Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-10-01 / 10. szám

első vízerőművel egybekötött vízlépcső tervét (1898). Az új­szerű tervet melegen pártoló H. Arnold hannoveri műegye­temi tanár, a zsilipes-vízlépcsős megoldás szükségességét bizonyító cikkében ugyancsak nem mulasztja el, hogy ,,a hír­neves magyar vízimérnök", Vásárhelyi Pál sokat idézett véle­ményére és egykori, úttörő tervére hivatkozzon. Ez a magyarázata annak, hogy az Al-Duna szabályozás kérdése a feladat megoldásával foglalkozó szakmai közvéle­mény szemében —mintegy fél évszázadon keresztül — szinte teljesen egybeforrott Vásárhelyi nevével: az Al-Duna múlt századi irodalmában alig találunk olyan munkát, amelyik ne emlékezne meg úttörő tevékenységéről. Érthető tehát, hogy amikor a bécsi „Donau-Verein” emlékirata, a kérdés legje­lentősebb dokumentumkötete 1880-ban megjelent, címlapja elé — „érdemeiről való hálás megemlékezésül” — Vásárhelyi Pál arcképe került. A TISZA SZABÁLYOZÁSA Vásárhelyi Pál másik nagy alkotása a Tisza szabályozása, a Tisza-völgy rendezése volt, mely abban az időben nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is egyedülálló műszaki feladatnak számított. Vásárhelyi Pál 1846-ban készítette el a terület térképei alapján a Tisza-szabályozásra vonatkozó tervét, a gyakorlati kivitelezés számára alkalmas formában. Terve a folyószabá­lyozás, — a középvízi szabályozás és az ármentesítés — a nagyvízszabályozás feladatait az egyetlen helyes módon, egységesen oldotta meg. A csekély esésű ún. középszakasz jellegű folyók azóta klas­­­szikussá vált szabályozási alapelve szerint legelőször is a folyó lefolyási viszonyait kívánta megjavítani a kanyargó, folyómeder, pontosabban a túlfejlett „érett” kanyarok átvá­gásával. Vásárhelyi véleménye szerint a folyó esésviszonyainak ilyen módon való megjavítása előfeltétele annak, hogy a környező területek töltésezéssel való védelme, ármentesítése eredmé­nyes legyen. Az általa tervezett 101 — ha a kettős átvágáso­kat külön számítjuk, akkor 106 — átvágás ugyanis az egy­­harmadával megrövidített mederben a folyó esésének, illetve a vízsebesség növekedésének arányában csökkentette az ár­vizek levonulási idejét. Vásárhelyi a töltésépítést az átvágásokkal kapcsolatos fel­adatnak tekintette, s a töltések vonalvezetését úgy kívánta kialakítani, hogy ezzel egyszersmind a Tisza szabályos ár­vízi medrének kialakítását is biztosítsa. A szabályozásnál követendő gyakorlati szempontokat ille­tően külön hangsúlyozza, hogy a munkálatoknál nemcsak az ármentesítés feladataira, hanem a hajózás igényeire is te­kintettel kell lenni. Vásárhelyi — mint említettük — a folyószabályozás és az ármentesítés feladatait egységes feladatnak tekintette. Sze­rinte: „a töltéseknek nemcsak az áradásokat kellene megóvni, hanem helyheztetésük által arra kell törekedni, hogy általok maga a folyó is jobb karba tétessék, úgy hogy ágya emelése meggátoltatván, éppen annak mélyítése eszközöltessék”. „E tekintetben — írja a továbbiakban — a töltés parttóli tá­volságának meghatározása nagy fontossággal bír.” A folyó — pontosabban: az árvízi meder — lefolyási viszonyainak javítása, a sebesség növelése érdekében (ami a mederfel­­töltődés megakadályozásának is eszköze) tehát a parthoz viszonylag közelfekvő és párhuzamos töltéseket javasolt: „a vízárt — mondja — lehetőleg összetartani kell a lehető legsebesb lefolyás végett" és „a fő feladat. . . amennyiben a helybeli viszonyok megengedik, hogy a szabályos töltés építése megközelíttessék . . ." A Tisza-szabályozás alapelvei arról tanúskodnak, hogy Vásárhelyi felismerte és felhasználta kora hidrológiájának elméleti eredményeit és a vízépítés gyakorlati műszaki tapasz­talatait, sőt a földmunkástömegek kézi erején kívül a már kibontakozó gépi technika alkalmazásának lehetőségeit is számításba vette. Mindazt a felhalmozott tudást pedig, amit a korabeli tudo­mány és a gyakorlat nyújtott, kiegészítette önálló alkotó gon­dolataival. Vásárhelyit értékes tudományos és irodalmi mun­kássága alapján joggal tekinthetjük nemcsak kiváló gya­korlati mérnöknek, hanem a magyar vízgazdálkodás és hid­rológia úttörő tudományos munkásának is. Tervének sarkalatos eleme — és ez mai vízgazdálkodásunk­nak is egyik fontos vezérelve —: úgy győzzük le a természet erőit, hogy egyben törvényeit figyelembe vesszük és