Zalai Hírlap, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)

1984-12-08 / 288. szám

1984. december 8., szombat A műsorrendező irodák versenyéről Napjainkban a műsor­rende­ző irodák egész hada keresi a közönség kegyeit. Saját prog­ramokat hirdet a Pesti Vígadó, a Budapest Sportcsarnok, a Hanglemezgyártó Vállalat, az Országos Szórakozta­tó Zenei Központ, jónéhány kisszövet­kezet. S ott vannak természe­tesen a sorban a nagyobb in­tézmények: az Országos Ren­dező Iroda, az Ifjúsági Rende­ző Iroda, a Magyar Média. Ez utóbbiak műsoraik 80—90 szá­zalékát vidéki szórakoztató helyeknek, művelődési házak­nak ajánlják. 1982 volt az az esztendő, amikor az évtizedes múltú, nagyhírű ORI mellé „színpad­ra” lépett a konkurrencia; az év áprilisában alakult meg a Lapkiadó Vállalat leányválla­lataként a Média, júniusiban pedig a KISZ KB, illetve az Express Utazási Iroda kebelé­ben az IRI. A hármas verseny — a papírforma szerint — több és főleg színvonalasabb mű­sorkínálatot ígért, s még az is remélhető volt, hogy kiszorul a piacról a selejt, a blődli, a giccs. Csaknem két és fél év telt el az ORI monopolhelyzetének megszűnte óta. Hogy jogos volt-e a várakozás? — e kér­dés megválaszolására a közön­ség lenne a legilletékesebb, ám közvéleménykutatás nem indult e témában. De miként ítélik meg maguk a vidékein érdekelt műsorirodák: kiala­kult-e igazi verseny, gazdago­­dott-e a városok, a falvak kul­turális élete? Egynél több-e a három? Magyar Médiánál óvakodnak tevékenységük túl­becsülésétől. Mint mondják, az eltelt időszak még rövid volt ahhoz, hogy kinőjék magukat, hogy komoly versenytársai le­hessenek az ORI-nak. Azt sem szabad figyelmen kívül hagy­ni, hogy a műsorrendezés csu­pán egy számos profiljuk — belföldi reklám, hirdetés, szer­vezés és még ki tudja mi — közül. Egészen finoman szólva, nem is ez az a terület, ami eltartaná a Médiát; ha amazok nem lennének, ugyancsak több szó eshetne a gondokról. Ezzel együtt azonban kezdeti céljai­kat ma is vállalják, nevezete­sen azt, hogy behatoljanak a korábbi műsorrendezés rései­be, s törekedjenek a fehér fol­tok meghódítására. Merthogy ezek — különböző értelemben — bőséggel voltak és —­ina ta­gadás —, vannak ma is. Gon­dolnak itt e kis ország ellátat­lan területeire, falvaira, egyes elhanyagolt rétegeire, és bizo­nyos műfajokra. Nem egy másik ŐRI kíván­tak tehát lenni, hanem egy más ŐRI. Hogy ez eddig mi­ként sikerült? Józanul ítélve, felemás módon. Szép sikerek­kel, emlékezetes — és tanulsá­gos — bukásokkal. Büszkék például a kritika által is elis­mert nívós irodalmi műsoraik­ra, rendhagyó irodalmi óráik­ra, az MM szervezte egysze­mélyes mono­drámaelőadások­­ra, amelyekkel kistelepülések­re és kisközösségekhez is elju­tottak. Mind művészileg, mind anyagilag megfeleltek a vára­kozásnak gyermekműsoraik, amelyek közül nem egyet pél­dául a Művelt Nép Könyvter­jesztő Vállalattal közösen szer­veztek. E körbe sorolják bo­­hócműsoraikat, vagy a tavalyi téli Rockvakációt, amelyet az idén valószínűleg megismétel­nek. Tavaly négyféle műsort állítottak össze, és ajánlottak­­ öregeknek. A televízió ré­vén széles körben ismertté vál­t Prímásverseny is a Magyar Média vállalkozása volt, mi­ként a Dankó Pista nótaest is, ez végigment, s megy az egész országon, Makótól Kaposvárig. Az