Világszövetség, 1993 (2. évfolyam, 1-20. szám)
1993-01-05 / 1. szám
A két világháború között az erdélyi magyar értelmiség körében élénk eszmecsere folyt a transzszilvanizmus értelmezéséről. Vajon nem arról a Kelet-Európában ismerős jelenségről volt-e szó, amelynek jegyében a térség egységének a gondolatát egy éppen vesztes nemzet(etnikum) értelmisége azért fedezi föl, mert ebben látja az adott helyzet alternatíváját? Mint például a Duna-konföderációról álmodozó emigráns Kossuth Lajos vagy azok, akik Trianon revízióját valamiféle közép-európai szövetség megteremtésével képzelték el. — A transzszilvanizmus majdnem minden esetben a birtokon kívüli védekező ideológiája, aki az erdélyi létezés sajátosságainak hangsúlyozásával próbálja a maga identitását megtartani. Birtokon kívüliségen azt értem, hogy nem az ő közössége (népe, nemzete) birtokolja az országban a főhatalmat. Ezért következetesen transzszilvanisták az erdélyi szászok az Andreanumtól egészen a Hitlernek való behódolásig, és ezért az a román értelmiség mindaddig, ameddig azért küzd, hogy negyedik rendi nemzetként, majd polgári nemzetként részese legyen az erdélyi hatalmi berendezkedésnek. A magyarok pedig a klasszikus emlékírókhoz (Bethlen Miklós, Cserei Mihály) és a reformkori unióellenes, konzervatív politikusokhoz (Jósika Samu és köre) kapcsolódó előzmények után, az első világháborút követő években lettek hangsúlyozottan transzszilvanisták, mivel az erdélyiségben olyan történelmi jegyeket láttak, amelyek egyaránt megkülönböztetik az erdélyi románt a regátitól, illetve az erdélyi magyart a magyarországitól. Úgy vélték, a transzszilvanizmus talaján igenis megvalósítható az olyan demokratikus, liberális közrend, amelynek megvan például a maga vallási tolerancia-hagyománya. Eltekintve ugyanis az ellenreformáció idejének konfliktusaitól, Erdélyben Európa egyik legpéldásabb vallási együttélés-rendszere alakult ki az 1568-as tordai határozatok szellemében. Hirtelen egy gyerekkori emlékem jut eszembe. Küküllőszéplakon nőttem föl. Vegyes lakosságú falu volt, református többséggel, de ugyanakkor erős görög katolikus közösséggel. Köztudomású, hogy az ortodox és a görög katolikus román egyházak a régi naptárt használják, így aztán a román és a magyar húsvét nagyon sokszor nem esik egybe. A másik ünnepen azonban senki sem végzett olyan munkát, amellyel megbántotta volna az ünneplőket. Nem mentek például rakott szekérrel végig a falun, a portájuk előtt ugyanúgy megseperték az utcát, mint saját húsvétjukon. Vagyis évszázadok alatt a népi együttélésnek olyan, mondhatnám: parasztian elegáns formája valósult meg, amely erkölcsileg kötelezett mindenkit arra, hogy adja meg a tiszteletet a más ajkú, illetve vallású falubélinek. • Visszatérve a két világháború közötti transzszilvanizmus értékeléséhez: az erdélyiség mibenlétét értelmező írásokat olvasva feltűnő, hogy — noha számos hatásos érv is előkerült — többnyire érzelmi oldalról, a megfoghatatlan irracionalitás felől közelítettek a kérdéshez. — Amit mi ma transzszilvanizmusnak nevezünk, az erősen esztétikai töltetű fogalom. Ez részint 19. századi előzményekre is visszamegy, gondoljunk csak például Kriza Jánosékra, akik felfedezik az erdélyi „vadrózsákat”, vagy Orbán Balázs monográfiájára, amely hatalmas adatmennyiséggel gyarapította a Székelyföldre vonatkozó információkat. A művelődés különböző területein egyre többen fedezték föl az erdélyi partikularizmusokat. E meglévő tájjellegzetességeket azonban hiba lenne misztifikálni, hiszen ilyen partikularizmusok léteznek Baranyában, a Csallóközben, Kassa környékén, a Bácskában, a Nyírségben is. A szecesszió korának művészete és irodalma nagy lendületet adott Európa-szerte a regionalizmusokban rejtekező sajátosságok kutatásának és továbbfejlesztésének, így például a magyar építőművészetben a Lechner Ödön-i irányzattal elégedetlen tanítványok a különböző tájegységek népi építőművészetét kezdték tanulmányozni: jelesen éppen két erdélyi tájét, a kalotaszegiét és a székelyföldiét. Ezzel, vagyis a népi díszítőművészet felfedezésével indult el a modern magyar építőművészet megújhodása. Az