Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)

1993-01-05 / 1. szám

A két világháború között az erdé­lyi magyar értelmiség körében élénk eszmecsere folyt a transz­­szilvanizmus értelmezéséről. Va­jon nem arról a Kelet-Európában ismerős je­lenségről volt-e szó, amelynek jegyében a tér­ség egységének a gondolatát egy éppen vesz­tes nemzet(etnikum) értelmisége azért fedezi föl, mert ebben látja az adott helyzet alterna­tíváját? Mint például a Duna-konföderáció­­ról álmodozó emigráns Kossuth Lajos vagy azok, akik Trianon revízióját valamiféle kö­zép-európai szövetség megteremtésével kép­zelték el. — A transzszilvanizmus majdnem minden esetben a birtokon kívüli védekező ideológiája, aki az erdélyi létezés sajátosságainak hangsú­lyozásával próbálja a maga identitását megtarta­ni. Birtokon kívüliségen azt értem, hogy nem az ő közössége (né­pe, nemzete) birtokolja az országban a főhatalmat. Ezért követke­zetesen transzszilvanisták az erdélyi szászok az Andreanumtól egészen a Hitlernek való behódolásig, és ezért az a román értel­miség mindaddig, ameddig azért küzd, hogy negyedik rendi nem­zetként, majd polgári nemzetként részese legyen az erdélyi hatal­mi berendezkedésnek. A magyarok pedig a klasszikus emlékírók­hoz (Bethlen Miklós, Cserei Mihály) és a reformkori unióellenes, konzervatív politikusokhoz (Jósika Samu és köre) kapcsolódó előzmények után, az első világháborút követő években lettek hangsúlyozottan transzszilvanisták, mivel az erdélyiségben olyan történelmi jegyeket láttak, amelyek egyaránt megkülönböztetik az erdélyi románt a regátitól, illetve az erdélyi magyart a magyaror­szágitól. Úgy vélték, a transzszilvanizmus talaján igenis megvaló­sítható az olyan demokratikus, liberális közrend, amelynek meg­van például a maga vallási tolerancia-hagyománya. Eltekintve ugyanis az ellenreformáció idejének konfliktusaitól, Erdélyben Európa egyik legpéldásabb vallási együttélés-rendszere alakult ki az 1568-as tordai határozatok szellemében. Hirtelen egy gyerekkori emlékem jut eszembe. Küküllőszépla­­kon nőttem föl. Vegyes lakosságú falu volt, református többség­gel, de ugyanakkor erős görög katolikus közösséggel. Köztudo­mású, hogy az ortodox és a görög katolikus román egyházak a ré­gi naptárt használják, így aztán a román és a magyar húsvét na­gyon sokszor nem esik egybe. A másik ünnepen azonban senki sem végzett olyan munkát, amellyel megbántotta volna az ünnep­lőket. Nem mentek például rakott szekérrel végig a falun, a portá­juk előtt ugyanúgy megseperték az utcát, mint saját húsvétjukon. Vagyis évszázadok alatt a népi együttélésnek olyan, mondhatnám: parasztian elegáns formája valósult meg, amely erkölcsileg köte­lezett mindenkit arra, hogy adja meg a tiszteletet a más ajkú, illet­ve vallású falubélinek. • Visszatérve a két világháború közötti transzszilvanizmus értékeléséhez: az erdélyiség mibenlétét értelmező írásokat ol­vasva feltűnő, hogy — noha számos hatásos érv is előkerült — többnyire érzelmi oldalról, a megfoghatatlan irracionalitás fe­lől közelítettek a kérdéshez. — Amit mi ma transzszilvanizmusnak nevezünk, az erősen esztétikai töltetű fogalom. Ez részint 19. századi előzményekre is visszamegy, gondoljunk csak például Kriza Jánosékra, akik felfe­dezik az erdélyi „vadrózsákat”, vagy Orbán Balázs monográfiájá­ra, amely hatalmas adatmennyiséggel gyarapította a Székelyföld­re vonatkozó információkat. A művelődés különböző területein egyre többen fedezték föl az erdélyi partikularizmusokat. E meg­lévő tájjellegzetességeket azonban hiba lenne misztifikálni, hi­szen ilyen partikularizmusok léteznek Baranyában, a Csallóköz­ben, Kassa környékén, a Bácskában, a Nyírségben is. A szecesszió korának művészete és irodalma nagy lendületet adott Európa-szerte a regionalizmusokban rejtekező sajátosságok kutatásának és továbbfejlesztésének, így például a magyar építő­művészetben a Lechner Ödön-i irányzattal elégedetlen tanítvá­nyok a különböző tájegységek népi építőművészetét kezdték ta­nulmányozni: jelesen éppen két erdélyi tájét, a kalotaszegiét és a székelyföldiét. Ezzel, vagyis a népi díszítőművészet felfedezésé­vel indult el a modern magyar