Zalai Hírlap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
1984. december 8., szombat A műsorrendező irodák versenyéről Napjainkban a műsorrendező irodák egész hada keresi a közönség kegyeit. Saját programokat hirdet a Pesti Vígadó, a Budapest Sportcsarnok, a Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Szórakoztató Zenei Központ, jónéhány kisszövetkezet. S ott vannak természetesen a sorban a nagyobb intézmények: az Országos Rendező Iroda, az Ifjúsági Rendező Iroda, a Magyar Média. Ez utóbbiak műsoraik 80—90 százalékát vidéki szórakoztató helyeknek, művelődési házaknak ajánlják. 1982 volt az az esztendő, amikor az évtizedes múltú, nagyhírű ORI mellé „színpadra” lépett a konkurrencia; az év áprilisában alakult meg a Lapkiadó Vállalat leányvállalataként a Média, júniusiban pedig a KISZ KB, illetve az Express Utazási Iroda kebelében az IRI. A hármas verseny — a papírforma szerint — több és főleg színvonalasabb műsorkínálatot ígért, s még az is remélhető volt, hogy kiszorul a piacról a selejt, a blődli, a giccs. Csaknem két és fél év telt el az ORI monopolhelyzetének megszűnte óta. Hogy jogos volt-e a várakozás? — e kérdés megválaszolására a közönség lenne a legilletékesebb, ám közvéleménykutatás nem indult e témában. De miként ítélik meg maguk a vidékein érdekelt műsorirodák: kialakult-e igazi verseny, gazdagodott-e a városok, a falvak kulturális élete? Egynél több-e a három? Magyar Médiánál óvakodnak tevékenységük túlbecsülésétől. Mint mondják, az eltelt időszak még rövid volt ahhoz, hogy kinőjék magukat, hogy komoly versenytársai lehessenek az ORI-nak. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a műsorrendezés csupán egy számos profiljuk — belföldi reklám, hirdetés, szervezés és még ki tudja mi — közül. Egészen finoman szólva, nem is ez az a terület, ami eltartaná a Médiát; ha amazok nem lennének, ugyancsak több szó eshetne a gondokról. Ezzel együtt azonban kezdeti céljaikat ma is vállalják, nevezetesen azt, hogy behatoljanak a korábbi műsorrendezés réseibe, s törekedjenek a fehér foltok meghódítására. Merthogy ezek — különböző értelemben — bőséggel voltak és —ina tagadás —, vannak ma is. Gondolnak itt e kis ország ellátatlan területeire, falvaira, egyes elhanyagolt rétegeire, és bizonyos műfajokra. Nem egy másik ŐRI kívántak tehát lenni, hanem egy más ŐRI. Hogy ez eddig miként sikerült? Józanul ítélve, felemás módon. Szép sikerekkel, emlékezetes — és tanulságos — bukásokkal. Büszkék például a kritika által is elismert nívós irodalmi műsoraikra, rendhagyó irodalmi óráikra, az MM szervezte egyszemélyes monodrámaelőadásokra, amelyekkel kistelepülésekre és kisközösségekhez is eljutottak. Mind művészileg, mind anyagilag megfeleltek a várakozásnak gyermekműsoraik, amelyek közül nem egyet például a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalattal közösen szerveztek. E körbe sorolják bohócműsoraikat, vagy a tavalyi téli Rockvakációt, amelyet az idén valószínűleg megismételnek. Tavaly négyféle műsort állítottak össze, és ajánlottak öregeknek. A televízió révén széles körben ismertté vált Prímásverseny is a Magyar Média vállalkozása volt, miként a Dankó Pista nótaest is, ez végigment, s megy az egész országon, Makótól Kaposvárig. Az Ifjúsági Rendező Iroda 1983-ban körülbelül négyezerszer mutatott be műsort, s ebből mintegy háromezerötszáznak vidéki művelődési otthon, sportcsarnok, ifjúsági ktub, üdülő- és építőtábor, mozi, iskola volt a helyszíne. Ami a tartalmat illeti: fellelhető volt közöttük úttörő majális, április 4-i politikai rendezvény művészeti műsora, vitaklub irodalmi-zenei illusztrációja, világhírű nyugati beat-együttes koncertje, nyolc amerikai kórus hangversenye, négy NDK kulturális csoport és egy szovjet tánczenekar vidéki turnéja, R-GO koncertsorozat, kezdő zenekarok koncertje. — Mi színben szervezünk hosszabb, szinte fél országot érintő turnékat, s mivel vállalati rendszerben dolgozunk, nagyon figyelnünk kell arra, hogy nyereségesek legyünk — mondja Gál Iván, az IRI igazgatója. — Arra törekszünk, hogy