Ifjúsági Rendező Iroda 1983-ban körülbelül négyezer­­szer mutatott be műsort, s eb­ből mintegy háromezer­ötszáz­nak vidéki művelődési otthon, sportcsarnok, ifjúsági ktub, üdülő- és építőtábor, mozi, is­kola volt a helyszíne. Ami a tartalmat illeti: fellelhető volt közöttük úttörő majális, április 4-i politikai rendezvény művé­szeti műsora, vitaklub irodal­mi-zenei illusztrációja, világhí­rű nyugati beat-együttes kon­certje, nyolc amerikai kórus hangversenye, négy NDK kul­turális csoport és egy szovjet tánczenekar vidéki turnéja, R-GO koncertsorozat, kezdő zenekarok koncertje. — Mi színben szervezünk hosszabb, szinte fél országot érintő turnékat, s mivel válla­lati rendszerben dolgozunk, nagyon figyelnünk kell arra, hogy nyereségesek legyünk — mondja Gál Iván, az IRI igaz­gatója. — Arra törekszünk, hogy egy-egy turné is nyere­séges legyen, így viszont meg­engedhetjük magunknak, hogy azon belül egy-egy estre netán ráfizessünk. Egy kaposvári, sportcsarnokbeli telt ház — ez konkrét példa — lehetővé te­szi, hogy ugyanazt a műsort bemutassuk a szomszédos, né­­hányszáz lakosú Kaposfüreden is, ahol máskülönben még a hideg vízre valót sem keres­nénk meg. Az évi négyezer előadást is így kell érteni; ben­ne van jónéhány szupersiker és Dinnyés Jóska ifjúsági klub­beli estje is. — Ami a műsorrendező iro­dák versenyét illeti, a közön­ségért: megítélésem szerint van verseny. A könnyűműfaj­ban például rivalizálunk, hogy melyikünk melyik énekest, művészt, együttest tudja ma­gához kötni. Az R-GO az IRI „színeiben” fut, a Dolly Roll az ORI-éban, s így tovább. Igaz, a közönség számára a kínálat ugyanaz a több irodás rendszerben is, de mivel a jó hírünkre igyekszünk vigyázni, így remélhetőleg a programok színvonala emelkedik. Nem tartom valószínűnek, hogy a műsorkínálat mennyiségben, lényegesen nagyobb lenne, mi­nőségbeli javulás viszont min­denképpen van. Itt vannak például a gyermekműsorok. Rengeteg köztük a nívótlan, a silány. Mi sehogysem nyugod­tunk abba bele, hogy azt köz­vetítsük csak, ami van, ezért az idén immáron már harma­dik éve gyermekműsor pályá­zatot hirdettünk, a Népműve­lési Intézettel, az Országos Idegenforgalmi Tanáccsal és a Magyar Úttörők Szövetségével közösen. Évente megközelíti a félszázat a pályázók száma. Tavaly a legsikeresebb pro­dukciókat nyolcszázszor adtuk elő, 90 százalékban vidéken. Más műsorok megszületésénél is bábáskodunk. Decemberben mutatjuk be például Budapes­ten, a Puskin moziban a Hír­adókabarét, amelyet 40 év hír­adófelvételeiből, dalaiból, iro­dalmi anyagaiból állítottunk össze. Országos turnéra indul majd ez is, a művészekkel, Hernádi Judittal, Szombathy Gyulával és Balázs Péterrel úgy kötöttük meg a szerződést, hogy négy budapesti előadás­hoz két vidéki társul... Az Országos Rendező Iroda 1982-ben 7200, tavaly pedig 6500 előadást tartott, egy év alatt tehát hétszázzal csökkent az előadások száma. Bulányi László, az ORI művészeti osz­tályának vezetője egyértel­műen a műsorkínálat növeke­déséről szól —, figyelembe vé­ve a Média és az IRI műsorait —, ám óvatosan fogalmaz és több csatornán kínált program­­ok színvonaláról, illetve azok javulásáról. — A szerzők és az előadók ugyanis rendszerint ugyan­azok — mondja —, legfeljebb a különböző műsorirodák szán­dékai és az előadások