új irányzat legkiemelkedőbb reprezentánsa Kós Károly, aki munkásságával már egészen fiatalon azt akarta igazolni, hogy létezhet olyan építőművészet, amely belső struktúrájában használja föl mindazt, amit a népi építészet tudatosan hasonított magához a romantikától kezdve a barokkig és klasszicizmusig. A Kós Károly-i építészeti élmény 1918 után átalakul egy, az általános esztétikai szférán túlmutató politikai és közéleti mondanivalójú transzszilvanizmussá. Kós szépíróként, publicistaként és közéleti emberként igyekszik mozgósító erejűvé tenni ezt a gondolatrendszert, és ez természetes módon párosul azzal a lírai fogantatású transzszilvanizmussal, amelyet a háború utáni nagy megrendülés következtében fogalmazott meg két olyan kivételes képességű költő, mint Ápriliy Lajos és Reményik Sándor. Ez a fajta transzszilvanizmus értékeket hozott létre, elsősorban az esztétikum birodalmában, de a magatartásformában is. A toleranciára gondol Benkő Samu (1928) Kolozsvárott élő művelődéstörténész, akadémikus, az Erdélyi Múzeum Egyesület alelnöke. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen végzett 1950-ben. 1953—75-ig a Román Tudományos Akadémia Kolozsvári Történeti Intézetének, majd ezt követően 1988-as nyugdíjba vonulásáig az Akadémia kolozsvári könyvtárának volt tudományos főmunkatársa. Fő kutatási területe a 18—19. század, és a 20. század első felének erdélyi művelődéstörténete. Néhány jelentős tanulmánykötete: Sorsformáló értelem (Bukarest, 1971), A helyzettudat változásai (Bukarest, 1977), Apa és fiú (Bolyai-tanulmányok, Bukarest, 1977), Haladás és megmaradás (Budapest, 1979), Őrszavak (Bukarest, 1984). Jók, vagy a kompromisszumra való készségre, amely minden társadalmi együttélés alapfeltétele. • A magyarországi főszerkesztő, aki 1934-ben az „önelvű Közép-Európa megteremtésének” programjával indította el lapját, a Délvidék visszacsatolása után már Magyarország balkáni missziójáról beszélt. Tehát: megváltozik-e a transzszilvanizmust hirdető birtokon kívüli álláspontja abban az esetben, ha — például egy impériumváltás következtében — birtokon belülivé lép elő? — Azonnal elfelejti az erdélyiséget! Akik román szemszögből hirdetik a transzszilvanizmust, azok rögtön átváltanak a dákoromán kontinuitásra, a magyarok pedig a neobarokkosan átstilizált Szent István-i állameszme abszolutizálásába bonyolódnak bele. Végső soron ezek a nacionalista államideológiák kezdték ki az évszázados együttélési normákat. Persze, voltak az eszmének hűséges, kitartó szószólói is. Például Kós, Reményik, Áprily; ők utolsó leheletükig bizonyították, hogy az erdélyiség őbennük mélyen átélt művészi élmény. • Annak, hogy a transzszilvanizmusnak nincs pontos fogalmi meghatározása, gondolom, az a legfőbb oka, hogy ennek igénye nem merült föl az erdélyi tudományos életben. Az erdélyi tudományosság (akár a történet-, akár a jog-, akár a nyelvtudományra tekintünk) sohasem konstruált valamiféle transzszilván ideológiát, így tehát a két világháború közötti transzszilvanizmusnak valójában nincs tudományos alapvetése. Egy történész szakember pontosan tudja, hogy a mindenkori erdélyi történések hogyan illeszkedtek az összmagyar, illetve az európai összefüggésrendszerbe. A történész tisztában van azzal is, hogy amikor például a budai udvar áttelepült Erdélybe, senki sem azon gondolkodott, hogyan lehetne egy transzszilván államot megteremteni, hanem az volt a vállalt feladat 1541-ben (mint például később Bethlen Gábor, a választott magyar király esetében), hogy szavatolják a magyar állam folytonosságát. A magyar nyelvtudomány erdélyi ága az utóbbi évtizedekben igazán értékes feltáró munkát végzett; a nyelvtörténeti adattárak, földrajzinév-gyűjtemények és az elkészült nyelvatlaszok mind azt bizonyítják, hogy az erdélyi nyelvjárások egytől egyig az összmagyarság közös nyelvi örökségének érdekes és értékes színfoltjai. Összefoglalóan azt mondhatom: a transzszilvanizmusnak publicisztikája van, de tudományos szakirodalma nincs. • Manapság sokszor hangoztatják az új, modern nemzetkép megfogalmazásának a szükségességét. Úgy vélem, ez mindenekelőtt az önmagunkról