építőművészet megújhodása. Az új irányzat legkiemelkedőbb reprezentánsa Kós Károly, aki munkásságával már egészen fiatalon azt akarta igazolni, hogy létezhet olyan építőművészet, amely belső struktúrájában használ­ja föl mindazt, amit a népi építészet tudatosan hasonított magához a romantikától kezdve a barokkig és klasszicizmusig. A Kós Ká­­roly-i építészeti élmény 1918 után átalakul egy, az általános eszté­tikai szférán túlmutató politikai és közéleti mondanivalójú transz­­szilvanizmussá. Kós szépíróként, publicistaként és közéleti em­berként igyekszik mozgósító erejűvé tenni ezt a gondolatrend­szert, és ez természetes módon párosul azzal a lírai fogantatású transzszilvanizmussal, amelyet a háború utáni nagy megrendülés következtében fogalmazott meg két olyan kivételes képességű költő, mint Ápriliy Lajos és Reményik Sándor. Ez a fajta transz­szilvanizmus értékeket hozott létre, elsősorban az esztétikum bi­rodalmában, de a magatartásformában is. A toleranciára gondol Benkő Samu (1928) Kolozsvárott élő művelődéstörténész, akadémikus, az Erdélyi Múzeum Egyesület alelnöke. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végzett 1950-ben. 1953—75-ig a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének, majd ezt követően 1988-as nyugdíjba vonulásáig az Akadémia kolozsvári könyvtárának volt tudományos főmunkatársa. Fő kutatási területe a 18—19. század, és a 20. század első felének erdélyi művelődéstörténete. Néhány jelentős tanulmánykötete: Sorsformáló értelem (Bukarest, 1971), A helyzettudat változásai (Bukarest, 1977), Apa és fiú (Bolyai-tanulmányok, Bukarest, 1977), Haladás és megmaradás (Budapest, 1979), Őrszavak (Bukarest, 1984). Jók, vagy a kompromisszumra való készségre, amely minden tár­sadalmi együttélés alapfeltétele. • A magyarországi főszerkesztő, aki 1934-ben az „önelvű Közép-Európa megteremtésének” programjával indította el lapját, a Délvidék visszacsatolása után már Magyarország balkáni missziójáról beszélt. Tehát: megváltozik-e a transz­­szilvanizmust hirdető birtokon kívüli álláspontja abban az esetben, ha — például egy impériumváltás következtében — birtokon belülivé lép elő? — Azonnal elfelejti az erdélyiséget! Akik román szemszögből hirdetik a transzszilvanizmust, azok rögtön átváltanak a dákoro­mán kontinuitásra, a magyarok pedig a neobarokkosan átstilizált Szent István-i állameszme abszolutizálásába bonyolódnak bele. Végső soron ezek a nacionalista államideológiák kezdték ki az évszázados együttélési normákat. Persze, voltak az eszmének hű­séges, kitartó szószólói is. Például Kós, Reményik, Áprily; ők utolsó leheletükig bizonyították, hogy az erdélyiség őbennük mé­lyen átélt művészi élmény. • Annak, hogy a transzszilvanizmusnak nincs pontos fogal­mi meghatározása, gondolom, az a legfőbb oka, hogy ennek igénye nem merült föl az erdélyi tudományos életben.­­ Az erdélyi tudományosság (akár a történet-, akár a jog-, akár a nyelvtudományra tekintünk) sohasem konstruált valamiféle transzszilván ideológiát, így tehát a két világhá­ború közötti transzszilvanizmusnak valójában nincs tudományos alapvetése. Egy történész szakember pontosan tudja, hogy a mindenkori erdélyi történések hogyan illeszkedtek az össz­­magyar, illetve az európai összefüggésrendszer­be. A történész tisztában van azzal is, hogy ami­kor például a budai udvar áttelepült Erdélybe, senki sem azon gondolkodott, hogyan lehetne egy transzszilván államot megteremteni, hanem az volt a vállalt feladat 1541-ben (mint például később Bethlen Gábor, a választott magyar ki­rály esetében), hogy szavatolják a magyar állam folytonosságát. A magyar nyelvtudomány erdé­lyi ága az utóbbi évtizedekben igazán értékes feltáró munkát végzett; a nyelvtörténeti adattá­rak, földrajzinév-gyűjtemények és az elkészült nyelvatlaszok mind azt bizonyítják, hogy az er­délyi nyelvjárások egytől egyig az összmagyarság közös nyelvi örökségének érdekes és értékes színfoltjai. Összefoglalóan azt mondhatom: a transzszilvanizmusnak publicisztikája van, de tu­dományos szakirodalma nincs. • Manapság sokszor hangoztatják az új, modern nemzet­kép megfogalmazásának a szükségességét. Úgy vélem, ez min­denekelőtt