Vízügyi Közlemények, 1962 (44. évfolyam)

4. füzet - II. Dégen Imre: A vízgazdálkodási tudományos kutatás magyarországi múltja és jelentősége

A vízgazdálkodási kutatás 523 intézetének megalakulása és nem sokkal a svájci, csehországi és badeni intézetek felállítása után, tehát a világon is az elsők között jött létre. A Szolgálat első vezetője, Pécsi József hatalmas energiával kezdett hozzá a feladatok megoldásához. Megszervezte a vízmérce és csapadékmérő hálózatot, felállította a vízjelző szolgálatot, bevezette az árvízi előrejelzéseket, vízrajzi alappont hálózatot létesített. Ez idő alatt a Szolgálat elvégezte a fő folyók teljes vízrajzi felvételét a folyószabályozások hatásának ellenőrzése érdekében. Tökélete­sítette a hidrometriai mérőeszközöket, és mérési módszereket, s a „Vízrajzi Évkönyv" rendszeres kiadásával megvetette a magyar hidrológiai szakirodalom alapjait. A Vízrajzi Szolgálat megalapítása után alig egy évtizeddel annak munkája már túllépte a vízrajzi kutatások viszonylag szűk körét, s megindultak azok a vizsgálatok is, melyek a mai kifejezéssel vízgazdálkodási kutatásnak nevezett szélesebb munkaterületek legkülönbözőbb kérdéseit ölelik fel, mint pl. szivattyú­telepek hitelesítése, öntözővíz mérések, öntözővíz normák megállapítása stb. 1902-ben, Péch József halálával megszűnik az egységes terv szerinti cél­tudatos kutatómunka. Csak egyes kutatók egyéni eredményei emelkednek ki, ebben az időszakban. Elkészül a Tisza szabályozásának hatásával foglalkozó, „A Tisza hajdan és most" c. kiadvány és az első vízerőkataszter. Bogdánffy Ödön és Gillyén József úttörő munkát végez a hidrológia területén. Lóczy Lajos kezde­ményezésére megkezdik a Balaton kutatását. Bánky Donát világhírű eredmé­nyeket ér el a hidraulika, a vízgépészet területén. Sajó Elemér és Lampl Hugó 1908-ban elvégzi az első m­agya­­ hidraulikai modellkísérletet. A vízgazdálkodási kutatásban, és gyakorlati munkában az első világháború idején kezdődő rohamos hanyatlás a háború után, a béke éveiben is tovább foly­tatódott és a második világháború idején elérte mélypontját. Az 1919. évi Tanácsköztársaság rövid időszakában felcsillant ugyan a remény, h­ogy a háború pusztításait a tervszerű, nagyarányú fejlődés váltja fel. Programjá­ban gazdasági életünk újjászervezésének és fejlesztésének egyik központi feladata­ként szerepelt a vízgazdálkodás fejlesztése. A Tanácsköztársaság megdöntése után azonban az uralomra jutó reakciós rendszer célja a félfeudális állapotok megmerevítése volt. A vezetés a haladás ellenségévé vált, s érzéketlen volt a nagyobb távlatú gazdasági célkitűzések iránt. A fejlődés megtorpanására jellemző, hogy az öntözött terület kiterjedése az első világháború idején kb. 20 000 kh volt, s 1945-ben sem volt lényegesen több. Ezzel szemben ez évben több mint 300 000 kh területen folytatunk öntözéses gazdálkodást. A stagnálást mutatja az is, hogy a Fővárosi Vízművek éves víz­termelése több mint három évtizeden át, 1910—­1945 között kisebb-nagyobb ingadozással 80 millió m3 körül mozgott, míg jelenleg eléri a 200 millió m3-t. A vízépítési munkálatok szűk lehetőségei következtében hiányzott a kutatásra ösztönző erő, s a kutatás területén is pangás jelentkezett. Egyedül a hidraulika terén jelentett előrehaladást az, hogy Bohringer Sándor professzor előrelátásának, és nagy aktivitásának eredményeként 1925-ben a Mű­egyetemen megalapították az első magyar hidraulikai kísérleti laboratóriumot. Sajó Elemérnek, a vízügyi műszaki szolgálat akkori kiemelkedő vezéralakjá­nak, és a köréje csoportosult hivatásszerető, lelkes vízimérnököknek tulajdonít.

Next