Magyar Vízgazdálkodás - Víztükör, 1991 (31. évfolyam 1-6. szám)

1991 / 3. szám

itt SZÉCHENYI ISTVÁN BICENTENÁRIUMÁN „Szentebb­ e föld, honunk áldott alapja. Mióta, nagy szív, benne nyugoszol; Szentebb a múltak ezredévi lapja, Mióta, nagy név, hozzá tartozol.” (Arany János) Hogy vízügyeink országos üggyé váltak, Széchenyi Istvánnak tu­lajdoníthatjuk, neki köszönhetjük. Magyarország a tizenkilencedik század első felében a jóléte megalapozására ipart és közlekedést igényelt. Ehhez a Duna és a Tisza folyók szabályozására, Budát és Pestet összekötő állandó hídra, vasutakra, szilárd anyagú közlekedési utakra volt szükség. Mindez magával hozta az árvízmentesítés - később a belvízren­dezés, majd az öntözés - feladatait, a hajózáshoz szükséges vízi­­utak kialakítását és fenntartását, olyan méretű folyamatos mun­kákat, amelyekhez nem volt elég egyéneknek, vagy helyi érdeklt­­ségeknek az ereje: ezekhez az ország közösségének összefogásá­ra volt szükség. Széchenyi meghatározó szerepe abban állott, hogy a mások ál­tal is talán felismert célokat megfogalmazta, a közakaratnak meg­felelő munkálatokat megszervezte, azoknak élére állt és az alap­vetően műszaki-gazdasági létesítésrendszer útjából igyekezett a párt­politikai akadályokat elmozdítani. Téved, aki azt gondolja, hogy a Tisza és vízgyűjtőjének árvíz­­mentesítését végre lehetett volna hajtani az ott élők érdekei elle­nére. A mai országterületnek a negyedére kiterjedő „második honfoglalás”­unkat felülről kényszerített utasításokkal soha nem lehetett volna véghez vinni, ha azt nem maguk a közvetlenül ér­dekelt mezőgazdák követelik ki, s ők maguk nem gazdálkodják ki annak költségeit hitelszegény viszonyok között. 1916-ban állapí­totta meg híres vízimérnökünk, Korbély József, hogy sehol a vilá­gon nem tud rajtunk kívül olyan országot, ahol ilyen hatalmas arányú árvíz- és belvízmentesítési munkákat végeztek volna az ál­lami költségvetés annyira kis megterhelésével, mint hazánkban. Széchenyi István fellépése nélkül viszont a nemzeti összefogás maradt volna el, vagy halasztódott volna jóval későbbre. Amit azóta hazai politikus alig tett meg: Széchenyi Istvánnak külföldi útjain el kellett sajátítania a mérnöki tudományokat is. Személyesen is bejárta Bajorországban az akkor épülő, a Dunát a Majnával összekö­tő, Lajos királyról elnevezett csatornát, a most átadás előtt álló Duna-Majna-Raj­na csatorna ősét, illetve az akkor már mű­ködő, az Atlanti-óceánt a Földközi tenger­rel összekötő, franciaországi Canal du Mi­­di-t. Az utóbbiról írta naplójába: „Rossz néven vehető-e, ha egy ilyen hatal­mas mű látásánál, melyet oly nagy kitartás és erős akarat hozott létre, az ütemünk heve­sebben ver? S ha valaki ezt a nevezetes helyet azzal a szép álommal hagyja el, hogy otthon valami hasonló nagyszerűt fog kezdeményez­ni?" Széchenyi képzeletét a látott víziművek monumentalitása ragadta volna meg? Szó sincs erről! Az emberi méret csak a törpék számára monumentális, Széchenyi pedig óriás volt. Ahhoz, hogy Széchenyi szándékai tettek­ké válhassank, a bécsi kormányt és a ma­gyar közvéleményt egyaránt meg kellett győznie, fel kellett világosítania. Kezdetben a reform-ellenzék oldalán. Ekkor a kor­mányzat nem bízott benne. Később elfo­gadta a kormányhivatalt a budai helytartó­­tanácsban, ekkor egyes régi hívei fordultak el tőle. „Engem egészen más vezéreszme in­dított mindig indít ma, s fog indítani holtig­lan, mint kormányszolgálati, vagy ellenzéki szerep, miket én mindig csak alárendelt fogalmakul és lépcsőkül tekintek egy magasb cél el­érésére” - íja ezekről, s így folytatja: „Hivatal, vagy ellenzék, mint következetességi próbakő ... Nem, ily nyomorult alapra, mondom, soha nem állítom a keblemben lakó hazaszeretet tántoríthatatlan voltát. ” Mennyi politikai és gazdasági akadály tornyosult addig, amíg a Tisza szabályozása megindulhatott! Amíg Vásárhelyi Pál és mun­katársai nyomán egységes elvek szerint, egyesített erőkkel sike­rülhetett a tiszai munkák megkezdése, de amelyet több nemzedék erőfeszítésével csak 62 év alatt fejezhettek be. Az egyes városok, falvak, földbirtokok önállóan csak gyenge védművekkel, erőszét­­forgácsolással védekezhettek volna. Történelmünkben ritkán volt hajlandó a nemzet egységesen cselekedni. Széchenyi ezt nemcsak működésének időszakában, vagy életében érte el. Ez az egység sok viszontagsággal ugyan, de a teljes tiszai munkálatok idején lé­nyegében fennmaradt. A kész művet ugyan már lehetett régen is, ma is ócsárolgatni, de visszacsinálni már senkinek sem lett ereje, a sikeres árvízvédekezések után meg hosszú időre elhallgattak a mindent jobban tudni akaró ellenzők. Nekünk, a vízügyek munkálóinak ma is, a múltban is, nagy sze­rencsénk volt abban, hogy Széchenyi István ismerte fel vízügyeink hazai jelentőségét, s azt, hogy síkföldű országunkban, annak tör­ténelmében a vizek szerepe jóval nagyobb, mint Európa, vagy a világ más tájain. Igaz ugyan, hogy Széchenyi gondolatainak nagy­­szerűségét kevesen voltak képesek az utódok sorából követni, de Széchenyi tekintélye sokszor intette megfontolásra azokat, akik vizeinket illetően elhamarkodottan próbáltak ítélni. Vajon, nekünk is meg kell írnunk egy új „Nagy magyar szatí­ra"-t, vagy nekünk is az a sors jut osztályrészül, mint Széchenyi­nek, akinek csak halála után találtak megértésre művei? Idézzük őt még egyszer: folyók azonban sem elrendezni, sem egybeköt­ni magokat nem fogják. Ahhoz kéz és sok kéz kell, de legnagyobb összhangzásban valódi tudomány által vezérelve. ” DR. VÁGÁS ISTVÁN Emléktábla a Vaskapuban 3 1 [UNK]П1

Next