Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-10-01 / 10. szám
első vízerőművel egybekötött vízlépcső tervét (1898). Az újszerű tervet melegen pártoló H. Arnold hannoveri műegyetemi tanár, a zsilipes-vízlépcsős megoldás szükségességét bizonyító cikkében ugyancsak nem mulasztja el, hogy ,,a hírneves magyar vízimérnök", Vásárhelyi Pál sokat idézett véleményére és egykori, úttörő tervére hivatkozzon. Ez a magyarázata annak, hogy az Al-Duna szabályozás kérdése a feladat megoldásával foglalkozó szakmai közvélemény szemében —mintegy fél évszázadon keresztül — szinte teljesen egybeforrott Vásárhelyi nevével: az Al-Duna múlt századi irodalmában alig találunk olyan munkát, amelyik ne emlékezne meg úttörő tevékenységéről. Érthető tehát, hogy amikor a bécsi „Donau-Verein” emlékirata, a kérdés legjelentősebb dokumentumkötete 1880-ban megjelent, címlapja elé — „érdemeiről való hálás megemlékezésül” — Vásárhelyi Pál arcképe került. A TISZA SZABÁLYOZÁSA Vásárhelyi Pál másik nagy alkotása a Tisza szabályozása, a Tisza-völgy rendezése volt, mely abban az időben nemcsak hazai, hanem nemzetközi viszonylatban is egyedülálló műszaki feladatnak számított. Vásárhelyi Pál 1846-ban készítette el a terület térképei alapján a Tisza-szabályozásra vonatkozó tervét, a gyakorlati kivitelezés számára alkalmas formában. Terve a folyószabályozás, — a középvízi szabályozás és az ármentesítés — a nagyvízszabályozás feladatait az egyetlen helyes módon, egységesen oldotta meg. A csekély esésű ún. középszakasz jellegű folyók azóta klasszikussá vált szabályozási alapelve szerint legelőször is a folyó lefolyási viszonyait kívánta megjavítani a kanyargó, folyómeder, pontosabban a túlfejlett „érett” kanyarok átvágásával. Vásárhelyi véleménye szerint a folyó esésviszonyainak ilyen módon való megjavítása előfeltétele annak, hogy a környező területek töltésezéssel való védelme, ármentesítése eredményes legyen. Az általa tervezett 101 — ha a kettős átvágásokat külön számítjuk, akkor 106 — átvágás ugyanis az egyharmadával megrövidített mederben a folyó esésének, illetve a vízsebesség növekedésének arányában csökkentette az árvizek levonulási idejét. Vásárhelyi a töltésépítést az átvágásokkal kapcsolatos feladatnak tekintette, s a töltések vonalvezetését úgy kívánta kialakítani, hogy ezzel egyszersmind a Tisza szabályos árvízi medrének kialakítását is biztosítsa. A szabályozásnál követendő gyakorlati szempontokat illetően külön hangsúlyozza, hogy a munkálatoknál nemcsak az ármentesítés feladataira, hanem a hajózás igényeire is tekintettel kell lenni. Vásárhelyi — mint említettük — a folyószabályozás és az ármentesítés feladatait egységes feladatnak tekintette. Szerinte: „a töltéseknek nemcsak az áradásokat kellene megóvni, hanem helyheztetésük által arra kell törekedni, hogy általok maga a folyó is jobb karba tétessék, úgy hogy ágya emelése meggátoltatván, éppen annak mélyítése eszközöltessék”. „E tekintetben — írja a továbbiakban — a töltés parttóli távolságának meghatározása nagy fontossággal bír.” A folyó — pontosabban: az árvízi meder — lefolyási viszonyainak javítása, a sebesség növelése érdekében (ami a mederfeltöltődés megakadályozásának is eszköze) tehát a parthoz viszonylag közelfekvő és párhuzamos töltéseket javasolt: „a vízárt — mondja — lehetőleg összetartani kell a lehető legsebesb lefolyás végett" és „a fő feladat. . . amennyiben a helybeli viszonyok megengedik, hogy a szabályos töltés építése megközelíttessék . . ." A Tisza-szabályozás alapelvei arról tanúskodnak, hogy Vásárhelyi felismerte és felhasználta kora hidrológiájának elméleti eredményeit és a vízépítés gyakorlati műszaki tapasztalatait, sőt a földmunkástömegek kézi erején kívül a már kibontakozó gépi technika alkalmazásának lehetőségeit is számításba vette. Mindazt a felhalmozott tudást pedig, amit a korabeli tudomány és a gyakorlat nyújtott, kiegészítette önálló alkotó gondolataival. Vásárhelyit értékes tudományos és irodalmi munkássága alapján joggal tekinthetjük nemcsak kiváló gyakorlati mérnöknek, hanem a magyar vízgazdálkodás és hidrológia úttörő tudományos munkásának is. Tervének sarkalatos eleme — és ez mai vízgazdálkodásunknak is egyik fontos vezérelve —: úgy győzzük le a természet erőit, hogy egyben törvényeit figyelembe vesszük és