magukkal, amely meghatá­rozó volt a keleti blokk külföldi megítélése szempontjából.” Éhségsztrájk, megszervezett afrikai (!) sajtószolgálat — az ot­tani kormányok tájékoztatására arról, mit is várhatnak a valóság­ban a Szovjetuniótól —, idegen nyelvű kiadványok a magyaror­szági és a közép-európai helyzet­ről — s még hosszan, hosszan so­rolhatnánk. Miként azt is, hogyan, hányféle módon is támogatta gyűjtéssel, különböző önkéntes adományokkal a nemzeti emigráció részint az újonnan érkezet­teket, részint az elszakított területeken élőket. És ismertetni le­hetne e kiállítás kapcsán az idegen földön folyt és folyó magyar élet megannyi változatát a négy emigrációs nemzedék életében: a politikai világszervezetek és helyi közösségek sorától a kultu­rális, hagyományőrző egyesületeken át az anyanyelvű egyháza­kig, a kultúra és a sport tömörüléséig és a cserkészet nyugati magyar működéséig. És még jelezni lehetne a hangulatot, aho­gyan a látogatók mindezt fogadják. A tárlat végére jutva, a kijárattól balra ez olvasható: „Ki ek­kor, ki máskor, ki ezért, ki másért, elhagytuk az országot. Lé­lekben azonban mindig a Hazával maradtunk. Lélekbeni itthon­­maradásunkat munkánkkal fejeztük ki, sokszor az itteni elnyo­mó hatalom ördögi mesterkedései ellenére. Jóhírünket öregbítő névjegyünket mindenütt letettük valamilyen formában... Amit nem lehetett kimondani itthon, mi kétségbeesetten kiabáltuk a világban. Amit nem lehetett megírni itthon, mi megírtuk és el­juttattuk mindenhová odakint...” „Nem dicsekedni jöttünk, s nem célunk a sajnáltatás sem.” „A puszta tényeket kívánjuk kö­zölni.” „Az élet odakint talán senkinek sem volt könnyű. Az el­hagyott haza, az új otthon keresése, a beilleszkedés az idegen környezetbe, az egzisztencia újrateremtése megannyi új terhet jelentett a kivándorlónak, hiszen mindemellett egy másik életet is élt: magyar maradt.” „Része voltunk a nemzetnek. S ha szét­szórva is, földrajzilag és nézetbeli meggyőződésben is, büszkén maradtunk büszke része a magyar nemzetnek. S azok kívánunk maradni a jövőben is. Legyen ez az első mérföldkő a három milliónyi emigráns magyarság és az óhaza egymásra találásá­ban.” Ez az, amihez nincs mit hozzátenni. Csak tisztelegni, némán és fölemelt fővel. E hatalmas tényanyag a Lakiteleken létrehozandó Emigráci­ós Múzeumban kap majd állandó helyet. Domonkos László A magyar-osztrák határon, 1956 végén

Next