Zalai Hírlap, 1964. augusztus (20. évfolyam, 179-203. szám)
1964-08-01 / 179. szám
1. Megemlékezés Berlinben az első világháború kitörésének 50. évfordulójáról Berlin. Nagy Zoltán, az MTI tudósítója jelenti: Július 31-én Berlinben a Demokratikus Németország Nemzeti Frontjának Elnöksége kibővített ülést tartott az első világháború kitörésének 50. évfordulója alkalmából. Az ülésen Albert Norden professzor, az NSZEP Központi Bizottságának tagja mondott beszédet. Ismertette az első világháború kitörésének okait, a német imperializmus háborús céljait. Rámutatott arra, milyen súlyos veszteségeket szenvedtek a világ népei, köztük a német nép is az első, majd a második világháborúban. Norden professzor a továbbiakban hangsúlyozta, hogy a nyugatnémet konszernek, monopóliumok, revansvágyó katonai körök a német imperializmus nyomdokain haladanak. Új, harmadik világháború kirobbantásán fáradoznak. Ezért követelnek Strauss és Schröder olyan intenzíven atomfegyvereket a Bundeswehrnek. A világ népeinek, így a német népnek is létérdeke a leszerelés — mondotta ezzel összefüggésben Norden professzor. — Az ülés végén a résztvevők kiáltványt fogadtak el, amely hangsúlyozza, hogy az első világháború 10 millió halottat, a második világháború pedig már 55 millió halottat követelt. Az első világháború 147 milliárd márkájába került a német népnek, a második világháborúban pedig már 1350 milliárd dollár kára volt. A második világháborúban Németország lakosságának 10 százalékát vesztette el. 1914 augusztus elsejének nagy tanulsága — hangzik a kiáltvány —, hogy a német imperializmus és militarizmus összeegyeztethetetlen a német nép érdekeivel, a népek békeakaratával Ugyanakkor amíg Németország egyik részében a népek érdekeita monopóliumok, bankok, a katonai körök érdekeinek rendelik alá, addig súlyos veszély fenyegeti nemcsak Németország, hanem egész Európa, sőt az egész világ népeinek létérdekeit is. A világ népeihez intézett felhívás befejezésül követeli az atomfegyvermentes övezetek megteremtését Észak-, Közép- és Dél-Európában, a Bundeswehr atomfelfegyverzésének megakadályozását; mindkét német állam elismerését; a békeszerződés megkötését mindkét német állammal, ezzel együtt a jelenlegi német határok megerősítését és garantálását. Dobi István üdvözlő távirata a Svájci Államszövetség elnökéhez Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke , táviratban köszöntötte Ludwig von Moost, a Svájci Államszövetség elnökét, Svájc nemzeti ünnepe alkalmából. (MTI) Dobi István üdvözlő távirata a Dohomey Köztársaság elnökéhez Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke táviratban köszöntötte Sourou-Migan Apíthy-t, a Dohomey Köztársaság elnökét, a dohomey nemzeti ünnep alkalmából. josnsolt sajtóértekezlete Washington. (Reuter, AP, AFP) Johnson elnök — mint a Reuter jelenti — csütörtöki rögtönzött sajtóértekezletén bljelentette: arra a meggyőződésre jutott, hogy a demokrata párt jövő hónapi elnökjelölő kongresszusán „nem lenne tanácsos” alelnökjelöltnek olyan személyt javasolnia, aki jelenleg tagja a kormánynak vagy rendszeres érintkezésben van a kormánnyal. Erről az elhatározásomról — mondotta — személyesen értesítettem Dean Rusk külügyminisztert, Robert Mcnamara hadügyminisztert, Robert Kennedy igazságügyminisztert és Orville Freeman földművelésügyi minisztert. Johnson kijelentette még, hogy elhatározását Adley Stevensonnak, az Egyesült Államok ENSZ fődelegátusának és Sargent Shrivernek, az amerikai „békehadtest” akció igazgatójának is tudomására hozták. Politikai megfigyelők rámutatnak, hogy a lehetséges alelnökjelöltek listáján, amelyet az elnöki bejelentés most megrövidített, nyilvánvalóan szerepel Humphrey és Eugene McCarthy, mindkettő minnesotai szenátor, továbbá Robert Wagner New York-i polgármester, Edmund G. (Pat) Brown kaliforniai