körül­ményei térhetnek el. Az előadásszám csökkenését nem tartja aggasztónak, gaz­dasági helyzetüket a kétségte­lenül érzékelhető konkurren­­cia nem ingatta meg. Megtar­tott előadásaikra ugyanis an­nál nagyobb figyelmet fordí­tottak. Az osztályvezető konk­rét példát is mond. Az idén nyáron a Balatonnál — ahon­nan természetesen, egyik ren­dező iroda sem marad távol! —, hússzal kevesebb előadást tartottak, mint tavaly. Ami azonban elment a réven, be­jött a vámon: előadásaik 98 százalékos nézettségűek voltak. Van tehát verseny ... — Van — hagyja helyben az osztályvezető. — S mégsincs. Minden verseny alapkövetel­ménye ugyanis, hogy az abban résztvevők azonos feltételek mellett induljanak. Ma mind­egyik iroda más érdekeltségi rendszerben dolgozik, az egy­séges szabályozás várat magá­ra. Különösen érvényes ez a különböző műsorrendező GMK-ra, kisszövetkezetekre, más kis egységekre és a hak­nibrigádokra is. Túlzottan sok igénytelen műsorral találko­zunk országszerte, sok az íz­léstelenség, a szex, a lesbikus show. Úgy vélem, hogy a ta­nácsi ellenőrzés, engedélyezés nincs feladata magaslatán. Gyakran hallani, hogy a mű­velődési otthonok ki vannak szolgáltatva a művészeknek! De miért vannak kiszolgáltat­va, amikor ők a megrendelők, ők fizetnek?! Ha a tanácsi szakigazgatási szervek nem engedélyeznének egy-egy esté­re egy körzetben három-négy előadást, mindjárt változna a helyzet. A három műsoriroda mégoly töredékes vélekedéséből is sok minden kiderült és sok minden nem. Lehetséges, hogy a Magyar Médiásoknak van igazuk: az eltelt két és fél év kevés ahhoz, hogy minden kérdésre választ kapjunk? Deregán Gábor ZALAI HÍRLAP Publikálni, vagy gyűjteni? Egy dilemma és megoldása a Magyar Olajipari Múzeumban Egy szakma fontos dátumai: nemrég emlékeztünk a M­a­gyar Olajipari Múzeum alapí­tásának 15. évfordulójára, jö­vőre pedig a dunántúli kőolaj­bányászat fél évszázad előtti kezdeteit idézhetjük fel. Mind­kettőhöz sok szállal kapcsoló­dik Tóth Ferenc élete. A mú­zeumnak alapítója és igazgató­ja, az olajos szakmát pedig szinte gyermekfejjel kezdte, s azóta végigjárta ranglétráját is. Szerinte jó pillanatban született döntés a zalaegerszegi szék­helyű múzeum megalapítására, bár hajdan azt is vitatták, ho­vá kerüljön ez a közgyűjte­mény. — Más elképzelés is felme­rült? — Igen, szó volt arról, hogy Bázakerettyén, egy régi beren­dezés köré telepítik a múzeu­mot — hasonlóképp lengyel társintézményünkhöz —, s ide­genforgalmi vonzerőként pezs­gőfürdő és vadász­szálló tár­sult volna a műszaki műemlé­kekhez. Ma már nyilvánvaló, hogy a zalaegerszegi alapítás­ról szóló döntés célszerűbb volt. Akkor azonban az volt a legfontosabb, hogy a 24. órá­ban végre megkezdődhetett a hazai szénhidrogén-kutatás és kitermelés emlékeinek menté­se, összegyűjtése, bemutatása. Hosszú éveken át ez jelentette a legfontosabb munkánkat, s bár feladataink azóta sokré­tűbbek, még ma is ez a leg­sürgetőbb. Kezdettől lelkes se­gítséget kapunk a szakma minden képviselőjétől, közös feladatainkat egy két éve kelt ipari miniszteri rendelet sza­bályozza. Ez a kezdetben ön­ként vállalt segítségeit kötele­zővé változtatja a szakma 24 vállalata számára. Minden cégnél múzeumi összekötő dol­gozik, valamint múzeumi és ipartörténeti bizottság ügyel arra, hogy a