felhasználjuk. Az idő Vásárhelyi elgondolásait igazolta: a folyó „természetének” megfelelő, a természet erőit felhasználó, ezzel együttműködő szabályozás elvét. E nagy természetátalakító munka jelentőségét növeli, hogy még a mai gépi technika méreteihez képest is hatalmas földtömegek megmozgatását, az Alföld kubikosainak tízezrei, túlnyomórészt ősi, primitív eszközökkel, verejtékes kézi erővel, talicskával kordéllyal hajtották végre. E munka eredményeként a szabályozott folyó pályája 1419 km-ről 964 km-re csökkent. Esése megnövekedett. Az átvágások és a folyót szűkebb mederbe szorító töltések hatására az árvizek szintje emelkedett, de levonulási idejük a szabályozás előtti állapothoz képest lényegesen meggyorsult. A Tisza a szabályozás folytán kialakult helyzetet „elfogadta”, „alkalmazkodott hozzá”. A folyó beágyazódott medrébe. Mind nagyobb biztonságot adó töltések emelkedtek partjain és megjavultak a hajózási viszonyok is. Az említett számok meggyőző erővel bizonyítják az elvégzett munkák nagyságát, a nyomukban bekövetkezett eredmények pedig Vásárhelyi zseniális koncepcióját, amely megvetette alapját e térség korszerű vízgazdálkodásának. BESZÉDES JÓZSEF, A REFORMKOR KIVÁLÓ VÍZIMÉRNÖKE Annak ellenére, hogy Vásárhelyi Pál neve jobban a köztudatban él, mint Beszédesé, nehéz volna nyugodt lelkiismerettel azt állítani, hogy kettőjük közül egyik nagyobb volt a másiknál. Ha Vásárhelyi Pál nevéhez a lecsapolás, ármentesítés és folyószabályozás sikere fűződik, Beszédes Józseféhez a lecsapolásokon kívül még a mesterséges víziutak és vízerőkihasználás kezdeményezése is, ezenkívül elévülhetetlen érdemeket szerzett a magyar műszaki irodalom megteremtése terén, és mint európai látókörű közgazdasági író is elismerésre méltó munkát végzett. Beszédes Józsefet társadalmi helyzete is kijelölte arra, hogy szerepet vállaljon abban a csoportban, mely a felvilágosodás eszményeinek őrzésével, gyakorlati gazdasági tevékenységével a nemzeti öntudat ébren tartásán, a reformkor előkészítésén munkálkodott. Mélyről jött, egyszerű szülőktől származott. 1819- ben megválasztották a Sárvízi Társulat igazgatójává és így saját elgondolásai alapján megkezdhette a korábban kudarcba fulladt munkálatok elvégzését. Ez évben a társulat székesfehérvári gyűlésén nagyszabású értekezéssel kezdte meg munkásságát. Ez az értekezés hidrológiai és fizikai—földrajzi szempontból egyaránt figyelemre méltó megállapításokat tartalmaz és előkelő helyet foglal el a legrégibb magyar műszaki értekezések között. 1820- ban kezdett neki a Sárvíz-csatorna építésének és azt igen sikeresen vezette. Ennek láttára azután a Kapos és a Sió rendezésében érdekeltek is csatlakoztak a Társulathoz, amely nemcsak jelentős anyagi eredményeket ért el, hanem a munkálatok megszervezésében is kiválóan működött és ezért méltán állították követendő például a történelmi nevezetességű 1825-ös reformországgyűlés elé. Az elvégzett munkálatok méreteire jellemző volt, hogy a Sárvíz 175,9 km hosszú csatornája 52 350 kh olyan vizenyős területet mentesített, mely évszázadok óta használhatatlan volt. A Sió és a Kapos rendezése pedig 176 km csatorna megépítésével 64 500 km földet tett megművelhetővé, végül a Sió balatoni szakaszának szabályozása a Balaton vízszinének leszállításával ugyancsak jelentős területet, mintegy 20 000 kh-at hódított el a vizektől. Ami viszont a végrehajtott munkálatok műszaki-technikai kivitelezését illeti megállapíthatjuk, hogy az ugyancsak igen tökéletes volt, mégpedig annyira, hogy mindmáig iskolapéldája maradt a Sárvízhez, Kaposhoz hasonló jellegű vízfolyások szabályozásának. A műszaki megoldás tökéletességét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az újjászervezett Sárvíz Malomcsatorna Társulat, melynek tagjai nagyobbrészt termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, a csatorna felújítását Beszédes tervei szerint végezte el. Jellemző volt Beszédes tettvágyára, hogy munkaerejét egyetlen csatornaterv sem tudta egészen lekötni, hanem egyidőben mindig több vízfolyás szabályozásának gondolatával foglalkozott, így pl. 1820—1825 között az ő tervei nyomán hajtották végre a Duna Fadd—Baja közti szakaszának árvédelmi munkálatait is. Az itt megépített 20,8 km hosszú árvédelmi töltés a maga idejében a legnagyobb egységes 10