kormányzó és Edmund S. Muskie mainei szenátor. Hírügynökségi jelentések szerint a Fehér Ház köreiben közölték: Johnson elnök azért rekesztette ki a kormány tagjait a lehetséges elnökjelöltek sorából, mert jelenleg egyiküket sem szólíthatja fel a lemondásra azért, hogy vállalhassák az alelnökjelöltséget. Az adott körülmények között mindegyikük hasznosabb szerepet tölt be jelenlegi tisztségében. A New York Times az elnöknek azt az elhatározását, hogy Robert Kennedy igazságügyminisztert nem kéri fel alelnökjelöltnek, Johnson „egyik legfontosabb politikai lépésének” nevezi. A lap rámutat, hogy az igazságügyminiszter „sokat örökölt Kennedy elnök politikai erejéből, de helyzete gyenge a déli államokban, ahol a polgárjogi harcokkal kapcsolatos pozitív szerepe nagyon népszerűtlenné tette”. A varsói felkelés 20. évfordulójára Tragikus évfordulóra emlékezik ezekben a napokban a lengyel nép, s vele az egész haladó emberiség: húsz évvel ezelőtt, 1944. augusztus 1-én robbant ki az oly sok — és ami a legfájdalmasabb: felesleges — véráldozatot követelő varsói felkelés. 1944 augusztusában megdöbbenten értesült róla a világ, hogy a hosszú évek óta fasiszta csizmák alatt nyögő Lengyelország fővárosában felkelés tört ki. Döbbenetet keltett a hír és méltán, mert ez a felkelés — és ez már akkor láthatóvá vált — eleve kudarcra volt ítélve. Mi e tragikus esemény háttere, melyek voltak a cselekmények rugói? 1944 július végén a felszabadító szovjet csapatok lengyel földre léptek. A már felszabadult területeken azonnal megindult az újjáépítés és az új élet építése. Az 1944. július 20-át követő napokban a Lengyel Munkáspárt és a köréje tömörülő demokratikus erők megalakították az első népi államhatalmi szervet, a Lengyel Nemzeti Felszabadítási Bizottságot. Ez — a lengyel társadalom legszélesebb rétegeinek a támogatásával — megkezdte a népi szervek kiépítését; deklarációjában felvázolta az új, demokratikus Lengyelország alapjait, s felszólította a népet: a Szovjetunióval szövetségben segítse a lengyel föld teljes felszabadítását. Mindez rendkívüli nyugtalanságot váltott ki a londoni lengyel emigrációs kormány körében. Angol sugallatra lázas tevékenységbe kezdett annak érdekében, hogy a szovjet kormánnyal 1943-ban megszakadt diplomáciai kapcsolatokat újból felvegye. Mikolajczyk, a londoni emigrációs kormány feje Moszkvába repült, hogy ott tárgyalásokat kezdjen a szovjet kormánnyal, és saját kabinetjét — tehát a londoni emigrációs kormányt — ismertesse el Lengyelország hivatalos kormányaként. Ehhez a politikai-hatalmi manőverhez kellett a varsói felkelés, amelyet a londoni kormány hazai képviselete robbantott ki. A hatalomból való kiszorulás veszélye késztette őket arra, hogy a világ közvéleménye előtt dokumentálják, mekkora befolyásuk van az országra, annak lakosságára. Erre valóban Varsó volt a legmegfelelőbb, hiszen a hadiesemények következtében közvetlenül a front előterébe került, s az egész világ feszült figyelemmel kísérte a város sorsát. E felkelésnek tehát Mikolajczykék kezében az volt a célja, hogy visszasegítse a volt lengyel uralkodó osztályokat a hatalomba és demonstráljon a már megalakult, s óráról órára, napról napra izmosabb lengyel népi hatalom ellen. Az augusztus 1-én kirobbant felkelés nem csak a Lengyel Munkáspártot, a hazai antifasiszta mozgalmat érte teljesen váratlanul, hanem Varsó népét is. A varsóiak természetesen nem látták a háttérben meghúzódó politikai célokat, s gyenge fegyverzettel is egy emberként vetették magukat a harcba az annyira gyűlölt német fasiszták ellen. Küzdelmüket táplálta az a remény, hogy a felszabadulás napja közel van. A hamis politikai célok érdekében kirobbantott felkelés így vált Varsó hősi lakossága hatalmas szabadságharcává. A szovjet hadsereg csak 1944. szeptember 10—14 között — rendkívül súlyos harcok