tudománytörténe­tileg becses értékű berendezé­sek dokumentumok, technoló­giák ne pusztuljanak e­l, ha­nem megőrződjenek Zalaeger­szegen az utókor, s a kutatók számára. Magyar sajátosság, hogy az iparági múzeumok so­ra — így az olajipari múzeum is — előbb jött létre, mint a központi műszaki múzeum. Lehet vitatkozni, hogy ez jó, avagy rossz dolog ám tény, hogy például a mi területün­kön szélesebb körű gyűjtő­munka bontakozhatott ki így, mintha egyszerűen egyetlen nagy múzeumi szervezet rész­feladata lett volna a magyar olajipar történetének feltárása. A szakma összefogása és a múzeumi kutatómunka izmo­sodása utóbb azt eredményez­te, hogy ma már néhány me­rész tervet tűzhettünk magunk elé. — Ajándékul az alapítás 15. évfordulóján a szakmának és az egerszegi múzeum immár több mint 60 ezer évi látoga­tójának? — Inkább a 80-as évek má­sodik felében érhetnek be ezek az elképzelések. Arról van szó, hogy szeretnénk a komplex műszaki mu­zeológia élményét nyújtani látogatóink­nak. Ma ugyan még mindig az a legfontosabb, hogy meg­mentsük, felgyújtsuk a szakma értékeit, ám mindinkább arra törekszünk, hogy a különféle berendezéseket, modelleket, fo­lyamatokat működés közben mutassuk be. Most még csak egy két ilyen kiállítási tár­gyunk akad. A jövőben azon­ban a holt tárgyak helyett pél­dául olyan tároló­ makettet építünk fel, amely — a láto­gató egy gombnyomására — szemléletesen megeleveníti a rétegekben uralkodó hidrodi­namikai viszonyokat, majd a kitermelés és a szállítás folya­matait. Aligha vitatható, hogy ez a fajta szemléltetés a hat­hatósabb, s ez is arra inspirál­ja a múzeumot, hogy a techni­ka mellé a technológiát is tár­sítsuk. Bázakarettyéről egy ab­szorpciós gazolin-leválasztó berendezést szeretnénk még behozni, hasonlóképp működés közben bemutatva, miként funkcionál egy szénhidrogén­mező „tüdeje”, mely nélkül nincs kitermelés. Mindez per­sze meghaladja lehetőségein­ket, ezért szeretnénk felhívás­sal fordulni a szakmához, hogy ki-ki lehetőségei szerint nyújt­son segítséget e tervek reali­zálásához. — Mindemellett nyilván nagy várakozás kíséri a szak­ma részéről az olajipari köz­­gyűjtemény tudományos, pub­likációs terveit is. Mit kíván­nak felmutatni? — Rendszeresek múzeumi pályázataink, s a jövő tavasz­­szal zárulóra máris több tu­dományos dolgozat futott be, sőt munkatársaink maguk is publikálnak — így múzeu­munk eddigi és tervezett év­könyveiben —, nemkülönben tevékeny résztvevői a szakma hazai és külhoni tudományos fórumainak. De miután az olajipar ma az érdeklődés homlokterében áll világszerte, nálunk is mind több egyetemi, főiskolai hallgató választja diplomamunkája tárgyául a szakma különféle kérdéseit, sőt már középiskolás kutatókat is fogadunk. Ez is arra int, hogy újra és újra rangsoroljuk feladatainkat: a gyűjtés, a kutatás, a lelet­mentés a fontosabb, avagy a mindenáron való publikálás? Valaha egyetlen tudományos munkatárs dolgozott a mú­zeumban, ma öt, ám ez is ke­vés, hiszen a feladataink mind szerteágazóbbak. Kérdés, hogy a többnyire egyéni ambíciót szolgáló publikálás kapjon-e elsőbbséget feladataik kijelölé­sekor, avagy a múzeumépítő, azaz a közérdeket érvényre juttató kutatási tevékenység? Ma még lehetőség nyílik ez utóbbira, ám nagy kérdés, hogy mi marad holnapra a szakma kallódó értékeibe. Meglehetősen