egy-egy turné is nyereséges legyen, így viszont megengedhetjük magunknak, hogy azon belül egy-egy estre netán ráfizessünk. Egy kaposvári, sportcsarnokbeli telt ház — ez konkrét példa — lehetővé teszi, hogy ugyanazt a műsort bemutassuk a szomszédos, néhányszáz lakosú Kaposfüreden is, ahol máskülönben még a hideg vízre valót sem keresnénk meg. Az évi négyezer előadást is így kell érteni; benne van jónéhány szupersiker és Dinnyés Jóska ifjúsági klubbeli estje is. — Ami a műsorrendező irodák versenyét illeti, a közönségért: megítélésem szerint van verseny. A könnyűműfajban például rivalizálunk, hogy melyikünk melyik énekest, művészt, együttest tudja magához kötni. Az R-GO az IRI „színeiben” fut, a Dolly Roll az ORI-éban, s így tovább. Igaz, a közönség számára a kínálat ugyanaz a több irodás rendszerben is, de mivel a jó hírünkre igyekszünk vigyázni, így remélhetőleg a programok színvonala emelkedik. Nem tartom valószínűnek, hogy a műsorkínálat mennyiségben, lényegesen nagyobb lenne, minőségbeli javulás viszont mindenképpen van. Itt vannak például a gyermekműsorok. Rengeteg köztük a nívótlan, a silány. Mi sehogysem nyugodtunk abba bele, hogy azt közvetítsük csak, ami van, ezért az idén immáron már harmadik éve gyermekműsor pályázatot hirdettünk, a Népművelési Intézettel, az Országos Idegenforgalmi Tanáccsal és a Magyar Úttörők Szövetségével közösen. Évente megközelíti a félszázat a pályázók száma. Tavaly a legsikeresebb produkciókat nyolcszázszor adtuk elő, 90 százalékban vidéken. Más műsorok megszületésénél is bábáskodunk. Decemberben mutatjuk be például Budapesten, a Puskin moziban a Híradókabarét, amelyet 40 év híradófelvételeiből, dalaiból, irodalmi anyagaiból állítottunk össze. Országos turnéra indul majd ez is, a művészekkel, Hernádi Judittal, Szombathy Gyulával és Balázs Péterrel úgy kötöttük meg a szerződést, hogy négy budapesti előadáshoz két vidéki társul... Az Országos Rendező Iroda 1982-ben 7200, tavaly pedig 6500 előadást tartott, egy év alatt tehát hétszázzal csökkent az előadások száma. Bulányi László, az ORI művészeti osztályának vezetője egyértelműen a műsorkínálat növekedéséről szól —, figyelembe véve a Média és az IRI műsorait —, ám óvatosan fogalmaz és több csatornán kínált programok színvonaláról, illetve azok javulásáról. — A szerzők és az előadók ugyanis rendszerint ugyanazok — mondja —, legfeljebb a különböző műsorirodák szándékai és az előadások körülményei térhetnek el. Az előadásszám csökkenését nem tartja aggasztónak, gazdasági helyzetüket a kétségtelenül érzékelhető konkurrencia nem ingatta meg. Megtartott előadásaikra ugyanis annál nagyobb figyelmet fordítottak. Az osztályvezető konkrét példát is mond. Az idén nyáron a Balatonnál — ahonnan természetesen, egyik rendező iroda sem marad távol! —, hússzal kevesebb előadást tartottak, mint tavaly. Ami azonban elment a réven, bejött a vámon: előadásaik 98 százalékos nézettségűek voltak. Van tehát verseny ... — Van — hagyja helyben az osztályvezető. — S mégsincs. Minden verseny alapkövetelménye ugyanis, hogy az abban résztvevők azonos feltételek mellett induljanak. Ma mindegyik iroda más érdekeltségi rendszerben dolgozik, az egységes szabályozás várat magára. Különösen érvényes ez a különböző műsorrendező GMK-ra, kisszövetkezetekre, más kis egységekre és a haknibrigádokra is. Túlzottan sok igénytelen műsorral találkozunk országszerte, sok az ízléstelenség, a szex, a lesbikus show. Úgy vélem, hogy a tanácsi ellenőrzés, engedélyezés nincs feladata magaslatán. Gyakran hallani, hogy a művelődési otthonok ki vannak szolgáltatva a művészeknek! De miért vannak kiszolgáltatva, amikor ők a megrendelők, ők fizetnek?! Ha a tanácsi szakigazgatási szervek nem engedélyeznének egy-egy estére egy körzetben három-négy előadást, mindjárt változna a helyzet. A három műsoriroda mégoly töredékes vélekedéséből is sok minden kiderült és sok minden nem. Lehetséges, hogy a Magyar Médiásoknak van igazuk: az eltelt két és fél év kevés ahhoz, hogy minden kérdésre választ kapjunk? Deregán Gábor