árán — tudott a város közelébe jutni, s arra gondolni, hogy közvetlen segítséget nyújtson Varsó hősi harcának. A felkelés ezekben a napokban már vége felé tartott. A szovjet csapatok, s a velük együtt harcoló lengyel egységek nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a felkelőket átmentsék a Visztula másik oldalára. A felkelés vezetősége azonban a város központi területei felé rendelte el a viszszavonulást, ahol a varsóiak tíz- és százezer számra az SS kezei közé kerültek. A varsói felkelés hőseire gondolva, mi is meghajtjuk az emlékezés zászlaját bátorságuk, hazafiságuk előtt. Az Alattt Hír Is kétoldalú és a sokoldalú együttműködés a KGST-ben Gyakran olvasható az újságokban, hogy Magyarország kétoldalú megállapodást kötött valamelyik állammal, vagy az, hogy a szocialista államok sokoldalú együttműködésüket valamilyen területen kiterjesztették. Mit értünk a kétoldalú és mit a sokoldalú gazdasági együttműködésen? A kétoldalú együttműködés két vagy három ország megállapodása valamilyen területen az együttműködésre. Például Magyarország megállapodik Csehszlovákiával a Sturovóban létesülő papírkombinát közös építésében és felszerelésében, hogy az kielégíthesse a két ország szükségleteit. A kétoldalú együttműködés irányítására, továbbá a szükséges egyezmények kidolgozására gazdasági és műszaki-tudományos együttműködési bizottságok létesültek. Magyarország például Romániával, a Szovjetunióval, az NDK- val, Csehszlovákiával, Lengyelországgal, Bulgáriával és Jugoszláviával létesített ilyen bizottságokat. Ezekbe az államokba kormányszintű képviselőket delegálnak, évente általában kétszer üléseznek, és megvitatják, miben és hogyan működjék együtt a két ország. Mit értünk sokoldalú együttműködésen? Általában a KGST nyolc tagállamának közös megállapodását. Mégpedig olyan megállapodást, amiben lényegében minden tagállam valamilyen formában részt vesz. A sokoldalú együttműködés területeit és formáit a KGST végrehajtó bizottságában vitatják meg és ott hoznak rá döntéseket. Ezek után fölmerül a kérdés, hogy milyen problémákat oldanak meg a kétoldalú , és milyeneket a sokoldalú együttműködés keretében? Ha általánosságban válaszolunk a kérdésre, akkor azt mondhatjuk, hogy kétoldalúan olyan problémákat oldanak meg, amelyekben két vagy három ország érdekelt csupán, így a többi nem kíván részt venni benne. Ekkor az adott problémát nem a KGST végrehajtó bizottsága tárgyalja, hanem a kétoldalú kormánybizottságok. Nézzünk erre néhány példát. Évekkel ezelőtt egy magyar szabadalom alapján Lengyelországban közös magyar-lengyel vállalat létesült — Haldex néven — a szénbányák melletti meddőhányók feldolgozására. Az eljárás segítségével az addig hasznosíthatatlannak tartott meddőhányókból jó minőségű szenet, építő- és cementipari nyersanyagot nyernek. Lényegében az egész meddőhányót felhasználják. A vállalat eredményesen működik, s újabban Csehszlovákia, a Szovjetunió és az NDK is érdeklődik az eljárás iránt. Valószínűnek látszik, hogy az eredetileg kétoldalú együttműködési forma kiszélesül. Vegyünk egy másik példát. Magyarország kezdeményezésére Csehszlovákia és Lengyelország egyetértett abban, hogy a kohászati termékek — főleg a hengerelt áruk — szakosítására, termelésének megosztására és tervezésére helyes lenne egy koordináló irodát felállítani. A megelőző tárgyalások után éppen a napokban írták alá az egyezményt és Intermetall néven megalakítították a szervezetet, budapesti székhellyel így a három ország szorosan együttműködik a kohászatban. Más KGST országok egyelőre nem akarnak ebben részt venni, de elvben egyetértettek vele. Ez a szervezet azonban nyílt, amelybe később is be lehet lépni. E végett a három alapító állam a többi KGST-államot csatlakozásra szólította fel. Lehetséges, hogy néhány év múlva megérnek a feltételek arra, hogy ez