és a környezetünkről való pontos tudást kell, hogy jelentse. Melyek azok a tudományos feladatok, amelyeket föltétlenül el kell végezni ahhoz, hogy ez a nemzetkép mindenféle ködösségtől, mítosztól mentes legyen? — Ismerős jelenség: vannak ugyan elképzeléseink dolgokról, de amikor konkrét jelenséggel állunk szemben, sokszor nem tudjuk, mihez is kezdjünk vele. Például a tudomány eszközeivel is fel kellene végre tárni, hogy az elmúlt száz esztendőben milyen demográfiai változások történtek Erdélyben. S az erdélyi városi élet hogyan tudta földolgozni ezt a változást. Kolozsvári bennszülött román kollégáim elképedve mesélnek történeteket arról, hogy a betelepített új lakosság hogyan viselkedik, hogy milyen nehéz megtanítani őket a civilizáció elemi szabályaira. De hát idővel meg fogják tanulni. A probléma csak az, hogy az már egy másik város lesz, hiszen van újságíró, aki már most azon kesereg, hogy olyan idegen ez a Szent Mihály templom meg a Mátyás-szobor, és megkérdezi, hogy ezek voltaképpen mit keresnek itt. És ezen nincs mit csodálkozni, mert ezeket az embereket egy múlt századi romantikus nacionalista ideológia szellemében arra nevelték, hogy Erdély minden egyes köve román, s ha valami véletlenül mégsem az, akkor az veszélyezteti a román jelent és jövőt... A legsürgősebb feladat — a módszertani alapvetést követően — az elmúlt hetvenöt év tudományos fölmérése.A jeles francia történetírónak, Fernand Braudelnek van egy nagyszerű kifejezése, az úgynevezett hosszú időtartam. Azt fejezi ki vele, hogy a történelemben végbemenő folyamatokat nem egy-egy pillanatban kell megragadni, hanem előzményeivel és következményeivel együtt. Azért kell tehát megértenünk az elmúlt évtizedekben történteket, hogy végre ne csak mítoszaink legyenek, hanem tudjuk, mi is esett meg velünk és mi van ma. Vagyis: el kell végezni a dualizmus korának tisztességes leírását. Meg kell nézni a két szerencsétlen, elvetélt magyar forradalom mibenlétét és következményeit. Aztán nagyon fontos a két világháború közötti korszak tárgyilagos fölmérése. Tessék megvizsgálni, hogyan nevelődött föl abban a korban egy európai jelentőségű és színvonalú tudósnemzedék, miként születtek nagy művészi teljesítmények. Szükséges végiggondolni és hűvös tárgyilagossággal elemezni azt a csapdahelyzetet, amelybe a rossz békeszerződés következtében került a magyarság. A Horthy-korszak elemzésével párhuzamosan foglalkozni kell a két háború közötti — a keleti és a nyugati — magyar emigráció szerepével. Józanul kell mérleget készíteni az 1945 utáni helyzetről, amikor a világ a jaltai egyezségen alapuló „hosszú korszakra” rendezkedett be. Ebben az összefüggésben kell értékelni 1956-ot, tudva persze azt is, hogy Magyarország az egyetlen ország a világon, amelyik saját erejéből megdöntötte a lenini-sztálini rendszert. Igaz, hogy csak néhány napra. De megdöntötte, olyan hihetetlen módon, hogy a világ akkori hatalmasságai szinte tátott szájjal, tehetetlenül figyelték az eseményeket. Szerencsére nagyon sok értékes részlettanulmány elkészült már, s a továbbiakban ezekre támaszkodhatunk. De a forrásfeltárásra, s főleg a forráskritikára még nagy feladatok várnak, hiszen a dezinformálás valóságos technikává vált századunkban. Fontosnak tartom azt is, hogy tudatosítsuk a magunk és a világ számára azt, hogy a magyar fejlődésnek van egy nagy, egyetemesen hasznosítható tanulsága. Németh László írta volt egy olasz egyetemi hallgató kislánynak, hogy a magyar történelem tanulságainak közvetítésével még az európai kulturális örökséggel ismerkedő harmadik világnak is szolgálatot tehet. Arról van szó, hogy az emberiségnek egyetemes haszna származna az Európával való ismerkedés technikájának megismerésétől. Annak a hiteles és részletes bemutatásáról van szó, hogy egy Keletről jött nép miképpen hasonította magához az európai kultúra és az európai civilizáció által fölkínált értékeket, „Kelet felé” is érvényesen. Hiszen TÖRTÉNETI TUDAT, NEMZETI TUDAT A belső rendteremtés reményében Beszélgetés Benkő Samu professzorral A MAGYAROK VILÁGSZÖVETSÉGE KÉTHETI LAPJA MÁSODIK ÉVFOLYAM, 1. SZÁM, 1993. JANUÁR 5.