felhasz­náljuk. Az idő Vásárhelyi elgondolásait igazolta: a folyó „természetének” megfelelő, a természet erőit felhasználó, ez­zel együttműködő szabályozás elvét. E nagy természetátalakító munka jelentőségét növeli, hogy még a mai gépi technika méreteihez képest is hatalmas föld­tömegek megmozgatását, az Alföld kubikosainak tízezrei, túl­nyomórészt ősi, primitív eszközökkel, verejtékes kézi erővel, talicskával kordéllyal hajtották végre. E munka eredményeként a szabályozott folyó pályája 1419 km-ről 964 km-re csökkent. Esése megnövekedett. Az át­vágások és a folyót szűkebb mederbe szorító töltések hatásá­ra az árvizek szintje emelkedett, de levonulási idejük a sza­bályozás előtti állapothoz képest lényegesen meggyorsult. A Tisza a szabályozás folytán kialakult helyzetet „elfogad­ta”, „alkalmazkodott hozzá”. A folyó beágyazódott medré­be. Mind nagyobb biztonságot adó töltések emelkedtek partjain és megjavultak a hajózási viszonyok is. Az említett számok meggyőző erővel bizonyítják az el­végzett munkák nagyságát, a nyomukban bekövetkezett ered­mények pedig Vásárhelyi zseniális koncepcióját, amely meg­vetette alapját e térség korszerű vízgazdálkodásának. BESZÉDES JÓZSEF, A REFORMKOR KIVÁLÓ VÍZIMÉRNÖKE Annak ellenére, hogy Vásárhelyi Pál neve jobban a köz­tudatban él, mint Beszédesé, nehéz volna nyugodt lelkiisme­rettel azt állítani, hogy kettőjük közül egyik nagyobb volt a másiknál. Ha Vásárhelyi Pál nevéhez a lecsapolás, ármente­sítés és folyószabályozás sikere fűződik, Beszédes Józseféhez a lecsapolásokon kívül még a mesterséges víziutak és víz­­erőkihasználás kezdeményezése is, ezenkívül elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar műszaki irodalom megteremtése terén, és mint európai látókörű közgazdasági író is elisme­résre méltó munkát végzett. Beszédes Józsefet társadalmi helyzete is kijelölte arra, hogy szerepet vállaljon abban a csoportban, mely a felvilágosodás eszményeinek őrzésével, gyakorlati gazdasági tevékenységével a nemzeti öntudat ébren tartásán, a reformkor előkészítésén munkálkodott. Mélyről jött, egyszerű szülőktől származott. 1819- ben megválasztották a Sárvízi Társulat igazgatójává és így saját elgondolásai alapján megkezdhette a ko­rábban kudarcba fulladt munkálatok elvégzését. Ez év­ben a társulat székesfehérvári gyűlésén nagyszabású érte­kezéssel kezdte meg munkásságát. Ez az értekezés hid­rológiai és fizikai—földrajzi szempontból egyaránt figyelemre méltó megállapításokat tartalmaz és előkelő helyet foglal el a legrégibb magyar műszaki értekezések között. 1820- ban kezdett neki a Sárvíz-csatorna építésének és azt igen sikeresen vezette. Ennek láttára azután a Kapos és a Sió rendezésében érdekeltek is csatlakoztak a Társulathoz, amely nemcsak jelentős anyagi eredményeket ért el, hanem a mun­kálatok megszervezésében is kiválóan működött és ezért mél­tán állították követendő például a történelmi nevezetességű 1825-ös reformországgyűlés elé. Az elvégzett munkálatok méreteire jellemző volt, hogy a Sárvíz 175,9 km hosszú csatornája 52 350 kh olyan vizenyős területet mentesített, mely évszázadok óta használhatatlan volt. A Sió és a Kapos rendezése pedig 176 km csatorna megépítésével 64 500 km földet tett megművelhetővé, végül a Sió balatoni szakaszának szabályozása a Balaton vízsziné­­nek leszállításával ugyancsak jelentős területet, mintegy 20 000 kh-at hódított el a vizektől. Ami viszont a végrehajtott munkálatok műszaki-technikai kivitelezését illeti megállapít­hatjuk, hogy az ugyancsak igen tökéletes volt, mégpedig annyira, hogy mindmáig iskolapéldája maradt a Sárvízhez, Kaposhoz hasonló jellegű vízfolyások szabályozásának. A mű­szaki megoldás tökéletességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az újjászervezett Sárvíz Malomcsatorna Társulat, melynek tagjai nagyobbrészt termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, a csatorna felújítását Beszédes tervei szerint végezte el. Jellemző volt Beszédes tettvágyára, hogy munkaerejét egyetlen csatornaterv sem tudta egészen lekötni, hanem egyidőben mindig több vízfolyás szabályozásának gondola­tával foglalkozott, így pl. 1820—1825 között az ő tervei nyo­mán hajtották végre a Duna Fadd—Baja közti szakaszának árvédelmi munkálatait is. Az itt megépített 20,8 km hosszú árvédelmi töltés a maga idejében a legnagyobb egységes 10

Next