a kétoldalú, együttműködés sokoldalúvá, váljék. Az eddigi gyakorlat azt mutatta, hogy a sokoldalú együttműködés elsősorban a nagy, átfogó témákban alakul ki. Ebben az értelemben ide sorolhatjuk a Barátság kőolajvezetéket, az összekapcsolt villamosenergia rendszert, a közös tehervagonpark (OPV) felállítását, a Nemzetközi Gazdasági Együttműködés Bankját. Ezekben minden érdekelt tagállam részt vesz és ezáltal széles, sokoldalú kooperáció alakul ki. Ugyancsak ide tartozik például a tudományos, kutatásokban való együttműködés, a közös szabványok kidolgozása, a gépipari termékek szakosítása. Természetesen — s ez az előbbi példákból is kiderül — a kétoldalú és a sokoldalú együttműködés formáját nem szabad mereven elválasztani egymástól. Hiszen ha sokololdalúan összekapcsoltuk is a villamosenergia vezetékeket és lépéseket teszünk az egységes elektromos rendszer teljes kiépítése felé, nem jelenti azt,, hogy ezen belül vagy kívül nem lehetségesek kétoldalú megállapodások is. Lehetségesek, mert ezek kiegészítik egymást. Gondoljunk csak arra, hogy hazánk Csehszlovákiával közösen fogja felépíteni a Dunakanyarban a nagymarosi vízierőművet. Ez mind a két országnak jelentősmennyiségű villamosenergiát szolgáltat majd. Amennyiben az erőmű elkészültekor meglesz az egységes villamosenergia hálózat, nyilvánvaló, hogy azon keresztül a két ország erőművében termelt energiából a többi ország is részesedni fog. Amint ez látható is, mindkét formánál az a legfontosabb, hogy erősödjenek aszocialista országok gazdasági kapcsolatai, s ezek a formák elősegítsék a szocialista országok gazdaságának gyors ütemű fejlődését, korszerűvé és gazdaságossá tegyék a termelést. Amennyiben ez a hatásuk, úgy nemcsak a benne részt vevő országok érdekeit szolgálják, hanem az összes szocialista állam érdekeit is. Vagyis az a lényeges mindkét együttműködési forma esetében, hogy az egyes országok egyéni érdekei és valamennyi ország közös érdekei összehangolódjanak. Gyulai István tátímvá !------- * a Ranger—7 elide a Mal Pasadena (AP, AFP). A Ranger—7 amerikai űrhajó pénteken, magyar idő szerint 14 óra 25 perckor becsapódott a Hold felszínére a „Felhők Tengere” nevű holdsíkságra, miután előzőleg hat televíziós kamerája segítségével lefényképezte Földünk útitársának felszínét. A pasadenai űrkísérleti központban az újságírókkal közölték, hogy az első jelek szerint a Ranger—7 jó minőségű képeket készített a Holdról. Az űrhajóról sugárzott „kitűnő minőségű” rádiójeleket különleges magnetofonszalagra rögzítették és ennek alapján mintegy 30 méter hosszú 35 milliméteres film készül a Hold-felszín képeivel, a filmet később előhívják, és az első képeket szombaton magyar idő szerint hajnali 5 órától hozzák nyilvánosságra. Ha minden megfelel az eredeti terveknek, az utolsó, 600 méter távolságról készített felvételeken gépkocsi nagyságú tárgyakat még meg lehet különböztetni egymástól. A Holdról készült felvételek mintegy kétszázmillió dollárba kerültek; ennyit emésztett fel a Ranger-program, a Pénteken becsapódott amerikai űrhajó hat elődje különböző okokból nem tudta teljesíteni feladatát. A Holdról, mint ismeretes, az első űrfelvételt a Lunyik—3 szovjet űrhajó készítette, amely a Holdnak a Földről nem látható „túlsó oldalát” fényképezte le 1959. októberében. (MTI). Az újságírók nyomoznak Hormann és Mengele után Rio de Janeiro, július. Az igazságszolgáltatás keze még nem érte el Martin Bormannt, Joseph Mengelét és a nácizmus több más gonosztevőjét. A hitleri rendszer e személyiségeinek titkos rejtekhelye latin-amerikai országokban van. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy a háborús gonosztevők útja egy irányba, Latin-Amerikába vezet. A hallgatás függönye azonban jól eltakarja a nyomokat. A Mengele-ügy felújítása ismét fölkeltette a sajtó és a közvélemény érdeklődését e titokzatos eset iránt. A napilapok olvasásakor az embernek az a meggyőződése, hogy a náci társaság a rendőrfelügyelők közvetlen közelében van. Hivatalosan azonban mindent cáfolnak. Cáfolt a paraguayi kormány is: alaptalannak minősítette a frankfurti náci per nyugatnémet ügyészének állítását, hogy Joseph Mengele, a hírhedt auschwitzi haláltábor főorvosa Paraguayban tartózkodik. E titokzatos ügyek Latin- Amerikában tabuszámba mennek. Senki sem akar beszélni róluk. Úgy látszik, hogy a különtudósítók a legkitartóbbak, mert ők érnek el legtöbb sikert a gonosztevők felkutatásában. Ennek legszebb példáját adta Milton Ribeiro brazil újságíró, aki feltárta, hogy mi minden történik a náci gonosztevők klubjában. Ribeiro nemrég tényekkel bizonyította be, hogy Mengele Paraguayban tartózkodik. A Jornal do Brazil című napilap hasábjain több, Paraguayból származó okirat fényképmásolatát jelentette meg Mengeléről és ismertette a német származású von Eckstein paraguayi állampolgár vallomását. Eckstein üzleti és más ügyekben találkozott Mengelével. Eckstein elmondta, hogy még a paraguayi állampolgársági hatóságok előtt is tanúskodott Don Joséról, a nyugatnémet mezőgazdasági gépek kereskedőjéről, akivel üzleti kapcsolatokat tartott fenn Még 1954-ben ismerkedett meg vele. Minden három hónapban látta asuncióni irodájában, egészen 1959-ig. Don José azonban eltűnt, amikor a brazil sajtó hírül adta, hogy Joseph Mengele hírhedt náci orvos Paraguayban rejtőzködik. Von Eckstein és beosztottjai a fényképekről tudták meg, hogy ki rejtőzik Don José kereskedő álarca mögött. Azt mondják, hogy nagy műveltségű, udvarias ember volt, azt a látszatot keltette, hogy még a légynek sem tudna ártani. Eckstein 1960-ban látta utoljára Don Josét Asunciónban. A tudósító nem elégedett meg csak ezzel a bizonyítékkal. Rájött, hogy Joseph Mengele neve a 3098 sorszám alatt szerepel a paraguayi földreform-bizottság könyveiben. A Jornal do Brazil leközölte Mengelének, 200 000 polgár hóhérjának állampolgársági kérvényét is a paraguayi hatóságokhoz. A külföldi állampolgárok ügyeit intéző iroda igazgatója Asunciónban kijelentette, hogy igen kényes a Mengele-eset, de nem cáfolta Paraguayban tartózkodását. Mengele nyugatnémet útlevéllel utazott Paraguayba. A bejelentő íven feltüntette, hogy a hitleri katonai egészségügyi szolgálatban kapitányi rangja volt, új foglalkozása pedig kereskedő. A napilapok közölték Mengele paraguayi személyazonossági igazolványának fényképmásolatát is. Az újságíró a náci gonosztevők iránti érdeklődés során eljutott az Asunciónban tevékenykedő német származású Otto Bis orvoshoz is. Az orvos azt mondja, hogy volt egy páciense, akinek kilétét nem tárták fel előtte. Egy aszszony megkérte az orvost, hogy a páciens közelében ne beszéljen németül, hanem csak spanyolul. Az orvos azt állítja, hogy a beteg Martin Bormann, Hitler utóda volt. Társaságában még egy titokzatos személyt látott, valószínűleg Joseph Mengelét. Ezt azonban csak akkor tudta meg, amikor az újságokban meglátta a második világháború e gonosztevőjének fényképét. A nácizmus ismert főnökei tehát Latin-Amerika üzleti központjaiban kényelmesen tevékenykednek. Ennek legjobb bizonyítéka Gerhard Bohnenak, az „irgalomgyilkosság,, nevű náci akció volt irányítójának letartóztatása. Bohnet három hónappal ezelőtt Buenos Aires központjában tartóztatták le. Gerhard Bohne, a hitleri hadsereg volt tisztje 80 000 ártatlan polgár halálért felelős. A nácik földalatti hálózata tovább folytatja életét Latin- Amerikában. Ez a hálózat jól szervezett, tagjai teljes szolidaritást vállalnak egymás iránt. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a letartóztatott Bohne az argentin ügyész Mengelével kapcsolatos kérdésére nyugodtan így válaszolt: „Mengele? ... Mengele? ... Ki az az úr?” M. Pudar 1964. augusztus 1.