sok dokumen­tum rejtőzik, kallódik, pusztul. — Milyen nehézségekkel kell szembenézniük a gyűjtőmun­kában? — 1945 előtt a kutatás in­kább családtörténeti irányt vett, miután — például adó­ügyek miatt — nem szívesen engedtek betekintést a belső folyamatokba, termelési ada­tokba. A felszabadulás utáni években sokan búvárkodtak lelkesen a szakma kérdései­ben, s ekkor sajnos, sok-sok pótolhatatlan dokumentum magánkézbe került. Ma az a helyzet, hogy a 24 vállalattól ugyan időben és maradéktala­nul megkapunk minden tudo­mánytörténeti értékűvé váló dokumentumot, viszont a ma­gánkézben levő és az olykor a vállalatoknál­­is felbukkanó, régebbi, főleg a 40-es, 50-es évekbeli iratok esetében már gyakorta nehézségekkel jár ugyanez. Miért? Alkalmasint félelmek, egyéni fenntartások, rossz beidegződöttségek miatt. Előfordult, hogy mire minden félreértés tisztázódott, a szó­­banforgó iratanyagnak már csak hűlt helyét leltük... Máskor kallódnak, elfelejtőd­tek becses dokumentumok, s ilyenkor csak a szívós kutató­munka vagy a szerencse segít. Megtörtént, hogy fúrási mag­mintát válogattunk egy rak­tárban, s néhány ládából kő­zetminták helyett a Maort üzemi bizottságának fontos iratai kerültek elő. Máskor azt jelezték, régi iratok hevernek egy pincesarokban, s kiderült, hogy egy üzem vezetőjének majd két évtizedes, a 40-es, 50-es évek történéseit doku­mentáló személyes iratanyag­ra, a kor pótolhatatlan értékű szakmai dokumentumaira buk­kantunk. Miután arra törek­szünk, hogy a technika, a ter­melés története mellett a ha­zai olajipar teljes — így az életmód, a közművelődés, a foglalkoztatási helyzet stb. — változásait feltérképezzük, minden dokumentumot szíve­sen fogadunk. Ezért kérj­üik mindenki támogatását, aki segíthet. Csak mind több adat, tény fényében világítható meg a hazai és benne a du­nántúli olajipar története. Ké­résünket az a szándék is alá­támaszthatja, hogy a múzeum mellett kívánjuk megalapítani az iparági szaklevéltárat is. — Jövőre emlékezünk a du­nántúli olajipar születésének félévszázados jubileumára. Mit tervez ez alkalomból a Magyar Olajipari Múzeum? — Többek közt felkeressük­ mindazokat, akik részesei vol­ta­k kezdeteknek, s részint az Országos Műszaki Bányászati és Kohászati Egyesület jubi­leumi kiadványában, részint saját publikációban kívánjuk bemutatni életpályájukat, munkásságukat. Mindez része annak, hogy egyszer majd megíródhassék a magyar olaj­ipar, s benne a zalai szénhid­rogén karrierje. Ám ez nem csupán ötven év krónikája lesz, hiszen a történelmi Ma­gyarország területén már a múlt század derekán elindult a szénhidrogén-kutatás és fel­tárás. Személyes kutatói am­bícióm, hogy ezt a tényt tuda­tosíthassam, valós képet adva a szakma egy teljesebb, iga­­zabb történetéről — mondatta befejezésül Tóth Ferenc. T. A. Kántor János: Leszámolás Mennyi átcsavargott, vesztes éjszakán álltam kifosztva kapuid előtt, vacogva, égve éltem át holt köröd csöndjeiben lelkem robbanását. Vártam, kitárod kapuid, kilépsz s intesz szelíden; vár a drága otthon. De csak a szél zúgott otrombán felém, és a hajnal arcomra rásuhintott. Elhittem ostobán: te vagy az Egész, megoldása kegyetlen életemnek. — Mindent feladtam. Nincsen több remény. S mint vér a kötésen, átüt a jelen. T Vörös Ferenc: ÉLETTÖREDÉK

Next