ZALAI HÍRLAP Publikálni, vagy gyűjteni? Egy dilemma és megoldása a Magyar Olajipari Múzeumban Egy szakma fontos dátumai: nemrég emlékeztünk a Magyar Olajipari Múzeum alapításának 15. évfordulójára, jövőre pedig a dunántúli kőolajbányászat fél évszázad előtti kezdeteit idézhetjük fel. Mindkettőhöz sok szállal kapcsolódik Tóth Ferenc élete. A múzeumnak alapítója és igazgatója, az olajos szakmát pedig szinte gyermekfejjel kezdte, s azóta végigjárta ranglétráját is. Szerinte jó pillanatban született döntés a zalaegerszegi székhelyű múzeum megalapítására, bár hajdan azt is vitatták, hová kerüljön ez a közgyűjtemény. — Más elképzelés is felmerült? — Igen, szó volt arról, hogy Bázakerettyén, egy régi berendezés köré telepítik a múzeumot — hasonlóképp lengyel társintézményünkhöz —, s idegenforgalmi vonzerőként pezsgőfürdő és vadászszálló társult volna a műszaki műemlékekhez. Ma már nyilvánvaló, hogy a zalaegerszegi alapításról szóló döntés célszerűbb volt. Akkor azonban az volt a legfontosabb, hogy a 24. órában végre megkezdődhetett a hazai szénhidrogén-kutatás és kitermelés emlékeinek mentése, összegyűjtése, bemutatása. Hosszú éveken át ez jelentette a legfontosabb munkánkat, s bár feladataink azóta sokrétűbbek, még ma is ez a legsürgetőbb. Kezdettől lelkes segítséget kapunk a szakma minden képviselőjétől, közös feladatainkat egy két éve kelt ipari miniszteri rendelet szabályozza. Ez a kezdetben önként vállalt segítségeit kötelezővé változtatja a szakma 24 vállalata számára. Minden cégnél múzeumi összekötő dolgozik, valamint múzeumi és ipartörténeti bizottság ügyel arra, hogy a tudománytörténetileg becses értékű berendezések dokumentumok, technológiák ne pusztuljanak el, hanem megőrződjenek Zalaegerszegen az utókor, s a kutatók számára. Magyar sajátosság, hogy az iparági múzeumok sora — így az olajipari múzeum is — előbb jött létre, mint a központi műszaki múzeum. Lehet vitatkozni, hogy ez jó, avagy rossz dolog ám tény, hogy például a mi területünkön szélesebb körű gyűjtőmunka bontakozhatott ki így, mintha egyszerűen egyetlen nagy múzeumi szervezet részfeladata lett volna a magyar olajipar történetének feltárása. A szakma összefogása és a múzeumi kutatómunka izmosodása utóbb azt eredményezte, hogy ma már néhány merész tervet tűzhettünk magunk elé. — Ajándékul az alapítás 15. évfordulóján a szakmának és az egerszegi múzeum immár több mint 60 ezer évi látogatójának? — Inkább a 80-as évek második felében érhetnek be ezek az elképzelések. Arról van szó, hogy szeretnénk a komplex műszaki muzeológia élményét nyújtani látogatóinknak. Ma ugyan még mindig az a legfontosabb, hogy megmentsük, felgyújtsuk a szakma értékeit, ám mindinkább arra törekszünk, hogy a különféle berendezéseket, modelleket, folyamatokat működés közben mutassuk be. Most még csak egy két ilyen kiállítási tárgyunk akad. A jövőben azonban a holt tárgyak helyett például olyan tároló makettet építünk fel, amely — a látogató egy gombnyomására — szemléletesen megeleveníti a rétegekben uralkodó hidrodinamikai viszonyokat, majd a kitermelés és a szállítás folyamatait. Aligha vitatható, hogy ez a fajta szemléltetés a hathatósabb, s ez is arra inspirálja a múzeumot, hogy a technika mellé a technológiát is társítsuk. Bázakarettyéről egy abszorpciós gazolin-leválasztó berendezést szeretnénk még behozni, hasonlóképp működés közben bemutatva, miként funkcionál egy szénhidrogénmező „tüdeje”, mely nélkül nincs kitermelés. Mindez persze meghaladja lehetőségeinket, ezért szeretnénk felhívással fordulni a szakmához, hogy ki-ki lehetőségei szerint nyújtson segítséget e tervek realizálásához. — Mindemellett nyilván nagy várakozás kíséri a szakma részéről az olajipari közgyűjtemény tudományos, publikációs terveit is. Mit kívánnak felmutatni? — Rendszeresek múzeumi pályázataink, s a jövő tavaszszal zárulóra máris több tudományos dolgozat futott be, sőt munkatársaink maguk is publikálnak — így múzeumunk eddigi és tervezett évkönyveiben —, nemkülönben tevékeny résztvevői a szakma hazai és külhoni tudományos