Vízgazdálkodás, 1970 (10. évfolyam, 1-6. szám)

1970-10-01 / 5. szám

Adatok a Tisza völgyi árvizek történetéhez II. Árvizek a rendszeres szabályozási és ármentesítési munkálatok megkezdése óta A szabályozási és ármentesítési munkálatok feladatai és eredményei A Tisza völgyi árterületek hatalmas méreteinek, a sza­bályozás előtti láp- és mocsárvilág nagy kiterjedésének magyarázata a geológiai adottságokban rejlik: a Tisza­­völgy hatalmas csekély esésű teknője valójában lépcső­­szerűen egymást követő, helyi, süllyedéses medencék, tófenekek sorozata. (Szatmár-beregi Síkság, Bodrogköz, Taktaköz, Jászság, a Közép-Tisza és a Körös völgy ös­­­szefüggő teknője.) Az egyes medencéket szélfútta homok­hátak, vagy vízhordta hordalékkúpok, kavicspadok vá­lasztották el egymástól, s a felsőbb medencék, illetve azok folyóinak vize egy-egy szorulaton, mint „túlfolyón” keresztül jutott az alsóbbakba: Csapnál, Tokajnál, a Sajó torkolatánál, Szolnoknál és Szegednél. Árvízi szem­pontból a Maros hordalékkúpjának csúcsánál kialakult legalsó túlfolyó, a „szegedi szorulat” — és annak egy­kori szigetén épült Szeged — helyzete a legkritikusabb. A Tisza hossz-szelvénye mellett minden árvíz levonu­lása is bizonyítja, hogy e szorulat visszaduzzasztó hatá­sával a szabályozás óta éppúgy késlelteti a középső me­dence, illetve a Tisza árvizeinek lefolyását, mint régen. Mivel a medencék feltöltődése nem tartott lépést a süllyedés folyamatával , ezért kellett az egykori tó­feneket végül is az embernek elhódítania a vizektől: fo­lyószabályozással és ármentesítéssel tennie alkalmassá az állandó megtelepedésre és földművelésre. A korábbi időkben évente ismétlődő árvizek nemcsak a medencék legmélyebb részeit elfoglaló láp- és mocsár­világ (Ecsedi-láp, Szernye-mocsár, a Körösök és a Be­rettyó Sárrétje stb.) vizeinek állandó feltöltését bizto­sították, hanem rendszeresen megöntözték a csaknem kétmillió hektáros árterület java részét is. Geológiai szempontból ezek az árvizek természetes, sőt szükség­­szerű jelenségnek tekinthetők: ezek biztosították — ha a medencék fiatal kora (20—25 000 év) miatt nem is teljes mértékben — a süllyedékek fokozatos feltöltését, termékeny agyagos öntéstalajainak és még termékenyebb láptalajainak kialakulását. A gazdasági élet korábbi szintjén, a természeti adott­ságokhoz alkalmazkodó gazdasági tevékenység szem­pontjából ezeket az árvizeket egyenesen hasznosnak te­kintették. A Tiszántúl híres rideg állattartása csak a Tisza és a Hortobágy árvizeitől rendszeresen megöntö­zött legelőkön alakulhatott ki. (Ezért tiltakozott Debre­cen még a 19. sz. derekán is az állattenyésztést veszé­lyeztető ármentesítés ellen.) A Berettyó völgyétől Sze­gedig terjedő vízivilág lakosságának pedig szinte főfog­lalkozásává vált a halászat, sőt a vadászat-pákászat és a­, ezekhez kapcsolódó (házi) ipari tevékenység is. A vázolt geológiai-földrajzi adottságok alapján válik igazán érthetővé a „Tiszavölgy rendezése”, a „második magyar honfoglalás” két nagy stratégája, Széchenyi és Vásárhelyi zsenialitása és elgondolásainak jelentősége. Az egyes folyószakaszokra — vagyis medencékre — kor­látozódó szabályozás, csak az alsóbb területek (medencék) helyzetét súlyosbította volna: egyetlen lehetséges meg­oldás tehát — a Tisza-völgy egységes rendezése volt! — A munkálatok első és legfontosabb lépése pedig csak a kedvezőtlen lefolyási viszonyok megjavítása, a medret fejlesztő, beágyazódását biztosító (a kritikus szorulatok vízvezetőképességét növelő) Tisza-szabályozás lehetett. Átvágásokkal való mederszabályozás nélkül minden ár­mentesítési kísérlet hiábavaló lett volna, mint ahogy a két összefüggő feladat szétválasztása és az elkövetett mulasztások és hibák miatt — sokáig valóban kevés eredménnyel is járt. A folyószabályozás lemaradása sú­lyosan veszélyeztette az ármentesítés sikerét és ismé­telten súlyos árvízkatasztrófákat okozott. Ez az elgon­dolás