az önmagunkról és a környezetünkről való pontos tudást kell, hogy jelentse. Melyek azok a tudományos felada­tok, amelyeket föltétlenül el kell végezni ahhoz, hogy ez a nemzetkép mindenféle ködösségtől, mítosztól mentes legyen? — Ismerős jelenség: vannak ugyan elképzeléseink dolgokról, de amikor konkrét jelenséggel állunk szemben, sokszor nem tud­juk, mihez is kezdjünk vele. Például a tudomány eszközeivel is fel kellene végre tárni, hogy az elmúlt száz esztendőben milyen demográfiai változások történtek Erdélyben. S az erdélyi városi élet hogyan tudta földolgozni ezt a változást. Kolozsvári bennszü­lött román kollégáim elképedve mesélnek történeteket arról, hogy a betelepített új lakosság hogyan viselkedik, hogy milyen nehéz megtanítani őket a civilizáció elemi szabályaira. De hát idővel meg fogják tanulni. A probléma csak az, hogy az már egy másik város lesz, hiszen van újságíró, aki már most azon kesereg, hogy olyan idegen ez a Szent Mihály templom meg a Mátyás-szobor, és megkérdezi, hogy ezek voltaképpen mit keresnek itt. És ezen nincs mit csodálkozni, mert ezeket az embereket egy múlt századi romantikus nacionalista ideológia szellemében arra nevelték, hogy Erdély minden egyes köve román, s ha valami véletlenül mégsem az, akkor az veszélyezteti a román jelent és jövőt... A legsürgősebb feladat — a módszertani alapvetést követően — az elmúlt hetvenöt év tudományos fölmérése.A jeles francia történetírónak, Fernand Braudelnek van egy nagyszerű kifejezése, az úgynevezett hosszú időtartam. Azt fejezi ki vele, hogy a törté­nelemben végbemenő folyamatokat nem egy-egy pillanatban kell megragadni, hanem előzményeivel és következményeivel együtt. Azért kell tehát megértenünk az elmúlt évtizedekben történteket, hogy végre ne csak mítoszaink legyenek, hanem tudjuk, mi is esett meg velünk és mi van ma. Vagyis: el kell végezni a dualizmus korának tisztességes leírá­sát. Meg kell nézni a két szerencsétlen, elvetélt magyar forrada­lom mibenlétét és következményeit. Aztán nagyon fontos a két világháború közötti korszak tárgyilagos fölmérése. Tessék meg­vizsgálni, hogyan nevelődött föl abban a korban egy európai je­lentőségű és színvonalú tudósnemzedék, miként születtek nagy művészi teljesítmények. Szükséges végiggondolni és hűvös tár­gyilagossággal elemezni azt a csapdahelyzetet, amelybe a rossz békeszerződés következtében került a magyarság. A Horthy-kor­­szak elemzésével párhuzamosan foglalkozni kell a két háború kö­zötti — a keleti és a nyugati — magyar­ emigráció szerepével. Jó­zanul kell mérleget készíteni az 1945 utáni helyzetről, amikor a világ a jaltai egyezségen alapuló „hosszú korszakra” rendezkedett be. Ebben az összefüggésben kell értékelni 1956-ot, tudva persze azt is, hogy Magyarország az egyetlen ország a világon, amelyik saját erejéből megdöntötte a lenini-sztálini rendszert. Igaz, hogy csak néhány napra. De megdöntötte, olyan hihetetlen módon, hogy a világ akkori hatalmasságai szinte tátott szájjal, tehetetlenül figyelték az eseményeket. Szerencsére nagyon sok értékes részlet­tanulmány elkészült már, s a továbbiakban ezekre támaszkodha­tunk. De a forrásfeltárásra, s főleg a forráskritikára még nagy fel­adatok várnak, hiszen a dezinformálás valóságos technikává vált századunkban. Fontosnak tartom azt is, hogy tudatosítsuk a magunk és a világ számára azt, hogy a magyar fejlődésnek van egy nagy, egyeteme­sen hasznosítható tanulsága. Németh László írta volt egy olasz egyetemi hallgató kislánynak, hogy a magyar történelem tanulsá­gainak közvetítésével még az európai kulturális örökséggel ismer­kedő harmadik világnak is szolgálatot tehet. Arról van szó, hogy az emberiségnek egyetemes haszna származna az Európával való ismerkedés technikájának megismerésétől. Annak a hiteles és részletes bemutatásáról van szó, hogy egy Keletről jött nép mi­képpen hasonította magához az európai kultúra és az európai civi­lizáció által fölkínált értékeket, „Kelet felé” is érvényesen. Hiszen TÖRTÉNETI TUDAT, NEMZETI TUDAT A belső rendteremtés reményében Beszélgetés Benkő Samu professzorral A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1993. JANUÁR 5.

Next