fórumainak. De miután az olajipar ma az érdeklődés homlokterében áll világszerte, nálunk is mind több egyetemi, főiskolai hallgató választja diplomamunkája tárgyául a szakma különféle kérdéseit, sőt már középiskolás kutatókat is fogadunk. Ez is arra int, hogy újra és újra rangsoroljuk feladatainkat: a gyűjtés, a kutatás, a leletmentés a fontosabb, avagy a mindenáron való publikálás? Valaha egyetlen tudományos munkatárs dolgozott a múzeumban, ma öt, ám ez is kevés, hiszen a feladataink mind szerteágazóbbak. Kérdés, hogy a többnyire egyéni ambíciót szolgáló publikálás kapjon-e elsőbbséget feladataik kijelölésekor, avagy a múzeumépítő, azaz a közérdeket érvényre juttató kutatási tevékenység? Ma még lehetőség nyílik ez utóbbira, ám nagy kérdés, hogy mi marad holnapra a szakma kallódó értékeibe. Meglehetősen sok dokumentum rejtőzik, kallódik, pusztul. — Milyen nehézségekkel kell szembenézniük a gyűjtőmunkában? — 1945 előtt a kutatás inkább családtörténeti irányt vett, miután — például adóügyek miatt — nem szívesen engedtek betekintést a belső folyamatokba, termelési adatokba. A felszabadulás utáni években sokan búvárkodtak lelkesen a szakma kérdéseiben, s ekkor sajnos, sok-sok pótolhatatlan dokumentum magánkézbe került. Ma az a helyzet, hogy a 24 vállalattól ugyan időben és maradéktalanul megkapunk minden tudománytörténeti értékűvé váló dokumentumot, viszont a magánkézben levő és az olykor a vállalatoknális felbukkanó, régebbi, főleg a 40-es, 50-es évekbeli iratok esetében már gyakorta nehézségekkel jár ugyanez. Miért? Alkalmasint félelmek, egyéni fenntartások, rossz beidegződöttségek miatt. Előfordult, hogy mire minden félreértés tisztázódott, a szóbanforgó iratanyagnak már csak hűlt helyét leltük... Máskor kallódnak, elfelejtődtek becses dokumentumok, s ilyenkor csak a szívós kutatómunka vagy a szerencse segít. Megtörtént, hogy fúrási magmintát válogattunk egy raktárban, s néhány ládából kőzetminták helyett a Maort üzemi bizottságának fontos iratai kerültek elő. Máskor azt jelezték, régi iratok hevernek egy pincesarokban, s kiderült, hogy egy üzem vezetőjének majd két évtizedes, a 40-es, 50-es évek történéseit dokumentáló személyes iratanyagra, a kor pótolhatatlan értékű szakmai dokumentumaira bukkantunk. Miután arra törekszünk, hogy a technika, a termelés története mellett a hazai olajipar teljes — így az életmód, a közművelődés, a foglalkoztatási helyzet stb. — változásait feltérképezzük, minden dokumentumot szívesen fogadunk. Ezért kérjüik mindenki támogatását, aki segíthet. Csak mind több adat, tény fényében világítható meg a hazai és benne a dunántúli olajipar története. Kérésünket az a szándék is alátámaszthatja, hogy a múzeum mellett kívánjuk megalapítani az iparági szaklevéltárat is. — Jövőre emlékezünk a dunántúli olajipar születésének félévszázados jubileumára. Mit tervez ez alkalomból a Magyar Olajipari Múzeum? — Többek közt felkeressük mindazokat, akik részesei voltak kezdeteknek, s részint az Országos Műszaki Bányászati és Kohászati Egyesület jubileumi kiadványában, részint saját publikációban kívánjuk bemutatni életpályájukat, munkásságukat. Mindez része annak, hogy egyszer majd megíródhassék a magyar olajipar, s benne a zalai szénhidrogén karrierje. Ám ez nem csupán ötven év krónikája lesz, hiszen a történelmi Magyarország területén már a múlt század derekán elindult a szénhidrogén-kutatás és feltárás. Személyes kutatói ambícióm, hogy ezt a tényt tudatosíthassam, valós képet adva a szakma egy teljesebb, igazabb történetéről — mondatta befejezésül Tóth Ferenc. T. A. Kántor János: Leszámolás Mennyi átcsavargott, vesztes éjszakán álltam kifosztva kapuid előtt, vacogva, égve éltem át holt köröd csöndjeiben lelkem robbanását. Vártam, kitárod kapuid, kilépsz s intesz szelíden; vár a drága otthon. De csak a szél zúgott otrombán felém, és a hajnal arcomra rásuhintott. Elhittem ostobán: te vagy az Egész, megoldása kegyetlen életemnek. — Mindent feladtam. Nincsen több remény. S mint vér a kötésen, átüt a jelen. T Vörös Ferenc: ÉLETTÖREDÉK