volt az, amelyért Vásárhelyi, a szó legszorosabb értelmében, az életét áldozta (a terv védelmében folyta­tott vita izgalmai ölték meg), és amelyet a Tisza-szabá­lyozás későbbi, méltó folytatója Kvassay Jenő annyiszor hangsúlyozott. Elgondolásaik, útmutatásaik szerint az ár­mentesítés fejlesztése a jövőben is elválaszthatatlan ma­rad a mederfejlesztéstől. A rendszeres szabályozási munkálatok, mint ismeretes, Széchenyi kezdeményezésére már 1846-ban megindultak, azonban a szabadságharc bukása és az azt követő ön­kényuralom miatt jelentős előrehaladás hosszú ideig nem történt, így az 1855-ig végzett ármentesítési munkálatok­nak is — ma már nehezen ellenőrizhető adatok szerint — mindössze az ősi ártér mintegy 10—13%-át sikerült meg­védeniük az árvíztől. Jó két évtizednek kellett eltelnie míg a munkálatok gazdasági eredményei — és hatása a Tisza völgy hidro­lógiai viszonyaira, a tiszai árvizek lefolyására — érez­hetővé váltak. Ezeket a nagy jelentőségű változásokat azonban a munkálatok tervszerűtlensége, a végrehajtás során érvényesülő bürokratikus ügyintézés, felelőtlen és alkalmatlan vezetés, nemkülönben a feudális önkény ha­tására elkövetett hibák és mulasztások sorozata kísérte.­­A munkálatok végrehajtása a szabadságharc bukása után a Bach-rendszer idejére, irányítása pedig annak nemzetellenes bürokráciájára maradt. A kiegyezés utáni kormányzat pedig a korábbi szervezet leépítésével, a tár­sulati önkormányzat helyreállításával pedig csak a ve­zetés tehetetlenségét és az anarchiát fokozta!) Ez a magyarázata annak, hogy a Tisza szabályozása és a Tisza-völgy ármentesítése, a kezdeményezők éles­látása ellenére, sokáig nem váltotta valóra a hozzá fű­zött várakozásokat, sőt a munkálatok előrehaladása csak súlyosbította a Tisza-völgy, főleg az Alsó-Tiszavölgy helyzetét. A felső szakasz — a felső medencék — gyor­sabban lefutó árvizei egyre jobban megtorlódtak az alsó legnagyobb és legmélyebb medencében: a Közép-Tisza és a Körösvölgy teknőjében, vagyis a Körösök alsó és a Tisza csongrád—szegedi szakaszán. Ennek lefolyási vi­szonyait ugyanis az alsóbb szakasz tervezett, de nehe­zebben fejlődő átvágásainak elhanyagolásával nemcsak, hogy nem javították, hanem a helytelen töltésvonalozás­­sal és főleg az egész medence túlfolyója a szegedi szo­rulat jelentős összeszűkítésével — még tovább rontották. A mintegy 1000 m-es újszegedi ártéri nyílást az osztrák államvasutak temesvári vonalának töltésével elzárták (1858) és a Tisza árvízi medrének szélességét, a Vásár­helyi által megengedhetőnek tartott legkisebb mérettel, az 580 m-rel szemben — az ugyancsak „takarékosságból” kicsire méretezett — 352 m-es vasúti hídnyílásra csök­kentették. Még a szabályozás kezdeti szakaszában, lényegében az ősi állapotok közepette érte a Tisza völgyét az 1853. és 1855. évi árvíz. A munkálatok kezdetleges állása ekkor még nem tette lehetővé a szükséges tanulságok levo­nását. Azt azonban már felismerték, hogy a Herrich-féle felemás terv és főleg annak vontatott végrehajtása nem vezethet eredményre. Ezért határozták el, hogy­ a Vá­sárhelyi-féle tervnek megfelelően növelik az átvágások számát és kotrással gyorsítják meg azok kialakítását. A munkát azonban idegen tőkés vállalkozóknak adták ki, akik monopolhelyzetüket és az osztrák bürokrácia nem­törődömségét kihasználva nem teljesítették a vállalt fel­adatot, így a folyószabályozás és az ármentesítés fejlő­dése közti aránytalanság tovább fokozódott. A kiegyezés, a várakozásokkal ellentétben, nem ked­vező változást, hanem éppen veszélyes megtorpanást ho­zott a Tiszavölgy rendezésében. A folyószabályozás-ár­­mentesítés — részben az előző aszályos időszak hatására, részben Herrich félrevezető, kincstári optimizmussal át­itatott jelentései következtében — szinte teljesen lekerült a napirendről. A kormány a vízügyi szervezet létszámát és költségvetését fokozatosan csökkentette, az átvágások 191

Next